Hogy miért is határoztam el, hogy mindent elmondok? Oly egyszerű: úgyis rájönne, hogy valami nincs rendben. Még soha nem létezett olyan furcsa kapcsolat ember és ember (?) között, mint a miénk. Hisz látható, nem rendezek jelenetet, s ő sem könnyezik, még csak meg sem próbál bűnbánónak tűnni: tudja, mit gondolok a vétkéről és viszont, ez a dolog lényege. Minek is bonyolítsuk?

A válasz másik, meglehetősen kevésbé publikus része az, hogy immár hetek óta azzal az érzéssel ébredek és fekszem, hogy ő a másik felem, s mint ilyen, szerves része lett tudatomnak –márpedig az embernek ne legyenek titkai saját maga előtt. Főképp ne egy slytherinnek: játszmáink kiszámítottságát, elménk agyafúrtságát, s ezzel jelentős előnyünket épp a magasfokú önismeret adja. Tisztában kell lennünk saját korlátainkkal, hogy a nyilvánosság előtt jól leplezhessük azokat; ismernünk kell tehetségünk irányvonalát s képességeink határait ahhoz, hogy megfelelően –és könyörtelenül- kihasználhassuk őket a világ ellen vívott örök harcban.

Nem tudhatom, csupán sejthetem és számítgathatom, hogy fogadja majd a hírt: mindig is enyém volt. Az persze csak hab a tortán, hogy azok, kiket mindezidáig szüleinek hitt, hitvány csalók.

Kíváncsi vagyok, mit szól majd ahhoz, hogy a Nagyúr becses kis ajándékaként tartja számon fél Roxfort és egy csapat halálfaló. Habár ne túlozzunk: a sötét körökben meglehetősen kevesen ismerik a titkot. Roxfortról meg annyit, hogy ha azt vesszük számításba, ki mennyit ér ebben a kócerájban –valóban tudja mindenki, aki számít. Dumbledore, Mcgalagony és én.

Tehát egyfajta perverz kíváncsisággal nézek szembesítése elébe. Megüt majd? Oh, hagyjuk a melodrámát! Könnyezni fog? Ugyan, egészséges, ereje teljében lévő nő, miféle okból kifolyólag lenne könnycsatorna-meghibásodása?
Faképnél hagy? Nem lenne jó ötlet –saját szobájából távozni késő délután?
A legésszerűbbnek az a megoldás tűnik, hogy kidob.

- Üljünk le. –ajánlom higgadt magabiztossággal –pár perc múlva már úgyis csak nekem lesz ilyesmim ebben a szobában.
Csendben szót fogad –természetesen érzi, hogy itt és most a helyzetnek súlya van.
Szerettél volna egy békés gyermekkort? Sosem lesz már rá lehetőséged, s mindjárt elveszem az esélyt arra is, hogy legalább a kamaszkorod ilyen legyen. Nem kedvelt tisztségem ez; de már hozzászoktam, hogy nekem kell betöltenem a Rossz Hír-hozó szerepét, így hát van gyomrom a feladathoz.

- Honnan tudtad meg? Egy gyűlésen? –kérdi halkan, a bűntudat néhány csepp mérgével hangjában, mintha mögöttünk lopakodna holmi Lupin vagy Potter a fehér oldal gyilkos bárdjával kezében.
Lopva megérintem bal csuklóm –persze, már láthatta a Jelet. Vajon elgondolkodott rajta, mit is jelent pontosan? Eltűnődik néha, micsoda kesernyés filozófiája, fanyar humora, savanyú szájíze van ennek a beégetett hitnek? Kész ízkavalkád, s mégis érzéketlenségbe süppedve élek. Hát nem gyönyörű paradoxon ez?

Alig észrevehetően bólintok, s ő megérti: nem akarok ennél bővebben beszélni tudásom szerzésének körülményeiről. Testi kommunikációnk finomabb és rejtettebb, mint bármely más emberi lényé, ki e földfolyó sarát tapossa.
Szemében a Mikor kérdése kiált, s ezernyi más balsejtelem és gondolat, amiről nem veszek tudomást –nem akarok, most nem. Így kényelmesebb (s kevésbé megterhelő) az őszinteség –melyet amúgy sem sűrűn gyakorlok.

- Tudom, hogy Thomas McCinson és felesége halálfaló. –bólintok ismét, nyomatékul mondatom végén. –De azt is, hogy a szüleid nem.
Ahogy sejtettem: szemöldökét felvonva, diszkrét csodálkozással néz vissza rám.

- Hm. Ebből arra kell következtetnem, hogy nem ők a szüleim. –állapítja meg hűvös közönnyel. Zseniális konklúzió.
- Valahogy úgy. –vonom meg a vállam, és kénytelen vagyok állni furcsálkodó tekintetét.
- Kifejtenéd ezt bővebben? –kérdi vontatottan, s szemében egy ismerős villámot látok cikázni: hazugság után kutat.
- Ahogy kívánod. –engedélyezek magamnak egy gúnyos fintort, majd folytatom. –A Nagyúr elraboltatta az anyádat. Kivételes tehetségű boszorkány volt, de szerencsétlenségére Dumbledore oldalán állt. A Sötét Nagyúr megitatta egy különleges hatású bájitallal, melyet még te sem ismersz. –jegyzem meg cinikusan. –S egy jól irányzott felejtésátok után vissza is engedte a saját életébe. Nemsokára teherbe esett a férjétől –legalábbis valószínűsítem, hogy tőle. Hadd ne menjek bele a méhek és virágok szoros kapcsolatának boncolgatásába… megszülettél te, a bájital hatása következtében módosított tulajdonságokkal. Arra vagy hivatott, hogy megfelelően hasonlíts rám s ugyanakkor eltérj tőlem –röviden: nekem lettél teremtve, az én ízlésemhez és adottságaimhoz illeszkedsz.

Futó pillantást vetek az elfüggönyözött ablakra, majd tekintetem visszatér a lány megnyúlt arcára.
Érdeklődve figyelem, ahogy azon a kezdeti megdöbbenést lassan felváltja a józan kombinálás: illesztgeti a kirakó darabkáit.
- És McCinson-ékhez adott nevelésre. –suttogja keserűen. –Mikor Ő eltűnt, nem tudtak velem mit kezdeni… Menekültek, de magukkal vittek… hátha visszatér.

- Elmés következtetés. Ennyire nem ráz meg a dolog? –érdeklődöm fanyar félmosollyal, utalva higgadt, erősen elgondolkodó tekintetére, mely mentes mindenfajta feldúltságtól.
- Hagyj most egy kicsit. –hadarja félvállról. –És… aha… amikor….igen. Meg aztán… Ó, a jó édes kurrrva…
- Na itt hagyd abba a tökéletesen összefüggő mondatrészek gyártását. –vágok közbe megvetően.
- Te csak ne beszélj! Végig tudtad! És nem jöttél el értem!
- Pár hónapja tudom csupán, és mellesleg, semmi jogod engem vádolni. Nem az én ötletem volt, hogy a Nagyúr alkosson nekem egy társat.

Szavaim lógva maradnak a levegőben. A társ szó szinte itt vibrál az arcunk előtt, sértően, de őszintén és egyszerűen rámutatva, mit is jelent ez a furcsa szerzet nekem. Bár olykor valóban kívántam valami ilyesmit magamnak, legtöbbször jól esett az egyedüllét, s most valahogy nem tesz boldoggá, hogy az édes nyugalom élvezése helyett egy zaklatott lelket kell istápolnom.

- Érdekes vagy. –mondja mosolyogva. Mégis képes meglepni néha.
Felvont szemöldökkel jelzem, hogy kivételesen nem értem, mire próbál utalni.
- Nekem lenne okom a sértettség érzésére, ehelyett te háborogsz itt jogokról és vádakról. Hihetetlen, de ki tudod hozni minden helyzetből azt, hogy te legyél a kárvallott fél. Ez igen figyelemreméltó tehetség.
- Örülök, hogy tetszik. -fújtatok cinikusan, s hagyom, hogy az a követelőző félmosoly kiüljön a szám sarkába.
- Örülök, hogy örömöt okoztam. –húzza el a száját ő is. Itt vigyorgunk egymásra, mint két idióta.
Erre valószínűleg Nemesis is rájött, azért rendezte olyan gyorsan arcvonásait. Hallgatásba burkolózunk, s időnként érdeklődve pillantunk egymásra, némi halvány reakcióra várván.

- Eddig sem voltak gyökereim –most már hivatalosan sincsenek. –vonja meg a vállát végül.
- Viszont… -folytatja elgondolkozva. –A szüleimet megölték… igaz?
Hagyom, hogy közénk kússzon a csönd. Ez most nem az a pillanat, mikor nagy szavakra és bátorításra van szükség.
- Milyenek voltak? –érdeklődő, groteszk módon már-már csillogó szemekkel bámul rám, mint egy hatéves kölyök, aki mesét vár az élet igazságai helyett.
- Nem igazán ismertem őket. –közlöm vele a rideg valóságot.

Ajkát lebiggyeszti a csalódás. De mégis mit mondhatnék? Tényleg nem ismertem őket! Az anyját a kivégzésén néztem meg magamnak jobban először. Zártkörű rendezvény volt; magas tisztségemnek köszönhetően lehettem jelen.
Nem volt nagy felhajtás; pár kör, és hagytuk meghalni. A Nagyúr kifejezetten humánus volt; persze magához képest. Gyanítom, hogy kívánta a nőt, mindenesetre nem adta jelét annak, hogy kér is belőle. Még csak azt sem engedte, hogy mi, többiek szórakozzunk vele: hamar megadta a jelzést az Adavára.

Most mondjam el mindezt Nemesisnek?

Nem hinném, hogy díjazná az őszinteségem. Inkább szorítkozzunk a tények ismertetésére.
- Ha mindenáron kíváncsi vagy a szüleidre, azt elárulhatom, hogy anyád szőke volt. –jegyzem meg gúnyos mosollyal.
- Ne sértegesd a most felfedezett rokonaim! –vág vissza hasonlóan kedves arcmimikával.
- Tényleg az volt. –viszem be a végső találatot.

Nemesis elfintorodik eme képtelenség hallatán. Elvégre világéletében éjfekete haja volt; hogy is tudná elképzelni, hogy egyenes ági rokonainak egyikét olyan tejfölszőke hajzat ékesítette hajdanán, mint a pár órája megismert Malfoy-fiút?
- Szép volt? –kételkedő arcot vágva teszi fel a kérdést, mint aki tökéletesen kétségbe vonja ama lehetőséget, hogy egy szöszi szép lehet.
- Nem tudom. –felelem elgondolkozva. –Csak egyszer láttam…
- Attól még tudnod kell. –vág a szavamba szemrehányóan.
-… de hét Cruciatus után már elég nehéz megállapítani az emberről, hogy általában mennyire szokott esztétikus lenni. –folytatom szenvtelenül.
- Oh. –konstatálja meglepődve.
- Ahogy mondod. –morgom sötéten. Nem hiszem el, hogy képes ennyire nehéz felfogású is lenni. Valószínűleg csak úgy tesz, mintha nem következtetett volna ki mindent előre, és egyfajta önimádatorientált tervet sző ellenem, hogy bebizonyítsa: túltesz rajtam ravaszságban.
Ám nekem is van még néhány meglepetésem számára.

- Esetleg nem érdekel a neve? –érdeklődöm diszkréten, enyhe hátsó szándékkal.
- Miért érdekelne? Egy név nekem nem mondana semmit. Nemigen ismerem még a varázsvilág dicső polgárait.
- Nemeseit. –javítom ki szórakozott arckifejezéssel.
- Áhá. Világos. –biccent közönyösen. Ideje felrázni az érdektelenségből.
- Larissa Malfoy. –közlöm a fallal. –Különös divat dúlt akkoriban az arisztokrata családok közt. Előszeretettel licitálták túl egymás képtelen névadási ötleteit. Az ő gyermekeiket képező nemzedék keresztnevei hemzsegnek az sz-ektől és a mítoszbeli asszociációktól. Lucius, Severus, Andromeda, Narcissa, Sirius, Rodolphus, és a többi… Még szerencse, hogy Médea nem akadt köztünk. Lucius neve magától értetődően Luciferre enged következtetni; húga, Larissa születésekor pedig Malfoy-ék úgy döntöttek, túlszárnyalják Black-ék Narcissa nevű lánykájának negédes keresztnevét. Márpedig véleményem szerint a Narkisszosz név női megfelelőjét sznobságban lehetetlen megelőzni.

- Na és te? Csak nem Szent Severinus után kereszteltek el? –kérdezi Nemesis enyhe gúnnyal.
- Valami olyasmi. –ismerem be, méltóságteljesen viselve eme szégyent –De a nevem a finnugor népek nyelvén Perseus-éval rokon, aki a mítosz szerint szerelembe esett Andromédával, és Larissa városában megölte saját nagyapját. Látod, itt mindenki kapcsolatban áll mindenkivel. –teszem hozzá keserűen.*
- Tényleg szerelembe estél Andromédával? –kérdezi huncutul mosolyogva.
- Nem estem én vele sehová. Egy sárvérűhöz ment férjhez. Gondolom, minél messzebb akart kerülni a pompás családjától. –jelentem ki maró gúnnyal.
- Ő is Malfoy? –érdeklődik hitetlenkedő arccal.
- Rosszabb. Black. –vágom rá. –Oh. Bocsánat. –húzom el a szám, és ismét a falat kezdem nézegetni.
- Felőlem nyugodtan szidhatod őket. –vonja meg a vállát.
Félmosolyra húzom a szám. Még mindig nem tudsz semmit…

- Oké. Összegzem az eddigieket. Larissa Malfoy lánya vagyok, akinek van egy bátyja, Lucius. És léteznek Black-ek is, bár nem tudom pontosan, miért…
- Látom, kedvességből neked is kijutott. –jegyzem meg elismerően, utóbbi mondatának lenéző hangsúlyára utalva.
- Kinek hogyan. Van még egyéb családfa is, amit meg akarsz osztani velem? –állát jobb kezének két ujjával cirógatva, számonkérően néz rám. Hatásosabb lenne a kép, ha rendelkezne Igor nevetséges kecskeszakállával.

- Esetleg elárulnám azt a kellemes, nyílt titkot, hogy az a Draco Malfoy, akivel nemrég olyan jól megértettétek egymást, Lucius egyetlen fia.
- Remek. –Nemesis vág egy elkeseredett fintort, és abbahagyja az álla babrálását. Végre. Már kezdtem azt hinni, hogy ráküldöm a szakállnövesztő átkot.

- Azt nem akarod elmondani esetleg, hogy ki az apám? Vagy varázslókörökben ez az apró információ nem számít?
- Valóban nagyobb hangsúlyt fektetünk a szülőanya személyére, mint a szánalmas muglik, hisz nem mindegy, ki hordja magában kilenc teljes hónapig a magzatot. –sziszegem vissza sértettséget színlelve. -De ez nem jelenti azt, hogy a nemző neve elsikkadhat.
- Akkor? Ki vele! Mielőtt elképzelem, ahogy éppen nagy hangsúlyt fektetsz valakire…
- Kímélj meg a humorod eme puritán oldalától. –felelem enyhe cinikus felhanggal.
- Várok, várakozom… De csak nem hallom tisztelt nemzőm nevét. Tudok ám hosszabb alliterációt is. Nemes nemzőm neve nem zeng…
- Felkérlek az együttműködésre. –türelmetlenül dobogok lelógó lábaimmal az ágy melletti szőnyegen. Megpróbálom nem elképzelni, milyen röhejesen festek most.
- Vagyis?
- Felkérlek arra, hogy HALLGASS.
Jelentőségteljesen bólint egyet, és fürkészően rámnéz.
Szótlanul pásztázom nyugodt, már-már közömbös arcát.

- Na mi lesz? –hangja durván kettéhasítja a csendet, és e pillanatban gyűlölöm ezt a lányt.
Amint végigmondta, lehorgasztja fejét, és zavartan babrálni kezd ujjaival.
- Bocsánat. –suttogja. –Ez nagyon… bunkón hangzott. Olyan… emberesen. Pedig mi nem vagyunk olyanok, mint ők.
Elmosolyodom. Ő is érzi, amit én; tehát nincs minden veszve.
- Amikor azt mondtam, felkérlek az együttműködésre, tehát hallgass, arra utaltam, hogy én is hallgatni fogok. –viszem be a találatot. Nem vesz tudomást róla.

- Szóval… ki az apám? –teszi fel a kissé ostobán hangzó kérdést.
Húzódozom, pedig elhatároztam, hogy megmondom az igazat. De olyan nehéz… A múlt emlékei végig-végigpörögnek most az elmémen, ahogy eszembe jut az a szemét… És nem akarom, nem, NEM AKAROM, hogy Nemesis tudja, kitől örökölte a haját… Milyen apróságnak tűnik ez… De ha jobban belegondolunk, igenis érthető, hogy nem tetszik nekem a helyzet. Éppen elég elviselni a gondolatot, hogy haja színét és formáját, egész stílusát, a tincsek zilált, vízesésszerű aláhullását vállgödre rejtekébe, mind-mind attól a… személytől örökölte. És a makacssága! Az az ártó gúny, amit másokkal szemben előszeretettel használ… Született pökhendisége, megjátszott beképzeltsége… S bár ezeket a vonásokat megtanultam szeretni Nemesisben, csak annál jobban gyűlölöm őket az apjában.
De elég legyen! Nem hagyhatom, hogy szappanoperává fajuljon ez a kényes szituáció. Megmondom és kész.

- Nem akarod. Hát legyen. –sóhajtja, és eltökélten megcsókol. Beleborzongok a csókba, ahogy érzem azt a pokoli, bűnös megkönnyebbülést, hogy egyelőre megtarthatom magamnak a titkot.
A hajamban kezd babrálni finom ujjaival, és a szemem mellett csókolgatja arcom. Ez már nem az ösztönökről szól; ez érzésiség, és még valami, amire nagyon régóta nem vágyom már: szeretet.
Lehunyom szemem, hogy ajkai ide is utat találjanak, és úgy egymáshoz bújunk, mintha nem lenne számunkra senki más a világon. Próbálok nem gondolni arra a mellékes apróságra, hogy tényleg nincs.

Azt hiszem, jó ez most így. Csendben és békében, kérdések és viták nélkül. Unalmasak lennénk? Ámen. Legyen. Valószínűleg mindig is ez hiányzott az életemből. Egy jó adag unalom, a maga kényelmes voltával együtt.

- Severus… -sóhajtja a vállamba, mikor már talárom valahol félúton van a lét és a nemlét között; a könnyebb megérthetőség végett, félig a vállamon lóg, félig a derekamon, bár rejtély, hogy képes a két dologra egyszerre.
- Mhm? –érdeklődöm, miközben kényelmesen csókolgatom a tenyerét; az imént kaptam el a kezét, mikor lassan, de biztosan siklott a derekam felé. Úgy gondoltam, most semmiképp se kapkodjuk el; kivételesen tengernyi időm van.

Belecsókol a vállgödrömbe, mire önkéntelen sóhaj hagyja el a számat. Az ilyen eseményekben az az érdekes, hogy az ember sosem tudhatja, mikor következnek be, és tulajdonképpen mi célból. Az persze jelen esetben egyértelmű, hogy nem közlés jellegű megnyilatkozás volt részemről.

Félig kinyitom az iménti végigbizsergés gyönyörétől bezárult szemeimet, és elszörnyedve látom, hogy Nemesis még kifogástalanul fel van öltözve –ami ellen én igenis kifogást emelnék, és fogok is. Kéjesen lelassítva minden mozdulatot, gombolni kezdem a nemes ruhadarabot, mire ő azzal válaszol, hogy…. Felpattan és az ajtóhoz száguld?!

Ez nem volt betervezve.

- Mit művelsz? –sziszegem felajzottan és ingerülten egyszerre. Rejtély, hogy sikerült a két hangnemet párosítanom.
- Kopogtattak! –suttogja Nemesis aggodalmasan, és hol az ajtót, hol engem néz azzal a fürkésző, kétségbeesett tekintetével. Valljuk be, hogy ő sem áll a helyzet magaslatán; normál esetben eszébe jutna az az egyszerű és tökéletes megoldás, hogy ajtót nyit, miközben én elbújok a mosdóban.
De. Eszébe jutott. Csak az nem, hogy visszagombolja a talárját.
Futólépésben célzom meg a mosdót, még mielőtt ez az őrült a nyakamra hozza Umbridge-et vagy azt az erkölcscsősz Minervát.

- Hello. –hallom a hátam mögött az ismerős lányhangot, mikor már a kád (és a fürdőajtó) rejteke mögül pislogva próbálom hallás útján betájolni, hogy ki jött és mit akar.
- Hello. Ismerjük egymást? –Nemesis megnyugtató hangja.
- Ó igen. Ne is tégy úgy, mintha nem ismernénk. Mindent tudok. Hogy volt képed Exmemoriamot küldeni rám?!

GRANGER! Ó, hogy az a… képes volt beazonosítani magán a tüneteket? Nem hiszem el, hogy hatástalanította az átkot!

- Nem értem, miről beszélsz. –sziszegi a kedves meglehetősen veszélyt sugárzó hangon.
- Á, tényleg? De annak érted a módját, hogy kell szórakozni Snape-pel, mi? Már bocs, de ez elég…
- Fogd be! –szakítja félbe Nemesis fenyegető hidegvérrel. Nos, volt mit tanulnia tőlem…
- Én-nem-vagyok-hülye. –mondja tagoltan Granger, mintha egy Down-kóroshoz beszélne. –Hatástalanítottam az átkot. Pár napomat igénybe vette a keresgélés, hogy hogyan is kell, de sebaj. Itt vagyok. És szeretném közölni veled, hogy senkinek nem mondtam volna el, amit láttam; nem is volt főbenjáró bűn. Az viszont igen, hogy ahelyett, hogy megbeszélted volna velem, hogy mi legyen, törölted az emlékeimet a megkérdezésem nélkül! Pedig megmondhattam volna, hogy ezzel a tanár-diák kapcsolattal csak a saját életedet szúrod el, és hogy nem szabadna az apakomplexusodat professzor Snape-re kivetítened, mert…

Elhallgatott. De miért? Tovább fülelek, de úgy tűnik, hiába.

Egy hatalmas csattanás.

Idegölő itt várakozni és figyelni a semmitmondó zajokat.

Újabb csattanás.

Kilesek.

Az összkép a következő: Granger a földön hever, nem messze a terjedelmes könyvespolctól, Nemesis pedig rajta ül és üti, ahogy csak bírja.
Nem mondhatnám, hogy ez a legfrappánsabb slytherin terv, aminek valaha is szemtanúja voltam.

Nincs kedvem ezt nézni, így hát nesztelenül visszahúzódom a fürdőbe és várom, hogy elvonuljanak a barna hajú viharfelhők. Vagy így, vagy úgy… Remélem, nem veri ki belőle a lelket; valószínűleg nekem kéne bajlódnom a papírmunkával.*

- Anyá…!
BUMM, CSATT, és a többi, pillanatnyilag nem jut eszembe több hangutánzó szó. Számításaim szerint Granger magához próbálja ragadni a hatalmat.
- Ne, azt ne!! –Nemesis hangosan sikoltja ezt; szinte meghűl ereimben a vér ezt hallván. Még sosem hallottam ilyen kétségbeesetten sikoltani. Máshogy igen, de nem hinném, hogy azt a fajtát Granger képes lenne kiváltani.
- Igen? Akkor hagyd ezt abba!
- Rendben, beszéljük meg, Miss Griffendél. De ha csak egyetlen apró kis sérülés is lesz rajta, én kivágom a nyelvedet és befőzöm szulejkának.
- Abba nem is kell hús.
- De a patkányfarok helyettesítheti benne a szárított körömvirágot!

Lenyelem a kitörni készülő tanári dicséreteket, és tovább fülelek.

- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? –kérdezi hidegen Nemesis a túloldalon.
- Tulajdonképpen a mondanivalóm lényegét már elmondtam. Nem egészséges, ha nálad idősebbekhez vonzódsz, mert az komplexusokat feltételez…
- Na tűnés.
- És még…
- Kifelé!
- MEG AKARTAM KÉRDEZNI, hogy ki vagy TE. Nem vagy roxfortos diák, tehát minden bizonnyal magántanuló vagy valamelyik tanár rokona vagy; de akkor mit keresel itt, Roxfortban?
- Semmit nem keresek, és értékelném, ha te is ezt tennéd, bár tehetnél egy kivételt az ajtóval. Találd meg gyorsan, és fedezd fel a külvilág rejtelmeit, mielőtt ismét eszembe jut egy kellemetlen átok.

- Reeendben. –feleli Granger gúnyosan.
Léptek zaja, és a következő pillanatban kitárul börtönöm ajtaja. Farkasszemet nézek egy zilált külsejű tinédzser lánnyal, akiben az a legfeltűnőbb, hogy ránézésre több hajszál van az egyenruháján, mint a feje tetején.
Ösztönösen kiegyenesedem, és karba teszem kezem, miközben előveszem megfelelően elmarasztaló nézéseim egyikét.
- Miss Granger. Én is csupán megismételni tudom a távozására irányuló felszólításokat.

Rémülten néz rám –és egyben csodálkozva. Összeszűkített szemmel méregetem, majd lopva végignézek magamon.
Ja persze. Talárom derekamig szétnyitva, ingem szintén romokban, és érzem, ahogy hajam zuhataga ziláltan, kuszán terül szét hátamon és itt-ott meztelen vállaimon.
Nem éppen tanárhoz méltó megjelenés.

Tekintete még mindig rajtam járőrözik, ami kezd kissé bosszantani, főleg ami a vállaimat illeti. Úgy mered rám, mintha óriási újdonság lenne számára, hogy vannak vállaizmaim.
Vagy vegyem ezt hízelgésnek?
Az elkerekedett szemű Grangerről egyből lekapom a tekintetem, ahogy egy másik dúvad ront a fürdőbe: Nemesis se néz ki rendezettebben, mint a már benn lévők. Talárjának felső két gombja kigombolva; ránézésre három darab le is van tépve, hogy az ezelőtt békésen hátragumizott állapotban lévő hajáról ne is beszéljünk.

Mint egy támadásra kész ragadozó, méri fel kettősünket, és pár elnyújtott lépéssel mellettem terem. Ő is karba teszi kezét, és Grangert kezdi bámulni; sejtésem szerint a tekintete jelenleg felér két baziliszkuszéval. Érzem a testéből sugárzó energianyalábokat, melyek olykor meg-meglebbentik talárom lelógó ujját. Bár a gyenge kinematikus képességek teljességgel megszokottak a varázsvilágban, ruhám és hajam egyre erősödő mozgása kezd aggasztóvá válni számomra.

- Eleget láttál. –suttogja Nemes’ rekedtes hangon, csendesen. –Menj el.
Granger továbbra is fürkészően néz ránk.
- Én szeretném ezt megbesz…
- Eleget beszélt, Granger. Most én beszélek. Ha csak egyetlen szóval is utalni merészel az itt történtekre, akárki előtt, lehet az a jó édes mugli édesanyja is, készüljön fel arra, hogy gyors szárnyakon jő a halál, és még gyorsabbakon jövök én. Megértette?! –sziszegem gyűlölettel telt hangon; rég rájöttem már, hogy az emberek többségével szemben ez a hatásos hangnem.

- Igen… persze… Nem mondom el senkinek. –hadarja kétségbeesetten, és beszéd közben elkezd kihátrálni a helyiségből.
Elégedetten fordulok Nemesis felé, aki azonban gondterhelten ráncolja a homlokát. Bizonyára nem ismeri olyan jól a griffendélesek hibáit, mint én. Ha egyszer valamit megígérnek, akár az életük árán is megtartják.
Kézen fogom Nemesist, és kétségek között sodródva kivezetem a hálóba. Ha viszont kényszerből ígérnek meg valamit…
Megütődve torpanunk meg, ahogy megpillantjuk Grangert a félig nyitott ajtóban vacillálni.
- Granger… -suttogom fenyegetően. Nemesis is hozzátesz valamit a hatáshoz a gyilkos tekintetével.
- Én csak… elnézést… én… professzor Snape, nem kérhetném meg arra, hogy… folytassa Harry okklumecia óráit?

A következő pillanatban –hála egy könnyed pálcamozdulatnak- az ajtó már zárva, és a légtér tökéletesen Granger-mentes. Bár itt hagyott némi kilégzett szén-dioxidot, de ettől megpróbálok elvonatkoztatni.
Hatalmasat sóhajtunk mindketten, szinte egyidőben.

- Hol is tartottunk? –érdeklődöm enyhén felvont szemöldökkel, s máris döntöm az ágyra a mellettem álló gondterhelt lányt, hogy ne ácsorogjon már olyan szerencsétlenül.
Beletúrok a hajába, és magamba szívom az illatát, miközben ő a mellkasomra simítja bal tenyerét, és savanyú képet vág –melyet egy centiről szemlélhetek.
- Derekasan helytálltál, ne nézz már ilyen keserűen! –morgom végül, megunva a pofavágásait.
- De mi lesz, ha beárul? –kérdi Nemesis őrlődve.
- Nem fog. Ismerem. –mondom ki a kényelmes félhazugságot, csak hogy felejthessünk végre egymás karjaiban.
- Szét akarta tépni az Amerikai tragédiát. –suttogja durcásan. Vissza kell fognom magam, nehogy hangosan felnevessek. Bizarr dolog elképzelni, ahogy Granger egy könyv vesztére tör…
- Sajnálom. Őszinte részvétem. –felelem gúnyosan, és csókolni kezdem a nyakát.
- Hmm… Severus! Zárd be az ajtót. A mai nap után bármit el tudok képzelni.
- Alig várom ezeket az építő jellegű ötleteket… -suttogom kajánul a fülébe, majd feltápászkodom és elindulok az ajtó felé, hogy rátegyek egy erősebb záróvarázst.
- Én speciel arra utaltam, hogy bármit fel tudok tételezni a roxfortiakról, de mindegy. –válaszolja gúnyosan mosolyogva, és álmoskás mozdulattal széttárja a karját fektében, majd hatalmasat nyújtózik, ügyes műásítással vegyítve.
- Jelenlegi pozíciómban én is roxforti vagyok. –feszítem tovább a húrt, csak hogy idegesítsem; annyiszor ugrált már páros lábbal az idegléceimen, hogy egyszerűen nem tudom elnyomni a késztetést valami hasonlóra. Visszafekszem az ágyra, és a plafont kezdem kémlelni: ki kell várnom, kap-e idegrohamot az én Nem’-ém vagy sem.
- Ne beszéljünk most pozíciókról. –legyint türelmetlenül, és közelebb gördül hozzám.

- Tudod, mit? –mondja elgondolkozva, miközben a mellkasomat cirógatja valamiféle bizonytalan koreográfia alapján.
- Hm? –érdeklődöm rendkívül beszédesen. Nincs kedvem a semmiről társalogni.
- Ma átestem már pár krízisponton… Egész jó befogadónak bizonyultam. –beszéd közben amúgy zárójelesen átveti derekam felett bal lábát. – Szóval ne rontsunk el több estét; mondd el most: ki volt az apám?

Meglepetten pislogok egyet, és az égre emelem tekintetem, hátra leszáll onnan valaki és segít.
Nem, semmi hír az égiektől. Egyszeriben lefelé kezdek el kémlelni a takarón keresztül, mert hát szép dolog a mennyország, de a pokolban több az ismerős.
- Severus. –dorgáló hangját erőteljesen nyomatékosítja az a tény, hogy átfogta a derekam.
- Ez most érzelmi zsarolás? –kérdem szemrehányóan.
- Nem. Testi. –feleli vigyorogva.
- Hm. És ha nem válaszolok? –kérdem hűvösen.
- Akkor szeretkezünk, és visszatérsz a lakrészedbe.
- Ez esetben meg kell kérdeznem: mi lesz, ha válaszolok? –kérdezem gyanakvóan.
- Kábé ugyanez. –húzza el a száját, mintha vállat vonna; de vállat nem vonhat, mert rajta fekszik.

Még közelebb húzódom hozzá; jópár másodpercig szemléljük öt-hat centi messzeségből egymás komoly arcát, mire a megállapodás megszületik.
- Nyáron úgyis látni fogod. –suttogom végül megadóan.
- Már láttam, Severus. –mosolyog Neme’ pajkosan, és combjával még szorosabban magához vonja a csípőm.
- De addig is, talán jobb, ha tudod. Elvégre ő még él. –folytatom megadóan, ügyet sem vetve egyre vaskosabb humorára.
- Ó igen. –sóhajtja a fülembe. Egyszerűen nem lehet vele mit kezdeni. Ha takaró kerül a közelébe, elveszti az eszét. És a normális humorérzékét.

Majd én letöröm ezt az ostoba örömködést. Habár már efelől is kétségeim vannak: lehetséges, hogy fogalma sincs, ki is ő, és a neve nem mond neki semmit. Remélem, hogy így lesz.

A fülem mögé simítja a hajam, és megpróbál halálosan komoly képet vágni, de minduntalan kiül a szája szegletébe az a boldog félmosoly. Kissé megdöbbentő, hogy ezt az én jelenlétem váltja ki.

- Gondolom, azt tudod, hogy aranyvérű vagy. –kezdek bele a szomorú hír közlésébe.
- Igen. –vágja rá halkan.
- Nos, bár az egyik családtagod nemkívánt házasságba keveredett egy sárvérűvel, a varázstársadalom számára ez a vezetéknév még mindig halálfalókat és aranyvérmániás vén bolondokat jelent. –folytatom kíméletesen.
- Remek. –konstatálja Nemesis egykedvűen.
- Szóval nem ajánlom, hogy hirdesd a származásod. Maradj meg a második álnevednél.
- Bökd már ki! –morogja, és magához von bal karjával, türelmetlenül, csitrisen, ami egyébként szerencsére nem jellemző rá.

Álmatagon egy röpke csókot nyomok összezárt ajkaira, majd sorsomba beletörődve nekikezdek a finálénak.
- Andromeda Black hozzáment John Tonkshoz, Narcissa Black Lucius Malfoyhoz…
Nemesis a tarkóm fölött beletúr a hajamba, és a nyakamat kezdi csókolgatni, majd hirtelen egy bosszús kis harapással jelzi, hogy ne tartsak ilyen hosszú szünetet.
Nyelek egyet. Ki kell mondanom.
- Larissa Malfoy pedig Sirius Blackhez.

A nyakamon való matatás megszűnik, és egyszeriben kedvesem megrökönyödött tekintetével találom szemben magam.






* Tényleg van egy ilyen mítosz Perseus (,,l" nélkül) hősiességével kapcsolatban...
*ld. HP5, 644. oldal