12. Fejezet

A szoba rosszul záródó ablaka már másodszorra csapódott ki. Chamille dühösen tette le kezéből Perselus jegyzeteit, amiből másnapi óráira készült. Odakint ítéletidő volt. Úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, és csak rontott a helyzeten az időközönként feltámadó szél. Úgy esteledett be, hogy szinte észre sem vették, hiszen ebédidőben sem volt sokkal világosabb, mint vacsora után.
Miután visszazárta az ablakot, egy pálcamozdulattal tett róla, hogy soha többet ne nyíljon ki. Aztán elégedetten fordult asztala felé, ahol még temérdek jegyzet várt rá, hogy áttanulmányozza. Nagyon sokat köszönhetett Perselus jól kidolgozott anyagának, hiszen annak segítségével nem sok gondja volt a tanítással az elmúlt két hónapban. Tulajdonképpen nem csak a tanítással, hanem egyéb mással sem volt gondja. A diákok elfogadták, színvonalas órái miatt egy idő után felnéztek rá, ami igen jót tett önérzetének.  Az igazgató felesége nem molesztálta, na jó, nem is volt miért, hiszen Justus igyekezett tartani a távolságot. Néhány elkapott sóvárgó pillantása árulkodott csupán arról, hogy nem lenne ellenére más is, mint kedélyes eszmecsere. Talán Chamille sem bánta volna, ha esténként fáradt testét egy olyan férfi mellett pihentethette volna meg, mint Justus Delightful, de meg volt így is. Munkája meg akadt éppen elegendő...
 Visszament az íróasztalhoz, és leült mögé. Félretette a befejezett munkát, és egy újabb paksamétát vett elő. Az első oldalon egy nagy hetes díszelgett, ami azt jelentette, hogy a hetedik évfolyam tananyagát tartalmazza, illetve az ahhoz fűzött kiegészítéseket. A lap alján apró, cirádás betűk hirdették, hogy az írás, annak összes tudományával, Perselus Piton tulajdonában áll. Chamille még két hónap után sem értette, Perselus miért bocsátotta rendelkezésére ezeket az iratokat, hiszen mit is számított neki, hogy miként boldogul a tanítással. De aztán felvillant szemei előtt, ahogy végigsimítja arcát, ahogy arról biztosítja, nem esik bántódása, és ami leginkább gondolkodóba ejtette, hogy szüksége van rá.
Akkor, ott abban a házban, egy pillanatra olyan más volt Perselus, talán olyan, mint régen. Olyan sokszor átfutott ez már agyán, és a kérdés minduntalan ott lebegett feje felett megválaszolatlanul: ki ez az ember. Hol gyilkosnak, hol egy száműzött embernek látta. Hol rettegett tőle, hol megsajnálta. Ilyenkor rontott a helyzeten az a fénykép, melyet a jegyzetek között rejtett el.
Most is előkereste, és hosszasan nézegette Perselus arcát. Pedig azt bizony nézegethette, hiszen már akkor is olyan zárkózott volt, hogy arról nem sokat lehetett leolvasni, pláne nem az azóta történtek rejtélyeit. Mégis elidőzött tekintete rajta, és minél tovább nézte, annál inkább kerítette hatalmába a múlt, és annál nehezebben tudta elfogadni, hogy egykori kedveséből gyilkos lett. Megfejthetetlen talány volt ez számára, és Perselus viselkedése csak még jobban összezavarta. Néha maga sem tudta eldönteni, hogy valóban van valami titokzatos rejtély Perselus mögött, ami megmagyarázhatná ártatlanságát, vagy csupán ő akarja, hogy az ott legyen.
Félretette a fotót, és lapozott a jegyzetek között. A sötét átok által sújtott tárgyak ártalmatlanítása volt a hetedikes csoport soron következő anyaga.
Igazából ennek az évfolyamnak volt a legnehezebb az oktatása. Túl élénkek, túl magabiztosak és túlságosan nagy tudásra kiéhezettek voltak. Őelőttük volt a legnehezebb Chamille számára a bizonyítás. Sohasem elégedtek meg puszta szavakkal, körülírással, magyarázattal, ők látni akartak, kipróbálni vágytak mindent, és legjobb tudásuknak megfelelően elsajátítani a még hiányzó varázslatokat, átkokat, védekező bűbájokat. Chamille-nak olyan érzése volt, mintha továbbképzést tartott volna egy csapat katonának, akik a háborúra készülnek. Néha rettegve döbbent rá, hogy talán valóban így is van. Ezek a fiatalok egyértelműen készültek valamire. Harry Potter csendben ült barátai gyűrűjében, és itta minden szavát. Olykor feltett kérdéseket, amikre Chamille csak nagy erőfeszítések árán volt képes válaszolni, és mindig ő volt az is, aki elsőként próbált ki egy-egy varázslatot.
Hermionétól kifejezetten tartott. Szinte úgy érezte, mintha riválisok lennének. Ugyan csinos volt a lány, és kétségkívül hamvasabb, mint ő, azért nem volt oka aggodalomra, hiszen fellépése sokkal nőiesebb és kifinomultabb volt, mint neki. De itt nem is a külsőség rivalizált, hanem a tudás, amit Chamille hamar felismert, bizony a lány igen nagy mennyiségben birtokol. Néha kifejezetten kisebbségi érzése támadt mellette. Egy hónap után azt rájött, ha valami komoly feladattal látja el a lányt még óra elején, akkor egy időre lekötheti figyelmét és energiáját is.
Ennek függvényében készült a másnapi órára is. Tudta, hogy nem tarthat egy szimpla elméleti órát, és valami nagyon látványosnak, valami nagy durranásnak is kell lennie, amivel elkápráztathatja őket. Eddig szerencsére mindig talált instrukciókat erre vonatkozólag Perselus jegyzeteiben. De ez az anyag most kissé megfogta. Nem is volt véletlen, hogy az aznapi teendői végére hagyta.
Egy tárgy hatástalanítása nem olyan nagy dolog. Igaz, hogy amit produkálni tud, az csak kisebb átkok által sújtott használati eszközök, mint a sorvasztó fogkefe, a hajhullató fésű. Tudta, hogy ezzel maximum a negyedikeseket tudná elkápráztatni. Ennél nagyobb átkok előállítására azonban képtelen volt.
Újból fellapozta Perselus jegyzeteit, hátha mégis talál benne segítséget. Már kétszer átolvasta, amikor megakadt a szeme a lap aljára biggyesztett megjegyzésen:

„Bizonyos sötét varázslattal a mágus lelke, vagy emlékképe is rávetítődhet az elátkozott tárgyra. Ez nagyon nehezen szabályozható és irányítható, olykor a sötét varázslat elérése érdekében meg is feledkeznek e mellékhatásról. Az ellenátoknak ezt mindenféleképpen figyelembe kell vennie! Ha így kiderült, kitől származik az átok, az ellenátkot végzőnek nem csupán az elátkozott tárgyra kell összpontosítania, hanem a személyre is, aki azt okozta!”

Chamille, aki sohasem volt járatos a sötét varázslatokban, elsőre nem is nagyon értette, mit is jelentenek a sorok, miféle átok, miféle tárgy lehet az ilyen. Aztán hirtelen eszébe jutott a nyári álom, melyben főszerepet játszott az a különös kehely, ami még mindig a szekrény fiókjában pihent. Minél inkább gondolkodott rajta, és megpróbálta logikusan mérlegelni az akkor átélteket és a leírt sorokat, annál tisztábban látta, hogy az a kehely egy ilyesfajta sötét átokkal van sújtva.
Ez azonban újabb kérdést szült: miért adta neki Perselus. Talán meg akarta ölni vele? Nem ezt gyorsan elhessegette, hiszen már hetek óta azzal győzködte magát, hogy hihet a férfi szavainak, miszerint nem akar végezni vele. De akkor miért? Az is felmerült benne, hogy a kehely által már régóta el van átkozva, csak ő nem vette észre. De akárhogyan gondolkodott, nem tudott visszaemlékezni semmi olyasmire, ami ezt bizonyíthatta volna. Persze Perselussal való találkozása óta meglehetősen sok különös, számára teljesen szokatlan dolog történt, de azért ezek mögött nem tudott volna elképzelni valamiféle átkot.
Minden esetre az eddig is rejtélyes kehely most még rejtélyesebb lett. Mivel azonban arról már meggyőzte magát, hogy egy sötét varázslat lakozik benne, így teljesen alkalmasnak vélte arra, hogy a másnapi óra demonstrációjában részt vegyen. Nagyon remélte, hogy valóban látványos bemutatót tud majd nyújtani a kalandéhes hetedikesek számára.

Másnap délután került sor az órára. Izgatottan tette a tanári asztalra a kelyhet. Elégedetten tapasztalta a diákok arcán az érdeklődést. Úgy vélte, már ennyit megérdemelt a dolog. Hermione és Harry különösen nagy figyelemmel fordult a régi tárgy iránt, sőt még származásáról is faggatták, amitől elsőre zavarba jött, de aztán nem esett nehezére a hazugság, miszerint még az Államokban tett szert rá egy régiség kereskedésben. Látta, hogy válasza nem győzte meg a két kíváncsi diákot, de remélte, hogy később majd túlteszik magukat ezen a számukra jelentéktelen apróságon. Hiszen mit számít ez majd nekik, ha meglátják a hatástalanítást!
Míg a diákok kíváncsian szemeztek a kehellyel, addig az óra nagy részében kénytelenek voltak meghallgatni a tanárnő előadását a sötét átokkal rendelkező tárgyak felismeréséről, és a teendőkről, amivel a megfelelő hatástalanító ellenátkot meg lehet találni.
Chamille jól látta a fiatalok arcán a feszült várakozást. Alig várták, hogy végre a tettek mezejére léphessenek. Chamille végre megemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét:
- Defungo gravis rememdium!
A kehely lassan, alig észrevehetően emelkedni kezdett. Csak néhány centiméterre hagyta el az asztalt, amikor a peremén ibolyakék fény villant fel, mintha egy fényes gyűrű fogta volna közre. Aztán fehér füst gomolygott felfelé, ami egy nagy kupacba gyűlt össze. Néhány másodpercig lebegett a kehely fölött, majd elillant.
Nem tartott sokáig ez az egész, de látszott a diákokon, hogy meggyőzte őket a varázslatról. Chamille leengedte pálcáját, és büszkén aratta le a babérokat, amit jelen pillanatban a diákok döbbent ábrázata jelentette. Közben agya azonban óhatatlanul Perselus körül járt, hiszen most már teljesen biztos volt, hogy egy elátkozott tárgyat adott akkor a kezébe. De vajon, miért? És kinek a lelke, vagy emléke volt az a szörnyű esemény, amit ő élénk álomként, szinte valóságnak élt meg?
- Tanárnő, én is megpróbálhatom? - zökkentette ki merengéséből Harry Potter.
- Tessék? - fordult Chamille a fiú felé. - Ja persze, bár kétlem, hogy hasonló sikerrel járnál, hiszen valószínűleg sikerült teljesen mentesíteni a kelyhet a sötét átoktól.
Úgy tűnt Harry-nek semmit sem számítottak a tanárnő szavai. Határozott lépésekkel máris a katedrán termett, miközben megbabonázva meredt a kehelyre. Szinte ijesztő volt a tekintete. Chamille-nak először úgy tűnt, mintha a fiú félne a tárgytól, de aztán ahogy a magasba emelte pálcáját, olyan elszántság, olyan gyűlölet jelent meg arcán, hogy riadtan elindult felé. Nem volt ideje cselekedni, mert Harry belekiáltotta az ellenátkot a feszült csendbe. Chamille ezúttal önkéntelenül hátrált, bár a kehely meg sem moccant. Már nyitotta volna a száját, hogy valóban hatástalan már minden ellenátok, hiszen a sötét varázslat eltávozott, amikor Harry megismételte a varázsigét. Ezúttal azonban nem maradt el a hatás.
A kehely megemelkedett, de most lényegesen magasabbra, mint néhány perccel ezelőtt. Az ibolyakék fény újból körülölte, és a fehér felhő is kiemelkedett belőle. Chamille várta, hogy az majd újból elillan, de ehelyett csak egyre nőtt. A kehely vibrálni kezdett, és egyre erősödő hanggal búgott. Chamille még egy lépést hátrált. A háttérben felboruló székek zörrenése egyértelműen jelezte, hogy a látvány a többi diákot sem hagyta hidegen. A búgás lassan morajlássá nőtte magát, a fehér gomolyag arcot öltött. Rút, csontvázszerű arcot. Valaki felsikoltott, valaki artikulátlanul ordibálni kezdett. Chamille meg csak állt, mint akire sóbálvány-átkot küldtek, és hol Harry arcára nézett, ami mérhetetlen utálatot és pusztítási vágyat tükrözött, hol a ködfehér torz arcra.
Képtelen volt megmozdulni. Gondolatai már rég tovaszálltak, fogalma sem volt, hasonló esetben, mit is kell cselekedni. Sohasem állt még közel hasonló helyzetben sem. Sohasem, talán még tanulmányai alatt sem találkozott a mágia hasonló jelenségével. Nem számított, hogy ő a tanár, hogy neki kell megakadályozni, ha valami szörnyűség következne, egyszerűen csak azt kívánta, hogy vége legyen ennek az egésznek, hogy ép bőrrel túlélje. Azonban fogalma sem volt, miként vethetett volna rövid időn belül véget a varázslatnak.
- Csináljon már valamit! - jelent meg mellette váratlanul Hermione.
- Ne gyere közelebb, Hermione - kiáltotta Harry.
Mintha ez az utasítás felébresztette volna Chamille-t a félelem kábulatából. Úgy nézett körül a teremben, mintha eddig nem is ott lett volna. Szinte meglepődve mérte fel a diákokat, akik rémülettel arcukon tanácstalanul jajveszékelnek. Aztán felpillantott a fehér arcra, ami hirtelen nagyra nyitotta a száját, és embertelen hangot adott ki magából.
- Azonnal, mindenki a pad alá! - kiáltotta Chamille. Maga sem tudta, hogy honnan jött az ötlet, vajon miből is gondolta, hogy a diákok nagyobb biztonságban lesznek a pad alatt. Ráadásul fogalma sem volt, mikor lesz vége, és vajon mivel lesz vége ennek az őrült varázslatnak.
A következő pillanatban a félelmetes ordítás abbamaradt, de hangja még el sem ült, egy hatalmas robbanás rázta meg a termet. Chamille a még mindig mellette álló lányt magával rántotta a földre, és arcát a padlóra szorította. A mennyezet kissé beomlott. Néhány kődarab koppant tőlük nem messze, és sűrű porfelhő vonta be a termet.
Chamille sokáig nem mert megmozdulni, pedig tudta, hogy most már tényleg vége. Bénultan feküdt Hermione mellett egészen addig, amíg teljesen bizonyos nem lehetett abban, hogy nem lesz folytatása sem a morajlásnak, sem az őrült kiáltásnak.
Néhány perc után aztán felemelte fejét, és bizonytalanul nézett körül. Az első, akit megpillantott, Harry volt, aki mozdulatlanul feküdt a padlón, mellette pedig a kehely hevert árván.
Chamille finoman megmozdította Hermionét, jelezve, hogy most már felkelhetnek, vége mindennek. A lány azonban nem mozdult. Erre megriadt, és még határozottabban rázni kezdte, de Hermione erre sem reagált. Eszméletlen volt. Rémülten nézett körül a teremben, ahol ugyan nem látott senkit, de miután senki sem mozdult, őrült fájdalommal suhant át agyában a tudat, hogy a többi is eszméletlen.
Feltápászkodott. Teljes testében reszketett. A félelem, amit a varázslat keltett benne, még mindig uralta testét, de a következmények ismerete még jobban megrémítette. Ő volt mindenért a felelős! Ha bármelyik diáknak maradandó károsodása lesz, csakis őt okolhatják majd miatta!
Remegő lábbal indult el Harry felé, bár tudta, pillanatnyilag képtelen lenne rá segíteni, ha egyáltalán lenne rá lehetőség. Újból térdre rogyott. Lábai nem bírták, a lelkiismeret-furdalás megbénította. Annyira szeretett volna valahol máshol lenni! Újból Perselus jutott eszébe, és a nap, amikor kezébe kapta ezt az átkozott kelyhet. Hogy is juthatott eszébe egy ilyen veszélyes tárgyat gyakorlásra használni, és diákok közé hozni! Átkozta magát az ötletért, és átkozta Perselus Pitont is.
Az ajtó felcsapódott, gyors lépéseket hallott, de könnyekkel teli szemei csupán szétmosódott pacákat látott közeledni.
- Mi-mi- mi történt itt? - hallotta Lumpsluck senkivel sem összetéveszthető lihegését.
- A diákok... mind... Azonnal a gyengélkedőre kell vinni őket! Nem, a Szent Mungóba! A Minisztériumot is értesíteni kell! - McGalagony hangja először riadt volt, de aztán egyre szigorúbb lett. Chamille szinte érezte belőle a megvetést és a szemrehányást. Bizony, az idős professzor előtt nem volt titok, hogy mindenért a fiatal, tapasztalatlan tanerő a felelős.
- Nem, nem szükséges! - jelentette ki határozottan Justus, majd felsegítette Chamille-t. - Elegendő a gyengélkedő! Vagyunk jó páran, talán megbirkózunk a feladattal! A Minisztérium is ráér, majd ha tisztáztuk, hogy mi történt. - Tudsz járni? - fordult aztán a nő felé.
Chamille csak bólintott, és gyors pislogással igyekezett kikergetni szemeiből a könnyeket.
- Ez... ez hogy került ide? - emelte fel ekkor Lumpsluck a kelyhet Harry eszméletlen teste mellől.
- De hiszen ez Hugrabug Helgáé! - sikkantott fel McGalagony, amikor szemügyre vette a tárgyat. - Egy igazi ereklye, ami akár... Hogy került ez ide?
Chamille pontosan értette eddig is, hogy a kérdések hozzá intéződnek, de McGalagony számon kérő tekintete most már végképp sürgette is a választ.
- Ezt én hoztam, hogy... - kezdett hozzá bátortalanul.
- Csak nem azt akarja mondani kedves kollegina, hogy oktatás céljából, gyakorlási tárgykén hozta a diákok közelébe ezt a felettébb veszélyes tárgyat! - nyomta meg McGalagony a kollegina szót erősen. Sohasem szólította így. Inkább csak Miss.Bouquet maradt.
- Bármi miatt is van ez itt, most inkább tegyük félre a magyarázatokat! - kelt gyorsan Chamille segítségére Justus, és kikapta McGalagony kezéből a kelyhet. - Egy halom eszméletlen diáknak van szüksége segítségre! Nincs most időnk ezzel foglalkozni!
McGalagony még rövid ideig szúrós szemmel méregette a fiatal kolleginát, majd segédkezett a többi tanárnak feljuttatni a diákokat a gyengélkedőre. Chamille ezzel egy kis egérutat nyert a magyarázkodás elől, de tudta, egyszer biztosan eleget kell tennie annak.