II. fejezet

Fontos semmiségek

A varázsló ismét megjelent a falunál, amint letelt az idő, amit az Öreg kért. Már a falu legszélén kiült a néma undor az arcára, ahogy arra gondolt, hogy ismét be kell lépnie abba a viskóba. Kelletlenül lökte be az ajtót, majd a rongykupachoz fordult.

- Döntöttél?

- Nem ismered az udvariasságot, szolga? – töltötte be a kicsiny teret a rekedtes suttogás.

- Egy ronccsal nem leszek udvarias.

- Már nincs szükséged rám, hogy így mersz beszélni?

- A szükség kölcsönös – felelt hidegen.

- Valóban, szolga. Mit akarsz hát tudni?

- Hol van?

- Szerinted hol kellene lenni?

- Nálam… - felelt enyhe türelmetlenséggel. Idegesítette a beszélgetés, és lassan kezdett türelme végére érni. Csak neveltetése, és a tudat, hogy nem alázhatja meg magát egy ilyen előtt tartotta kordában indulatait.

- Ostoba vagy, szolga. Mennyi idős?

- 11 múlt. 11 éve keresem eredménytelenül. Mondd meg végre! – parancsolt rá a vénségre.

- Gondolkodj szolga, hogy hol kellene lennie. A világban minden a helyén van, ő is. Ott megtalálod…

Ahogy ezt kimondta, halványszürke derengés vette körül az alakját, majd egy villanással eltűnt az alakja. Egy sóhaj volt az utolsó hang, ami elhagyta az ajkát.

- Ennyi? Ennyit tudsz mondani? – dühöngött a szőke varázsló, majd belátva, hogy semmit nem tehet visszasietett az erdő melletti tisztásra, hogy hoppanálhasson.

**

Hermione aggodalommal a szívében ébredt fel valami szokatlan zajra. Ahogy lassan magához tért és kidörzsölte az álmot a szeméből, ismét meghallotta a neszt, amire felriadt. Halkan lépkedett, hogy ne keltse fel kedvesét. Perselus csak ilyenkor, álmában volt igazán nyugodt, békés.

Habár a hosszú évek alatt szerelme csak erősebb lett felesége, maga az ember szinte semmit sem változott. Mogorva volt, zárkózott, nem szerette elmondani a gondolatait. Hermione olykor kizökkentette ebből a monoton világból vagy ha maga is rosszkedvű volt, akkor duzzogva hagyta, hogy magányosan dolgozzon a laborjában.

Rengeteg szép emlék kötötte össze őket, de az együtt átélt nehézségek, kapcsolatuk buktatói talán még ennél is többet jelentettek.

Miközben Hermione az ajtó felé menet magára kapott egy talárt elmerült emlékeiben.

Ahogy kedvese fáradtan ül egy nehéz nap után a tűz mellett, és csak nézi, ahogy a lángok táncolnak a kandallóban, majd meghallja felesége lépteit, felemeli a fejét és arcvonásai egy pillanatra ellágyulnak a szeretettől.

Amikor a nő szinte végletekig legyengül, mert meggyógyít valakit, s férje csak szótlanul magához öleli, erőt adva vagy ahogy önmagáról megfeledkezve játszik a kislányukkal…

Ezek a pillanatok mindennél többet jelentettek mindkettejüknek. Az összetartozás, az egymás iránti megingathatatlan szeretet tükrei voltak, csöndes, nyugodt békességet hordoztak magukban.

A bejárathoz érve összébbhúzta a talárját, hogy ne járhassa át testét a kinti hideg, majd kitárta az ajtót. Először csak furcsálva nézte a belépő fekete talárba burkolózó alakot, majd agyát elözönlötték az évekkel korábbi találkozás képei.

**

Egy régi kis kőház ajtaján óvatos kopogtatással kért egy magányos alak bebocsátást egy őszi reggelen.

- Jöjjön be – nyitott ajtót egy hullámos barna hajú nő. Meg sem nézte szinte, ki az érkező, csak utat engedett. A védelmi varázslatokat megváltoztatta, csak olyan léphetett az ajtó elé, aki tiszta szívvel, jó szándékkal érkezett.

- Köszönöm – felelt szinte suttogva az utazótalárban rejtőzködő alak. Karjában apró csomagot tartott.

Egy magas, fekete hajú férfi lépett ki az egyik szobából, végigmérte az érkezőt, majd felesége szemébe nézett, kérdő pillantással. A nő csak mosolyogva bólintott, jelezve, hogy minden rendben lesz, hagyja őket nyugodtan egyedül.

Perselus elnyomott egy fintort, hogy megint kihagyják valamiből, de végül kelletlenül továbbindult a laborjába.
Hermione mutatta az irányt a barátságos és meleg nappali felé, belépve pedig minden kedvességét latba vetve próbálta meggyőzni a talárja rejtekében megbúvó alakot, hogy üljön le.

- Csak néhány percig tudok maradni – kezdte halkan, remegő hangon, szinte bocsánatkérőn.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte lágyan Hermione, várva, hogy megnyíljon az érkező. Nem létesített kapcsolatot, amíg nem kapott rá engedélyt, már évek óta. Gyógyító volt, Érző, nem kém, nem akart senki lelkében kutatni.

- Nem tudom – rázta meg a fejét a boszorkány. Hangja elárulta, hogy fiatal nő, de ennél többet még mindig nem tudott róla.

- Miért kerestél meg? Elmondanád? Esetleg tudok segíteni – próbálta bátorítani.

- Miatta – tolta előre a kicsiny csomagot. Egy kisbaba volt világító fehér bőrrel, néhány barna fürttel és egy Hermione számára nagyon ismerős szürke szempárral. Ahogy ráébredt hol látott utoljára ilyen színű szemeket, hideg borzongás járta át a testét.

- A te lányod? – kérdezte végül, ráncba szedve fellobbanó indulatait.

- Már nem sokáig… - szipogott a nő válaszul. Majd Hermione kérdő pillantását látva folytatta, lassan, halkan, akadozva. – A nagyapja el akarja venni tőlem, mert nagyon nagy hatalommal bír, legalábbis ezt ígérte neki valami útszéli jósnő. Eddig nem érdekeltük, sem én, sem a kicsikém. Most kutat utánunk, meg akarja találni, hogy ő nevelhesse fel, de ha ez megtörténik, akkor ugyanolyan gonosz lesz, mint ő…

- Lucius Malfoy? – kérdezte szinte lehelve. Legszívesebben ki se mondta volna a nevet, de tudnia kellett.

A nő megrettenve emelte pillantását az őt kutató barna szempárra, majd aprót bólintott.

- Miért gondolod, hogy segíteni tudok? Csak az érzelmeket látom, és a hazugságot…

- A jósnő azt mondta neki – kezdett bele lassan, a neki szót szinte ki sem ejtve -, hogy a kicsiben lakó gonoszt kell megtalálnia és maga mellé állítania. Ha nem teszi meg egy bizonyos ideig, akkor már nem biztos, hogy képes lesz rá. Azt reméltem, hogy el tudod rejteni, valahogy burokba zárni az ilyen jellegű érzéseket. Ő ezek után fog kutatni, és ha rejtve vannak a babámat sem fogja megtalálni… azt hiszem.

- Értem. Megteszem, ami tőlem telik, de bármit teszek, kevés lesz, ha nem rejtőzöl el valahogy. Örökké menekülnöd kell majd… - folytatta kérdőn. Úgy érezte, van elég erő ebben a fiatal nőben mindehez, de csak akkor, ha a lányát biztonságban tudja. Segíteni akart rajta, habár tudata szélén ott motoszkált egy elfojtott gondolat. Malfoy gyereke? Hogyan? Ő az Azkabanban van…

- Ha megmentem vele Jaden életét, akkor megteszem.

**
Még egyszer végigmérte a belépő alakot, remélve, hogy az eltelt évek csapták be, és más áll előtte, de be kellett látnia, az érzékei nem csalnak. Ugyanaz volt, ugyanúgy remegve, rettegve…

- Történt valami Jadennel? – kérdezett rá azonnal, ahogy beértek a nappaliba. Nem látszott sehol az idő múlása, csak a két nő arcán azóta megjelent néhány apró szarkaláb mutatta, hogy ők is változnak.

- Még nem… Iskolába jár. El kellett engednem, nem maradhatott velem többé….

- Roxfort?

- Igen…

- Mitől félsz? Valami még történt? – kérdezett rá, érezte, hogy még titkot rejteget a másik nő. Egy gondolat kitölti minden porcikáját, nem engedi szabadulni és sejtette, hogy ez fontosabb, mint amit eddig hallott.

- Azt hiszem, tudja, hogy hol van… Meghalt az Öreg, és egy magas szőke férfit láttak az utóbbi időben a falusiak…

- Az Öreg? – döbbent meg.- Az nem lehet! Perselus! – hívta hangosan a férjét, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem akarta megzavarni az álmát.

**

Ilena türelmetlen pillantással kereste azt, aki a prefektusuk lehet, mert minden vágya az volt, hogy végre ágyba kerülhessen, így is kizárva a bámuló arcokat. Legszívesebben megátkozta volna az összes ostoba, bamba diákot, akinek nincs jobb dolga, mint tátott szájjal rá bámulni.

Nem sokkal később felállt egy idősebb barna hajú lány és magához hívta a gólyákat. Útközben csak annyit mondott, hogy figyeljenek, mert többet nem mutatja meg nekik senki az irányt.

- Aranyvér – mondta ki a jelszót, ahogy elérték a bejáratot jelentő kárpitot, majd beterelte az elsősöket a megjelenő boltíves átjárón. – Ez a Mardekár klubhelysége, a jobb oldali lépcső a lányok folyosójára vezet, a bal oldali a fiúkéhoz. Az ajtókon már megjelent a névtáblátok, a csomagok már az ágyak mellett vannak. Holnap beavató estet tartunk, ahol minden gólya köteles megjelenni, ne akarjátok tudni, mi a következménye a távolmaradásnak – tette hozzá összehúzott szemmel, mert néhány diákon látszott, hogy esze ágában sincs megjelenni. A kicsik arcán jól kivehető volt a rémület, ahogy a felsőbbéves lány folytatta mondandóját. – Aranyvérűek vagytok, legalábbis a ti érdeketekben remélem – kacagott fel gúnyosan -, ehhez méltóan kell viselkednetek. Holnap eldől, hogy ki nem méltó a Mardekár házhoz, és az fizetni fog…

Az elsőévesek megszeppenve siettek fel a szobájukba, majd halkan, suttogva beszélgetni kezdtek a rengeteg új élményről és főleg a másnap éjszakáról. Ilena eleinte érdeklődve hallgatta őket, aztán elment a kedve, ahogy megértette, hogy szobatársai leginkább attól tartanak, hogy ha nem megfelelően viselkednek, nem lesz olyan aranyvérű, aki elvenné őket. Néhány perc múlva már nem is az avatás volt a téma, hanem az asztalnál megfigyelt fiúk. Ebben a pillanatban érezte úgy, hogy betelt a pohár, és némán eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. Érezte, hogy ezekkel a lányokkal nem tud miről beszélni, játszani pedig nem hajlandó. Tudta, hogy ha nem akar egyedül maradni, akkor alkalmazkodnia kell, de felmérve a lehetőségeket, ez sokkal vonzóbbnak tűnt, mint arról a magas fekete( )hajú fiúról beszélni, aki már öt nemzedék óta csak aranyvérű ősökkel rendelkezik.

Mialatt ő magában dicsérte új szobatársait, Daniel hasonló érzésekkel küzdve megpróbálta a másik utat járni. Becsatlakozott a fiúk beszélgetésébe és úgy tett, mintha ő is izgulna és félne a másnapra ígért program miatt. Valójában hidegen hagyta az egész, sejtette, hogyha nem kényszerítik, nem tud kiállni magáért, így feltehetőleg fizetni fog. Szinte már beletörődött a sorsába, de büszkesége még tiltakozott.

Miközben három új „barátjával” beszélgetett, harc dúlt a lelkében. Ahhoz, hogy bebizonyítsa, méltó mardekáros, valószínűleg olyat kellene tennie, amit megalázónak vagy visszataszítónak tart. Ha azonban nem teszi meg, akkor őt alázzák meg és ezt sem tudta elfogadni. Végül kételyek közt vergődve bújt be az idegen takarók alá, felkészülve arra, hogy hosszú éjszakája lesz. Sosem tudott aludni, ha döntéshelyzetbe került. Gyűlölte, ha vállalnia kellett a véleményét, ha ki kellett állnia magáért, vagy bármiért, ami sokat jelentett neki. Legszívesebben besimult a környezetébe, keveset beszélt, és csak büszkesége nem engedte, hogy teljesen jelentéktelennek tűnjön mások számára.

**

Másnap Ilena szobatársaival együtt indult reggelizni, erősen koncentrálva arra, hogy egyetlen szó se hagyja el a száját, mert félt, hogy valami oda nem illőt találna mondani. Például, hogy nem kíváncsi arra, hogy annak a magas barnának van-e már jegyese, sőt, bármily megdöbbentő arra sem, hogy hány éves kor után illendő bálra menni…

Így hát összeszorított foggal, hűvös arccal sétált a viháncoló libák mellett - magában már csak így hívta őket -, remélve, hogy talál majd jobb társaságot később. Az asztalhoz érve felderült, ahogy meglátta Danielt, mert abban a pillanatban úgy érezte a fiú lekezelő szótlansága is jobb annál, amit az elmúlt fél órában kellett kiállnia.

- Nagyon szép a hajad, valami bűbájt használsz rá? – fordult ekkor pont hozzá az egyikük.

- Igen – kezdte teljes komolysággal –, meg szoktam mosni. – Végignézve az elnémult arcokon rájött, hogy egyrészt olyat mondott, amit nem kellett volna, másrészt mindezt túl hangosan tette. A fél Mardekár őket figyelte, várva a reakciót.

- Nagyon vicces vagy, igazán – produkált műkacagást Zare, egy másik szobatársa, magához térve a meglepettségből. Ezzel a többiek is elintézettnek tekintették a dolgot, majd Ilenáról többé tudomást sem véve bájosan mosolyogva és pillogva leültek.

Az egyedül maradt gólya először megpróbált megnyugodni, hiszen tudta, hogy nem lenne szabad így reagálnia, de néha, ha elragadta a hév, előbb beszélt, mint gondolkodott. Ahogy ismét higgadtnak tudott tűnni elindult Daniel felé, remélve, hogy ő nem utasítja vissza a társaságát.

- Jó reggelt! – köszönt rá nyugodtan.

- Viszont – mordult fel a szólított. – Látom, barátkozol – tette még hozzá halkan, egy huncut villanás a szemében árulta csak el, hogy nevet az előbbin.

- Tudod, így kora reggel magával ragadott a magas röptű társalgás, amit folytattak – intett kecsesen az ismét viháncoló hármas felé.

- Jobban kéne vigyáznod – komorodott el a fiú. – Már az első nap ellenségeket szerzel?