A határ a csillagos ég

Potter sehol. Dolores eltűnt. Granger úgyszintén. Malfoy, Crak, Monstro, Warrington és Bulstrode eszméletlenül hever a padlón. Mi a fene történt itt?

Jobbnak látom, ha ezt inkább a jelenlévőktől kérdezem –úgyhogy meg kéne vizsgálnom Dracót, mint az egyetlen olyan diákot a helyiségben, aki megüti egy igazi slytherin IQ-szintjét. Kábult, a végtagjai bágyadtak, a pulzusa szinte elnyomható -meglehetősen rosszul néz ki. Az összhatást az a tény sem javítja, hogy az arcát ellepték a rémdenevérek. Feloldom a rontást, majd Stimulát küldök a szerencsétlen kölyökre. Nem ártana egy erősítő bájital sem –de arra most nincs idő.

- Hol az igazgatónő? –rázom meg Dracót, amint felnyitja a szemét.
Halkan nyöszörög, és rémülten néz fel rám –valószínűleg nem túl kellemes érzés számára az én ébresztésemre eszmélni, főleg, hogy arcomon nem sok együttérzés ül.

- A fegyver… -nyögi, mire megtámasztom a hátát, és gyengéden felültetem.
- Miféle fegyver? –kérdem rezzenéstelen arccal.
- Dumbledore fegyvere a minisztérium ellen. Potterék elmentek érte. Potter, Granger és az igazgatónő.
Megpróbálva figyelmen kívül hagyni azt az aprócska tényt, hogy eleddig semmiféle tudomásom nem volt ehhez hasonló fegyverről, mindent értő képet vágok, és halkan megkérdezem:
- Merre mentek?
Malfoy felsóhajt.
- Hát igen, talán ha nem azt néztem volna az ablakban, hogy merre tartanak, Weasley nem tudott volna megátkozni… A Rengeteg felé mentek, tanár úr! –teszi hozzá gyorsan, látva türelmetlen pillantásomat.
- Helyes. Kapard össze a társaidat, és vidd fel őket a gyengélkedőre. Én visszahozom, ami Potterből maradt –mosolyodok el baljósan, és egy gyors mozdulattal felrántom a fiút a földről.
- Igenis, tanár úr –mondja roppant szalonképesen, miközben tétova lépésekkel elindul a Crak és Monstro alkotta alaktalan halom felé.

Nos, ez megvan, hogyan tovább? Itt állok a Rengeteg előtt, s várom, hogy jelentkezzenek a túlélők. Vagy kellene esetleg valami aktívabb segítséget is nyújtanom? Kötve hiszem.
Potter nem és nem jött vissza. Visszatérek a kastélyba, s ellenőrzöm szegény slytherinjeim állapotát. Néhány kék-zöld folttól eltekintve mind jól vannak; Malfoy úgy gubbaszt mellettük, mintha most vesztette volna el az évszázad csatáját. A perc nem alkalmas arra, hogy ingyen pszichológiai tanácsadást nyújtsak –szó nélkül intek a fiúnak, hogy jöjjön velem.
A folyosón aztán közlöm vele a feladatát (Menj a Rengeteg szélére, rejtőzz el, és értesíts, ha Potter visszatér a kastélyba. Vagy küldj oda magad helyett valakit.), majd faképnél hagyom, és visszatérek lakrészembe. Ah, aludni, aludni, mily édes, mi szép!* Ha feszült vagyok, nem vagyok képes rá; de jelen esetben ugyan miért is lennék feszült?

Nem sokat pihenhetek; alig néhány óra telhetett el, s egy meglehetősen viharvert Malfoy fiú kopogtat az ajtómon. Tájékoztatása jobbára abból áll, hogy sem Potter, sem más nem tért vissza a Rengetegből –ezek szerint rendelhetjük a három csinos sírkövet-, s Crak túl fáradt már ahhoz, hogy őrködjön.
- Jól van, Draco –suttogom elismerően, nem kevéssé méltányolva ama bölcsességet, hogy mással végeztette el a piszkos munkát. –Menj aludni, nehéz napod volt.

Elnyújtott ásítás hallatszik hálószobám félig nyitott ajtaja felől. Draco csodálkozva kapja arra a fejét; majd visszanéz rám, és arcára hatalmas, cinkos vigyor ül ki. Magam is megeresztek egy halvány mosolyt, majd intek, hogy eredjen dolgára. Malfoy, még mindig meglehetősen derűsen, kihátrál a szobámból, és lassú léptekkel a Slytherin-klubhelyiség felé veszi az irányt. Útközben még egyszer visszanéz, hitetlenkedve, vidáman –nem veszem a fáradságot, hogy titoktartását kérjem a dologgal kapcsolatban: két slytherin között ez evidens, hacsak érdekeik nem ütköznek a jövőben…

Potter stagnált eltűnése elég aggasztó hírnek számít ahhoz, hogy az eorumon keresztül értesítsem Dumbledore-t, majd haladéktalanul felkeressem a főhadiszállást. Futva indulok a birtok határa felé; onnan hoppanálással jutok el Londonba. A Grimmauld téren állva megállok egy pillanatra, kifújom magam –nem kell az egész világnak megtudnia, hogy még én is rohangálva közlekedek, ha baj van. Kénytelen vagyok sietni –enyhén szólva elveszteném Dumbledore jóindulatát, ha szó nélkül hagynám a Potter kölyköt elpusztulni.

Beérve kész tömegszálláson találom magam. Black mellett az asztal körül ott ül Mordon, Lupin, Tonks és Shacklebolt.; pont ebben a sorrendben nem vágyom a társaságukra. Előbbi már villogó szemmel pattan is föl, amint meglát, s van egy olyan sejtésem, hogy nekem esik, ha nem vigyázok. Kizártnak tartom, hogy eszébe jut valami igazán hatásos kis ártás, valószínűleg griffendéles módra az öklét fogja használni, vagy beéri egy Suvickusszal –aminek mellesleg nagyon rossz íze tud lenni.

Kissé igazságtalannak tartom, hogy most nekem kell felelnem azért, hogy Nemesis úgy felhergelte ezt a szerencsétlen idiótát.

- Állj meg, Black! –kiáltok rá, mielőtt tényleg nekem ugrana.
- Most legyen nagy a pofád! –üvölti, és elkapja a nyakamon a talárt.
- Potter! –sziszegem halkan, és lassan lehámozom magamról a mocskos kezét.
- Már ezt is elfelejtetted? A nevem Black, Snivellus! –morogja gúnyosan, és utálkozva mered rám.
- Potter bajban van, ó, intelligenciatesztek mestere –mondom hűvösen, és a többi rendtagra pillantok. –Dolores Umbridge felügyelete alatt órákkal ezelőtt a Tiltott Rengetegbe ment, de azóta sem tért vissza. Valószínűleg a Misztériumügyi Főosztályra ment. Abban a hitben leledzik, hogy a Sötét Nagyúr foglyul ejtette ott Blacket. Haladéktalanul a keresésére kell indulni. Magam a Rengeteg alapos átkutatását vállalom. Alakítsanak csapatot és induljanak –vázolom fel a teendőket a lehető legrövidebben.
- Nem hiszem, hogy szükség lesz tagtoborzásra. Mindannyian megyünk, igaz? –hadarja lelkesen Tonks, és biztató tekintettel körülnéz.
- Én megyek –jelenti ki Lupin komoran.
- Én is –Én is –hallatszik mindenhonnan.
- Mondtam –von vállat a nő a ricsaj közepette.
- Álljon meg a menet. Valakinek itt is kell maradnia, hogy értesítse az ideérkező igazgatót az eseményekről –vágok közbe hűvösen. –Neked ajánlom ezt a posztot, Black; semmittevésben eddig te voltál a legjobb.
- Nekem te ne parancsolgass, denevér! Nem fogok itt ülni a babérjaimon, amíg Harry ki tudja hol mászkál!
- Akkor mégis ki fogja elárulni az ideérkező Dumbledore-nak, hogy hová mentünk, Black? Hagysz neki egy cetlit a szőnyeg alatt?
- Majd Sipor elmondja! Úgyse veszem soha semmi hasznát! Induljunk! –fordul a többiek felé türelmetlenül.
- Ostoba vagy… mint mindig –vonok vállat. –Házimanóra bízni egy expedíció adatait… Nekem mindegy, nem szólok bele.
- Ne is szólj! Veled majd később számolunk! Indulás! –toporog Black idegesen az ajtó előtt. Micsoda neuropata.
Még egypár ilyen akció, és a kifejezésmódja valóban egy kutya szintjére fog süllyedni, ha nem ott áll máris.

Az elsők között vonulok ki, gondosan ügyelve rá, hogy a tülekedés minden egyes percében legyen valaki köztem és Black között. Nem értékelném túlságosan a házam elveivel kapcsolatos hirtelen támadt szimpátiáját, ha hátba átkozna.
____________________________________________________________________________________________________

Az erdőbe tett kirándulásom tökéletesen sikertelen volt –nem találtam meg Harry Pottert és nagybecsű kíséretét, se élve, se halva. Nyugodt lelkiismerettel térek hát meg otthonomba –Nemesis, akarom mondani, Susan, bizonyára vár már. Előbb-utóbb rá kell szoknom erre a névre, hiszen Nemesis Crash nyilvántartott szülei halálfalók; mikor úgy döntöttek, ,,lányuk” köteles letenni erről a névről, s beiratták Roxfortba, az összeült Rend hallgatólagosan megfogadta, hogy szemet huny az ügyeskedés felett. Hagyjuk egy ideig a hamis biztonság taván ringatózni McCinsonékat –azután irány Azkaban. Nem kár értük –az asszony gyenge jellemű és tehetségtelen, a férfi meg egy közönséges, elhasználódott agyú alkoholista. Nincs szükség rájuk többé.

Valójában, úgy hiszem, nem kerül majd sor az aurorok beavatkozására –a Nagyúr fogja megbüntetni a házaspárt, azon szemtelenség miatt, hogy a parancsát figyelmen kívül hagyva parlagon hagyta a lány képességeit, és mugli iskolába járatta a béke időiben. Pillanatnyilag is csupán az tartja vissza urunkat, hogy úgy hiszi, Nemesis mit sem tud igazi származásáról –lehetséges, hogy ki akarja várni, míg Miss Wallace kijárja Roxfortot, s beáll közénk. Akkor már a lánynak nem lesz szüksége biztos szülői háttérre.
De bizonyára az a nem éppen mellékes tény is szerepet játszik a Nagyúr kiváró szerepre építő taktikájában, hogy jelenleg sokkal fontosabb dolga is van –a Jóslat megszerzése.

Visszaérve Susant valóban ébren találom. Nyitott szemmel fekszik az oldalán, és a semmibe mered.
- Még mindig Black miatt nyomasztod magad? –sóhajtom egykedvűen, és méltóságteljesen helyet foglalok mellette, holott legszívesebben egyszerűen belezuhannék az ágyba.
- Igen –hangzik a szenvtelen válasz. Olyasfajta érzésem támadt, mintha nem mondana el mindent nekem. De hisz kinek lenne több joga Susan titkaihoz, mint Severus Snape-nek? Úgyszólván egy vérből vétettünk, egymáshoz igazodva kell elviselnünk azt, amit mások életnek hívnak; de mi nem hajlunk erre az iróniára. Nem élet ez, hanem egy óriási mocsár, mely egy egész emberiség közös otthona, s kinek-kinek szabad választása, mennyi időt óhajt eltölteni benne, bűzben és mocsokban dagonyázva.

- Ne tedd –közlöm a plafonnal, és álmosan nyújtózom egyet. Elfordulok a lánytól, és aludni készülök.
- Tudod, mi jutott eszembe? –suttogja rémtörténetbe illően borzongató hangon. –Hogy nem az ő hibája volt.
Vállat vonnék, ha nem vízszintes pozícióban élvezném az életet –így azonban csak felmordulok, és kísérletet teszek Susan figyelmen kívül hagyására.

- Sev… hallasz engem, vagy megint elaludtál?
Meglehetősen bosszantó, ha az ember össze van zárva egy olyan felnőtt nővel, akinek habitusa egy tinédzserét követi –ez sem képes pihenni, mikor az lenne a leghasznosabb, amit tehet.
- Elaludtam –sziszegem vissza, és reménykedem, hogy nem óhajtja tovább taglalni a témát. Ma már túlságosan sok dózist kaptam Potterből, nem hiányzik, hogy még Susan ostobaságait is el kelljen viselnem!

A lány szaggatott mozdulatokkal feláll mellőlem –szinte a bőrömön érzem ruhájának suhogását-, s kisvártatva már megbűvölt ablakom párkányán ül, és a csillagos eget bámulja. Meglepő, hogy a mágiája ezt a látványt hozta ki a nyílásból –nekem általában azt mutatja, amit az ember valójában láthat belőle: egy nagy réteg földet, az odafent, nem sokkal a fejünk feletti magasságban nőtt füvet és mellette a kővel kirakott gyalogutat, mely behálózza a kastély körül szétterülő udvart, keresztbe-kasul ágazik az üvegházak közt, és elvezet a kviddicspályáig. Nos, csillagos ég vagy sem: a föld alatt vagyunk. A határ a csillagos ég, nem igaz? Milyen kár, hogy számunkra ez is a talaj szintjét jelenti. Az alagsor nagy rejtélye: merj és tudj nagy lenni, miközben minden, minden feletted helyezkedik el.

Susan még mindig mozdulatlanul bámulja a csillagokat. Nem megyek oda hozzá; úgy vélem, ez az ő csatája –csatája, önnön idegeivel, ostoba bűntudatával és apavágyával, az egész gyermek-szörnyeteggel, mely a lelke mélyén lappang.
- Tudod... –szólal meg hirtelen- kezdem azt hinni, méltatlanul bántam vele. Persze egy szemét állat –semmi sem mentesíti a veled való bánásmódja alól… de lehet, hogy engem azért képes lett volna szeretni. Szerinted?

Elmerengek Black végtelen önimádatán, végiggondolom kissé talán szubjektív benyomásom, mely szerint számára minden tárgy szent, amit csak megérint vagy pár napig birtokol –és nem nehéz arra a következtetésre jutnom, hogy lányával is így bánt volna. Mint egy fontos Black-tartozékkal. Úgy hiszem, Susan élvezte volna a helyzetet; azt, hogy értékként kezelik. Nos, mindegy, nem minden embernek adatik meg a felhőtlen gyermekkor –néhányunknak bele kell buknunk, hogy a többiek lássák, nekik milyen jó hozzánk képest. Minket ezért tartanak. Csodás viszonyítási alap vagyunk.

Felrázom magam egyre borongósabb gondolataim gyűrűjéből, és az ablakban üldögélő lány homályos sziluettjére pillantok.
- Képes szeretni. Önmagát –jelentem ki hűvösen. -És bizonyára Pottert is szerette, így hát… ha szerepet vállaltál volna a kisded játszmáiban, és méltó lettél volna a neve mocskához, bizonyára jó lányának tartott volna.
- Szóval úgy gondolod, ha megtagadlak téged? –fél lába lecsúszik a párkányról; lógázza egy kicsit, majd mozdulatlanná dermedve várja válaszom.
- Igen. Különösen akkor, ha megtagadsz engem.
- Ilyen áron nem kell. Szeresse hát a keresztfiát –morogja durcásan. –Ahh, micsoda életem lett volna, ha… De azt elvette tőlem a Sors. Ma kibékülhettem volna apám árnyékával –s ezt is elszalasztottam. Hiába: túl fiatal vagyok ahhoz, hogy értelmes dolgokat cselekedjek. Téged választalak újfent, és remélem, alaposan meglakolok majd érte.
- Melodramatikus vagy –szögezem le tárgyilagosan. –És hagyd abba ezt a hatásvadász csillagbámulást, különben megitatlak Boldogság-elixírrel. Attól aztán garantáltan nem leszel önmagad.
- Próbáltad már? Magadon, próbáltad már? –kérdi izgatottan. No persze, egy kívülálló számára ugyanolyan szenvtelenül hangzana a hangja, mint máskor –én viszont már meg tudom különböztetni finom hangulatrezdüléseit.
- Igen –sóhajtom megadóan. –Érdekes hatással volt rám. Kirohantam a birtokra csalánt szedni, és elkezdtem kaktuszokat és kékrózsákat ültetni mindenfelé, miközben a gyászmisét dúdoltam.

Susan felkuncog; számítottam erre a reakcióra, így csak csendesen elmosolyodom a félhomályban, megérzésem pontosságán derülve.
- Csak ne nevess! –figyelmeztetem. –Két napig sajgott a tenyerem a sok csaláncsípéstől.

Elkacagja magát, és vad mozdulattal mellém vetődik. Egymásra meredünk a félhomályban; szemünk fehérje szinte világít a holdvilág baljós fényénél.
- Mért nem gyógyítottad meg? –kérdi fejét ingatva.
- Nem tehettem. A csalán mérge sok olyan anyagot tartalmaz, ami hasznos a szervezetnek.
- Jaj, Severus! Te a fájdalom dacára magadon hagytad a sebeket, mert az jót is tesz? –sóhajt fel büszkén és dorgálóan egyszerre.
- Valahogy úgy –vonom meg a vállam. Egy pillanatra még belekapaszkodom Susan tekintetébe, majd hátrahanyatlok az ágyon. –És most már aludj.

*Az eredeti idézet: ,,Ah, élni, élni; mily édes, mi szép". Részlet Az ember tragédiájából.