5. fejezet

Chamille már két napja ki sem mozdult otthonról. A behúzott függönyökön keresztül alig jutott át a nappali fény, és ő úgy téblábolt a félhomályba burkolódzott lakásban, mint egy holdkóros. Mióta visszaérkezett Roxfortból, nem tért magához. Egyszerűen nem értette, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe, és hogyan volt képes elfogadni azt az állást, ami cseppet sem volt az ő területe. Most már teljesen biztos volt benne, hogy azért kínálták fel számára a posztot, mert a kutya nem érdeklődött iránta. Nem tudta, hogy ennek mi lehet az oka, de nagyon rosszat sejtett.
Még azt is nehéz volt elképzelnie, hogy odaálljon a diákok elé, és sötét varázslatok elleni védelmet tanítson számukra, hiszen ebben bizony nem nagyon volt jártas. A bájitaltan volt az ő területe. Abban már magabiztosan mozgott. Az egy kézzelfogható mágiaág, amit sokkal könnyebb elfogadni, mint a sötét varázslatok misztikumát. A bájitalok összetevőit, és elkészítésük módját csak egyszerűen meg kell tanulni, és kész. Na persze nem árt hozzá egy kis finom precizitás is, de gyakorlással az is elsajátítható. De a sötét varázslatok, az más!
Valamikor, régen letette belőle a vizsgát, de az a kínkeserv, ahogyan megkínlódott gyenge érdemjegyéért, még ma is kellemetlen emlékeket keltett benne. Szinte lehetetlennek tartotta, hogy ő ezt tanítsa másoknak! Tudta, hogy egy módja van csak, hogy megelőzze csúfos kudarcát, ha Perselustól megszabadul.
Már alig várta, hogy a férfi megjelenjen nála, és foggal, körömmel nekiesve követelhesse szabadságát. Perselus azonban váratott magára, és a várakozás adta hosszú órák teljesen felőrölték. Hol hatalmas erőt érzett magában, hogy lerázza magáról Perselus béklyóit, hol pedig összekuporodva, potyogó könnyekkel sajnálta saját, kilátástalan helyzetét.
Már esteledett, amikor megszólalt a kis csengettyű jelezve, hogy valaki a bejárati ajtó túloldalán belépésre kér engedélyt. Chamille összerezzent, szíve egyből a torkában kalapált. Hiába várta már két napja, hogy Perselus megérkezzen, most kis nyúlként, reszketve közeledett az ajtóhoz.
- Na, ünnepelhetünk? - lépett be nagy vehemenciával Perselus, Bob alakjában.
Chamille becsukta az ajtót, és szája szélét harapdálva nézett a magabiztosan előrevonuló férfi után. Ahogy látta fölényességét, csörtető magabiztosságát, hirtelen düh fogta el. Hogy jön ez a férfi ahhoz, hogy fenekestől forgassa fel életét, hogy olyat követeljen tőle, amit sohasem tenne meg!
Megigazította fürdőköpenyét, amelyet reggel óta már le sem vett magáról, majd határozott léptekkel a férfi után trappolt.
- Ha jól emlékszem, ez volt a kedvenced - nyújtott át Perselus egy üveg bort Chamille-nak, mielőtt az szólhatott volna bármit is. - Mézédes malaga!
Chamille dühösen kapta ki az üveget a férfi kezéből, majd elvonult a konyhába. Egy pillanatra összezavarodott. Igen, ez volt a kedvenc bora! Tudta, hogy butaság, de valahogyan mégis megérintette, hogy Perselus még mindig emlékszik erre. Miközben dugóhúzó után kutatott, megpróbálta rendezni nem is annyira a gondolatait, mint érzelmeit. Nem mintha túlzott vonzalmat érzett volna most a férfi iránt, de a bor-hozta emlékek felfodrozták mélyen szunnyadó érzéseit. A sors szörnyű pofonvágásának tartotta, hogy útjuk ennyi idő után újból kereszteződik.
Miután az egyik fiók aljáról előkotorta a dugóhúzót, visszavonult a szobába, ahol Bob széles mosolya fogadta.
- Kinyitnád? - tolta az üveget a férfi kezébe a nyitóval együtt, és jobbnak látta kerülni a régi kedves tekintetet, mely mögött fogva tartója, egy gyilkos húzódik meg.
- Kicsit paprikás vagy, Chamille! - jegyezte meg Perselus, miközben a dugóhúzóval bíbelődött.
- Csodálkozol? - vonta fel szemöldökét Chamille csupa szemrehányással hangjában.
- Tulajdonképpen igen! Hiszen sikerrel jártál nem? - nézett Perselus a nőre Bob hűséges kutya tekintetével, miközben nagyot cuppanva kiszabadult dugó a palack szájából.
Chamille dühösen fújt egyet, elhúzta a száját, de nem szólt semmit, csak visszasietett a konyhába, hogy néhány pillanat múlva két pohárral kezében visszatérjen.
- Arra nincs szükség, már töltöttem! - szólt Perselus, majd egy arany kelyhet nyújtott felé.
- Ez micsoda? - kérdezte Chamille, és gyanakodva méregette a díszes remekművet, de ha akarta volna se tudta volna elvenni, hiszen mindkét keze tele volt.
- Mondjuk úgy, hogy a jutalmad - felelte szelíden Perselus.
Chamille belenézett a férfi szemeibe. Zavaró volt, amit látott, hiszen bármennyire is haragudott rá, mégsem az ellenség nézett vissza rá, hanem régi kedvese. De hiszen a másik is régi kedvese! Úgy érezte, megbolondul.
- Tartsd meg! - felelte határozottan, és szabadulási vágya most mindennél nagyobb volt.
- Hiszen megígértem, hogy ha rendesen végzed a dolgod, megjutalmazlak! - tartotta kezében kitartóan Perselus a poharat.
- Nem megyek Roxfortba! - jelentette ki határozottan Chamille. Némileg megkönnyebbült, hiszen két napja erre készült, most mégis rettegve nézett a férfira.
- Ó, dehogynem! - bólintott Perselus nyugodtan, amivel az őrületbe kergette a nőt.
- Te nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak! - emelte meg hangját dühösen Chamille.
- Tévedsz! Innentől fogva csak én mondom meg, hogy mit csinálj! - jött az újabb, vérlázítóan magabiztos kijelentés.
- Megmondtam, hogy nem! - tartotta magát Chamille elhatározásához, bár a férfi őrül, vibráló tekintete egyre inkább nyugtalanította.
- Csak nem beijedtél a tanítástól? Ez az alulbecsült önbizalom nem vall rád! - terült el széles mosoly a férfi arcán.
- Tudod jól, hogy mi a bajom! - fakadt ki Chamille. - Azt nem mondtad, hogy nem bájitaltant kell tanítanom!
- Ugyan már, neked ez nem jelenthet problémát! - mosolygott tovább idegesítőn Perselus. Ráadásul sikerült Bob leglehengerlőbb mosolyát felvennie.
- Megtennéd, hogy visszaváltozol? - kérdezte Chamille most már dühösen.
- Azt hittem, tetszett neked ez a bájgúnár!
- Igen, pont ezért nem tudok őrá nézve haragudni rád! - feleselt gyorsan Chamille.
- Te haragszol rám? - nézett rá tettetett értetlenséggel a férfi. - De miért?
- Hogy miért? - rikácsolta tehetetlenül Chamille, és idegesen hadonászott a férfi orra előtt, kezében a poharakkal. - Olyan dologra kényszerítesz, amit sohasem tennék meg, átvertél, hazudtál nekem!
- Én nem hazudtam neked! - mondta Perselus még mindig higgadtan, csak a fejét hajtotta kissé hátra, hogy a pohár ne érje el arcát.
- Változz már vissza! - dühöngött tovább Chamille, mire a két pohár egyszerre pattant el ujjai között.
Az apró szilánkok a padlóra hullottak, majd nyomukban vörös gyöngyszemekként vércseppek potyogtak. Chamille fájdalmasan felszisszent, majd tehetetlenül bámulta sérüléseit.
Perselus higgadtan tette le kezeiből a poharakat, majd zsebéből előkotorta pálcáját.
- Jobban kordában kellene tartanod az érzelmeidet! - lépett a nőhöz, majd óvatosan tenyerébe vette egyik kezét.
 Perselus a finom női tenyéren ejtett sérülések fölé tartotta pálcáját.Chamille könnyes szemekkel, reszketve figyelte az ismerős ujjak mozgását, az inak megfeszülését, miközben hallotta a halk mormolást, aminek eredményeként a mély vágásoknak  lassan nyoma veszett.
Amikor Perselus végzett egyik kezével, megemelte a másikat is, és lassan onnan is eltűnt minden vágás. Chamille csak ekkor emelte meg a fejét. Gyomra összerándult, és ismét reszketni kezdett. Most már nem Bob makulátlan külsejével nézett szembe, hanem Perselus, kissé meggyötört arcával.
Tekintetük összefonódott. Chamille szeretett volna sok mindent kiolvasni a sötét szemekből, de hiába, mert az áthatolhatatlan volt, akár egy gondosan lezárt páncélajtó.
- Miért teszed ezt velem, Perselus? - kérdezte, és könnyei végigfolytak arcán.
Egész testében reszketett, végtelenül gyengének érezte magát. A tudat, hogy szó szerint egy gyilkos kezében van, teljesen kiszívta minden erejét. Miközben Perselus hosszú, vékony ujjai még mindig csuklóját szorították, nem látott semmit, ami kivezethetné ebből a kínos helyzetből. Kilátástalan, és reménytelen volt jövője, melynek irányítása már cseppet sem az ő kezében volt. Az irányítás kisiklott ujjai közül, mint egy nyálkás kígyó, és álnok módon átvándorolt a férfi markába.
- Mondtam, hogy szükségem van rád! - felelte Perselus, és továbbra is fogva tartotta a nőt nem csak kezével, hanem tekintetével is.
- Miért? - zokogta Chamille. -Miért pont én kellek neked?
- Erre is válaszoltam már! Mert pont te vagy a legalkalmasabb...
- De mire? - kérdezte mohón a nő.
- Majd mindent az idejében! - jött egy újabb, bosszantóan nyugodt válasz.
- Engedj el, Perselus! - könyörgött Chamille, mire a férfi készségesen eresztette el kezét. - Nem! Teljesen engedj el! Ne követelj tőlem olyat, amit nem tudok megtenni!
- Mi ez a kishitűség? Nem ismerek rád! - vonta fel cinikusan szemöldökét Perselus.
- Az... az egy régi botlás volt! Nem is hittem volna, hogy emlékszel még rá! - próbálkozott tehetetlenül Chamille, bár magából kiindulva bizony tudta, hogy azoktól az emlékektől nem olyan egyszerű szabadulni.
- Vannak bizonyos dolgok, amit sohasem felejt el az ember - mondta Perselus nyersen, és arcizmai vészesen megfeszültek, ahogy ajkait szigorú vonalba préselte össze.
Chamille képtelen volt már bármit is mondani. Arcát kezeibe temette, és felzokogott. Úgy érezte, Perselus most nem csak saját sérelméért áll bosszút, hanem az összes férfiért, akit rútul becserkészett, majd mikor megunta, kidobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot.
Perselus visszalépett hozzá, és két kezét a vállára tette. Chamille érezte, ahogy ujjai, és vele együtt pálcája beleakadnak hosszú hajába.
- Nézz rám, Chamille! - szólt Perselus. Hangja most valamivel barátságosabb volt, akárcsak akkor, nagyon régen. - Nézz rám!
Chamille lassan engedte le kezét. Szeme égett a sós könnyektől, teste még mindig reszketett. Megemelte fejét, és ismét a sötét szemekbe nézett. Félve, óvatosan.
A nehéz, páncélajtó egy pillanatra feltárult, de csak azért, hogy őt magával rántsa. Perselus kezei az arcára csúsztak, forró tenyere égette bőrét. Chamille úgy meredt a fekete szempárba, hogy szinte nem is pislogott. Légzése lassan ugyan megnyugodott, de szíve továbbra is őrülten kalapált.
Perselus lassan, finoman az arca felé húzta a nő fejét. Chamille jól láthatta a mély karikákat szemei alatt, a finom ráncokat szája körül, és magába szívta bőrének illatát. Azonban mielőtt orruk összeérhetett volna, Perselus homlokához nyomta a sajátját. Úgy szorította fejét, hogy moccanni sem bírt volna, ha a félelemtől egyáltalán képes lett volna rá. Aztán egyik kezét, amiben pálcája volt, halántékához nyomta. Chamille jól érezte a finom darab ridegségét bőrén, majd hirtelen eltűnt a sötét szempár, és fekete sötétség ölelte körül.
Megriadt, térde megrogyott, mire a férfi még erősebben szorította fejét a sajátjához. Chamille ordítani tudott volna a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha egész teste a nyakán lógna, csigolyái hangosan roppantak meg, feje homlokánál és halántékánál is rémesen lüktetett.
A tátongó sötétségben hirtelen színes fénycsíkok suhantak el szeme előtt, majd egyetlen, szédítő örvénnyé alakultak. Chamille izmai elernyedtek, mint egy alkohol mámoros részegé. Most már határozottan érezte, hogy nem ura testének.
Az örvény, hosszú kavargás után egy pontba tömörült, és ijesztő gyorsasággal repült felé. Megpróbálta elkapni fejét, de nem sikerült. Olyan volt, mintha a fényes pontot saját feje nyelte volna el.
Újabb sötétség következett. Egy pillanatra fellélegzett, hiszen ez még mindig jobb volt, mint a szédítő forgatag, de aztán újabb színes csíkok, újabb örvény, majd egy újabb száguldó fényes pont következett.
Négyszer-ötször ismétlődött meg ez a jelenség. A végére Chamille már szinte nem volt tudatánál. Ernyedt kábulatban lógott Perselus kezében, és fogadta be az újabb és újabb nyalábokat.
Aztán végre vége lett. Nem nyitotta ki szemét, mégis érezte, hogy csukott szemhéjain átszűrődik a szobát megvilágító lámpások fénye. Tudta, hogy túl van rajta, és most már azzal is tisztában volt, hogy egy tiltott, sötét varázslat áldozata lett.
Képtelen volt megmozdulni. Minden porcikája sajgott, de különösen nyaka és feje fájt, mintha testétől külön életet éltek volna. Perselus kezei hátára csúsztak, és erősen tartották, hogy össze ne essen. A férfi aztán valahogy odavonszolta az egyik fotelhoz, és leültette. Chamille csak ekkor nyitotta ki a szemét. Először minden összemosódott, csak foltokat látott, majd kirajzolódott Perselus arca, vele egyvonalban. A férfi ott térdelt előtte, és szemei őt lesték. Chamille mintha egy pillanatra még aggodalmat is vélt volna felfedezni tekintetében, de aztán az olyan gyorsan el is tűnt, hogy meg volt győződve róla, csupán bódult elméjének érzéki csalódása volt.
- Engedj szabadon Perselus, kérlek! - nyöszörögte fátyolos hangon Chamille. - Ne kínozz tovább!
- Nem tehetem! - felelte a férfi. Hangjából Chamille megpróbált sajnálatot kiérezni, de amit érzett, az inkább egy őrült eltökéltsége volt. - De nem kell félned! Mindig veled leszek!
Chamille hirtelen felpillantott, és szemével követte a férfit, amint az felegyenesedik, majd a kis asztalhoz lép. Nem értette szavait, de lassan már fel is adta, hogy őrült gondolatmenetét követni tudja. Azt viszont pontosan tudta, hogy ha mástól nem is, attól biztosan csak félelmet érez, ha közelében van.
- Most pedig igyunk a régi emlékekre, és a közös sikerünkre! - csendült Perselus fagyos, magabiztos hangja, majd felé nyújtotta a szépen kidolgozott aranypoharat.
Chamille már nem tiltakozott, hiszen érezte, teljesen hiábavaló próbálkozás lenne. Szemét lesütve meredt eddigi munkájának jutalmára, melyen valamiféle állatka gubbasztott.
- Akkor, ránk! - koccintotta oda saját poharát Perselus, majd fejének biccentésével bíztatta a nőt, hogy igyon.
Chamille szájához emelte a poharat, majd belekortyintott. A malaga mézédes íze jóleső érzéseket hagyott maga mögött, ahogy lecsusszant kiszáradt torkán. Szerette a jó bort, és a malagát különösen. Egy hörpintésre hajtotta fel a pohár többi tartalmát.
Mintha az ital azonnal a fejébe szállt volna, a szoba táncolni kezdett előtte, Perselus sötét alakja elmosódott, majd hirtelen minden elsötétült...
 
Mire feleszmélt, egy szobában volt. A helység zsúfolásig tele volt mindenféle csecsebecsével, és műtárggyal. Ezek értékét Chamille nem tudta felmérni, hiszen cseppet sem értett hozzá, de feltételezte, hogy némelyik rendkívül fontos lehetett tulajdonosának, mert gondosan el volt zárva egy vitrinben.
- Hóki! - kiáltotta, majd összerezzent, mert hangja ijesztően idegen volt. - Nem értem Tom, miből feltételezi, hogy valaki ellophatta az én drága ereklyéimet!
Hirtelen rájött, hogy ez a lakás az ő otthona. Nem tudta, hova helyezze az élményt, hogy ez talán a jövő, vagy csak egy furcsa álom, de nem is volt ideje ezen gondolkodni, mert a háta mögött megszólalt egy férfihang.
- Asszonyom, higgye el, alapos okom van rá, hogy erre gondoljak, de természetesen bizonyosságot csak akkor nyerhetünk, ha megnézzük, megvan-e még! - felelte a legnagyobb udvariassággal, vélhetőleg az imént megszólított Tom nevű fiatalember.
Igazán jóképű férfi volt, ezt Chamille gyorsan megállapította, ugyan volt valami nyugtalanítóan vibráló a szemében, akárcsak Perseluséban. Ez megrémítette.
- Hóki! - sipította újból, mire megjelent végre a háziszolga, egy kiöregedett házimanó személyében.
Chamille undorodva mérte végig az aprócska teremtményt, aki hajlongva tördelte kezét előtte.
- Hozd ide azt a két dobozt, amit a múlt héten mutattam meg a fiatalembernek! - adta ki gyorsan az utasítást, mire a manó felpillantott az említett férfira, és eltűnt. - Remélem, hogy nincs igaza! - fordult vissza vendége felé, majd intett, hogy foglaljon helyet.
Chamille csak ekkor pillantotta meg a kezét. Megrémült a látványtól. Az ő gyönyörű, vékony, hófehér keze már csak a múlté volt, helyette virsli ujjai sorakoztak egymás mellett, amiken díszesebbnél, díszesebb gyűrűk feszültek vastag húsába. Ahogy lepillantott ruhájára, már végképp a rosszullét környékezte. Az hagyján, hogy teste többszörösen húsosabb volt, mint ujjai, de olyan előnytelenül ronda ruhát viselt, amihez hasonlókat csak régi könyvekben látott illusztrációként.
- Én is teljes szívemből remélem, asszonyom! - hajolt meg finoman a férfi, mire Chamille zavarba jött.
Ott állt egy szívdöglesztően jóképű férfi előtt, a lehető legrosszabb formáját mutatva!
A következő pillanatban már meg is jelent a házimanó, kezében egy nagyobb és egy kisebb dobozkával.
- Nyisd ki, Hóki! - szólt izgatottan Chamille, de a manó nem mozdult, csak meredten bámult a vendégre. - Na mi lesz már?
A manó továbbra is csak kitartóan szorongatta a dobozkákat.
- Mrs.Smith, ha gondolja... - intett a férfi az ajtó felé, jelezve, hogy esetleg megvárja odakint az ellenőrzést.
- Nem, nem szükséges! - szólt Chamille, majd dühösen fordult szolgája felé, miközben agya lázasan járt az összes, eddig elfogyasztott férfi nevei körül, de egyetlen Smithre sem emlékezett. - Mi ütött beléd Hóki? Azt mondtam, nyisd ki!
- Nem szabad asszonyom! - csóválta ráncos fejét a manó. - Neki nem!
Hóki félreérthetetlenül a fiatal vendég felé biccentett, és nem szégyellte megvető pillantását sem.
- Ó Hóki, Tomban teljesen megbízom! - nevetett fel zavartan Chamille. Képtelen volt megszokni sipákoló hangját, mely olyan volt, mintha állandóan fojtogatnák. - Add oda, te ostoba! Akkor majd kinyitom én!
Azzal megpróbálta kikapni a manó kezéből a dobozkákat, de az idős szolga erősebbnek bizonyult, és vastag, virsli ujjai lecsusszantak a kincseket rejtő dobozról.
A következő pillanatban aztán Hóki teste hirtelen elernyedt, a dobozok pedig a puha, perzsaszőnyegen landoltak.
Chamille meglepődve kapta hátra a fejét, mintha sejtette volna, hogy a manó, mitől veszítette el eszméletét. Nem tévedett. Tom kezében ott volt pálcája, és még mindig a mozdulatlan manóra szegezte.
- Azért erre nem lett volna szükség, maga heves fiú! - mondta viccelődve, bár egyre inkább nyugtalanította, hogy a férfi még mindig nem engedte le karját.
- Nyissa ki! - utasította pálcájával.
- Hát persze, hogy kinyitom, csak tegye már el! - intett fejével Chamille a férfi pálcája felé, de a barna szemekben látta, hogy hiába minden szó.
- Nyissa már ki! - türelmetlenkedett Tom. Hangjából az alázat, és az udvariasság már teljesen eltűnt.
Chamille lehajolt a dobozokért. Ez a művelet igencsak megerőltető volt számára, hiszen nem csak hájas testével, hanem fűzőjével is meg kellett küzdenie.
Mire kezében tartotta a dobozkákat, már alig kapott levegőt, és érezte, hogy kiveri a víz. Pihegve vonult az egyik kisasztalhoz, miközben félszemmel Tom, cseppet sem megnyugtató pálcáját leste.
- Mit akar, Tom? - kérdezte, majd ruhájának fodros zsebéből előhúzta saját pálcáját.
- Ne beszéljen, csak nyissa ki! - utasította egyre durvábban a férfi.
Chamille a pálcát a nagyobbik dobozra szegezte, hogy a nyitó varázslatot elvégezze rajta. Látta reszkető ujjait, melyek görcsösen feszültek meg, szíve torkában dobogott, és határozottan érezte, hogy ha izgalma nem is, de fűzője biztosan megfojtja.
Most már tudta, hogy a kedves fiatalember nem udvariassági látogatásra érkezett, és nem is aggodalma vezette ide.
Hirtelen elhatározással fordult ismét felé, és rászegezte pálcáját.
- Nem veheti el tőlem, ami az enyém! - mondta remegő hangon.
- De bizony, elvehetem! - felelte ridegen a férfi, majd pöccintett egyet pálcájával, mire Chamille kezéből elrepült sajátja. - Azt mondtam, nyissa ki!
- De a pálca nélkül... - hebegte riadtan Chamille.
Most már pontosan érezte, hogy nem játék, ami vele történik.
- Tessék! - legyintett egyet a férfi, mire a pálca a kisasztalon termett, a dobozkák mellett. - De, ha még egyszer rámszegezi, megölöm!
Chamille megriadt. Nem akart meghalni! Főleg nem holmi csecsebecsék miatt, még ha azok olyan értékesek is!
- Ha kinyitom, és a magáé lesz, akikor nem bánt? - kérdezte rimánkodva.
- Nem! - felelte Tom, majd újból intett, hogy fogjon már hozzá.
Chamille reszkető ujjai közé vette pálcáját, és hulló könnyeit nyeldesve nyitotta föl előbb az egyiket, majd a másikat. A nagyobbikban egy aranypohárka volt, a másikban egy nyaklánc.
- Hozza ide! - utasította újból a férfi, mire kezébe vette először a poharat, majd a nyakláncot, melyen egy nehéz medál lógott.
Chamille lassan, levegő után kapkodva közeledett a férfi felé.
- Ha odaadom, nem bánt? - kérdezte újból, hogy bizonyosságot kapjon, de a férfi szemeiben jól látta, bármilyen választ is kap, azt nem lehet kézpénznek venni.
- Adja már ide! - horkant fel Tom egyre türelmetlenebbül, és Chamille hirtelen úgy látta, mintha a barna szemek lángba borultak volna.
Hevesen pislogva kergette ki szemeiből a félelem könnyeit, majd a férfi felé nyújtotta a kért tárgyakat. Tom olyan hevesen kapta ki kezéből a kincseket, hogy vastag ujjait majdnem velük rántotta.
- Mit akar velük, Tom? Hiszen eszmei értékük nagyobb, mint az összeg, amit bárki is fizetne érte!
- Nekem pont ezért van rá szükségem! - felelte a férfi, majd megemelte tekintetét a megszerzett tárgyakról.
Chamille most már jól látta a tűzet a szemében, az őrület tűzét. Az őrületét, mely kedves, hétköznapi emberekből gyilkost csinál.
Tom ismét megemelte pálcáját, kinyitotta száját, de hangját Chamille már csak nagyon messziről, tompán hallotta. Tudta, hogy mi fog történni, és rövid időn belül el is érte a sötétség...