2. fejezet

Chamille agya lázasan járt. Egyértelműen menekülő utat keresett, bár tudta, hogy meglehetősen kevés esélye lehet egy olyan varázslóval szemben, aki hidegvérrel megölte az évszázad egyik legnagyobb mágusát. Soha életében nem félt még annyira, mint akkor. Addigi életét nagy ívben elkerülték az ilyen izgalmak. A legnagyobb izgalom számára mindig egy férfi becserkészése volt, majd aztán a szakítás mikéntjének kitalálása.
Most azonban sokkal komolyabb volt a helyzet. Perselus Piton becserkészhetetlenségét már nagyon jól ismerte még akkor is, ha már egyszer sikerült is neki. Arról nem is beszélve, hogy tisztában volt vele, Perselus nem éppen nosztalgiázni érkezett hozzá. Na igen, ez volt a legnagyobb talány számára: miért jött ide a férfi.
Bob feltűnése is számtalan kérdést vetett fel, és cseppet sem tartotta kellemes meglepetésnek a megjelenését, de Perselus Piton jelenléte végképp nem volt kívánatos számára. Esetleg máskor, korábban, más körülmények között... Most azonban nem látott benne mást, mint egy vérszomjas gyilkost, aki talán pont ilyen gyilkos szándékkal jött el hozzá.
Chamille ereiben megfagyott a vér a gondolattól. Talán tényleg igaza volt Marthának. Hosszú idő telt el utolsó találkozásuk óta, és sok minden vezethetett ahhoz, hogy egy ilyen szörnyűséget tegyen. Talán tényleg megbolondult? Hány ilyen esetről hallott már különösem muglik között? Lehetséges, hogy Perselus évekig gyűjtötte sérelmeit, aztán valami bekattant, és most sorra végez azokkal, akik valaha ártottak neki? De hát ő mit ártott? Hiszen csak egy játék volt csupán! Persze meg lehet, hogy nem éppen a kíméletes fajtából, de akkor is csak egy játék!
Riadtan figyelte a férfit, aki valószínűleg megelégelte a csendet, és felállt a kanapéról. A rózsás kárpit még egy darabig őrizte testének lenyomatát, majd újból kifeszült. Chamille azt kívánta, bárcsak Perselus is úgy eltűnne, ahogy szertefoszlottak körvonalai a kanapéról! De kívánságai sajnos nem váltak valóra. A férfi nem hogy nem tűnt el, de egyre közeledett hozzá, amitől kínosan feszengeni kezdett. Most már egész testében remegett, és remegését képtelen volt visszatartani. Biztos volt benne, hogy a férfi pontosan tudja, mennyire fél tőle, és látta is ábrázatán, mennyire élvezi ezt a helyzetet.
- Miért félsz tőlem, Chamille? - kérdezte Perselus, és egészen közel hajolt a nőhöz, aki csak némán pislogott. - Látom, hallottál a Roxfortban történtekről. - Chamille továbbra sem szólt. Képtelen volt akárcsak egy hangot is kiadni a torkán. - Ne aggódj, nem azért jöttem, hogy bántsalak!
„Hát akkor miért?” - nézett fel Chamille a férfire, de még mindig képtelen volt megszólalni.
Perselus arca egészen közel volt az övéhez. Olyan idegennek tűnt! A bájitalok fanyar illata már rég elillant, helyette valami kellemetlen dohány és alkohol keveréke csapta meg az orrát. Mindig kellően ápolt arcán finom borosta sötétlett, szemei karikásak és színtelenek voltak, és mintha az őrület tüzét vélte volna felfedezni benne. Orrcimpái tágra nyíltak, és csendben fújtatott, míg őt vizslatta. Hogy is ne rettegett volna ettől a látványtól? Még ha nem tudott volna a történtekről, akkor is félelmet keltett volna Perselus megjelenése és viselkedése.
- Hogy miért jöttem? - kérdezte Perselus, és még mindig kedvtelve mustrálgatta a nő arcát, majd testét. - Hamarosan megtudod, ne félj! De üljünk le, és igyunk ebből a finom citromfű teából, amit főztél!
Perselus hátrébb lépett, és egy pálcamozdulattal a kanapé előtti tölgyfaasztalkára varázsolta a teáskannát, és a belőle felcsapó gőz jelezte, hogy tartalma újból készen áll a fogyasztásra.
Mint aki otthon van, könnyedén odalépkedett, és töltött a két csészébe, amit már korábban varázsolt oda.
- Gyere csak! Azt hiszem, rád fér! - nyújtotta az egyik csészét Chamille felé, aki ha bátortalanul is, de elindult felé.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte halkan, miközben félve vette el a csészét.
- Sokat változtál a tíz év alatt, Chamille! Hol van az a simulékony, elbűvölő modorod, amivel sikerült levenni a lábamról? Olyan hideg vagy most!
A férfi szavai pontos célt találtak. Chamille reszketve nézett rá. Most már biztos volt benne, hogy elégtételt akar venni. Csakis ezért jöhetett!
- Mit csináltál Bobbal? - tette fel Chamille újból a kérdést, hiszen egyfolytában az motoszkált fejében, hogy a férfi, aki ott áll vele szemben egy gyilkos. Egy gyilkos, aki talán végzett volt kedvesével csupán egyetlen hajszáláért.
- Ugyan, hagyjuk már azt a szerencsétlent! Egyszer régen jártam még a házában, és ott tettem szert a szükséges hajszálakra.  És milyen jól tettem, mert most nagy hasznát vettem. Amúgy nem görbült egy haja szála sem! - nevetett fel Perselus cinikusan, de Chamille valahogy nem tudott vele nevetni.
- De miért...?
- Miért? Talán beengedtél volna másként? - Chamille nem válaszolt, csak meredten nézett a rideg és kegyetlen férfira. - Na látod! Gyere, üljünk le! Az a szemközti kocsma meglehetősen lefárasztott. Annyi szerencsétlen bolond a Földön nincs, mint ott! Jobb környéken is lakhatnál! Ez igazán nem hozzád való!
Chamille csendben leült. Ő is tisztában volt vele, hogy lakása nem éppen a legjobb helyen van, de tanári fizetéséből csak erre futotta. Amúgy meg most cseppet sem érdekelte ez a tény. Ahogy figyelte az ismerős, ismeretlen férfit, megpróbált rájönni, hogy vajon mit is akar tőle. Az kissé megnyugtatta ugyan, hogy látszólag nem azért jött, hogy végezzen vele. Legalábbis egyelőre nem...
- Na de, ha elég ügyes kislány leszel, akkor talán segíthetek, hogy változtass ezen a dolgon - folytatta Perselus a csevegést. - Egy állást ajánlok neked.
- Nekem van állásom...- hebegte Chamille.
- Persze tudom, de hát ebből csak erre futja - intett kezével a lakás megkopott bútorai felé. - Amit én ajánlok, abból egy kicsit előre léphetsz. Persze, ha elégedett leszek a munkáddal!
Chamille-nak esze ágában sem volt egy gyilkos megbízatását elfogadni, még ha az esetleg jutalommal kecsegtette. Félelme azonban elfojtotta tiltakozását.
- Mint bizonyára tudod, a Roxfortban megüresedett egy állás - folytatta Perselus, és gonosz mosolya elővillantotta fogait. - Ezt kellene betölteni.
- Nem, én nem... - fakadt ki Chamille-ból most már a tiltakozás. Lassan úgy érezte magát, mintha egy rossz álomba cseppent volna. Hol van már a kiegyensúlyozott, biztonságos élete? Idejött ez a férfi a múltból, és mindenáron fel akarja forgatni! - Nem! Nem lehet, engem szeptemberben visszavárnak!
- Ugyan már, Chamille! Senki sem pótolhatatlan! Az álnokság pedig, a véredben van! Semmiből nem fog tartani kimagyarázni magad!
- De... azt hallottam, hogy bezár az iskola! - próbálkozott Chamille kapaszkodni abba a kevés információba, amit egyáltalán tudott a távoli országban történt esetről.
- Ennyire hülyének nézel? Gondolod, hogy ajánlanék egy olyan állás, ami nem is létezik? - vonta föl szemöldökét Perselus, és gúnyosan elvigyorodott. - Dumbledore végakarata volt, hogy az iskola működjön tovább, és túl sokan álltak az oldalán ahhoz, hogy ne teljesítsék egy öregember utolsó kívánságát.
Chamille hátán végigszaladt a hideg. Megrázta, hogy a férfi milyen szenvtelenül tud beszélni áldozatáról, amikor neki még az idős igazgató nevének említésétől is összeszorul a szíve.
Egyértelműen látta, hogy a férfi, aki hosszú éveken át különös pozíciót élvezett szívében, minden bizonnyal megtébolyult. Csak egy őrült gyilkos tud ilyen hidegvérrel gondolkodni. Ez a tény azonban egyre jobban megriasztotta, és minden menekülési vágyát megbénította. Tudta, hogy egy ilyen elvetemült gyilkossal szemben túl kevés az ő ereje, akár fizikai, akár mágikus erejét nézzük. Jobbnak látta hát, ha csendben marad.
- Az iskola szeptemberben ugyanúgy kezdődik, mint máskor. Persze bizonyára jóval kisebb létszámmal, mert lesznek szülők, akik majd túlságosan féltik csemetéiket. Az ostobák! - csóválta fejét megvetően Perselus. - Viszont az iskolának egy új tanerőre van szüksége a megüresedett posztra! És itt lépsz te a képbe!
- Miért pont én? - kérdezte Chamille csendesen.
- Egy kívülállóra van szükségem, akinek nincsenek semmilyen érdekeltségei, nem elhivatott egyik oldalnak sem, aki elég ostoba és aki pont olyan vonzó, mint te.
Chamille gyomra összerándult. Most már teljesen biztos volt benne, hogy Perselus őrült. Zavaros szavai semmi jót nem ígértek, önérzetét viszont annál inkább sértették.
- Most ágyasra van szükséged, vagy tanárra? - nézett dühösen a férfire, és remélte, hogy talán sikerül összezavarnia a tébolyult férfit.
Perselus hangosan felnevetett. Kacaja egy kutya ugatásához hasonlított, amitől Chamille hátán felállt a szőr. Most már megbánta, amit mondott.
- Ó ne aggódj, nekem semmi problémám nincs ezen a téren! - vigyorgott még mindig. - Talán neked igen? Miért is nem kellesz egyetlen férfinak sem hosszú távon?
Perselus olyan kihívóan nézett a nőre, hogy az képtelen volt tartani a száját, holott esze azt súgta, jobb ha nem kötözködik a férfival.
- Semmi közöd hozzá! - vágta oda hirtelen, és érezte, ahogy a dühtől és a zavartól arcába szökik a vér.
- Mostantól Chamille, mindenhez lesz közöm, ami veled kapcsolatos! - hajolt előre Perselus a kanapén. Korábbi önelégült arca haragosra váltott, szemeit szigorúan fúrta a nőébe.
Chamille zavartan pattant föl a fotelból. Úgy érezte, mintha a férfi őrült tekintete egészen a lelkéig hatolt volna. Csapdában érezte magát.
Sejtette ő mindig, hogy egyszer nagy árat fog fizetni egykori botlásáért, de ez most több volt, mint amit el tudott képzelni. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, a férfi nem passzióból küldi őt a Roxfortba saját, megüresedett posztjára. Az újságokból csak apró foszlányok juthattak el hozzá az angol mágusvilágban zajló eseményekről, de tudta, hogy minden egy Voldemort nevű mágus, és egy Harry Potter nevű kamasz körül forog. Konkrétumokat nem sokat tudott, de sejtette, hogy valami nagyon gonosz dologra akarja Perselus felhasználni őt. Valamit még nem végezhetett be Dumbledore meggyilkolásával, aminek véghezviteléhez szüksége van valakire, aki helyette elvégzi a Roxfortban. Talán további gyilkosság, amit majd neki kell végrehajtani?
Chamille-t hányinger kerülgette, úgy érezte, feje majd szétrobban. Mint egy fogságba esett kismadár, csak vergődött, és kereste a menekülés útját. Semmi más nem járt a fejében, mint hogy miként szabaduljon a férfitól, hogyan vonhatná ki magát utasításai alól, amivel minden bizonnyal bosszút akar állni.
- És, ha... ha nem teszem meg, amit kérsz? - kérdezte óvatosan, de nem fordult a férfi felé.
- Nincs más választásod, Chamille! - lépett Perselus egészen közel a nőhöz, aki még mindig a szemközti falon függő csendéletet fixírozta.
- Mindenkinek van választása!
- Neked nincs! - suttogta Perselus hátulról a fülébe, amitől kirázta a hideg. - Tartozol nekem, emlékszel? Amúgy meg nem hiszem, hogy sokra vinnéd, ha kiderülne, hogy egy nemzetközileg körözött gyilkost bújtatsz a lakásodban. Szerinted az iskolád akkor is tárt karokkal várna vissza?
- Én nem rejtegetek senkit! - mondta Chamille reszkető hangon, és hirtelen megfordult, így a férfi arcához egészen közel kerülve.
Perselus nem szólt, csak jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, amiből Chamille pontosan sejthette, a férfinak semmi sem lehet akadály. Tehát a kezében van! Múltbeli apró botlása miatt a markában tartja egy gyilkos!
- Perselus, én sajnálom, ami akkor történt! Nagyon megbántam már, hidd el... De én alkalmatlan vagyok arra, amit vársz tőlem-, fogta könyörgőre Chamille.
- Nem érdekel a bocsánatkérésed! Nekem te kellesz, megmondtam már, és ez alól nem bújhatsz ki!
- Mit teszel, ha nemet mondok?
- Nem mondasz nemet! - sziszegte Perselus, és miközben átható tekintetét újból a nőébe fúrta, jobb csuklóját erősen megszorította.
- És mi van, ha nem kellek az iskolának? - nyöszörögte Chamille, miközben szemei könnybe lábadtak a fájdalomtól.
- Ne aggódj, kellesz! - rándult apró mosolyra a vékony ajak, mintha bizony a döntés joga majd az ő kezében lenne.
- Ez egy őrület! - fakadt ki Chamille, és szemeit most már a kétségbeesés könnyei is égették.
Elkapta kezét, és elfordult a férfitól. Karjait fázósan kulcsolta törzse köré. Úgy érezte, menten megőrül. Egy órája még azt tervezte, hogy könyveket vásárol, és hogy egy sármos férfi tengerparti házában fog nyaralni. Lehetetlen, hogy mindez ne történjen meg! Az ő élete mindig ilyen volt: egyszerű és játékos. Most ez egyáltalán nem fért bele.
Rettenetesen félt. Féltette életét, féltette karrierjét. Valahogy mindent veszni látott, ahogy egyre jobban érezte, egy őrült férfi kényének-kedvének van kitéve.
- Nem is vagy kíváncsi, miért kell a Roxfortban tanítanod? - hallotta aztán Perselus hangját.
- Gondolom, úgyis elmondod majd - felelte gépiesen, mintha már belefáradt volna agya abba, hogy a kiutat keresse.
- Nahát, micsoda meglepetéseket tartogatsz! - mondta gúnyosan Perselus. -Okosabb vagy, mint gondoltam!
- Mikor kell jelentkeznem? - kérdezte Chamille figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.
- Ez a te dolgod! A lényeg az, hogy a szeptemberi tanévkezdéskor már roxfortos tanár legyél - felelte Perselus szárazon, majd köpenye belső zsebéből egy lapos flaskát húzott elő. - Szerintem, akkor mindent megbeszéltünk.
Chamille megfordult. Neki még számtalan kérdése lett volna, de egyiket sem merte feltenni. Félelemmel teli tekintettel figyelte, ahogy Perselus iszik a százfűlé-főzetből, majd némi kellemetlen vonaglás után ismét Bob alakját ölti magára.
- Majd jelentkezem - mondta, és visszatette az üveget rejtekhelyére.
- Mikor?
- Ez csak rajtad múlik! Azt meg ugye mondanom se kell, hogy senki nem tudhat a mi kis megállapodásunkról! - felelte a férfi, majd intett egyet a kezével, és némán távozott.
Chamille még hosszú ideig állt dermedten nappalija közepén. Megállapodás? Miféle megállapodás? A férfi egyértelműen ráerőszakolta akaratát, sőt még ha palástoltan is, de megfenyegette!
Képtelen volt elhinni, hogy mindaz valóság volt, amit az elmúlt közel egy órában átélt. Akár álom is lehetett volna. Csupán a teáscsésze emlékeztette a férfira, és csuklójának fájdalma, ami még mindig sajgott az erős ujjak szorításától. Mintha csak most eszmélt volna fel erre a fájdalomra, dörzsölgetni kezdte karját. Ahogy odapillantott, megdermesztette a rémület. Egy szó rajzolódott ki élénken halovány bőrén. Apró, cirkalmas betűk voltak, mintha kézzel írták volna oda:

"Figyellek!"

Chamille hangosan felzokogott, és lerogyott a padlóra. Miértek sora zengett fejében teljesen elnyomva a józan gondolkodás apró próbálkozásait.
Hosszan sírt, mintha könnyeivel elmoshatná, megsemmisíthetné a történteket, de aztán elfogytak a könnyek, és végre gondolkodni kezdett. Első gondolata az volt, hogy azonnal felkeresi Marthát, hogy beszámoljon a férfi látogatásáról, de a csuklója belső részén vörösen világító szócska megakadályozta benne. Magára hagyatva érezte magát, kiszolgáltatva egy gyilkosnak. Lassan ébredt tudatára annak, hogy innentől fogva a túlélésre kell koncentrálnia, és ahhoz be kell vetnie minden képességét.