8. fejezet

Az egyik ajtó becsukódik, a másik kitárul

Az első tanítási napon felkerestem a professzort vacsora után az irodájában. Épp kopogni akartam, amikor az ajtó kinyílt és egy sírás szélén álló Griffendéles srác támolygott ki rajta sápadtan.

- Longbottom! – szólt utána a professzor. A fiú megdermedt, majd mereven visszafordult.

- A kacataidat is vidd magaddal! – mutatott az asztala mellett heverő könyvhalmazra. A halálra vált Griffendéles visszalopakodott, felmarkolta a könyveit és futólépésben távozott.

A professzor elégedetten mosolygott utána, majd amikor beléptem ismét felvette a szokásos szigorú tekintetét.

- Mit akarsz? – kérdezte élesen.

- A következő adagért jöttem – és elővettem az üres üveget.

Piton gúnyosan elmosolyodott.

- Nincs rá többé szükséged.

- De, ha egyik napról a másikra elhagyom, akkor…

- …nem történik semmi. Lythande, az utóbbi két hétben gyakorlatilag nem mást kaptál, mint málnaszörpöt.

Elsápadtam a hirtelen felismeréstől.

- Akkor…akkor, ennyi? – kérdeztem remegő hangon. A professzor hátrébb lépett és keményen a szemembe nézett.

- Igen. Ennyi.

A világ megfordult velem, észre se vettem, miként kerültem a folyosóra, csak az ajtó kattanására rezzentem össze. Minden porcikámat átjárta a pincéből áradó hideg és borzongva megráztam magam. Vettem egy mély levegőt, majd lassan elindultam a lépcsőn.

  Félresöpörtem minden érzést és elhatároztam, hogy nem fogok összetörni. Ahogy mélázva bolyongtam a folyosókon, arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen mindig is tudtam, hogy eljön egyszer ez a pillanat. De titokban abban reménykedtem, hogy a lehető legkésőbb kerül rá sor. Mégis furcsálltam ezt a hirtelen beállt változást. Olyan hidegen és kimérten viselkedett, hogy csak arra tudtam gondolni, történhetett valami, amiről nekem sejtelmem sincs. Legalábbis ezzel próbáltam magam vigasztalni.

Azóta nem éreztem magam ilyen furcsán, amióta a többi elsőssel együtt megérkeztem a Roxfortba és izgatottan vártam, hogy fejemre tegyék a Teszlek Süveget.

  Pár hónap múlva örökre elmegyek innen. Magam mögött hagyom a gyermekkoromat, az iskolát, …Perselust.

  Megálltam és meglepve vettem észre, hogy egy eddig számomra ismeretlen folyosóra tévedtem. A céltalan lófrálás segített valamelyest lehiggadnom. Sóhajtva nekidőltem a hideg kőfalnak, majd lecsúsztam a tövébe. Átöleltem a térdemet és hangtalanul zokogva lehajtottam a fejem.

  A napok vánszorogva múltak és valahányszor bájitaltanra kellett mennem, görcsbe rándult a gyomrom.

  Szonja is rögtön észrevette a hangulatváltozásomat és a maga módján segíteni próbált nekem. Az egyik órán gondolt egyet és szándékosan tönkre tette az elixírt, amit főzött. A professzor rögtön odajött az asztalunkhoz, változatosan cinikus megjegyzésekkel illetve a főzet állagát és színét.

  A barátnőm ezen fellelkesedve ezután rendszeresen elrontott valamit.

Egy szép február végi kedden a bájitaltan terem előtt ácsorogva, újra könyörögni kezdtem neki.

- Szonja, nem ér az egész annyit! Kérlek, ne rontsd el ma is!

- Ugyan már! Még pontot se vont le érte és tudom, mennyire örülsz, amikor odajön hozzánk.

- De,… - nem tudtam befejezni, mert hűvös szellőként csapott meg a légáramlat, ahogy a professzor elsuhant mellettünk. Az osztály azonnal elcsendesedett és fegyelmezetten bevonultunk a terembe, majd elfoglaltuk a helyünket.

  Szonja hamisan rám kacsintott és egy laza csuklómozdulattal hátradobta hosszú hajfonatát.

Amikor megkaptuk a feladatot, sóhajtva figyeltem, ahogy barátnőm megalapozza főzete szabotálását. Gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se a megfelelő módon szeletelje, trancsírozza, vagy porlassza az alapanyagot.

  Valamivel később pedig szándékosan az ellenkező irányba kavargatta a rotyogó masszát.

Amikor a zöldeskék iszap hangosan pöfögve hangot adott magáról, a professzor összehúzott szemöldökkel közeledni kezdett felénk. Sóhajtottam és leültem a székre, majd az asztalra könyökölve eltakartam kezemmel a szememet, de ujjaim közt mégis láttam, ahogy a felém lép és mögém kerül. Megfogta a székem háttámláját, előrehajolt és belenézett a barátnőm üstjébe.

- Mit gondolsz, hol rontottad el? – nézett le gúnyosan Szonjára. Ekkor megéreztem a kezét a hátamon. Gyengéden végigsiklott a gerincemen, egészen a derekamig.

- Ez használhatatlan! Maradt még húsz perced, úgyhogy javaslom, iparkodj! – ezzel egy suhintással eltüntette az üst tartalmát. Szonja megjátszott döbbenettel nézett a főzet hűlt helyére, majd próbált kétségbeesettnek arcot vágni.

- Ezért legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok a saját házamtól tíz pontot levonni!

  Mindeközben Perselus ujjai szabályos kört kezdtek rajzolni a hátamra. Olyan volt, mint amikor kislányként egymás hátára betűket rajzoltunk és kitaláltuk, milyen szót írt le a másik. Önkéntelenül is kihúztam magam, és figyelni kezdtem.

Lehúzta, majd balról vízszintesen jobbra, majd újra le. „H”. Aztán a következő egy „A” volt. Lassan, határozottan húzta a vonalakat és megfejtettem a szót, amit a hátamra cirógatott.

„HAMAROSAN”

  A szívem akkorát dobbant, hogy fájdalmasan felnyögtem, de egy pillanat alatt újra a magam ura voltam és lassan felemeltem a fejem.

  Perselus egyenesen a szemembe nézett és a tekintete többet mondott bármely szónál.

Sóvárgott, akárcsak én, és bármi is volt az oka annak, hogy nem találkozhattunk, azonnal eltűntek a sötét felhők a lelkemből. Belereszkettem a gondolatba, hogy nemsokára megérinthetem. Újra érezhetem erős, követelő testét, szenvedélyes száját… Elhúzta a kezét, olyan észrevétlenül, mint ahogy a hátamra tette és visszament a táblához.

  Hitetlenkedve követtem tekintettemmel. Szonja meghúzgálta talárom ujját és visszarántott a jelenbe.

- Mért vágsz ilyen képet? – suttogta halkan, de közben fürgén járt a keze és magabiztosan készítette az új főzetet.

- Milyen képet? – kérdeztem vissza.

- Olyat, mintha valami hihetetlen dolgot láttál volna. Majd kiesnek a szemeid. Nos? – hadarta gyorsan s közben megkavarta a halkan zubogó halványkék folyadékot.

- Semmi, csak üzenetet kaptam… - feleltem mosolyogva.

Szonja szeme elkerekedett, majd szélesen elvigyorodott.

- Mondtam, hogy előbb-utóbb bejön a tervem – jelentette ki, majd belemerítette a kis mintatároló fiolát a kész főzetébe és bedugaszolta. Elégedetten szemlélte a végeredményt, elvégre majdnem tökéletesen megközelítette Piton sajátjának a színét és állagát.

  Én is lezártam az üvegcsémet, aminek a tartalma inkább zöld volt, mint kék, de legalább kristálytiszta maradt.

  Miután kivittük őket az asztalra Piton professzor egy apró kézmozdulattal jelezte nekem, hogy maradjak.

  Amikor mindenki elment, felém fordult.

- A barátnőd jobban teszi, ha visszafogja magát, mert a végén még meg kell buktatnom – figyelmeztetett.

- Ennyire átlátszó? – kérdeztem tőle, mire ravaszul összeszűkítette a szemét.

- Nagyon átlátszó.

- Mégis, mennyire? – kérdezetem halkan, miközben közelebb léptem hozzá.

- Félreérthetetlenül…- felelte, és ő is tett egy lépést felém.

- …Perselus…?

- …igen?

- …miért…- de nem bírtam folytatni a kérdést, mert az elmúlt hetek kétségbeesett pillanatai, özönvízként öntöttek el. A megrendíthetetlennek hitt gát, mely lelkemet eddig tartotta, most egyszeriben átszakadt és zokogva a mellkasába fúrtam a fejem. Perselus szorosan átölelt és ösztönösen ringatni kezdett.

- Ha lett volna választásom…- kezdte halkan, de ő sem tudta befejezni a mondatot, helyette még erősebben szorított.

  Percekig álltunk a tábla előtt ölelkezve, és amikor kezdtem megnyugodni, mutatóujjával végigsimított nedves arcomon, majd hirtelen két kézre fogta az arcomat és szenvedélyesen megcsókolt. A vérem a fülemben dübögött, és görcsösen kapaszkodtam az erős férfiba, többet követelve a testéből.

- Ehhem..ehhem…

Egy szemvillanás alatt történt minden. Abban a pillanatban, hogy meghallottuk Umbridge undok köhécselését, a professzor hátralépett tőlem. Egy szélsebes mozdulattal előkapta a pálcáját és célba vette a kövér nőt. Láttam hogy, Umbridge szótlanul eltátja a száját.

- Exmemoriam! – kiáltotta a hirtelen beállt csöndben.

Az átok egyenesen mellbe találta Umbridge professzort. A nő megtántorodott, majd a fejéhez kapva forogni kezdett saját tengelye körül. Amikor végre megállt, csodálkozva nézett körbe, majd megköszörülte a torkát és zavartan kifordult a teremből, az ajtót lassan behúzva maga mögött.

  Csak ekkor tűnt fel, hogy amióta a férfi kezébe kapta a varázspálcáját, szélesen mosolygok.

- Azt reméltem, hogy békává változtatod…- sóhajtottam, mire Perselus is elmosolyodott, majd elsöpörte arcából a haját.

- Óvatosabbnak kell lennünk. Nem átkozhatok meg mindenkit – mondta komolyan.

- Kár…- sóhajtottam.

- Valóban az – egy pillanatra úgy tűnt, mintha konkrét személy járna a fejében.

- És mi lesz most? Úgy értem, most hogy nem kell többé a főzet… - féltem folytatni a mondatot.

- Kénytelen leszek büntetőmunkát adni a kritikán aluli órai teljesítményed miatt.

Szélesen elvigyorodtam.

- Igenis tanár úr!

- Péntek este hét órakor várlak a dolgozószobámban.

- Ott leszek –feleltem szinte magamon kívül az örömtől.

Mielőtt beléptem volna a Klubhelyiségbe, megigazítottam magamon a talárom. Igyekeztem visszafogni az arcomon újra meg újra elterülő vigyort is. Csekélyke sikerrel.

Alighogy beléptem a hálótermünkbe, barátnőim máris kérdőre vontak és követelték a részletes beszámolót.

Az Umbridge-t érintő részt pedig legalább háromszor el kellett ismételnem.

Különös módon a büntetőfeladatok nem hozták meg a kívánt eredményt. Egész évben el kellett járnom a professzorhoz. Míg a tudatlanok sajnáltak, beavatott barátnőim készségesen jegyzetelték beszámolóimat. Mikor Szonját egyszer megkérdeztem, hogy mégis mire jó ez neki, azt felelte, hogy talán egyszer majd megírja a történetünket. Ezen sokáig nevettünk, mert ez teljesen elképzelhetetlen tűnt.

Én mindenestre epedve vártam a pénteki „büntetőfeladatokat”, majd a hétvégéken madarat lehetett velem fogatni. Így ment ez minden héten.

Olykor előfordult az is, hogy a folyosón elmentünk egymás mellett Perselussal, de olyankor szinte súroltuk egymást. Volt, hogy a keze épp csak megérintette a talárom szélét, volt amikor csak mélyen egymás szemébe néztünk.

Egyszer pedig odáig merészkedtem, hogy „véletlenül” nekimentem és szétszórtam a könyveimet a lába előtt. Roppant mód élveztem, ahogy lehordott az ügyetlenségemért, de közben majd felfalt a szemével.

A vizsgák előtt egy hónappal véget ért a tanítás a végzősök számára. Mindenki a jegyzeteibe és könyveibe merülve próbálta tágítani az elméjét. Volt, aki kényszeresen cibálta közben a haját, de olyan is akadt, aki mély letargiába zuhant és élőholtként járt-kelt közöttünk. Számomra azonban a kínok kínja volt, hogy nem mehettem le a professzorhoz. A tanulást azonban én sem vehettem félvállról, ezért minden este összeültünk Szonjáékkal és kikérdeztük egymástól az aznapi anyagot.

  Sokszor egész délután kint ültünk a tó partjánál, egybekötve a kellemest a hasznossal. Mások a könyvtárba vonultak vissza, vagy egyszerűen végighasaltak az ágyukon.

Éjszaka is érezhető volt a vizsgadrukk, sokan álmatlanul forgolódtak, vagy sokszor le se feküdtek, hanem magoltak tovább a Klubhelyiségben. Szinte mindig volt ott valaki, aki átvirrasztotta könyvei felett az éjszakát.

  Én személy szerint úgy aludtam, mint a bunda, de magam se értettem, hogy sikerült ilyen nyugodtnak maradnom. Szonja viszont rendszeresen a frászt hozta rám. Szokásává vált, hogy az éjszaka közepén hirtelen felült, végignézett az ágyakon, majd egyenként végigmutatott rajtunk és közben leosztályozott minket. Engem rendszerint megbuktatott. Aztán visszadőlt a párnájára és aludt tovább. Másnap persze semmire se emlékezett. Ám idővel hozzászoktam és már oda se figyeltem, amikor megszólalt: troll.

  A vizsga előtti napon már senki se merte megszólítani a végzősöket. Még az étkezésekre is magunkkal vittük a jegyzeteiket, minden értékes percet kihasználva.

  A vacsorát az igazgató rövid biztató beszéde nyitotta meg, de mi hetedikesek csak még idegesebbek lettünk tőle.

Miközben Dumbledore-t figyeltem találkozott tekintetem Perseluséval, aki sejtelmesen felém mosolygott. Zavartan fürkésztem a vonásait, de nem lettem belőle okosabb. Mindenesetre jól esett és visszamosolyogtam.

  Többet nem nézett felém, de nekem úgy tűnt, szokatlanul élénken csillogott a szeme.

A vacsora végeztével a végzősök rohantak vissza a Klubhelyiségükbe, ám én inkább kimentem sétálni a parkba. Kellemes langyos este volt, a levegőben vadvirágok illata kavargott, és a tó felől béka koncert csendült fel.

Be akartam inni Roxfort minden egyes apró részletét, mert így akartam rá visszaemlékezni. A tópartról végignéztem a festői naplementét, megvártam míg teljesen elnyeli a horizont a napot és csak azután indultam vissza a kastélyba.

A Klubhelyiséget átszelve a hálóterem ajtaja előtt megtorpantam, majd visszafordultam.

Üres volt. Megvontam a vállamat, majd benyitottam a hálóba.

Teljes csend és sötétség fogadott. Az ágyak irányából nyugodt, egyenletes légzés hallatszott. Úgy látszik mostanra már mindenki nagyon kikészülhetett.

Én is levetkőztem, felvettem selyemhálóingemet és bebújtam a takaróm alá. A monoton szuszogás körülöttem, hamarosan engem is elnyomott és beléptem az álmok birodalmába.

Rohanok a sötét folyosón. Valaki követ, de nem látom az arcát, csak a sötét alakját. Futok, ahogy bírok, de egyre közelebb ér. Még két lépés és elér. Kinyújtja felém a karját és megragadja a zöld ruhám pántját, mire az anyag kettéhasad és lecsúszik a vállamról. Eztán a másikat is elszakítja. Görcsösen szorítom magamhoz a hideg selymet. Ekkor megfordít, a szemembe néz és megragadja a kezem. A ruha lassan lecsúszik rólam, miközben szinte felnyársal a tekintetével. Azok a fekete szemek…

Nem marad időm elmélyülni bennük, mert közel hajol hozzám. A viharos csók azonban hamarosan csillapodik és immáron gyengéden ízleli ajkamat…

Kívánom a csókját és a vágytól reszketve viszonzom.

…olyan puha, gyengéd…

…annyira érzéki…

…annyira valós…

Gyengéd ajkak tapadtak a számra. Ismertem ezt a csókot. Eljött hozzám. Eljött hozzám?! Ide?!

Felpattantak a szemeim és fel akartam ülni, de Perselus gyengéden visszanyomott a párnámra.

- Alszanak – mondta hangosan.

Ijedten körbe néztem, de senki sem mozdult.

- Mit …

- Belekevertem egy saját receptet a házam részére készült töklébe. Reggelig nem ébrednek fel.

- És én miért nem alszok akkor?

Piton hangosan sóhajtott.

- Az egyik házimanó tartozott egy szívességgel.

- Ez mindent megmagyaráz. Ha Dumbledore rájön…

- Nem fog – mondta és közben közel hajolt az arcomhoz.

- Gondolod? És ha…?

Válasz helyett rátapadt a számra és mohón végigsimogatta a testem, belemarkolt a combomba, a fenekembe. Amikor felegyenesedett, hogy levesse a ruháját újra körbe néztem a többieken, majd elhúztam a számat.

- Azért ez egy kicsit morbid, nem?

Piton követte a tekintetem és hanyagul ledobta maga mögé a felöltőjét.

- Engem nem zavar – jegyezte meg és folytatta a vetkőzést.

- Akkor is perverz…- adtam meg magam sóhajtva.

Elmosolyodott és bebújt mellém az ágyba.

Hamarosan elfeledtette velem a szobatársaimat és hangosan nyöszörögtem alatta. Nagyon gyengéd volt és mesterien fokozta a kéjt. Így esett, hogy amikor a hajnal első napsugarai beragyogtak az ablakon Perselus végre megszánt, és megadta mindkettőnknek a kegyelemdöfést.

 Percekkel később, még mindig zihálva, a karjaiban feküdtem és ő finoman cirógatta a hátamat. Felnéztem feneketlen szemébe és tudtam, hogy ez volt a búcsúajándéka.

- Lythande… - suttogta a fülembe és egész testemben megborzongtam bársonyos hangjától. Igen, tökéletesebben nem is érhetett volna véget.

Ránéztem a békésen pihegő Szonjára és elvigyorodtam. Ha ezt később elmesélem nekik, megfojtanak egy kanál vízben!

Perselus lassan elengedett. Ideje volt mennie, hisz most már bármikor felébredhetett valaki.

Némán felöltözött és én sem szóltam semmit. Szükségtelenek voltak a szavak.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, belefúrtam arcomat a párnába, beszívtam arcszeszének illatát, és éreztem hogy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. Vége. Zokogva beleordítottam a párnába. Iszonyatosan fájt. Tudtam, hogy idővel elmúlik, de most teljes szívvel átadtam magam a kínnak.

  Amikor kezdtem megnyugodni és úgy éreztem, már nem tudok több könnyet ejteni, kimásztam az ágyból és elmentem letusolni.

Mire kiléptem a fürdőből, testileg-lelkileg új ember lettem és különös jókedvvel nyitottam be a hálóterembe.

Páran időközben már felébredtek és épp arról beszélgettek, hogy milyen jól aludtak végre. Mosolyogva öltöttem fel a tiszta ruhámat és mielőtt lementünk volna reggelizni, gyengéden megsimogattam a párnámat és megigazítottam az ágyneműt.

Meglepő módon, a vizsgákon a Mardekárosok kimagaslóan jól teljesítettek és az évzáró ünnepségen Piton professzort majd szétvetette a büszkeség, amikor végignézett rajtunk.

Az estét csomagolással, tervezgetéssel töltöttük és megfogadtuk egymásnak, hogy hetente legalább egyszer küldünk egymásnak baglyot.

Mire eljött a lefekvés ideje örömmel vegyes szomorúsággal a szívünkben tértünk az ágyunkba.

Annak ellenére, hogy előző éjszaka alig aludtam valamit, órák óta ébren forgolódtam és tudtam, hogy nem fog álom jönni a szememre. Túl sok minden történt az elmúlt évben és túlságosan hamar véget ért. Belebújtam a papucsomba és kiosontam a Klubhelyiségből, majd felmentem a Szükség Szobájához. Ám mikor elértem a folyosót, megtorpantam, mert fogalmam se volt mire van szükségem.

Ekkor valaki megragadta a vállamat. Ijedten felsikoltottam, mire felvillant egy pálca és a fényben megpillantottam Perselust, amint a fülét dörzsölve elhúzta a száját.

- Kitalálom. Alvajáró vagy – jegyezte meg megjátszott fanyarsággal.

- Nem, csak…Merlinre! Azt hittem már túl vagyok…

- Igen? Min? – akarta tudni.

- Rajtad, – suttogtam. – de nem tudtam elaludni és …

- Én sem, – jegyezte meg, majd egész közel hajolt az arcomhoz. – de diákok akkor sem kóborolhatnak a kastélyban az éjszaka kellős közepén.

- Már nem vagyok diák – leheltem.

Most, hogy újra itt állt előttem, ilyen közel hozzám és az illatát is éreztem, eszelős vágy töltött el, hogy magamhoz húzzam és leteperjem. Gondolkodás nélkül kiragadtam kezéből a pálcát, s a mellkasának szegeztem. Ahelyett, hogy megpróbálta volna visszavenni tőlem, kissé meglepődve felhúzta a szemöldökét, majd lassan gúnyos mosolyra húzta a száját.

  Ekkor hirtelen megjelent mögötte az ajtó és a pálcát végig a rászegezve odaléptem, majd benyitottam.

  A szoba nemes egyszerűséggel, úgy festett, mint egy hárem. Épp csak a nők tömkelege hiányzott belőle. A padlót puha párnák és szőrmék terítették be és a falakról helyenként tenyérnyi vaskarikák lógtak. Némelyiken selyemfátyol volt átfűzve. Az egész terem egyetlen célt szolgált és türelmetlenül intettem Perselusnak, hogy menjen be.

Bezártam magunk mögött az ajtót, majd odaültettem, ahol tőle két oldalról, fejmagasságban vaskarikák lógtak. Az ölébe fészkeltem magam, megfogtam a jobb karját és odakötöztem a vasdarabhoz az almazöld fátyollal. Perselus mindeközben végig engem figyelt és amikor belenéztem a szemébe, láttam, hogy tetszik neki a játék. Miután a másik kezét is kikötöttem, letettem a pálcáját, majd lassan elkezdtem kigombolni a felöltőjét és közben odahajoltam a füléhez.

- Most te fogsz nekem könyörögni… - súgtam halkan. Perselus halkan felnyögött, amikor a nyomaték kedvéért csípőmet odaszorítottam az övéhez. Elégedetten elmosolyodtam és elkezdtem az ingjét is kigombolni, majd szétnyitottam. Gyengéden végigsimítottam csupasz mellkasán, majd lassan a nadrágját is kigomboltam. Finoman végighúztam ujjaimat erősen domborodó nadrágján, mire újra felnyögött és ösztönösen megemelte a csípőjét. Nem adtam meg neki ezt az örömöt, és sóvárgó sóhajjal feladta a próbálkozást. Megengedtem magamnak egy ördögi mosolyt, majd lejjebb csúsztam és a nadrágja utolsó gombját a fogammal téptem le. Utána megragadtam és egy határozott mozdulattal lerántottam róla, majd elhajítottam. Valamiért nem voltam meglepődve, hogy nem viselt alatta semmit, és valószínűleg ő is erre gondolhatott, mert ferdén elmosolyodott.

  Visszaültem az ölébe és szenvedélyesen megcsókoltam. Kezemmel megérintettem bársonyos férfiasságát, mire levegő után kapott és mozdulataival követelte a folytatást.

  Már én is remegtem a vágytól, de megint megtagadtam tőle, amit szeretett volna.

Felálltam és lassan lehúztam a bugyimat. A hálóinget még magamon hagytam, úgy ültem vissza az ölébe és csókoltam meg újra. Körmömmel végigszántottam a mellén és mikor megfeszült a teste, egyetlen csípőmozdulattal magamba fogadtam.

  Perselus hangosan felnyögött és finoman beleharapott a nyakamba. Közben eloldoztam és szorosan magamhoz húztam, ám ő megfogta a kezem, kivette belőle a selyemfátylat, lehúzta rólam a hálóinget és a hátamra fektetett.

Beletúrtam kócos hajába és erősen megmarkoltam a fenekét. Perselus szenvedélyesen szeretett és egyre gyorsabb iramot diktált, mígnem egymás fülébe zihálva, elöntött minket a világ legszédítőbb, legrészegítőbb érzése.

  Amikor később a hátára feküdt, odabújtam hozzá és belenéztem fekete szemébe.

- Kérlek, maradjunk itt reggelig – mondtam halkan.

Elmosolyodott, majd egy hosszú pillanatra lecsukta a szemhéját és bólintott. Átölelte a derekamat és csókot lehelt a homlokomra.

Az álom nem váratott sokáig magára. Puha selyembe burkolózva, egymás karjában aludtunk el.

  Másnap, reggeli után befejeztük a csomagolást. Az ágyak végénél lezárt ládák várták, hogy a házimanók elszállítsák őket. Szótlanul követtem a többieket, de az ajtóban megfordultam és még egyszer körbe néztem a szobában, melyet hét évig az otthonomnak mondhattam. Végigsimogattam szememmel az ágyamat. A sötétzöld függöny lágyan omlott le a négy sarkánál, enyhén súrolva a padlót. Tekintetem megakadt a párnámon. Odaléptem és magamhoz öleltem. Olyan élénken éreztem rajta Perselus arcszeszét, mintha itt állt volna előttem. Rövid tétovázás után megfordultam, kinyitottam a zsúfolásig megtelt sötétkék ládámat és beleerőszakoltam.

  Lassan becsuktam magam mögött az ajtót és úgy éreztem, ezzel a mozdulattal végleg lezártam életem egyik legszebb fejezetét.

  A többieket a Nagyterem előtt értem utol. A fiákerekre még várni kellett.

Fatime szokatlanul szótlan volt és Szonja is letargikusan csavargatta fonatát. Egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban eltörik a mécses és annak csoportos, egymásra borulós zokogás lett volna a vége. Így tehát ki-ki a maga módján próbált megbirkózni a torkát szorongató érzéssel.

  Én is révetegen, a feltörő emlékekkel küszködve ácsorogtam a Nagyterem ajtaja mellett és nagyokat nyeldestem. Nekidőltem a hideg falnak és többnyire lehunyt szemmel hallgattam a várakozók izgatott nyüzsgését. A tömeg felett egyszerre megpillantottam a professzort a lépcsőn lefelé közeledni. Legalább ötven diák toporgott körülöttem, mégis egyből megakadt rajtam a tekintete. Félúton megállt és csak nézett engem.

Piton professzor, a bájitaltan tanár mereven állt. De Perselus, a szeretőm görcsösen kapaszkodott a korlátba.

  Mintha erős kezek facsarták volna a szívemet, annyira fájt őt látnom. Bármennyire is igyekeztem uralkodni magamon, a szívem győzött és éreztem, ahogy a forró könnycseppek végiggördülnek az arcomon.

Perselus szomorúan elmosolyodott, majd elengedte a korlátot és megmozdult felém, de ekkor hirtelen a nagykapu felé fordította a fejét. Követtem a tekintetét és láttam, hogy a diákok felsorakoztak, majd elindultak a fiákerekhez. Szonja és Fatime pár méterre tőlem együtt érzően mosolyogtak és türelmesen várták, hogy csatlakozzam hozzájuk. A fejemmel intettem, hogy menjenek előre. A zsivaj elült és magamra maradtam.

Mire visszafordítottam a fejem, már csak a hűlt helyét találtam az üres lépcsőn.

Tudtam, hogy a búcsúzás neki is fáj.

Zsebkendő után kutatva, benyúltam a zsebembe és hirtelen puha szövetet tapintottam ki.

A zöld vászonzsebkendőt tartottam a kezemben, de újra összehajtottam és eltettem.

A talárom ujjába töröltem az arcomat, majd vettem egy mély levegőt és kiléptem az iskola kapuján.

Elindultam egy új élet felé, de örökre magamba zártam, azt a férfit, aki felejthetetlenné tette iskolaéveimet.

Akkor láttam utoljára Perselus Piton professzort, a Roxfort bájitaltan tanárát, a Házvezető tanáromat. A Szeretőmet.

Vége