33

Unusquisque eorum

I.

Veritaserum

Egészen furcsa érzés volt, hogy megint tanár úrnak szólított. Megszoktam, hogy nem mutat irányomban ilyesfajta tiszteletet –olybá tűnt, ezer éve tegez már, ajkain azzal a lenézően gúnyos félmosollyal. De mivel a pallérozott elme nem nyilatkozik évezredekben, csupán azt mondhatom, igen rövid idő alatt tompult el bennem a szokásos tanár-diák viszony érzete.

Miután kellő mértékben üdvözöltem Nemesist (kapott egy lesújtó pillantást a Weasley lánnyal való árulásért), és sikeresen kiszabadultam unszoló karjai közül, irodámba vettem az utat. Van egynéhány befejezetlen kutatásom, melyek nem tűrnek halasztást. Többek között jó lenne tudomást szerezni végre arról a szerről is, mely oly végzetesen hozzám láncolta őt.

Siettem, hisz az idő tudás; könyveimet lapozgatva rájöttem, milyen sok időt vesztegettem el a vizsgáztatás ostoba megpróbáltatásaira. S ahogy itt ülök, egyre inkább arra kell következtetnem, hogy kár az elvesztett percekért. Akit érdekel a bájitaltan, úgyis tanulmányozza maga; akit meg nem (lásd a vizsgázók négyötöde), az már eleve reménytelen eset. Természetesen nem ugyanez a helyzet a tehetséggel kapcsolatban. Akinek megadatott, örüljön neki; de akinek nem, szorgalommal feltornázhatja magát a jobb jegy reményében –csak tisztelni tudom érte szegény ostobát.

Kopogtatnak. Mi az oka annak, hogy valahányszor elmerül az ember filozófiai jellegű gondolataiban, valaki mindig elkezdi püfölni a legközelebbi ajtót? Még abban az esetben is, ha az elmélkedés a fürdőkádban folyik…

- Mr. Malfoy? –kapom fel a fejemet enyhe csodálkozással. Kész szerencse, hogy évek kitartó munkájával elértem, hogy az ilyesmi ne üljön ki az arcomra, bármily ösztönös is.

- Az igazgatónő hivatja, professzor úr –mondja halk, tiszteletteljes hangon; mintha már orgánumával érzékeltetni szeretné, mily nagy horderejű és ünnepélyes eseményről van szó.

Azonnal felállok, és követem a fiút. Elvégre valószínűleg Potter újabb pompás kihágásáról van szó. Mivel nincs itt Albus, feltehetően végre bűnéhez méltó büntetést kaphat.

Benyitok. Az ,,igazgatói irodának” becézett helyiség gyerekekkel van tele. Diákokkal. Mind itt van, aki akár egy csepp bajt keverhet. Pottertől elkezdve a hisztis Granger-ön át egészen Robbantós Longbottomig. Mellesleg a csoport majd’ fele Weasley. Mindig mondtam, hogy sterilizálni kéne azt a bolond répafejű gyerekiparost, de ugyebár rám senki sem hallgat, főleg, ha magamban beszélek… És csak reménykedhetem benne, hogy túlélem a mai napot.

- Hívatott, igazgatónő? -kérdem szenvtelenül, s tekintetem egykedvűen végighordozom az itt egybegyűlt, halált hozó seregen.

A kedvesem által nemes egyszerűséggel csak A Varangy-nak nevezett nőszemély kihívóan elmosolyodik; érzem, ahogy a látványtól görcsbe rándul a különféle undorítónak tartott hozzávalók látványán bejáratott gyomrom.

- Á, professzor Snape… Nos, igen, azért kérettem, mert sürgősen szükségem lenne egy újabb adag Veritaserumra.

Higgadt kárörvendéssel nézek rá; hihetetlen, nem, egyszerűen nem is lehetséges, hogy valaki ennyire ostoba legyen. Ó, hogy tudtam, sejtettem, igen, tudtam előre! A bárgyú kontárok, akik azt hiszik, hatásosabb a bájital, ha túladagolják!

Közlöm vele a megváltoztathatatlant: utolsó üvegemet adtam neki, mikor ki akarta hallgatni a Fiút, Aki Nem Képes Igazat Mondani. Na persze –akár töklevet is itathatott volna a helyett a hamis szérum helyett a fiúval.

- Csak nem használta fel az egészet? Mondtam, hogy pár csepp bőven elég belőle –teszem hozzá egykedvűen. Ha már vallunk a kölykök előtt, valljunk be mindent. S egyúttal persze világítsunk rá a tényre, miszerint itt én vagyok a szaktekintély, miközben ,,igazgatónk” annyit sem ért a feladatköréhez –és máshoz sem-, mint én a karácsonyi dekoráláshoz.

- Biztosan tud még készíteni nekem. –affektálja. Jólesik, hogy egyesek ennyire bíznak a képességeimben –persze, természetesen fel tudom gyorsítani az időt, és meg tudok érlelni egy egyhónapos főzetet fél óra alatt!

Vihar készülődik, már tudom. Állásom kész vagyok elveszteni; fejemre igényt tartok.

Itt állok egy nővel szemben, aki feleannyira sem tehetséges, mint én, akire fél pillanat alatt kimondhatnám az Adavát, aki folyton Neme’ idegesítésével bajlódik; aki páros lábbal táncol az idegeimen minden egyes ruhadarabja színével, aki úgy használja az én slytherinjeimet, mintha hitvány besúgók volnának… S alá vagyok rendelve, ostobán és nyilvánvaló módon alá vagyok rendelve, holott… s ezek mind azt hiszik, hogy ez igaz; egyetlen suhintással pokolra küldhetném… De nem akarom, hogy régi ismerőseim között találja magát, így nem teszem.

A gondolatra majdnem elmosolyodom; vissza kell fognom magam, elvégre Potter kétségbe esne és magától vallana, ha rettegett bájitaltanára boldogan rávigyorogna erre a békára.

- A szérum egy teljes holdciklus alatt érik meg, úgyhogy körülbelül egy hónap múlva tudom a rendelkezésére bocsátani –jelentem ki készségesen, hangomban finoman csomagolt gúnnyal. Felkészülök a mennydörgésre; hamarosan jönnek a villámok is. Hiába, aki egy minisztériumival húz ujjat, számoljon az elemi csapásokkal.

Umbridge sopánkodására csak fél füllel figyelek. Valójában a gondolatait próbálom észrevétlenül kikutatni; sajnos ebben az óvatos formában leginkább csak az érzéseiről informálódhatok. Kapóra jön kihegyezett tekintete, mellyel arcomat kutatja; hozzákapcsolom szemem, és elmerülök a felszínén. Lassan egyre mélyebbre hatolok, és feszülten figyelek. Düh… kétségbeesés… kíváncsiság… kéjvágy… Ingerülten, akaratosan végignéz rajtam…

Abbahagyom a fürkészést.

Inkább Potter, mint ez a szörnyeteg. Mármint úgy értem, megfigyelési célokra.

A fiú meglehetősen halvérű; foglalkozásaink során aggasztóan kevés szexuális jellegű élményt találtam elméjében, ezzel szemben sérelmeit folyton dédelgeti. Meglehetősen ismerős ez a viselkedés.

-… amint egy ismeretlen személlyel vagy személyekkel lépett kapcsolatba! –fejezi be mondókáját igazgatónőnk.

Elterelem immár Nemesis kéjvágyára irányuló meglehetősen vizuális jellegű gondolataimat, és érdeklődve a fiúra nézek. –Valóban? –végre valami érdekes történés a helyiségben.

Potter rám bámul; arca kétségbeesett. Bizonyára azt várja, hogy mentsem ki szorult helyzetéből. Hát nem tettem meg épp elégszer? Miért kell folyton próbára tennie? Mért nem képes élni az életét, mint minden normális (ha van egyáltalán olyan) tinédzser, anélkül, hogy azon az átkozott Blacken vagy a Renden tűnődne?

- KI AKAROM HALLGATNI POTTERT! –ismétli makacsul igazgatónőnk. Nem ismerte még fel, hogy neki ma nem osztottak lapot. Ráemelem tekintetem –ne mondhassa, hogy nem figyelek rá. Ha már más rá irányuló cselekvést nem végzek, legalább ennyit megérdemel, nem igaz? Megint Nemesisre gondolok. Szerintem beletett valamit a teámba.

- Adjon nekem olyan bájitalt, amivel ki tudom szedni belőle az igazságot!!

Az igazság az, kedves Dolores, hogy magánál naiabb lényhez még nem volt szerencsém. Hitetlenül hisz abban, hogy mindig van egy utolsó esély…

Hidegen nézek rá; a legudvariasabb stílusomat veszem elő, ezzel is jelezve, hogy az én türelmem is véges.

- Ismétlem… elfogyott a Veritaserumom. –mondom lassan, érthetően, mintha egy ötéves mugli gyermekhez beszélnék. Talán abból ért ez a tavi szökevény. –Nem tudok segíteni önnek… hacsak nem akarja megmérgezni Pottert, amit egyébként tökéletesen megértenék –teszem hozzá hirtelen jött empátiával. Egy röpke pillanatra elmerengek a szép képen. –A mérgeim viszont olyan gyorsan hatnak, hogy a delikvens elhalálozik, mielőtt vallomást tehetne.

Néhány másodperc erejéig elmerülök főzeteim bűvkörének pompás gondolatkörében, majd visszatérek az itt egybegyűltekhez; utazásomból ezek persze nem vesznek észre semmit.

Ismét Potterre emelem tekintetem; van egy olyan érzésem, hogy sugallni akar valamit. Valószínűleg azt, hogy DÖGÖLJ MEG, SNAPE, DÖGÖLJ MEG!! De lehet, hogy rosszul látom. A tanórák során már annyiszor volt szerencsém ehhez az üzenethez, hogy már akkor is ezt látom a szemében, ha épp egy csokis fánkról fantáziál.

- Próbaidőre teszem! –zökkent ki a nem éppen közkincsé teendő orgánum hirtelen jött intenzitással. Ránézek Umbridge-re, nehogy hirtelen rám támadjon. Nem szabadna hagyni, hogy egy bizonyos kellemetlenségi faktor fölötti emberek szabadon járjanak-keljenek.

- Maga szándékosan szabotálja a munkámat! Nem ezt vártam azok után, ahogy Lucius Malfoy nyilatkozott magáról! Hordja el magát innen!

Nemesisnek igaza van, butykornyálban kéne megfojtani. Kellemes borzongás tölt el a gondolatra, hogy bosszút állhatnék ezekért a szavakért, kegyetlen, könyörtelen bosszút, s a szobában jelenlevő diákok mind élveznék. Isteni érzés, hogy van olyan lény, aki képes jobban megutáltatni magát a közösséggel, mint jómagam. Igaz, talán irigykednem kéne az első helyre.

Az ajtóhoz lépek, minél hamarabb magam mögött akarom hagyni ezt a borzalmat. A sok ellenszenves kölyök és ez a fonnyadt minisztériumpárti egy szobába zsúfolva! Természetesen nem rúghat ki; nem telik bele sok idő, és az öreg meggyőzi a varázsvilágot, hogy a Nagyúr visszatért –akkor pedig maga az öreg is visszatérhet Roxfortba, így állásvesztésre való ítéltetésem érvényét veszti.

- Elfogta Tapmancsot! –hangzik mögöttem a kétségbeesett kiáltás. –Elfogta Tapmancsot ott, ahol azt őrzik!

Megtorpanok. Visszanézek Potter ostoba, reménykedő képére, és kis híján elfintorodom.

- Tapmancsot? –csap le a számára idegen –ó, mily szerencsés ember!- kifejezésre Umbridge. Bármit megadnék azért, hogy magam se ismerjem ezt a gyűlölt nevet. Az igazgatónő fürkészően néz rám, majd a fiúra –legszívesebben elmondanám neki, ami oly nagyon érdekli. De még szívesebben hagynám itt ezt a visszataszító társaságot, elhitetve magammal, hogy Potter nem mondott semmit.

Minek toporzékolsz itt nekem? Tudhatnád, hogy nem mondok neked semmit –vagy nem is tudok semmit, vagy megtartok magamnak minden hasznos információt, de egy biztos: hűen önmagamhoz, csak akkor hagyná el a számat bármely fontos adat, ha jelentős előnyöm származna a dologból. Ez pedig jelen esetben kizárt –semmiképp nem hajthatnám saját malmomra a vizet ebben a helyzetben.

Tovább kérdezősködsz; faggatózásod immár egyértelműen felém irányul, hisz Potter arca elárulta, kész a végsőkig védelmezni azt a keveset, amit tud. Megjegyzem, ez a mennyiség korántsem méltó ily vehemens védelemre.

- Fogalmam sincs –vetem oda végül az álcáját levedlett nőszemélynek. Le kell csapnom a fiú által feldobott labdát, minél kisebb visszhanggal, nehogy Umbridge megsejtse, sokkal többet tudok az ügyről, mint amennyit mutatok –nagyjából mindent, amire szükségem van. –Ha halandzsázást akarok hallani valakitől, fecsegésfőzetet adok neki, Potter –ezzel a dolog el van intézve. Indulnék. Mielőtt kilépek, még egyszer ellenőrzöm a szobában uralkodó felállást –griffendélesek fogságban, slytherinek fogvatartóként, Longbottom fuldoklik –tökéletes.

- Te meg, Crak, ne szorítsd annyira Longbottom nyakát, mert ha megfullad, nekem kell vesződni a papírmunkával, és a jellemzésedbe is kénytelen leszek beírni a dolgot –teszem még hozzá; bármennyire is kéjes előérzettel tölt az a tény, hogy a fiú mindjárt kollabál, s ezzel is az új igazgatóság hírnevén esne szégyenfolt, mégse hagyhatom, hogy idáig fajuljanak az események. Dumbledore valószínűleg rajtam kérné számon kedvenc balfácánjai egyikének ostoba halálát. Ha nem így lenne, szíves-örömest vállalnám az erkölcsi ballépést.

Otthagyom a díszes társaságot, immár véglegesen. Ahogy ujjaim nesztelenül végigsiklanak a rézkilincsen, s pár pillanaton belül a folyosón találom magam, fellélegzek –jó ideje nem kaptam ilyen meglepő hírt. Potternek újabb víziója volt –nagyon úgy néz ki, hogy Blacket elkapták.

**********************

II.

Unusquisque eorum

Szobámba robogok, nem törődve azzal, mit ígértem Nemesisnek –ezt azonnal el kell intéznem. Sajnálatos tény, hogy az én feladatomul jutott ama nemes tisztség, hogy egy megfelelően továbbadott üzenettel e pojáca életét megmentsem; legalábbis hírül adjam a tényt, hogy megmentésre szorul. De először is ellenőrzöm kilétét –korántsem biztos, hogy Potter meggyőződésének hitelt lehet adni. Lehetséges, hogy a Nagyúr csak meg akarta zavarni az elméjét ezzel a sugallattal –s Black teljes lelki nyugalommal üldögél otthonában. Nem kívánom, hogy így legyen.

Lakrészembe érve kelletlenül veszem elő a pálcám, s könyvespolcom elől elállva, inkább a magasra vágott ablaknak háttal mondom ki a varázsszót. Ügyes kis bűbáj ez, melynek megtervezésében sajnálatos módon Mordonnal és Lupinnal együtt vettem részt. Az öreg nem túl tehetséges átok-és bűbájkészítés terén, az utálatos vérfarkas viszont szégyenszemre találékony felfedezőtársnak bizonyult. Nemigen voltam hajlandó vele dolgozni; de miután rá kellett jönnöm, hogy az ilyen kis közömbös varázsok kialakítása számomra jóval nehezebb és időigényesebb feladat, mint a gyűlöletből táplálkozó átkoké, engednem kellett.

A neve Unusquisque eorum; szerepe pedig, hogy egy darabon megnyissa a teret kimondója előtt, hogy ezután az egy név vagy egy helyszín bekiáltásával a feneketlen lyukba, teljes életnagyságban láthassa azt, akit akar. Nem kifejezetten villanyoz fel a lehetőség, hogy két-három perc múlva megpillantsam életem egyik nagy ellenségét, tőlem alig pár méterre, s lakrészem azon a darabon az ő mocskos háza valamelyik szobájának részletét mutassa alakja körül.

- Sirius Black, a második! –kiáltom az örvénybe, és elfintorodom, ahogy az mélykékké válik, s lassan forogva kutatni kezdi a név tulajdonosának helyét a térben. Lupin ötlete volt, hogy úgy fejlesszük a dolgot, hogy a közeg szólítónevekre vagy titkos nevekre egyáltalán ne reagáljon; így, ha a bűbáj titkát kilesi is, a felületes cselszövő a Tapmancs szóval hiába próbálkozna. Engem pedig titkolt örömmel tölt el a gondolat, hogy Black azon kevés alkalommal, mikor úgy dönt, hogy már elegendő mennyiségű nekem szánt szitok gyűlt össze benne, s illik végre közölnie őket velem, a varázs végrehajtásához a rendes nevemet kell kimondania. Kellemes érzés, hogy akarata ellenére legalább ilyenkor le kell mondania a Snivellus használatáról.

Egyébként meglepően gyakran lép kapcsolatba velem ahhoz képest, hogy, mint mondja, ,,utálja látni a pofámat”. Részben Potter okklumencia óráinak visszaállításáért folyamodik hozzám (megdöbbentő, mennyire ostoba, hiszen úgy tűnik, azt hiszi, ha öt perc leforgása alatt minimum háromszor mond el mindenféle denevérnek, folytatom a kölyök oktatását), részben pedig azért, hogy kikövetelje, hívjam az örvény elé a lányát, hogy beszélhessen vele. Még csak az kéne! Nem is tudom, melyik kívánságának örüljek jobban. Potter többé nem fog tanulni okklumenciát, ha ura maradok cselekedeteimnek Roxfortban; s amíg rajtam múlik, Nemesis akkor se fog találkozni Blackkel, ha az páros lábbal ugrál annak a nyomorult házimanónak a fején. Ha ideges, azt rugdossa, és fel nem foghatom, miért kell ezt nekem néznem, ahelyett, hogy berekesztenénk a beszélgetést, és hagyna menni a dolgomra.

A lyuk halványkék lesz; pár pillanat, és a kép kitisztul, ha Black engedélyezi a hívásomat. Ugyebár nem lehet ajtóstul rontani a házba; ezt én találtam ki, nem Lupin. Neki eszébe sem jutott, hogy egy rendtag esetleg olyasmit is művelhet, ami közben nem kellemes számára, ha hirtelen egy másik tag nappalijába továbbítódik a dolog, térben és dimenzióban kivetítve. Gondoltam itt leplezett kutatásaimra, melyek során még mindig olyan átkokat és bájitalokat fejlesztgetek, amikre egyszer még szükségem lehet. Nem örülnék, ha valamelyik idióta csak úgy, az engedélyem nélkül betolakodna az otthonomba, s úgy hiszem, semelyik másik rendtag sem. Mikor közöltem vele ezt a feltételezésemet, alattomosan elmosolyodott, és kijelentette, hogy ő is jobban szeret egyedül zuhanyozni.

Ostoba, szűk látókörű, korlátolt alak.

Black már érzi a jelenlétem, s az imént bizonyára egy pálcalendítéssel jóváhagyta a látogatásom –lassan beúszik dolgozószobámba ennek a túlméretezett ölebnek az arca, ahogy gyanakvóan kutatja kedvenc ellenségét; a homályból fokozatosan kibontakozik a teste is, majd a szegényes kis lyuk, melynek félhomályában Black térdel. Ahogy végre megpillant, olyan hirtelen egyenesedik fel, hogy öröm nézni zavarát. Mellette egy tépett tollazatú hippogriff bukkan fel; hízelkedve dörgölőzik ennek a szemének az oldalához.

- Mit akarsz, Snivi? –morogja, és leporolja a ruháját.

- Most már semmit –jelentem ki, és megszüntetném a kapcsolatot; Black természetesen mindig mindent tudni akar, így nem engedi, hogy az megszakadjon.

- Tehát? –mondja emeltebb hangon.

- Potter rosszat álmodott, de látom, sajnos nem volt igaza –jegyzem meg keserű félmosollyal. –Ép és egészséges vagy, Black. Bár az épet megkérdőjelezném…

- Betolakodsz ide, és van pofád megjegyzéseket tenni az elmeállapotomra? –horkan fel, állatalakjához méltóan ízléstelen hangot produkálva.

Mindig is utáltam a kutyákat. Akkoriban, amikor szerencsétlenségem nyílt a tizenvalahányas éveimet taposni, otthon, mikor sötétedés után kétségbeesetten bolyongtam az utcákon, s már-már boldoggá tett volna egy néptelenebb sikátor felfedezése, egy-egy ilyen mocskos dög csak felbukkant valamelyik kapualjban, és morogva felém közelített, vagy ugatásával felverte az éjszaka csendjét. Féltem tőlük, de ugyanakkor végtelenül idegesítettek is. Hogy merészelték uralni az utakat, elvenni tőlem az éjszakát, hogy merték azt hinni, hogy bármihez is joguk van az én ellenemben? Pimasz, ostoba korcsok voltak –ahogy Black is az.

- Csupán ténymegállapításokat végeztem –közlöm a meglehetősen paprikás hangulatú örök griffendélessel.

- Harrynek megint látomása volt? –vág közbe izgatottan; hiába, a felfogóképessége a régi: ugyanolyan lassú, mint amilyen mindig is volt.

- Valószínűleg a Nagyúr küldte neki, hogy összezavarja. Nem hinném, hogy most a minisztériumban vagy, és a földön kúszva könyörögsz az életedért. Vagy netán tévedek? –húzom fel a szemöldököm.

- Szerencsére most véletlenül nem. Hiába, a kivétel erősíti a szabályt –sóhajt fel színpadiasan. Csökkent értelmű, felfuvalkodott exhibicionista bunkó.

- Örvendezz csak a szerencsédnek, Black. Nekem sajnos mennem kell, még találkozóm van valakivel – mondom kárörvendően, és olyan mozdulatot teszek, mintha valóban itt akarnám hagyni.

- Ha megint a lányommal van magánórád, te rohadt vén denevér…

- Tudtommal egyidősek vagyunk, Black –szakítom félbe hűvösen. –Tehát vagy magadat nevezd vénnek, vagy kíméld meg a világot az összefüggéstelen hülyeségeidtől, és fogd be a szád.

- Vele lesz órád vagy sem? –kérdi makacsul.

- Vele –villan meg a szemem. –Bár, hogy óra-e vagy sem, azt nincs jogom megítélni…

- Hogy érted ezt? –kiált fel Black, és elvörösödik mérgében.

- Mennem kell, Black –mondom rezzenéstelen arccal. –Ha üzensz valamit a szeretteidnek, most mondd.

- Te gennyes…

- Severus?

Nemesis lopakodik tétován a helyiségbe a velem szemben lévő ajtón; de megtorpan, ahogy észreveszi a pár méterrel előtte gomolygó űrt.

- Ne gyere ide, Sue –kérem kimérten.

- Kivel beszélgettél, Severus? Ne zárj ki folyton mindenből. Vagy elárulod, vagy azonnal jössz szeretkezni –mondja egyre jobban felbátorodva, s az arcán pajkos mosoly terül szét.

- Ne sétálj bele! –suttogom gyorsan. –Inkább kerüld meg, ha már minden áron ide akarsz jönni hozzám.

- Mi folyik ott, Snape? Nem avathatsz be senkit a bűbáj titkába! –sziszegi felháborodottan Black, kényszerűen lehalkítva hangját. Háttal áll Nemesisnek, aki így az ő teréből nem is lát mást, csak feketén gomolygó ködöt.

- Még itt van? Hű, ez klassz! Megtanítod nekem? Bárkivel beszélhetek így? –kérdezi Neme’, sandán méregetve a számára üres mélyedést a szoba előttem lévő nagy foltjában.

- Nos, Black, itt van, üdvözöld –közlöm a gyanakvóan toporgó emberrel a túloldalon, miközben Nemesis óvatosan megkerüli a felleget, és mellém lép. –Hú –jegyzi meg kedvesem halkan, ahogy hirtelen megpillantja Black döbbent képét, és a körülötte lévő idegen szobarészletet.

- Ki maga? –érdeklődik, és felveszi az idegenekkel szemben alkalmazott testtartását: fenyegetően kihúzza magát, és fejét felvetve, karjait összefonja maga előtt. Büszkén elhúzom a szám, és jobb kezemmel magamhoz húzom, hogy csípőnk oldalt összeérjen. Sötét árnyakként, utálkozva szemléljük Black résnyire szűkített szemeit, zsebre dugott jobb kezét.

- Marie? –suttogja végül megdöbbenten.

- Nem igazán –vigyorodik el Nemesis. –Van egypár nevem, de ez nem szerepel köztük.

- Mi ezt a nevet adtuk neked –mondja némileg hidegebben Black. –Még meg sem születtél, de már tudtuk, mi lesz a neved. Nem valami sznob, aranyvérűsködő mitológiai név, hanem valami szép, valami egyszerű.

- A nevem Nemesis –szűkíti össze a szemeit haragosan kedvesem. –Akinek ez nem tetszik, hívjon másképp; legfeljebb nem fogok hallgatni rá.

- Ilyen… már megbocsáss… szar nevet adtak neked azok a szemétládák? –hördül fel kedves iskolatársam, és elfintorodik.

Nemesis hozzám simul, és fejét vállamnak támasztva, minden valószínűség szerint dacosan néz váratlanul felbukkant apjára. Érzem a lélegzete keltette apró légfuvallatot, ahogy meglebbenti karomon a talárt.

- Nocsak, Severus… Az ismerősöd meglehetősen kulturálatlan –jegyzi meg leplezetlen gúnnyal, és nyomatékul aprót billent a csípőjén, hogy összekoccanjon az enyémmel.

Black, mint aki téli álmából ébredt fel, döbbenten bámulja kettősünket, mint aki csak most vette észre, milyen bizalmas kapcsolatban állunk egymással.

– Marie… Ugye nem csináltál vele semmi… Azonnal engedd el, rohadt denevér! –hördül fel undorodva.

Válaszul még szorosabban vonom magamhoz a lányát, és unottan nézek Blackre a varázslat bűvkörén keresztül.

- Mondtál valamit, Black? –érdeklődöm gúnyosan. –Sajnos rosszul hallak.

- Haha, jó kis bosszú! –kiabálja, egyre jobban belelovallva magát képzelt dühébe. –Kapd csak el, ez az! De ha én egyszer elkaplak, azt nem köszönöd meg! Mondhat bármit Dumbledore; ugyanolyan gusztustalan szemétláda vagy, mint régen! Ha találkozunk, ezt nem úszod meg szárazon! Nem mocskolhatod be büntetlenül a lányom!

- Olyan piszkosnak látszom, papa? –vágja el Nemesis a reménytelen szóáradatot. –Ha ennyire hiányoztam, miért nem kutattál fel?

- Nem volt rá lehetőségem! –tör ki tehetetlenül a férfi a túloldalon. –Azt hittem, megöltek Larissával együtt!

- Ó, és olyan megerőltető lett volna kideríteni, hogy annak a csecsemőnek maradt-e hátra hullája vagy sem? –kérdi ridegen kedvesem. –Nézetem szerint az igen gyanús, ha egy halálfalócsapat egy darab siratnivalót sem hagy maga után! Akkor esetleg nem is ölték meg az illetőt, nem gondolod?

Black arca megvonaglik a részvétlen szavak hallatán; még magam is meglepődöm kissé, ahogy megérzem a Nemesisből sugárzó intenzív gyűlöletet. Hangja hidegen, unottan szólt, de ahogy magamhoz szorítom őt, érzem, hogy most nem tanácsos még jobban feldühíteni.

- Hülyeségeket beszélsz! –mordul fel Black, a nagy emberismerő. Csoda lesz, ha a lány nem fojtja meg. Na persze –szerencsére ez a bűbájon keresztül nem lehetséges. – Már honnan tudhattam volna? Azt hittem, elástak, vagy valami…

,,Ez fájt” –olvasom le Nemesis felém forduló arcából. Megvetően elhúzom a szám, és lassú csókot nyomok bosszúsan összepréselt ajkaira. –Ne törődj vele –súgom mozdulatlan szájjal.

- Snivellus, azonnal engedd el! –üvölt fel Black, mint a láncát csörgető rab. –Engedd el, ha jót akarsz!!

- Inkább nem enged el, ha nagyon jót akar… -Neme’ arcán kéjes, gonosz vigyor jelenik meg. Kérdően felvonom szemöldököm, majd vállat vonok, és engedélyezek magamnak egy halvány mosolyt.

- Fogj csak jó erősen, Severus, akarlak… -folytatja a hadjáratot; szétfejti eddig összefont karjait, szembefordul velem, és vadul magához ránt. Kezeit derekamra simítja, s mint aki megőrült egészen, nagy szenvedéllyel magához szorít, úgy, hogy ágyékom hozzásimuljon; gyorsan, dacosan megcsókol, és én hasonló elánnal, ám türelmetlenül viszonzom ezt. Olyan gyorsan zárom le a csókot, ahogyan ő elkezdte; kibontakozom öleléséből, és halványan elfintorodva, helyet foglalok egy odaintett széken.

- Beszéljétek ezt meg ti ketten, ebbe nincs beleszólásom –mondom undorodva, és keresztbe teszem a lábam. Nem tűröm, hogy eszközül használjanak fel egy tökéletesen értelmetlen bosszúhadjáratban, még akkor sem, ha ennek nagy része az én diákkorom emlékeire asszociálva fejti ki vérszomjas hatását. Nincs kedvem nézni, ahogy Nemesis dühödten küzd Black ellen, s mindent megtesz azért, hogy apja utálkozva elforduljon tőle –ebben nem leszek partner. Csak akkor csókoljon, ha valóban vágyik rám.

A legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy érzem: valóban vágyik rám, ebben a pillanatban is.

- Marie… Hagyd ezt abba! Borzasztó dolgokat művelsz… Egészen behálózott az a denevér! Ha előbb ott lehettem volna…

Rezignáltan sóhajtok egyet, és elmerülök jobb kezem körmeinek nézegetésében.

-…ha megvédhettelek volna tőle… Te nem tehetsz róla, az egésznek az az átkozott bájital az oka!

- Tudok róla –sziszegi undorodva Nemesis. –Tudom, hogy mindenkinek előbb volt tudomása erről, mint nekem, és azt is, hogy mindannyian örömmel redukáljátok le az érzéseimet egyetlen lötty hatására! Az eszetekbe se jut, hogy esetleg érzek valamit, ugye? Tök mindegy, mi van velem, igaz? –lassan, megfontoltan ejti ki a szavakat, s csak én tudom, hogy közben egyre inkább tűzbe jön, egyre inkább eluralkodik rajta a düh, ahogy hangja is egyre halkul. -A lényeg, hogy tökéletesen meg tudjátok magyarázni, mit miért teszek, az meg sem fordul a fejetekben, hogy egyszerűen csak találtam valakit, aki törődik velem! Szeretem és kész, és baromira nem érdekel, hogy ez neked nem tetszik!

Felkapom a fejem, és enyhe meglepetéssel fürkészem kedvesem elszánt profilját, ahogy Black felé fordulva magyaráz. Jól hallottam? Nemesis, a mindig racionális, maximum a humor kedvéért olykor nagyzoló Nemesis épp most elemezgeti nyíltan a saját érzéseit? Kezdek félni. Ha a világ ekkora meglepetésekkel képes szolgálni, maholnap bármi megtörténhet. A Nagyúr kihívja Pottert egy mindent eldöntő sakkjátszmára, és a meccs tétjeként felteszik a világ pusztulását. Potter természetesen veszt, így…

-…Severus ezerszer különb nálad, mindig is az volt, és ezt te nem mered felfogni!

Összeszűkítem szemeim, és gyanakodva fürkészem a lány utálattól homályos szemeit. Most olyan idegen…

Nemesis azonban váratlan elhatározásra szánja el magát; folytatja kisded játékát, törökülésben leül székem mellé a földre, és unottan felnyújtva bal kezét, combom kezdi simogatni, miközben kifejezéstelenül mered maga elé Black felhőjén át.

Felpattanok, messze rúgom a széket, és felrángatom a földről a karcsú kis testet. –Elég volt! –förmedek rá. A lány csuklóját fogva, dühtől vörösödő arccal fordulok Black felé. –Megmondtam, hogy nem találkozhatsz vele! –szűröm fogaim közül a szavakat. –Nem is ismered! –azzal nekiállok, hogy elrángassam onnan a magából kifordult teremtést. Nemesis azonban kitépi magát karjaimból, ismét a földön terem, és kezével görcsösen átkulcsolja felhúzott lábait. Így, előre-hátra ringatózva, fejét talárja rejtekébe dugva, kifejezetten úgy néz ki, mintha megbomlott volna az elméje.

- Hagyd abba –sziszegem halkan, és leguggolok mellé. Rámeredek, s várom, hogy viszonozza tekintetem. Lassan felemeli fejét; szemei könnyektől csillognak. Idegesen, szégyenlős mozdulattal megdörgöli ujjaival, és pislogás nélkül bámul rám, dacosan, immár az egész világra dühösen.

- Menjünk –suttogom halkan a fülébe, és balommal átkarolom a hátát, miközben kétkedően ingatom a fejem.

Black döbbenten figyeli a lányt; ő is láthatja, micsoda egy őrültet nemzett, legyen hát boldog, hogy annak gyámolítása rám marad. Elegem van mindkettejükből.

Egy pálcaintéssel megszüntetem a kapcsolatot; a másik most nincs eléggé résen ahhoz, hogy ezt megakadályozhassa. A térbeli lyuk eltűnik, helyére visszaúsznak a padló szokásos vonalai, s ismét látni a fal fehér színeit a lassan tünedező köd mögött.

- Menj fel a szobádba –kérem halkan Nemesist, és parancsolóan kinyitom előtte az ajtót. Ő ehelyett gyors léptekkel hálószobám felé veszi az irányt. Utána megyek. Immár ágyamon fekszik, elsápadó ujjaival erősen markolja a fehér takarót, fejét párnámba fúrja. Nézem sötéten szétterülő tincseinek tömegét az ágynemű fehérjén, és megpróbálok megbocsátani neki. Mellésiklok, és tűnődve leülök az ágy szélére. Hallom, ahogy Nemesis nagy levegőt vesz; szeretettel szívja be párnámba ívódott illatomat, s halkan zihálni kezd. Hang nélkül, mozdulatlan vállakkal sír, ahogy csak a terrorban tartott gyermekek tanultak meg sírni –könnyeit azonnal felszívja a finom szövet, teste rezzenéstelen, csak egyre gyorsuló lélegzetvételei árulják el.

Tétován végighúzom ujjaimat haján; majd, mikor nem ütközöm ellenállásba, gyengéden megismételem a mozdulatot.

Kibújik a párnából, felém fordítja könnyáztatta arcát. Most is hideg, kifejezéstelen. Ez már az én Nemesisem. Mintha csak véletlenül öntötték volna le sós vízzel.

- Nekem mért nem lehetett? –suttogja lemondóan.

- Mármint mid? –kérdem halkan; hangom kis híján megbicsaklik, ahogy hirtelen megérzem Black hívását. Újra akarja indítani az eorumot. Nem engedélyezem.

- Apám –feleli elhaló hangon, már-már szégyellősen. Aztán valami rövid, vakkantásszerű nevetést produkál, és betakarózik, közelebb húzódva a falhoz.

- Megnyugodtam, gyere –fordul vissza felém keserűen mosolyogva. –Megemésztettem, feldolgoztam… aludjunk. És ne beszéljünk erről többet. Botorság volt ennyire kifordulnom magamból.

- Egyetértek –morgom rosszallóan, de már veszem is le a cipőm, és mászom mellé. Hozzásimulok, és megnyugodva hallgatom egyre egyenletesebb lélegzetvételeit. Felsóhajtok, kikászálódom az ágyból, és lekapom róla a cipőit.

- Hé! –dorgál meg félig álmosan, félig incselkedve, majd azonnal átölel, amint visszafekszem mellé. –Na és most? Akarhatlak? –suttogja bűntudatosan a fülembe.

Nem válaszolok, de hamarosan ő is tudja, mit gondolok erről. Meg sem próbáljuk elfeledni a dolgozószobában történteket –elég, ha nem törődünk velük; hallgatjuk, ahogy surrog alattunk a végig-végigsimított lepedő, megreccsen egy-egy rugó, s kedvesem fölé kerekedve tanúbizonyságát adom negatív diszkriminációm teljes hiányának –nem tartom Blacknek. Ezentúl nincs többé vezetékneve, s mindketten tudjuk, ő döntött így. Nem is kívánok törődni családfájának kellemetlen elemeivel ezután.

Ha elaludt, ki kell osonnom –sajnálatos módon meg kell néznem, mi van Potterrel. Még fiatal az este, Malfoyék minden bizonnyal még ott vigyázzák a társaságot az újonnan kinevezett igazgatói szobában, s Umbridge a maga válogatott eszközeivel próbálja kiszedni a fiúból az igazat. Hosszú lesz az éjszaka. Potter valószínűleg még jó ideig nem nyughatik, talán megint csinál valami bajt. Miért, miért kell erre gondolnom, ha épp a kedvesemet ölelem? Meg kell állapítanom, hogy menthetetlenül pályát tévesztettem –túl sok gondot vettem a nyakamba, és túl kevés kellemetes tényezőt ennél lejjebb.

 *Az I. rész igazgatói szobában zajló párbeszédei természetesen az 5. könyvből valók (642. oldal).

Mivel mindeddig hű voltam Perselus Piton (Severus Snape) eredeti angol nevéhez, így kötelességemnek tartottam, hogy a Pipogyusz csúfnevet is eredeti formájában használjam -ezt olvashattátok Snivellusként. A legtöbb HP-s kifejezés angol-magyar megfelelőjét egyébként itt találjátok: gportal.hu/gindex.php?pg=4561050&nid=881823