3. Fejezet

A Private Drive-ra már rég ráereszkedett az éjszakai sötétség. Ez a nyár éppen olyan hűvös, és ködös volt, mint az előző, így az emberek most hamarabb vonultak vissza, mint szokás volt nyári estéken.
Harry Potter is rég a szobájában kuksolt, és az ablakon át kémlelte a fekete égboltot. Aznap volt a tizenhetedik születésnapja, vagyis már nagykorú varázslónak számított, mégsem volt kevésbé unalmas és elviselhetetlenebb ez a nap, mint a többi. Nem mintha meglepődött volna ezen, hiszen Petunia néni nem hogy nem csinált akkora felhajtást ebből, mint Dudley fiacskájának születésnapján, hanem mintha egyenesen megfeledkezett volna ezekről a neves napokról. Harry sohasem kapott tortát, de még ajándékot sem. Egyedül barátai emlékeztek meg róla évről évre. Most is azért kémlelte a koromsötét eget, hátha megpillantja a csomagküldő baglyokat.
Az utolsó éjszakája volt itt, ebben a házban, ahol nagy szeretet sohasem vette körül. Vernon bácsi arcára egész nap valami rendkívüli elégedettség ült ki. Sőt, mintha néha még el is mosolyodott volna, amikor Harry-re nézett. Nem a büszkeség mosolya volt, hanem a boldogságé. A szabadság gyönyörű boldogságáé. Harry mindig érezte, mennyire nyűg rokonai vállán, és ha tehették volna, biztosan már régen kitették volna a szűrét. De nem tették. Nem tehették! Harry csak két éve döbbent rá erre, amikor nagynénje váratlanul egy rivallót kapott Dumbledore-tól. Akkor meglepődve ismerte fel, hogy Petunia néni és Dumbledore már találkozhattak korábban, vagy legalább egy levélváltás erejéig kapcsolatban álltak.
Az elmúlt év nyarán is, amikor Dumbledore személyesen jött el érte, Petunia néni alig szólt valamit. Leginkább csak a háttérből figyelte az idős igazgató beszédét. Harrynek egyre inkább az az érzése támadt, hogy Petunia néninek valamilyen kapcsolata volt a varázsló világgal.
Elkalandozó gondolatai hirtelen visszatértek a külvilág felé, ahol alig láthatóan egy bagoly szárnyait vélte felfedezni.
Nem tévedett. Néhány másodperc múlva a szárnyas már az ablakot kocogtatta. Harry azonnal kinyitotta az ablakot, mire az állat méltóságteljesen berepült íróasztalára. Átadta a levelet, majd kitartóan várakozott, mint a borravalóért sóvárgó londiner. Harry gyorsan nyomott némi bagolyeleséget a csőrébe, majd szemével követte a távozó madarat.
Még ideje sem volt elolvasni a levelet, amikor egy újabb bagoly érkezett, amit aztán még kettő követett. Miután mindegyiktől elvette a postát és megkínálta őket egy kis bagolyeleséggel, izgatottan látott a levelek olvasásához.
Az első, amit felnyitott, a Roxfortból érkezett. Ezen akart a leghamarabb túllenni, bár úgyis tudta, hogy a levélnek semmi jelentősége, mert úgysem tér vissza többet az iskola falai közé.

Kedves Mr.Harry Potter!
Örömmel tudatjuk Önnel, hogy hosszas tanakodást és értekezést követően úgy döntött az iskolai bizottság, hogy a sajnálatos események ellenére, a Roxfort szeptemberben megnyitja a kapuit. Tisztában vagyunk vele, hogy az iskola már közel sem tűnik olyan biztonságos helynek, mint korábban, mégis örömmel vennénk, ha úgy döntene, folytatja tanulmányait.
Lehetőséget adunk a halasztásra azoknak a diákoknak, akiknek szülei úgy döntenek, gyermekeik nagyobb biztonságban vannak odahaza.
Mindazonáltal, teljes védelmet igyekszünk biztosítani azok számára, akik szeptemberben a tanulmányaikat elkezdik, illetve folytatják a válságos idők ellenére is.
A találkozás reményében, üdvözlettel:
                                          Justus Delightful
                                       a Roxfort igazgatója

Harry egy pillanatig ízlelgette az aláírt nevet, hátha ismerős lesz valahonnan. Magában elképzelte az új igazgatót, aki valahogy úgy nézett ki, mint Scrimgeour, és olyan kegyetlen volt, mint Umbridge. De aztán gyorsan túllépett a találgatáson, hiszen mit is érdekelné őt ki az új igazgató, amikor vissza sem tér az iskolába. Mit bánja is ő, hogy ki ült Dumbledore székébe! Minden esetre azt azért furcsának tartotta, hogy nem McGalagony került a megüresedett posztra.
A következő levél a Minisztériumból érkezett:

Mélyen tisztelt Harry Potter Úr!

Örömmel köszöntöm a Minisztérium nevében nagykorúvá válása alkalmából. Ettől a naptól kezdve már hivatalosan használhatja mágikus képességeit a Roxfort falain kívül is. Ezen kívül sor kerülhet hopponálási vizsgájára is. A vizsga helyszíne és időpontja: Mágiaügyi Minisztérium Hopphálózati Főosztály, augusztus 3. 11 óra. Sok sikert!

Üdvözlettel Rufus Scrimgeour

Harry ugyan már nagyon várta ezt a napot, és ezt a levelet, most mégsem jelentett számára semmit. Ráadásul a miniszterről cseppet sem maradtak kellemes emlékei, így most sem gondolt nagy örömmel rá.
A következő két, illetve három levél, mert az egyik, legapróbb bagoly kettőt is tartott csőrében, barátaitól jöttek. Ron, Hermione és Ginny jókívánságaikat küldték, valamint megerősítették ígéretüket, miszerint Harryvel tartanak. Legjobban Ginny tárgyilagos levele döbbentette meg. Persze ő kezdeményezte a szakítást, mégis most csalódott volt. A lányt ismerve ugyan nehezen tudta volna elképzelni, hogy könyörög majd neki szerelméért, de mégis valahogyan hiányzott valami a lány leveléből... Még magának sem volt hajlandó bevallani, mennyire vágyik Ginny közelségére.
Sokat gondolt a lányra, és kellemes érzéseket keltett benne az emlékezés. Életének legszebb hetei voltak azok, amíg együtt voltak. Valahol mélyen tudta, hogy szüksége lenne ezekre az érzésekre, és ha még magányában meg is ingott volna elhatározását illetően, akkor is már visszafordíthatatlannak tartotta a történteket.
Mint ahogyan visszafordíthatatlan volt Dumbledore halála is. Hányszor lepörögtek a történtek szemei előtt, mint megkopott, régi filmkockák! Itt-ott, mintha hiányos is lett volna, és mintha néhol szakadozottan, vagy éppen felerősödve mutatta volna be a szörnyű perceket.
Még mindig nehéz volt felfogni, hogy Dumbledore nincs többé. Eddig a nyár vége mindig azt jelentette, hogy visszamehet Roxfortba, ami évek óta otthona volt otthona helyett, és mindez együtt járt Dumbledore biztonságot sugárzó jelenlétével is. Most azonban mindez megszűnt. Nem is bánta meg, hogy év végén elhatározta, nem megy vissza többet. Úgy érezte, az az iskola már nem a régi, az az iskola már nem az otthona.
Riasztó azonban a felnőttkorral járó hirtelen szabadság. Eddig biztos pont volt életében az iskola és vele együtt az a sok korlát, melyet ugyan néha nyűgnek érzett, mégis oltalmazón, erős kézzel tartotta egy marokban életét. Valahogy úgy érezte, hogy ezzel a nagy szabadsággal élete kisiklik az erős marokból, és lassan szerteszéjjel szóródik, mint az apró homokszemek a szélben.
Hirtelen túl tapasztalatlannak, túl gyengének és túl kevésnek érezte magát a ráváró feladatokhoz. Pedig az már egyértelmű volt számára, hogy Dumbledore az elmúlt egy évben mindent megtett, hogy rengeteg fontos információt megosztva vele elindítsa egy úton, melyen a biztos célt, a biztos sikert remélte. Nem véletlenül beszéltek olyan sokat a horcruxokról! Bizony a hátralevőket még meg kell találnia!
A hogyan, és a merre, még ismeretlen volt számára, de tudta, hogy ezt kell tennie.
Fáradtan nézett útiládájára, mely már készen állt a másnapi indulásra. Az utóbbi években sohasem távozott ebből a házból egyedül. Mindig volt, aki eljött érte, hogy elkísérje. Szinte úgy érezte, megfeledkeztek róla. Mintha Dumbledore halála megszakította volna a kapcsot közte és a Rend között. Még szerencse, hogy barátaitól kapott levelet, mert a végén valóban azt hihette volna, hogy már senkinek sem számít. Vagy csak ezzel jár, ha az ember felnőtt mágussá válik?
Elindult az ablaktól, ahol a Hold fénye mellett olvasta leveleit, de hirtelen kis kopogást hallott az üvegen. Ahogy visszafordult, látta, hogy egy szürke bagoly kocogtatja az ablakot. Egy levél volt a csőrében. Harry gyorsan odasietett, kinyitotta az ablakot, majd elvette a levelet a madártól, aki aztán hálásan kapott Harry keze után, hogy kicsenje a markában lévő bagolyeledelt. Alighogy megkaparintotta a zsákmányt, már el is repült, csak heves szárnycsapásainak nyomaként hagyott hátra néhány apró tollat.
Harry a fény felé fordította a levelet. Gyomra összerándult, keze reszketni kezdett, amikor az összehajtogatott pergamenlapon felismerte Dumbledore cirkalmas betűit. Majdnem eldobta a levelet, mert azt hitte, talán egy ócska tréfa, de még az is megfordult fejében, hogy valami gonosz átok ül rajta.
Kicsit félve hajtogatta szét a papírt. Odabent is Dumbledore írását látta. Hirtelen öröm, ugyanakkor félelem járta át testét. Nem tudta, hogy most mit jelent ez. Mi ez a levél?
Izgatottan fogott a sorok olvasásához:
„ Kedves Harry!

Ha jók a feltételezéseim, mikor ezt a levelet megkapod, már nem leszek az élők sorában. Pedig mennyire vártam már, hogy köszönthesselek a felnőtt varázslók között, hogy büszkén szemlélhessem, amint leteszed sikeres vizsgáidat és elballagsz a Roxfortból. Sajnos erre már nem kerülhet sor!
Először is Harry, Boldog születésnapot! Egy ember életében a születése után ez az egyik legfontosabb nap, amikor felnőtté válik. A varázslók számára kettősen is az, hiszen ettől fogva már az iskola falain kívül is használhatja mágikus erejét. Azonban bölcsen és helyesen kell ezt a különleges képességet kihasználni! Ezt jegyezd meg jól Harry! A jó és a rossz varázslót az különbözteti meg egymástól, hogy míg a jó csak arra használja varázserejét, amivel építhet, addig a rossz varázsló csak rombol és pusztít, mert csak erre képes!
Sok mindenre szerettelek volna még megtanítani, de azt hiszem elég nyílt és okos vagy, hogy magad is elsajátítsd azt a tudást, amire még szükséged van. Sokat kell még tanulnod! Bizony Harry, szükséged van még arra, hogy a benned rejlő képességeket még tovább fejleszd! Még ha fel is merült benned, hogy esetleg nem folytatod az iskolát, most azonnal felejtsd el! Bármi is járt a fejedben, ígérd meg, hogy elvégzed az utolsó évet is, és leteszed a Ravaszt! Most úgy tűnik, mintha nekem csak az eredmény számítana, pedig nem így van! Ezek csak szükséges velejárójuk azoknak a dolgoknak, aminek birtoklására feltétlenül szükséged van. Ne felejtsd, hogy Voldemort ereje és tudása felmérhetetlen, kiszámíthatatlan! Fel kell vértezned magad! Ez pedig nem megy másként, csak ha tanulsz! El kell végezned az utolsó évet is!
Ezen kívül a Roxfort még mindig biztonságosabb akárminél, még ha néha úgy is tűnik, hogy nem teljesen bevehetetlen. Nagykorúságoddal elveszítetted rokonaid házának védelmét, így teljesen kiszolgáltatottá válhatsz Voldemort számára! A Roxfortban nagyobb biztonságban vagy, ráadásul ott vannak még a barátaid i!
A másik fontos dolog, amit meg kell jegyezned, hogy a barátokra mindig szükség van! Nem önzőségből kell velük maradnod, hanem azért, mert mindannyitoknak szüksége van egymásra. Ne utasítsd el a közeledéseiket, és segítségüket!
A szeretet, ami benned lakozik nem halhat ki, és barátaid szeretete csak tovább erősít téged! Ne hagyd elveszni!
Harry, tudom, hogy az elmúlt időszakban nagyon sokat foglalkoztunk a hocroxokkal és azok feltárásával, de mint láttad, nagyon veszélyes, kockázatos dolog felkutatni azokat. Tudom, hogy azt mondtam, ha azokat birtokoljuk, illetve megsemmisítjük, több esélyünk van legyőzni Voldemortot, most mégis óvatosságra intelek.
Ne keresd őket minden áron, és legfőképpen ne segítség nélkül! Fogadd el a Rend támogatását, de legfőképpen Piton professzor segítségét!”

Harry itt egy pillanatra leengedte a levelet, és szíve szerint legszívesebben apró darabokra szaggatta volna széjjel. Bízzon Pitonban? Ettől az egyetlen mondattól az egész levél hitelét veszítette. Talán elfogadta volna Dumbledore kéréseit minden kétely nélkül, de ez valahogy most hamissá tett minden szót. Hogy bízhatna meg benne? Egy gyilkosban! Dumbledore sem írt volna ilyet, ha tudta volna, hogy az az ember lesz a gyilkosa, akiben a legjobban megbízott.
Kissé szkeptikusan olvasta tovább a levelet:

„Tudom, hogy mit gondolsz Piton professzorról, és azt is tudom, hogy a kapcsolat kettőtök között nem éppen rózsás, sőt, hogy nevén nevezzem a dolgot, egyenesen ellenséges. Mégis arra kérlek, hogy ezt az ellenszenvet tedd félre egy kicsit! Ugyanerre kértem Piton professzort is. Együtt kell működnötök, mert az ő segítsége a legnagyobb és legértékesebb! Szükséged van rá!
A kapcsolatfelvétel ugyan nem lesz egyszerű valószínűleg, hiszen várhatóan el kell hagynia majd az iskolát, de biztos vagyok benne, hogy majd megtalálja a módját, hogy kapcsolatba léphessetek!
Hát ennyit akart mondani egy öregember élete utolsó napjaiban. Tudnod kell még, hogy nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek, hogy taníthattalak, hogy láthattam fejlődésedet! Nehéz időszak vár most rád, de teljesen biztos vagyok a győzelmedben!

Utolsó öleléssel: Albus Dumbledore„

Még egy darabig bambán nézte a szálkás betűket, amik lassan egyetlen nagy pacává folytak össze szeme előtt.
Nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a levéllel. Olyan hihetetlen és abszurd volt az egész!
Az igazgató utolsó kívánságai, már persze, ha valóban az igazgatótól származnak ezek a szavak, pont az ellenkezőt kérték tőle, mint amit tervezett. Már éppen arra dőlt döntése, hogy figyelmen kívül hagyja Dumbledore valószínűleg beszámíthatatlan állapotában íródott levelet, amikor észrevette, hogy a lap alján apró betűkkel még odaírta:

„ Ne feledd, hogy szavadat adtad, szó nélkül teljesíted minden utasításomat! A korábbi kérésem pont ilyen kívánságok közé tartozik!”

Harry teljesen összezavarodott. Halántéka lüktetett, kiverte a víz. A levél cseppet sem erősítette meg korábbi elhatározásában. Nem tudta, hogy mit tegyen.
Hosszan nem jött álom a szemére. Ezernyi cikázó gondolattal fejében aludt el végül.
Másnap reggel, mikor észrevette, hogy a Nap odakint már régen magasan jár, úgy pattant ki az ágyból, mintha kilőtték volna.
Villámgyorsan felöltözött, majd már nyargalt is ládájával, és a ketrecbezárt madárral együtt a földszintre. Odalent egy pillanatra megtorpant. Jól hallotta, hogy a Dursley család összes tagja a konyhában van. Az illendőség úgy követelte volna, hogy elköszönjön tőlük, de rokonai vajon élnének-e ezzel az illemszabállyal? Gyorsan megszületett fejében a válasz: nem.
Már húzta is maga után a ládát a kijárat felé.
- Harry, hát elmennél köszönés nélkül? - csendült Petúnia néni szokatlan, bizalmat keltő hangja.
Harry visszafordult. Nagynénje furcsa arckifejezéssel állt meg az ajtóban. Első pillanatra úgy tűnt, mintha mosolygott volna, de jobban megnézve inkább valami kellemetlen fintornak számított az a vigyor, ami nagy elégedettséggel terült el arcán.
- Én... hát nem... - dadogott Harry a meglepődöttségtől.
Rövidesen megjelent Petunia néni mögött Vernon bácsi fancsali képe, majd Dudley dagadt feje is.
Mindketten úgy néztek Harryre, mintha valami kórokozó távozását követték volna figyelemmel.
- Egy... egy csomagot kell átadnom neked! - lépett közelebb Petunia néni, és most már jól látszott arcán, hogy kedves mosolyról szó sincsen, inkább merő undort sugallt tekintete.
- Ez micsoda? - kérdezte Harry, és félve vette át a megsárgult papírba csomagolt tárgyat, melyet valaki gondosan átkötözött egy meglehetősen rikító lila szalaggal.
- Nem tudom. Dumbledore professzor hagyta itt még sok évvel ezelőtt - felelte Petunia néni.
Harry félelmei egy kicsit alábbhagytak, ugyan azt eddig sem feltételezhette, hogy Petunia néni valami Weasley-féle csúnya trükkel szeretné megviccelni. Ugyanakkor jól emlékezett rá, hogy egy hasonló csomag mekkora galibát okozott Katie Bell számára. Majdnem az életével fizetett érte, amiért elfogadta azt a csomagot.
- Köszönöm - nézett fel a nénire Harry, majd a család többi tagjára, akik mind úgy tartották szemmel a kezében lógó csomagocskát, minta időzített bomba lenne benne. - Hát, akkor... viszlát! - tette kezét a kilincsre, amitől a kis doboz nekicsapódott a kilincsnek.
A koccanó, tompa fémes hangtól az egész Dursley-család összerezzent, mintha arra számítottak volna, hogy ettől az ütközéstől felrobban a ház. Harry azonban nem foglalkozott ezzel, máris kilépett az ajtón.
Odakint még felnézett a házra, mintha érzékeny búcsút vett volna tőle. Aztán hirtelen megpördült, és ezzel a mozdulattal máris nekiszaladt Lupinnak, aki éppen felé tartott.
- Lupin professzor! - nézett Harry a férfira, és hirtelen hihetetlen öröm fogta el.
- Harry! Minden rendben? - mosolygott vissza Lupin.
- Igen! De...
- Mit keresek itt? - mosolygott még mindig a férfi.
- Igen... vagyis nem, hát szóval... - hebegett zavartan Harry.
- Gondoltam, ha már erre jártam, mehetnénk együtt! - társalgott tovább nyugodtan Lupin.
- Hova? - vonta föl szemöldökét Harry, hiszen maga sem tudta, merre induljon, abban pedig biztos volt, hogy Lupin nem csak éppen erre járt.
- Azt hittem, te is az Odúba tartasz - értetlenkedett látszólag a férfi, bár szemén látszódott, hogy pontosan ismeri Harry gondolatait, vagyis jelenlegi tanácstalanságát. - Tudod, az esküvő részleteit szeretném még pontosítani Billel és Fleurrel, bár azt hiszem, az irányítás úgyis Molly kezében van.
Harry zavartan nézett a szélesen mosolygó férfira. Az esküvőről már meg is feledkezett. Persze neki is ott kell lennie! Nem bánthatja meg sem Billt, sem az egész Weasley családot! Igen, oda kell mennie!
- Minden csomagom itt van - jelentette ki jelezve, hogy akkor készen áll az indulásra.
- Rendben - bólintott Lupin, és átvette Harry kezéből Hedvig kalitkáját. - Hopponálni fogunk. Ha jól tudom, már csak a vizsgád van hátra, és korábban már csináltál ilyet Dumbledore-ral is.
- Igen - felelte Harry, és gyomra görcsberándult, mint mindig, amikor az elhunyt igazgató neve valahogy szóba került.
- Nos akkor gyere, és fogd meg a kezem - nyújtotta karját a férfi. - Biztos vagyok benne, hogy már egyedül is menne, de így szabályos, amíg le nem teszed a vizsgát!
Harry megfogta Lupin kezét, majd igyekezett felidézni a tanultakat, és a következő pillanatban már a szűk csövön utazott barátai felé.
Odabent a házban, a Dursley család tagjai földbegyökerezett lábbal figyelték, ahogy megtűrt rokonukat elnyeli a semmi, és a következő pillanatban már neki is csak hűlt helye volt éppen úgy, mint annak a másik, furcsa figurának...