10. Fejezet

Chamille riadtan fordult a kandalló felé. Amennyire kellemes és kívánatos volt a férfi társasága előző éjszaka, most annyira nem hiányzott a jelenléte. Még nem rágta át magát összegabalyodott gondolatain, és nem bogozta ki kusza érzelmeit. Nem, még nem volt felkészülve a beszélgetésre!
- Zavarhatok? - kérdezte Delightful, szemei szinte könyörgőn néztek rá a tűzből.
- Hát persze! - vetette oda hanyagul. - Ma úgyis fogadóórát tartok a Delightfulok számára! Gyere csak nyugodtan!
A következő pillanatban a férfi már felöltőjét söprögette a szoba közepén.
- Nagyon sajnálom! - szabadkozott az aprólékos művelet közben. - Persze sejthettem volna, hogy mindent meg fog tenni, hogy őt helyezzék ide. Rögeszméje, hogy mi kiválóan tudunk együtt dolgozni!
- Úgy látom, hogy ez így is van! - mondta Chamille, majd idegesen felpattant a kanapéról.
- Chamille...
- Nem, nehogy azt hidd, hogy magyarázkodnod kell! - fojtotta a szót gyorsan a férfiba, nehogy olyat kelljen végighallgatnia, amit egyáltalán nem akar. - Értem én a dolgot, bár meg kell, hogy mondjam, egy kicsit csalódott vagyok, mert őszinte embernek gondoltalak.
- Nem szeretném, ha félreértenél, vagy ha elhamarkodott következtetéseket vonnál le abból, ami...
- Nem, ne aggódj, nem értek én félre semmit! - torkolta le újból a férfit Chamille, majd zavartan megpördült, és az ablak felé indult el. Idegesítette, hogy bármennyire is igyekezett, hangja újra és újra a féltékenység színét üti meg. - Minden világos számomra!
- Nem hiszem! - mondta Delightful, mire Chamille visszapördült, és kérdőn nézett a férfira. - Én őszintén tisztelem, és szeretem a feleségem, de már a házasságkötésünkkor tudtuk, hogy a mi frigyünk nem lesz szokványos. Ahhoz mindketten túlságosan ragaszkodunk a függetlenségünkhöz, hogy kapcsolatunk a megszokott, házassági viszonyokra jellemző korlátokat elviselje.
- Ha jól értem, a feleséged szemet huny az estleges, függetlenségi kényszered okozta félrelépéseid felett? - kérdezte Chamille. Ezúttal is, mint mindig, zavarát gúnyos hangja leplezte.
- Ne légy cinikus! - szólt keményen Delightful. - Tudom, hogy nehéz elfogadni, amit mondok, de...
- Nehéz elfogadni? - csattanta föl Chamille. - Ez inkább egyszerűen hihetetlen! Nincs olyan nő, aki képes lenne osztozni egy férfin! Hidd el, ezt tapasztalatból tudom!
Az utolsó megjegyzést már csak nagyon halkan tette hozzá, majd lassú sétába kezdett a szobában. Legszívesebben kihajította volna Delightfult. Még sohasem találkozott ilyen szenvtelen férfival, és a legrosszabb az volt a dologban, hogy tulajdonképpen férfiúi önmagával nézhetett szembe. Ezen a téren tapasztalan volt. Hirtelen átfutott agyán, hogy talán meg kellene csípni az ilyen ajándék grabancát, de aztán rájött, hogy cseppet sem lenne ínyére hosszú távon az ilyen férfi társasága. A kapcsolatokban mindig ő szokott a hűtlen és a szakítást kezdeményező lenni, és sohasem vágyott a másik oldalra.
- Elisabeth sem más, mint a többi nő - mondta közlékenyen Delightful, miközben szemével követte a cikázó nőt. - Ő sem szeret osztozkodni...
- Ó, milyen meglepő! - torpant meg Chamille, és szikrákat hányó szemeit újból a férfira emelte.
- Ezért nem szeretném, ha problémáid lennének...
- Problémáim? - vonta föl szemöldökét Chamille, és örömmel nyugtázta, hogy az eddig higgadtnak tűnő férfi idegesen harapdálja a szája szélét.
- Valóban szemet huny az esetleges kihágásaim felett, de nem tűri, ha megtudja kivel.
- Kösz, hogy szólsz! Már elég rendesen megkóstolgatott!
- Tényleg? Célzott valamire? - nyúlt Delightful feszülten szakállához, és idegesen pödörgetni kezdte.
- Egyértelműen közölte, hogy nem vagyok kívánatos az iskolában, és reméli, hogy nyomós okod volt felvenni a posztra! - közölte Chamille sértődötten, bár azt nem tudta volna eldönteni, hogy a férfira, vagy a nőre haragszik jobban.
- Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak! - lépett közelebb Delightful, mintha Chamille szavaitól kissé megkönnyebbült volna.
- Mondtam, hogy nem kell magyarázkodnod! - hárította Chamille a férfi közeledését. - Elég felnőttek vagyunk már ahhoz, hogy túltegyük magunkat a történteken!
- Te fantasztikusabb nő vagy Chamille, mint gondoltam! - ragadta meg Delightful a vállát szenvedélyesen.
- Ne becsüld nagyra a naivitásomat! - vágta vissza Chamille, miközben hidegen állta a férfi pillantását.
- A naivitás igen messze áll tőled! - mondta Delightful, és egyik kezével lágyan megsimította Chamille arcát.
Chamille megborzongott. A férfiból áradó erő vonzotta, mint a mágnes, de ezúttal igyekezett tartani magát.
- Justus, engedjük, hogy az eszünk győzzön a testünk felett! - rebegte, miközben megfogta a férfi kezét, és leemelte arcáról.
- Ahogy akarod! - lépett hátrébb a férfi, és bár arcán kedves mosoly jelent meg, hangján jól hallatszott a sértődöttség.- Reggeliztél már?
- Nem.
- Én sem. Talán akad még valami a Nagyteremben is! Velem tartanál?
- Rendben - bólintott rá Chamille.
Delightful előzékenyen kiengedte maga előtt Chamille-t a folyosóra, majd egymás mellett haladtak némán. Egyikük sem találta a szavakat, a témát, amiről beszélhetnének. Rendkívül kellemetlen és kínos volt a helyzet.
- Tulajdonképpen, milyen védővarázslatokat kap még az iskola? - talált végre Chamille valamilyen kérdést, ami elfogadhatóan értelmesnek tűnt, bár igazából nem érdekelte a varázslatok milyensége, egyedül az számított, hogy azok hathatósabbak legyenek a betolakodók ellen.
- Egy részük csak fizikailag erősíti meg a védőgyűrűt, de vannak olyan varázslatok is, melyek kifejezetten kiszűrnek bizonyos sötét tárgyak és lények közeledtét, jelenlétét - felelte Delightful készségesen, és láthatóan nem esett nehezére valami teljesen másról beszélgetni, bár ez a téma csak egy fokkal volt kevésbé gondoktól terhes.

Chamille néhány nap alatt egészen beleszokott az iskola életébe. Leginkább tankönyvek bújásával múlatta az időt, hiszen a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgy nem éppen tartozott erősségei közé. Mivel lejáratni sem szerette volna magát, Perselus Piton nevét foglalva különféle szitkokba, nekiállt átnézni az első órák anyagát, és valamiféle tematikát állított össze. Nem kis munka volt ez, hiszen hét évfolyam óráiról volt szó. A sok munka azonban feledtette a sok teherről, ami addig nyomasztotta: Perselus, Halálfalók, Delightful házaspár.
Ahogy közeledett az első tanítási nap ezek a gondok szinte eltörpülni látszottak problémája mellett, ugyanis egyre inkább rá kellett döbbennie, hogy a sötét varázslatok kivédéséhez vajmi keveset ért. Na persze, a vészhelyzet sok mindent kihozott belőle, de a diákok előtt állni azért mégsem tekinthető olyan életveszélyes helyzetnek, mint Halálfalókkal, vagy valódi, veszélyes sötét lényekkel harcolni.
Az utolsó délután folyamán, amikor kimerülten dőlt el az ágyán, váratlan látogatója érkezett.
- Mit óhajt - mérte végig a furcsa öltözetű varázslót, aki a küszöbén állt vicsor-szerű mosollyal arcán. Hajlott hátú, vékony ember volt. Borvörös orra pedig arról árulkodott, hogy az alkoholt előnybe részesíti a vízzel szemben.
- Egy úr megbízásában jöttem... - mondta, és magabiztosan becsörtetett a szobába.
- Miféle úr? - kérdezte Chamille bizalmatlanul, és igyekezett tisztes távolságban maradni a férfitől.
- A vőlegénye! - vigyorgott tovább sárga fogaival a varázsló, és beletúrt szakadt talárja zsebébe. - Ez egy ház kulcsa Roxmortsban. Erre a papírra meg le van írva a cím: Kökörcsin köz egy. Az öné!
Chamille döbbenten vette át a kulcsot, majd a kis papírdarabot, melyen igen ronda betűk virítottak olyan kuszán, hogy még szerencse volt, hogy a férfi már felolvasta, mi is áll rajta.
- Eldugott kis ház, a vőlegénye nagyon jó vásárt csinált vele! - kacsintott egyet a férfi félreérthetetlenül egy dologra célozva. - Ha gondolja, elkísérem oda, amikor csak óhajtja!
- Nem, köszönöm, nem szükséges! - tiltakozott gyorsan Chamille, hiszen egy perccel sem kívánt több időt eltölteni a férfi társaságában, mint szükséges volt, nem hogy ilyen félreérthetetlen megjegyzések után újból találkozni vele. - Biztosan odatalálok magam is!
- Ahogy gondolja! - hervadt le a mosoly a férfi arcáról, majd vállát megvonva lustán körülnézett a szobában.
Chamille, mintha megérezte volna, hogy mire vár, a fal mellett álló komódhoz lépett, hogy kistáskájából némi aprót vegyen elő.
- Tessék! Köszönöm, hogy idefáradt!- nyújtott át pár knútot, bár teljesen biztos volt, hogy titokzatos vőlegénye már jócskán megfizetett szolgálatáért.
- Érezzék jól magukat! - vigyorodott el elégedetten újból a férfi, majd hajbókolva kihátrált a szobából.
A fura szerzet ugyan távozott, de nem csak kesernyés illata maradt vissza, hanem jó néhány megválaszolatlan kérdés, talány, melyre a megoldás ki tudja, kinek a kezében van. Chamille elgondolkodva meredt a kusza betűkre. Lakáskulcsot eddig sohasem kapott egyetlen férfipartnerétől, és Delightful bármennyire is előzékeny, jó modorú úriember volt, nem gondolta volna róla. Főleg nem azok után, ahogy tisztázták maguk között viszonyukat. Az elmúlt napokban nem is mutatott semmiféle érzelmet irányába, így váratlanul érte ez a félreérthetetlen ajánlat.
Azt azonban nagyon erősen remélte, hogy nem ezzel akarja kárpótolni! Mert ha tényleg így lenne, Delightful nem tenné ki az ablakba, amit tőle kapna.
A legjobbnak azonban azt látta, ha úgy tesz, mintha nem kapott volna semmit. Új főnökével sem összeveszni, sem szorosabb viszonyt nem akart kialakítani.
Ez a „nem történt” semmi taktika sikeres megoldásnak tűnt, mert az igazgató is hasonló stratégiát állíthatott fel. Egy szóval, nem beszéltek semmiről, ami nem volt szokatlan, hiszen az utóbbi napokban alig találkoztak.
Chamille jól elrakta a kis papírlapot, meg a kulcsot, és bár néha eszébe jutott, de leginkább megpróbált nem is foglalkozni vele. Ez nem is ment túl nehezen, hiszen a diákok érkezése teljesen elvonta mindenről a figyelmét. Rettenetesen nagy izgalommal várta őket, pedig amint a Nagyterembe becsődülő fiatal tömegen láthatta, ezek a tanulók éppen csak talárjaikban különböztek régi iskolája növendékeitől. Nyüzsgésük, elevenségük éppen olyan volt, mint amit már megszokhatott régi diákjaitól, mégis reszkető gyomorral mérte végig őket. Különösen, ha az alig feljavított, hiányos ismeretire gondolt.
Gondolatban mindig ugyanoda tért vissza: fogalma sem volt, hogy engedhette, hogy idáig fajuljanak a dolgok, amikor kifejezetten elhatározta, hogy szakít Perselussal, és nem törődik fenyegetőzéseivel sem.
Végignézett a nyüzsgő diákseregen, miközben megpróbálta elképzelni őket, ahogy eléjük áll, és tanítja őket. Ez kissé megriasztotta. Na nem azért, mintha nem lett volna már hozzászokva, hanem azért, mert ezúttal nem a megszokott, saját tantárgyát kell a szegény diákok fejébe vernie, hanem egy másikat, ami sokkal távolabb áll tőle. Csupán azzal tudta vigasztalni magát, hogy járatlansága kívülről cseppet sem látszik. Megpróbálta hát magabiztosságát előásni valahonnan mélyről, ahova Perselusnak sikerült elásni, és aztán kissé optimistábban fordult a mellette ülő Lumpsluckhoz, aki két kezét hatalmas pocakján nyugtatva, bazsalyogva méregette az érkező diákokat.
- Mondja professzor úr, melyikük Harry Potter? - kérdezte érdeklődve.
- Nem csodálom, hogy nem ismeri meg! Sokat változott az elmúlt hónapokban. Igazi férfi lett belőle! - csacsogott Lumpsluck.
- Az igazság az, hogy én még sohasem találkoztam vele - magyarázta Chamille járatlanságát.
- Persze, azt gondoltam - fordult felé a professzor, és bazsalygása valami lesajnáló mosolyba csapott át. - de úgy látom kedvesem, újságot sem sokat olvas! Ámbár nem is sokat veszít vele, mert annyi csacskaságot képesek összehordani benne.
Chamille pirongva fordult vissza a diákok felé. Az utóbbi időben ugyan az átlagosnál többször szégyenítették meg, de ehhez képtelen volt hozzászokni.
Valóban nem sok újságot olvasott korábban, s bár a nyáron ezen a téren egy kicsit felülmúlta önmagát, mégsem emlékezett rá, hogy egyetlen fotót is látott volna a híres fiúról, akinek neve még a hazai lapokban is többször szerepelt a hírekben.
Újabb hiányossága így gyorsan lelombozta néhány perce visszaszerzett önbizalmát.
- Egyébként, ott ül a griffendél asztalánál - szólalt meg aztán ismét Lumpsluck professzor, majd vastag mutatóujjával előremutatott. - Ott! Látja, az a szemüveges fiú. Mellette ülnek a barátai: a vörös hajú, Ron Weasley, a bátyját a nyár elejei támadásban megharapta egy vérfarkas, aztán ott van Hermione Granger, az a barna hajú lány. Ő az évfolyam legjobb tanulója! Nagyon okos boszorkány! Harry másik oldalán Neville Longbottom ül. Ő meg talán a legtehetségtelenebbnek tűnő diák, de majd meglátja, hogy ügyetlenkedései mögött azért tudás húzódik meg. Nem is csoda, hiszen a szülei nagyon jól képzett aurorok voltak. De sajnos már jóideje a Szent Mungóban vannak... élő halottak... azt sem tudják, hogy kik is valójában, még a saját fiukat sem ismerik meg...
A professzor kis hallgatás után aztán újbóli névsorolvasásba kezdett, de erre Chamille már képtelen volt odafigyelni. Nem csak azért, mert a többi diákról szóló jellemzések kevésbé érdekelték, hanem azért, mert képtelen volt bizonyos dolgokon túllépni. Az a néhány borzalom, amit hirtelenjében felsorolt Lumpsluck professzor, nem hagyta nyugodni lelkét. Eddig is a frász kerülgette, ha arra gondolt, hova is cseppent nyugodt életéből, hát még a felsorolt borzalmak után!
Szörnyülködve nézett a vörös hajú fiúra, aki most mosolyogva beszélgetett barátaival. Őszintén sajnálta a bátyja miatt. Vérfarkasokkal eddig csak a tankönyvekben, illetve néhány szépirodalmi alkotásban találkozott. Az Egyesült Államokban is akad néhány példány állítólag, de megfelelő óvintézkedések mellett, számukat sikerült minimálisra szorítani, és elkülönülten élnek, távol a többi embertől. Otthon elő sem fordulhatna az ilyesmi! Ebbe a veszélyeztetettségbe belegondolva, még szörnyűbbnek érezte helyzetét, mint első este, amikor a sötét lényekkel kellett megküzdenie.
Tekintete aztán az egérfogú fiúra tévedt. Ahogy látta lelkes bólogatását, amint barátai beszélgetését hallgatja, el sem tudta képzelni róla, hogy szülők nélkül nevelkedett fel. Micsoda borzalmak! Hát ha még Harry Potterre nézett! Az önbizalom tovaszállt, és helyébe rémület költözött.
Elmélázásából Delightful hangja zökkentette ki, aki köszöntötte a diákokat. Szavai hol gyászosak, hol bizakodók, hol pedig szigorúak voltak. Chamille jól látta a diákok szemén, hogy kissé idegenkedve, bizalmatlanul méregetik a férfit, aki elfoglalta megbecsült igazgatójuk helyét. Megértette őket. Ahogy visszaemlékezett első itt-tartózkodására, bizony ő is úgy érezte, hogy ezekhez a falakhoz Dumbledore alakja és személye szorosan hozzátartozik. Most mintha valami űr támadt volna hiányával, amit egy fiatalabb varázsló képtelen betölteni. Chamille hiába is próbálkozott, nem tudta elképzelni Delightfult olyan formában, mint ahogy Dumbledore magasodott a diákok és az iskola fölé. Nem alakja volt hatalmas, hanem tudása, és a tekintély, amit sikerült a hosszú évek alatt elérnie. Ez a tekintély nem volt alaptalan. Erő, szeretet és óriási mágia sugárzott belőle. Közelében az ember végtelen nyugalmat, ugyanakkor zavart érzett. Igen, Chamille erre is jól emlékezett. Valahányszor az idős igazgató társaságában lehetett, határozottan zavarban volt, hiszen mellette túl kicsinek, túl képzetlennek érezte magát. A zavart azonban mindig elnyomta a nyugalom, amikor Dumbledore megszólalt. Szavai úgy siklottak az ember agyába, hogy súlyuk csak jóval később volt érezhető, amikor már értelmetlen lett volna bármit is szólni. Ilyen volt ő! Hatalmas mágus!
Chamille Justust is becsülte apró problémájuk ellenére is, de ezek még mind hiányoztak belőle ahhoz, hogy igazán elfoglalhassa Dumbledore helyét minden tekintetben.
- Hát, ez életem legrövidebb beosztása volt - mondta Lumpsluck, majd elmarkolta az előttük termett méretes kacsasült combját, és a tányérjára tette. Chamille csak most eszmélt fel, hogy míg gondolataiba merült, valóban megtörtént annak a néhány diáknak a beosztása, aki az események ellenére is elkezdik tanulmányaikat, és az asztalok is megteltek finom ételekkel. - Végül is, érthető, hogy a szülők nem engedik ki kezeik közül a gyerekeket ebben a nehéz időszakban - fűzte még hozzá Lumpsluck teli szájjal.
"Nehéz időszak"! Ettől a kifejezéstől aztán végképp elment Chamille étvágya. Görcsberándult gyomra tiltakozott minden falat ellen, de a jóízűen lakmározó professzor unszolására végül magába erőltetett néhány szem krumplit és egy aprócska sült hús darabot.
Az éjszakát álmatlanul, ágyában hánykolódva töltötte el. Százszor átgondolta, hogy órarendje szerint miket fog tanítani, mivel fognak eltelni az első órák, és közben ezerszer felvillant agyában, milyen "nehéz időkben" kellett neki idejönnie. Életveszélyes helyzetben érezte magát minden tekintetben. A Roxfort sem volt biztonságos számára, de tudta, az sem életbiztosítás, ha megtagadja a számára kirótt feladatot, hiszen aki egyszer hideg vérrel ölt, annak semmi még egyszer megtenni.

Másnap nyúzottan, karikás szemekkel támolygott ki az ágyból, és csupán néhány hatékony korrigáló sminkbűbájnak köszönhette, hogy emberibb formát öltve hagyhatta el szobáját.
A reggeliből éppen annyira nem csúszott le egyetlen falat sem, mint a vacsorából.
- Izgul? - kérdezte Lumspluck, miközben ő bizony meglehetősen jó étvággyal falatozott.
- Egy kicsit - felelte Chamille, és méregerős feketéjét szürcsölgette.
Félelme pedig nem volt alaptalan. Soha nem volt annyira elégedetlen munkájával, mint a következő napokban. Egyedül találékonyságának köszönhette, hogy az egyes tanórákat sikerült valamivel elütnie. A diákok látszólag cseppet sem voltak ez ellen, hiszen így sokkal kevesebb energiával kellett készülniük az órákra. Egyedül a hetedévesek tanúsítottak némi elégedetlenséget emiatt. Számukra nem volt elegendő az új tanárnő által leadott anyag. Unottan, olykor egymásnak pusmogva figyelték, ahogy Chamille valóban szinte a semmiről beszélt. De hát valóban a hetedéves anyag volt számára a legnehezebb. Olyanokról kellett beszélnie, majd megtanítani a fiataloknak, amikről ő sem tudott sokat, és segédanyagban sem bővelkedhetett. Ugyan a kötelező tankönyv a kezében volt, de az csak egy kivonata volt a tanár munkájának. Az ő munkája, előadása ennek köszönhetően azonban meglehetősen hiányos volt. Érezte ezt ő is, így minden estéjét a könyvtárban töltötte. Amikor az igazgató finoman érdeklődött szabad estéi iránt, gyorsan rávágta, hogy szenvedélyes szépirodalom olvasó. A férfi ugyan kissé kételkedve nézett rá, de aztán elfogadta a választ, vagy csak talán azt gondolta, hogy ezzel akarja Chamille kikosarazni. Valóban volt e mögött ilyen szándék is, hiszen Chamille-nek esze ágában sem volt a férfi szerelmi ügyeibe bonyolódva légyottokra mászkálni abba a roxmortsi házba.
Így hát maradtak a könyvtári esték, aminek következtében aztán hétvégére a végtelenségig kifáradt, és lelkileg teljesen maga alá került. A nők számára ilyenkor a legjobb gyógyír egy férfi kellemes társasága, vagy egy kiadós vásárlás. Chamille az utóbbit választotta. Ez talán azért is volt hasznosabb, mert ruhatára cseppet sem alkalmazkodott a zord időjáráshoz, amit nagyon nehezen viselt. Vagy az eső esett, vagy erős szél tombolt szinte egész héten.
Így hát szombat reggel elindult Roxmortsba, hogy néhány ruhadarabot vegyen magának. Határozott elképzelései voltak, de aztán ezekből lassan lejjebb kellett adnia, mert a kínálat cseppet sem volt olyan gazdag, mint odahaza.
Amikor az egyik üzletből csalódottan távozott, és indult volna tovább, az egyik utcasarkon magakadt a szeme a ház oldalán lévő kis táblán:
"Kökörcsin köz."
Szíve hirtelen nagyot dobbant, de aztán gyorsan inkább továbbhaladt. Nem jutott azonban messzire, mert kíváncsisága erősebb volt, mint elhatározása, miszerint nem foglalkozik többet a Delightful-problémával...