7. Fejezet

A nyirkos fű nehéz szaga és a parkban elterülő hatalmas tó felöl terjengő pocsolya-illat, egymással keveredve lebegett az iskola körül. A Tiltott Rengeteg fái fázósan rázták ázott faleveleiket a gyenge szellő ritmusában, miközben a felhők mögött erőtlenül próbálkozó Hold fénye alig világította meg a térséget.
 A békés, nyárvégi estet felkavarta az izgatottan rohangáló mágusok serege. Egy darabig úgy tűnt, a semmi nyomában kutatnak, de aztán, ahogy közeledtek az erdő felé, egyre kivehetőbb volt, hogy odabent történik valami. Az avar és a növényzet hangos zörgése egyértelműen élőlények motoszkálását sejtette. Nem lehetett látni, hogy mik azok, és hányan vannak, de az egyre erősödő zizegésből arra lehetett következtetni, hogy nincsenek kevesen.
Chamille reszkető ujjai között a pálcája végére varázsolt fény úgy villódzott, mint valami jelzőberendezés. Megpróbált az igazgató nyomában maradni, mert úgy vélte, ott biztonságban lehet. Delightful azonban mintha tudomást sem vett volna jelenlétéről, őt hátrahagyva csörtetett előre.
Hagrid és McGalagony már jóval korábban leváltak róluk, hogy minél jobban széthúzódjon rövidke támadóláncuk. Végül Chamille magára maradt. Ez megriasztotta, így igyekezett beérni az egyik fa mögött eltűnő igazgatót. Ahogy jobban kilépett, az erdei túrára egyáltalán nem tervezett cipő sarka beleragadt a felázott talajba, mire nagyot sikkantva hasra esett.
Érezte, ahogy csinos ruhája beleragad az agyagos földbe, és szépen rendezett haja szétomolva esik előre arcába.
- Mit művel? - jelent meg mellette Delightful dühösen, majd egy erőszakos rántással talpra segítette.
- Elestem! - fújtatott Chamille, és idegesen csapta hátra a haját, hogy a férfi szemeibe nézhessen, de mielőtt ezt megtehette volna, a háttérben valami mozgást érzékelt. - Vigyázzon! - sikította, majd gondolkodás nélkül küldte is támadójuk felé az átkot: - Stupor!
A manószerű lény nagy nyekkenéssel esett össze. Delightful egy pillanatra megrökönyödve nézett a nőre, majd már küldte is saját átkát egy másik, cseppet sem vonzóbb teremtményre. Chamille önkéntelenül védekezett az egyre nagyobb számban megjelenő lények ellen. A legtöbb átkot eddig még nem ismerte, pedig azok úgy gördültek ki száján, mintha naponta használná őket.
Egy darabig látta fél szemmel maga mellett Delightfult, majd miközben egy bicegóccal küzdött, váratlanul elveszítette. Megijedni, vagy pánikba esni cseppet sem volt ideje, mert a furcsábbnál furcsább, rondábbnál, rondább lények egymást felváltva támadták. Egy idő után már nem foglalkozott azzal, hogy honnan kerülnek elő a varázsigék, csak egymás után használta őket gondolkodás nélkül, és szinte azonnal tökéletes hatással.
Ruhája többször bizonyult akadálynak a küzdelem közben, így jócskán megtépázódott az esti vacsorához gondosan kiválasztott öltözék. Gyönyörű kontyának is csak apró maradványa lifegett feje búbján, míg kiszabadult fürtjei a pocsolyával való találkozás emlékeit cipelték magukon. De mit számított most mindez! Minden idegszála megfeszült, ahogy egyik lényt hatástalanította a másik után. Úgy érezte, ereje már fogyóban van, mégis küzdött tovább, hiszen nem tehetett mást.
Egy kelta tündérrel azonban meggyűlt a baja. A kék fénnyel körülvett kis lény ide-oda cikázott előtte, és jól látta gonosz arcát, amint kineveti őt. Persze volt is miért, hiszen már vagy ötödszörre vétette el a célt. A kis tündér apró szárnyacskáival minduntalan kikerült átkai elől.
Chamille dühös lett. Annyi hatástalanított lény után bosszantotta, hogy pont egy ilyen aprócska tündérrel gyűlik meg a baja.
A tündér aztán hátat fordított neki, és nekilódult az erdő mentén. Chamille-ban felmerült, hogy hagyja elmenekülni, de aztán végképp kihozta sodrából, ahogy látta, a kis teremtmény többször visszatekintve kacag rajta. Végül nyomába eredt.
Jócskán ki kellett lépnie, hogy a cikázva repdeső lényt követni tudja. Meg-megbotlott, mire a tündér még jobban kacarászott. Chamille dühében egy újabb átkot küldött felé, de ezúttal sem találta el. Feltápászkodott, majd még vehemensebben követte a repkedő tündért.
Hosszan haladtak így, és észre sem vette, hogy küzdő társait hátrahagyta. Lassan elérték a Roxfort birtokhatárát, és a főkaput, aminek környékén árnyak mozgását érzékelte. Chamille szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, mégis túl nagy volt a távolság, hogy jól kivehesse, mit történik ott. Pedig a hozzá eljutó hangfoszlányokból arra lehetett következtetni, hogy ott is hasonló küzdelem zajlik, mint amit a Tiltott Rengeteg szélén hátrahagyott.
Ahogy közeledtek, már nem is érdekelte az örökké kereket oldó tündér, csak a furcsa hangokra figyelt. Furcsa volt, mert Thonks hangjával nem valamiféle lény hangja keveredett, hanem másik varázslóé, sőt talán nem is egyé!
Miközben megpróbálta kivenni az alakokat, a tündérnek nyoma veszett. A düh csak egy pillanatig lobbant fel benne, mert aztán igyekezett még közelebb kerülni Thonkshoz.
Most már jól kivehette, hogy két, köpenyes alak egyszerre támadja a boszorkányt, aki egyre kevésbé képes ellenállni. Chamille kellő távolságba érve, gondolkodás és minden félelem nélkül állt a nő védelmére.
- Capitulatus! - kiáltotta, mire az egyik alak néhány méterrel arrébb repült, amit Thonks azonnal ki is használt, és megkísérelte ártalmatlanítani a másikat, de a kimerült nőnél nem volt nehéz fürgébbnek lenni, és a következő pillanatban már eszméletlenül terült el a nyirkos úton.
Chamille erejét megkétszerezte a félelem és a bosszúvágy. Nem tudta, kik azok az alakok, de abban biztos volt, hogy akik egy aurort, egy nőt ilyen aljas módon képesek megtámadni, jó emberek nem lehetnek.
Újból támadásba lendült. Hasonlóba, mint a sikkancok és bicegócok ellen. Fogalma sem volt, honnan jutottak eszébe az átkok, de sorra lőtte ki őket egymás után. A két alak, akik halálfejes álarcaik mögül néztek rá, azonban sokkal tapasztaltabbnak tűntek, mint a különféle lények, mert a legtöbb varázslatot könnyű szerrel hárították.
Chamille már kezdett pánikba esni. A semmiből nyert óriási tudása ugyanis nem bizonyult elegendőnek a két férfival szemben.
Míg az egyiket kicsinykét hárította, addig a másik lendült támadásba, és fordítva. Úgy tűnt, hogy már sohasem lesz vége, amikor cipője újból beleragadt az agyagos talajba, és aznap este már harmadszorra esett hasra. Ahogy felnézett, látta, hogy az egyik férfi vele nem is törődve rohan az iskola épülete felé. Erőtlenül feltámaszkodott, majd már célzott is. Ezúttal talált! A köpenyes összecsuklott, majd nem mozdult többet.
Ekkor egy fénycsóva suhant el feje fölött, majd tőle nem messze nagy puffanást hallott. A másik férfi is összeesett.
- Jól van? - hallotta aztán maga mellett Delightful izgatott hangját.
- Igen - felelte, és engedte, hogy a férfi felsegítse.
- Biztos rendben van? - kérdezte újból az igazgató, majd miután Chamille határozottan bólogatott, elengedte. Odalépett a közelebb elterülő alakhoz, és lábával a hátára fordította, majd hidegen megjegyezte: - Halálfalók!
Chamille nyelt egyet. Szóval, ilyenek a Halálfalók! Most már biztos volt benne, hogy igazak a hírek, miszerint addig jó, amíg az ember nem fut össze közülük eggyel sem, nem hogy egyszerre kettővel! Ettől a tudattól hirtelen megremegett, és csak most tudatosult benne, hogy még szerencse, hogy él. Újból átkozta Perselust, amiért ilyen helyzetbe hozta, és sóvárogva vágyott vissza régi, unalmas életébe.
Ekkor több irányból is érkeztek hozzájuk előreszegezett pálcával, de Chamille megnyugodva nyugtázta, hogy egyikükön sincs halálfejes álarc, vagyis minden bizonnyal nem halálfalók.
Izgatott beszélgetések kezdődtek, aminek ő csupán a felét értette. Valószínűleg, ha a kimerültségtől nem lett volna annyira tompa az agya, akkor is nehezen tudta volna követni az egymás szavába vágó mágusok vitáját. Annyit azonban sikerült kivennie, hogy a Roxfort további működését is megkérdőjelezték néhányan, és Tudjukki nevét is többször hallotta.
A nagy csetepatéban teljesen megfeledkeztek a még mindig eszméletlen Thonksról és a két halálfalóról. Chamille hol őket leste, nehogy észrevétlenül magukhoz térjenek, hol a heves vitát igyekezett figyelemmel követni.
- Elég legyen! - próbált véget vetni a perpatvarnak Delightful. - Minden tiszteletem az önöké, hiszen vannak önök között, akik még engem is tanítottak, de pillanatnyilag én vagyok az iskola igazgatója, és jogomban áll ezt a kérdést eldönteni. Ezen kívül úgy gondolom, hogy nem a mi dolgunk, hogy a biztonsági kérdést megvitassuk. Még most, azonnal beszélek a miniszterrel, és meghozzuk a megfelelő döntést! - hangja olyan kimért és határozott volt, hogy senki sem mert szólni. Még az sem, aki eddig a legnagyobb hangadó volt. - Hagrid, hozza ezt a két szerencsétlent az irodámba, amíg a többi auror is megérkezik! McGalagony professzor kérem, térítse magához Thonksot, és kísérje fel Miss.Bouqet-val és a többi sérülttel együtt a gyengélkedőre, aztán jöjjön az irodámba!
Egy hang nélkül tette mindenki a dolgát. Úgy tűnt, a tiltakozók is belátták, bármit is gondoltak eddig új igazgatójukról, bizony mégis erős kézbe került az iskola. Ez a tudat talán megnyugtatta őket, és mintha más szemmel is néztek volna a távolodó férfi alakjára.
Chamille-nak nem voltak különösebb sérülései azon kívül, hogy ruhája cafatokban lógott rajta, haján pedig több sár volt, mint amennyi cipője sarkán. Ennek ellenére elindult a kis csapattal egyetemben az iskola felé. Kissé félszegen figyelte az elől menetelő Hagrid két karjában lógó alakot. Szívesen megnézte volna arcukat, hogy lássa, miféle ember az, aki Halálfalónak áll.
Míg kilétükről morfondírozott, mellé lépett egy idősebb varázsló, és megszólította.
- Maga az új sötét varázslatok kivédése tanárunk? - kérdezte nyájasan.
- Igen - felelte Chamille, és ugyan túl nagy világítást nem jelentett a bágyadt Hold fénye, azért azt jól látta, hogy a varázsló nem csak öreg, de meglehetősen jó húsban is van.
- Horatius Lumpsluck! - nyújtotta jobbját a férfi. - A bájitaltan tanár.
- Chamille Bouquet - fogadta a gesztust a nő, majd már haladt is tovább, mert a mögöttük lépkedők is megtorpantak.
- Szépen kezdődik az évünk, mi? - kérdezte aztán Lumpsluck továbbra is kedélyesen csevegve, mintha éppen kellemes kiránduláson lennének. - Tavaly abban a reményben jöttem vissza tanítani, hogy itt biztonságban leszek! Most meg...
- Régen is tanított itt? - nézett oldalra ismét Chamille, és ezúttal úgy mérte végig Lumpsluckot, mint Perselus elődjét és utódját. Hát, mi tagadás, számára az igazi bájitaltanárt még mindig ő jelentette. Azt pedig már csak rejtett mosollyal állapította meg, hogy ha akkor, tíz évvel ezelőtt Lumpsluck tanította volna a bájitaltant, akkor biztosan nem választotta volna ezt a tantárgyat.
- Bizony! Még abban az időben boldogítottam a diákokat, amikor Dumbledore is csupán tanár volt! Kár, hogy nem ismerhette, rendkívüli mágus volt! Az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb! - Lumpsluck elérzékenyült, hangja megbicsaklott, tekintete előre révedt az iskola felé.
- Ismertem - mondta halkan Chamille. - Hat hónapig voltam itt gyakorlaton tíz évvel ezelőtt.
- Valóban? - csillant fel a férfi szeme. - Nos akkor kisasszony, úgy tűnik, mindketten visszajáró lelkek vagyunk! De ez az iskola már nem a régi! Remélem, Justus kemény kézben tartja majd a Roxfortot! Őt is tanítottam! Mindig mondtam is neki, hogy még sokra viszi! Tudja, akire én...
Az idős tanár valószínűleg folytatta volna mondandóját, de ekkor beléptek az iskola épületébe, és az előtér élesen verte vissza hangját. Ezután végre csendben haladhattak tovább, és Chamillenak lehetősége volt átgondolni a történteket. Szinte hihetetlen volt számára, hogy ép bőrrel megúszta mindazt, amit most már maga mögött tudott. Tisztában volt azzal is, hogy régen erre egyáltalán nem lett volna képes, most pedig nem hogy csak ellenállt, de még maga is képes volt támadni. Fejében sorra csendültek fel a varázsigék, amelyeknek köszönhette, hogy épp bőrrel megúszta az ütközetet. Pontosan emlékezett rájuk, és arra is, hogy azelőtt sohasem használta őket. Hirtelen világosodott meg minden. Felvillant a kép, amikor Perselus egy tiltott varázslatot hajtott végre rajta, de hogy mit is, akkor nem tudott ezzel foglalkozni, hiszen utána két napig eszméletlen volt, és azt követően is inkább rémséges álma kötötte le figyelmét, mint az a varázslat.
Most viszont már tisztán látott mindent! Perselus átadta gondolatai, tudása egy részét. Ugyan ennek köszönhette, hogy képes volt megvédeni magát, mégis ijesztő volt a tudat, hogy a férfi az agyába furakodott. Ráadásul abban egyáltalán nem volt biztos, hogy csupán jó dolgokat tett oda. Megriadt a tudattól, hogy esetleg rosszakat, talán gyilkos gondolatokat is.
Olyannyira hatalmába kerítette ez a kellemetlen érzés, hogy már oda sem tudott figyelni a körülötte zajló eseményekre. Madame Pomfrey kérdéseire szinte gépiesen válaszolt, majd már alig várta, hogy elszabaduljon onnan, és magára maradva átgondolhassa ezt az egész őrületet.
Egyenesen a fürdőszobába ment. Úgy gondolta, hogy egy jó fürdő sok problémán képes segíteni. Teleengedte a kádat forró vízzel, és máris nyakig ült a rózsaszín habokban.
A víz jól esett fáradt testének, de lelke forrongott. A fáradt gőz azonban onnan képtelen volt olyan könnyedén távozni, mint ahogyan a forró vízből szállt fel.
Az elmúlt hetekben oly sokszor elhangzott kérdés visszhangzott ezerszer fejében:
"Miért? Miért? Miért?"
Ha Perselus akkor nem jön el hozzá, ha nem kényszeríti erre az őrült állásra, ha ő nem túl gyáva, hogy visszautasítsa, ha nem tér vissza a Roxfortba, akkor most nem kellene fáradtan merengenie ezeken a miérteken. Akkor talán éppen most érkeznének vissza Joe-val a nyaralásból, és az újabb tanévre készülődne régi, megszokott iskolájában, ahol béke van, ahol nincsenek bokorból támadó bicegócok, sikkancok, és ahol nincsenek halálfalók sem.
Oda vágyott vissza, de tudta, hogy ennek a sok "ha"-nak semmi értelme. Ráadásul a legszörnyűbb "ha" az volt, hogy mi lett volna, ha akkor nem megy bele abba az undorító fogadásba. Igen, ott kezdődött az egész. Nem szabadott volna ilyen csúnya játékot játszania! Sok férfi szívével játszadozott már, de egyikével sem ilyen csúnyán!
Persze, ha nem megy bele a fogadásba, akkor sohasem ismerte volna meg Perselust, sohasem tudta volna meg, hogy a komor külső mögött mi is lakozik.
Az a pár hét mindig is szép emlékekként élt benne. Ezeket a szép emlékeket azonban most elcsúfították a jelen csalódásai. Egy leendő gyilkost szeretett akkor!
Mert szerette, ebben biztos volt. Olyan érzéseket ébresztett fel benne, amiket addig sohasem ismert, és azóta is keresi minden férfiban.
A térbeli távolság, és az idő ugyan tompított a veszteség fájdalmán, de sohasem múlt el nyom nélkül. Mert hiába nyerte meg a fogadást, szíve óriásit veszített! Ez a veszteség pedig még most is felkavarta...
Elhessegette a rózsaszín habokat a víz felszínéről, és ha lehet, sokkal izgatottabban és meggyötörtebben mászott ki a kádból, mint amikor felfrissülés reményében beleereszkedett.
Belebújt vékony hálóingébe, de mivel a szobában túl hűvös volt, egy fürdőköpenyt is magára terített. Aztán úgy döntött, hogy előszedi nem régen eldugott naplóját, és megpróbálja kiírni magából a sok kusza gondolatot.
Nagy volt az elhatározás, mégis, mikor nekiült az írásnak, egy szó nem jutott eszébe, egyetlen szót sem talált, ami kellőképpen tükrözte volna lelkiállapotát.
Aztán mégis talált egyet: magány. Magányos volt, és ezt sohasem bírta túl sokáig. A sok idegen között, barátok, szerető hiányában árboc nélküli vitorla volt, és hajója megfenekleni látszott.
Titka, melyet még barátjának sem mondott el, egyre jobban feszítette, és a nemrégiben történt felismerés, miszerint Perselus a fejében manipulált, végképp az elkeseredés mély szakadékja szélére taszította.
Nem tudta, meddig fogja még így bírni, és a rá váró megpróbáltatásoktól még jobban rettegett.
Felírta az üres oldal tetejére a dátumot, majd hirtelen kopogás zavarta meg. Letette a pennát, és az ajtóhoz sietett. A rövid idő alatt megpróbálta kitalálni, hogy vajon, ki keresheti ilyen késői órában, de aki gondterhelt arccal szembenézett vele a folyosóról, egyáltalán nem szerepelt a rövid listán.
- Igazgató úr! - hökkent meg Chamille, és gyorsan végigmérte a férfit. Nyúzott és borostás volt, délceg tartása pedig, valahol elveszett félúton idefelé. - Segíthetek?
- Nem tudom... - köszörülte meg torkát Delightful. - Nem tudom, hogy tud-e segíteni! Bemehetek?
- Hát, persze! - mondta Chamille, és kitárta az ajtót.
Az igazgató fáradtan becsoszogott a szobába. Chamille-nak olyan érzése támadt, mintha a férfi hazaérkezett volna. Hányszor látta alkalmi partnereit munka után ilyen nyúzottan hazaérkezni! Akkor az ő dolga nem is volt más, mint felvidítani őket, és kényeztetni meggyötört testüket.
- Foglaljon helyet! - intett az egyik fotel felé, és kósza gondolatait gyorsan elhessegette, mintha nem is lettek volna.
Delightful lehuppant a fotelba, majd nagy sóhajjal hátravetette a fejét, és nekitámasztotta a magas háttámlának...