A múlt fogságában

A HP 6. könyve sem telhet el számomra úgy, hogy fantáziám ne dolgozzon tovább, miután átrágtam magam a vaskos köteten, és a rém sok rejtélyen. Így született egy újabb történet, melyben „mézesmadzagos” novelláim női szereplője, Chamille Bouquet, akaratán kívül belecsöppen a brit mágusvilág eseményeibe, ahol Dumbledore halála nagy felbolydulást keltett. A múltban ejtett botlása miatt olyan helyzetekbe keveredik, amikre még álmában sem gondolt volna.
Az említett két novella / A mézesmadzag, Én, a mézesmadzag/ ismerete ajánlott, hogy az érzelmek érthetőek, követhetőek legyenek!
Jó olvasást!

1. fejezet

 A tanterem lassan megtelt a bájitalok fojtogató illatával. Bizonytalan állagú főzetek fortyogása, sustorgó diákok hangja és megkésett tanulók őrlőmozsarának súrlódása keveredett a feszült csendben. A feladat izgalmától kipirult arcok lopva néztek fel a tanárnőre, aki nem szólt, mióta ismertette az elkészítendő bájital nevét. Azóta csak némán, gondolataiba merülve sétált a padok között. Néha megállt, mintha tanulmányozná az éppen előtte dolgozó megszeppent diák munkáját, majd szó nélkül haladt tovább.
Mindenki tudta, hogy Chamille Bouquet nem kifejezetten szigorú tanár, mégis tartottak tőle kiszámíthatatlansága miatt. Hangulata úgy változott, ahogy a napszakok követték egymást. Sohasem lehetett tudni, hogy éppen milyen passzban lép be a terembe. Egyesek annak tudták be a dolgot, hogy még mindig nem találta meg az igazit. Hangulatváltozási mögött, különösen az idősebb diákok, egyértelműen férfiügyeket véltek megbújni.
Konkrétumot azonban nem tudott senki, de jobbnak látták, ha vigyáznak vele.
Most is észrevették hamar, hogy hangulata nem éppen rózsás. Gondolatai másfelé jártak, arca különösen nyúzottnak tűnt. Tisztában voltak vele, hogy ilyenkor nem szabad feldühíteni semmivel, mert ekkor tudott a legjobban harapni, ami a gyakorlatban kíméletlen büntetéseket jelentett.
Már az is rossz jelnek számított, hogy egy különösen nehéz bájital elkészítését adta fel az éppen órára érkező harmadikosoknak. A diákok megszeppenve sürögtek üstjeik körül, és igyekeztek kihozni magukból és a hozzávalókból a legjobbat.
- Elnézést tanárnő! - jelentkezett egy kurta hajú fiú, akinek fekete, lilaszegélyes köpenye már jócskán tarkállott a különféle elegyektől. - Ezt nem értem. Hogyan kell összeaprítani a bezoárt, hogy a főzetbe dobva ne csapjon nagy lángokat?
- Az elmúlt órán kimerítően foglalkoztunk ezzel a témával - fordult Chamille a fiú felé, de szemei, mintha nem is őt nézték volna. - Talán jobb lett volna, Robert, ha nem képregények forgatásával múlattad volna az időt!
A Robert nevű fiú nem mert szólni többet, amiért Chamille rendkívül hálás volt. Hallotta ugyan, hogy a fiú szomszédja egy hasbeszélő művészt meghazudtolva igyekszik segíteni, de nem volt sem ereje, sem kedve foglalkozni ezzel. Hátat fordított az osztálynak, és az ablakhoz lépett.
A Nap fényesen verődött vissza a magas hegyekről, melyek között megbújt az iskola. Az Egyesült Államok legjobb mágusiskolája volt, és Chamille igazán büszke lehetett rá, hogy itt taníthatott. Hosszú ideig kellett várnia, míg végre már nem csak kisegítőként, hanem főállású tanárként, méghozzá bájitaltan tanárként dolgozhatott.
Érdekesen alakult pályája, és különös esemény fordította érdeklődését eziránt a kevesek által szeretett, és még kevesebbek által jól alkalmazott mágiaág iránt.
Emlékei meglehetősen vegyes érzelmekkel voltak fűtöttek ezzel kapcsolatban. Rendszeresen vezetett naplójában is csak ritkán volt képes visszalátogatni azokhoz a bizonyos napokhoz. Leginkább akkor, amikor nem tudta eldönteni, hogy keserűségében sírjon, vagy egyenesen vesse le magát a mély szakadékba, ami az iskola alatt terült el. Persze ez utóbbi teljeséggel lehetetlen volt, hiszen nagyon sok bűbáj védte az itt lakók épségét, így maradt a sírás. Ez viszont sohasem ment nehezen. Csak fellapozta a tíz évvel ezelőtti napokat, és már patakzott a könnye. Életének legmélyebb pontja volt az, mégis néha kellemes borzongással gondolt vissza arra a néhány, Roxfortban eltöltött hónapra.
Minden esetre, megmagyarázhatatlan kötődése a bájitaltanhoz, kétségkívül ebben az időben kezdett kialakulni.
Jól emlékezett rá még ennyi év után is, milyen döbbenetet váltott ki tanáraiból választása, amikor visszatért Angliából. Azelőtt nem foglalkozott ezzel a tantárggyal különösképpen, így nem is volt csoda, hogy tanárai arcára a döbbenet ült ki, amikor bejelentette, hogy emelt szinten óhajtja a bájitaltant tanulni, majd egy év múlva elég jó eredménnyel le is vizsgázott belőle.
Tanári kinevezésére azonban még sokat kellett várnia. De ő kitartott! Megpróbálták eltökéltségét néha megtörni más ajánlatokkal, de ő ezt akarta tanítani, és tessék, most végre ezt is teheti.
Tisztában volt vele, hogy nyomában sem jön annak a roxforti tanárnak, aki megszerettette vele a bájitaltant, mégis magabiztosan és boldogan állt a diákok elé.
Boldog lehetett volna, de mégsem volt boldog. Magányos volt! Barátnője, Martha sokszor intette, hogy túl nagy válogatóssága miatt majd a végén magányos marad, de erre mindig csak legyintett könnyedén. Sohasem okozott nehézséget számára kicsit eljátszadozni a férfiakkal. Gyakran kifejezetten élvezte a különféle kényes helyzeteket. De akkor, ott Roxfortban történt valami, ami szép lassan megfosztotta minden gyönyörétől ezeket a finom játékokat.
Akkor is játszott, méghozzá nagyon veszélyes játékot, és meg is égette magát! Nem is kicsit! Az égett pörkök szúrós illata azóta is gyakran csalt könnyeket a szemébe…
Az óra végét jelző csengő élesen hasított bele a csendbe. Chamille összerezzent, majd elmélázásából felocsúdva, riadtan fordult el az ablaktól. Meglepődve látta, hogy a diákok úgy dolgoznak tovább, mintha a csengőszó nem is nekik szólt volna.
- Vége, letelt az idő! - szólt erélyesen. - Mindenki hagyja ott a munkáját, ahol éppen tart! Cseréljetek helyet padtársatokkal, és vegyetek egy kis főzetmintát egy fiolába, majd írjátok rá padtársatok nevét! Ide kérem az asztalra az összeset, majd takarítsatok el!
Az utasítás egyértelmű volt, mégis hosszú másodpercekig csak értetlenül néztek vissza rá a diákok, mintha valami idegen nyelven tudatta volna velük feladatukat.
Aztán végre megmozdult az egyik, majd követték a többiek is. Félve, egyesével járultak a tanárnő asztalához, hogy ott letegyék órai munkájuk eredményét. Olyan volt, mint egy temetés vége, amikor a kegyelet virágait elhelyezik a gyászolók. Néhányuk arca egy hajszálnyival sem volt bizakodóbb, mint azé, aki eltemeti hozzátartozóját.
Chamille szánakozva nézte őket, miközben alig várta, hogy végre magára maradjon ő, és súlyos gondolatai.
Miután az utolsó diák is kivonult, komor arccal lépett saját üstje mellé, amiben a megtévesztés elixírje pihent. Kékes színe mintha a kinti égbolt tükörképe lett volna. Ahogy belenézett, a főzet felszínén saját arcát látta viszont. Vonásai kissé elmosódtak, ahogy megtört a fény a folyadékon. Ijesztő volt a látvány. Finom arcát mintha ezernyi ránc szőtte volna be, élénk szőke haja fakón omlott vállára. Igen, ez a megtévesztés!
Legyintett egyet pálcájával, mire a kék folyadék eltűnt, és a megkopott üst fényes fenekével nézett szembe. Egy kép villant fel szemei előtt. Egy kép róla, és egy fiatal varázslóról, aki kétségkívül kiváló tudora a bájitaltannak. Egy varázslóról, aki a világ különös oldalait nyitotta meg számára, aki lassan, saját akaratán kívül furakodott szívébe, akárcsak a víz az apró repedéseken át a csendben ringatózó csónakba. Sokáig nem is volt tisztában vele, hogy az alattomosan beszivárgó víz mennyire hatalmába keríti, pedig egyre jobban átitatódott, végül teljesen elmerült benne. Az életet adó csodálatos víz ekkor azonban magára hagyta, ő pedig megsemmisült.
Nehezen tért akkor magához. Nagyon sok időbe tellett, mire tovább tudott lépni, és képes volt egy másik férfi szemébe nézni, de talán még magának sem merte bevallani, hogy minden férfiban őt kereste.
Tíz év után úgy gondolta, hogy elég sok idő telt már el, és sikerült végre életének elsüllyedt csónakját partra vetni. Azonban, amikor a férfi arcát a reggeli újságban viszontlátta, régi sebek szakadtak fel. Hát még amikor elolvasta a felette vibráló címet, és a mozgó férfifej alatti apró betűket, melyek feketén-fehéren tudósítottak Perselus Piton gaztettéről.
Hihetetlen volt az egész! Először úgy gondolta, hogy csak érzelmei játéka, és az a meggyötört arcú, keserű férfi mégsem az, akit régóta az emlékeiben őriz, de a cikkben a név teljesen egyértelmű volt, és bizony Perselus Pitonból csak egy van, de ha valamilyen véletlen folytán kettő is lenne belőle, a másik egészen biztosan nem a Roxfort tanára. Vagyis akárhogyan is próbált valami magyarázatot keresni, ami nagyon gyorsan tisztázná Perselust, egyszerűen nem talált semmit. A tények kristálytisztán egyértelműek voltak:
A férfi egy gyilkos! Dumbledore gyilkosa!
A gondolattól még most is megrogyott a lába. Olyannyira elgyengült, hogy le kellett ülnie. Egyszerűen képtelen volt elfogadni a valóságot. Azt azonban nehezen tudta volna eldönteni, hogy Piton miatt olyan nehéz elfogadnia a száraz tényeket, vagy egyszerűen saját maga miatt. Fájdalmas volt ugyanis a tudat, hogy valaha ezt a bűnözőt csókolta, sőt kis híján még ágyba is bújt vele. Vele, egy gyilkossal!
Megborzongott, és szemei előtt most az a kép jelent meg, amit az újságban látott. Tíz év hosszú idő! Perselus sokat változott. Arcának kemény vonásai egyértelműen gyötrelmet feltételeztek, mely ezernyi kérdést keltettek szívében.
Chamille lassan azon kapta magát, hogy megsajnálja a férfit. De aztán újból felvillant a szó: gyilkos!
- Jól vagy? - dugta be fejét váratlanul Martha az ajtón.
Chamille nem válaszolt, csak fátyolos szemmel nézett fel barátnőjére.
- Sejtettem, hogy még itt vagy! - mondta Martha, és közelebb lépett az első sor padját támasztó nőhöz. - Elég borzasztó, ami történt!
- Igen, hihetetlen! Nem tudom elhinni, hogy az a férfi, aki… - motyogta Chamille, és hangja elcsuklott.
- Piton mindig is furcsa volt nem?
- Különleges volt! - nézett Chamille határozottan barátnője szemébe.
- Sok idő telt el azóta - próbálta Martha terelgetni barátnője érzelmeit, amik láthatóan nem találták a helyes irányt. - Az emberek személyisége kifürkészhetetlen, és nagyon összetett. Tulajdonképpen nem is sokat tudtál róla akkor sem, és azóta csak még több minden történhetett, ami ide vezetett. Ne vedd magadra, hiszen nagyon régen volt már az! Ráadásul semmi nem is volt köztetek, csak egy hülye fogadás!
Chamille nem szólt semmit. Martha nagyon jó barátnője volt mindig, mégis voltak bizonyos dolgok, amit nem osztott meg vele, csak a naplójával. Ezek közé tartoztak azok az érzések is, amiket akkor, tíz éve Perselus Piton váltott ki belőle. Akkor nem mert róla beszélni, később pedig már annyira jelentőségét veszítette, hogy nem volt értelme felhozni a témát.
Persze ő ennek ellenére gyakran elmélkedett azon, hogy mi lett volna, ha másként alakultak volna a dolgok, de erről Martha semmit sem tudott. Nem is volt csoda hát, hogy nem értette, miért érinti annyira személyesen Chamille-t ez a tragédia.
- Egy hülye fogadás- ismételte Martha szavait. - De vajon, mi történhetett?
- Erről nem ír az újság.
- Valami összetűzés lehetett az igazgató és közte?
- Ugyan már Chamille! Ilyen alapon nálunk hetente frissülne az igazgatói poszt! -legyintett Martha, és halványan elmosolyodott.
- Egyszerűen nem is tudom elképzelni, ahogy megteszi! - tiltakozott Chamille egyre jobban a hírek ellen.
- Na igen, mindenki ártatlan, amíg el nem követ egy bűntényt!
Üres szavak voltak ezek, és Chamille nem is tudott mit kezdeni velük. Képtelen volt azonban jobban feltárni érzéseit, melyben a megbánás felett lassan a szégyen kezdett eluralkodni.

Ahogy a napok teltek, egyre több újság foglalkozott Dumbledore gyilkosságával, de komolyabb részleteket nem nagyon lehetett megtudni. Az azonban lassan körvonalazódott, hogy Dumbledore halálával elszabadult a pokol az angol mágusvilágban.
Korábban is érkeztek hírek, hogy Tudjukki visszatértével egyfajta ostromállapot alakult ki, de mindez olyan távolinak tűnt, hogy nem sokat foglalkoztak vele, csak kívülről tudósítva, szárazon közölték a tényeket a többi, hétköznapi hír között.
Dumbledore halála azonban az államokban is felkavarta a langyos vizet.
A béke ilyesfajta sérülékenysége megriasztott mindenkit, és lassan mindenhol erről beszéltek. Sőt voltak, akik tudni vélték, hogy az a bizonyos Tudjukki meg sem áll hatalmi terjeszkedésével a szigetállam határainál.
Hiábavaló volt azonban ez a pánikkeltés, mert ekkora a távolságból nem tűnt olyan ijesztőnek a brit varázslótársadalom eseményei. A hírek így szép lassan olyannyira elültek, hogy alig jelent meg témaként az újságokban. Chamille-ban is lassan csillapodtak a kavargó érzelmek, bár nehéz volt felednie az igazgató mosolygó arcát, és azt a rút képet, ami Perselusról jelent meg az újságokban.
A tanítási évnek lassan vége lett, a diákok levizsgáztak. Egy újabb Vakáció kezdődött, ami semmivel sem ígérkezett színesebbnek, mint az előzőek. Volt ugyan egy meghívása Martha családjához, valamint egy igen jóképű férfi meghódítása is kilátásban volt, mégis túlságosan magányosnak érezte magát miután hazatért otthonába.
Néhány napig csak téblábolt, majd egyik este vacsorázni ment legújabb áldozatával Joe Harrisssel, akivel aztán megbeszélték, hogy egy hetet a férfi tengerparti házában fognak eltölteni kettesben. Chamille más esetben biztosan örült volna neki, de már előre látta, hogy jó ha kapcsolatuk kitart egyáltalán addig. Ez a Joe eddigi „fogásai” közül a legunalmasabbnak tűnt annak ellenére, hogy minden tekintetben jó partynak számított. Chamille ízlése azonban évről évre finnyásabb lett, és elég nehéz volt kívánságainak eleget tenni. Komoly elvárásai voltak egy férfival szemben, és azt csak nagyon kevesek tudták teljesíteni. Ráadásul az utóbbi időben rákapott a magány kellemes ízére is, amit tíz éve biztosan nem tudott volna elképzelni.
Joe szerencsére pár hétre külföldre utazott, hogy jól virágzó seprűüzletét kiterjessze, így Chamille kapott egy kis szabadságot. El is határozta, hogy beveti magát egy könyvesboltba, és megvesz minden olyan könyvet, aminek kiolvasására egész évben vágyott. Ez az ötlet teljesen felvillanyozta. Miután megvacsorázott, nekiült, hogy az aznapi eseményeket, és nagy elhatározását megörökítse naplójában a jövő számra.
Alig írt azonban pár sort, amikor a lakás bejárati ajtaján megszólalt a rézcsengettyű. Finom, megnyugtató hangja volt, Chamille most mégis összerezzent. Késő volt már, és nem várt látogatót estére. Csak remélni merte, hogy nem Joe érkezett meg a vártnál korábban üzleti útjáról. Aznap este ugyanis semmi kedve nem volt a férfi rohamozásához, még ha néha olyannyira jól is esett udvarlása és bókjai.
Felállt a kis szekretertől, és elindult az ajtó felé. A szűk kis folyosón csupán egy kis fali mécses égett, de a lépcsőház fénye elég erős volt ahhoz, hogy a katedrálüvegen keresztül jól kivehető legyen a váratlan látogató sziluettje, melynek termetéből könnyen meg lehetett állapítani, hogy az ajtó túloldalán minden bizonnyal egy férfi várakozik.
- Bob! Nahát, mit keresel itt? - fakadt ki belőle a meglepődés hangja, amikor kinyitotta az ajtót.
- Gondoltam, meglátogatlak! Olyan régen találkoztunk! - mosolygott a férfi, és elővillantotta régről jól ismert gyöngyfogait. - bemehetek?
- Hát persze! - vágta rá Chamille, és miközben még mindig tátott szájjal nézett a férfira, sarkig kitárta az ajtót.
Bob magabiztosan vonult be. Persze elég otthonosan érezhette magát, hiszen ez a lakás valóban otthona volt elég hosszú ideig.
Chamille a félhomályban gyorsan felmérte, hogy a férfi szinte semmit sem változott a tíz év alatt. Egyedül hangszíne mélyült egy kicsit, amúgy szinte teljesen úgy nézett ki, mint akkor: napbarnított arc, széles váll, magas termet. Külsőre mindig kedvelte a férfit, bár az igazat megvallva, ennyi év távlatából már nem is emlékezett rá, hogy miért is szakítottak, mi is volt, ami nem tetszett benne. Bob ugyanis igen sok jó tulajdonsággal rendelkezett. Erre még ekkor is nagyon jól emlékezett.
- Főzhetek egy teát? - kérdezte udvariasan, miközben Bob mozdulatait figyelte.
- Igen, az jól esne! - felelte a férfi, és negédesen mosolygott vissza rá.
Chamille máris eltűnt a konyhaajtó mögött. Gyorsan elővette a kannát, vizet varázsolt bele, majd rábökött pálcájával, mire az egyből rotyogni kezdett. Míg a különféle teafüvek között kotorászott, egyfolytában azon járt az esze, hogy vajon miért látogathatta meg a férfi ilyen váratlanul ennyi év után.
Számtalan ötlet merült fel benne, de szinte mindegyiket azonnal el is vetette. Idegesen tologatta a teafüves tégelyeket, és elhatározta, hogy nem fog engedni, ha a férfi esetleg visszasírná magát.
Kikapta a citromfüves dobozkát, majd lódított belőle a vízbe. Igen, bármennyire is szép emlékek fűzik a férfihez, azért büszkeség is van a világon! Ez persze sohasem volt Bob érdeme, így nem is csoda, hogy tíz évvel ezelőtti kellemetlen szakításuk után még képes látogatást tenni ilyen késői órában.
Vett egy nagy levegőt, és elindult a nappali felé. Amikor aztán belépett az ajtón, a lélegzete hirtelen elakadt, a teáskanna kicsúszott a kezéből.
Egyáltalán nem az várt rá ugyanis odabent, mint akire számított. Az ő makulátlan, rózsás kanapéján ugyanis most már Perselus Piton csücsült.
- Nahát, ilyen nagy hatással vagyok rád még mindig? - duruzsolta a férfi.
- Hol… hol van Bob? Mit csináltál vele? - hebegte Chamille, miközben lábát égette a kiömlött forró tea.
- Semmit! Itt sem volt! - felelte Perselus higgadtan.
Chamille egyből megértette, hogy egy szemfényvesztés áldozata lett. Hiába, nyugodt, biztonságos élete nem tanította meg, hogy gyanakvó legyen. Pedig most egyáltalán nem ártott volna. Naivitása, könnyelműsége miatt ugyanis most egy gyilkos tartózkodott meghitt lakásában!