13. Fejezet

Chamille fáradtan dőlt hátra a fotelban. Lecsukott szemhéjai mögött eszméletlen diákok arca sorakozott, fülében a javasasszony és McGalagony károgó szavai visszhangzottak.
Miután Madame Pomfrey sietve megvizsgálta, és megállapította, hogy néhány finom karcoláson kívül kutya baja, megpróbált segítségére lenni a tanároknak, akik a javasasszony mellett igyekeztek hasznosítani magukat. A gyengélkedő még talán sohasem volt ennyire tele. Egyetlen ágy sem maradt üresen, a holt-fehér diákok között izgatott tanárok sürögtek.
Bűbájok hangzottak el, bájitalok cseppentek a széttárt ajkakra. Chamille reszkető kezeivel szintén igyekezett ellátni az alélt diákokat, de ügyetlen mozdulatit látva, Madame Pomfrey rövid időn belül ráparancsolt, hogy vonuljon vissza szobájába, és pihenjen le.
Milyen könnyű is azt mondani! Hogy lehetne most pihenni, kikapcsolni? Még mindig reszketett, és rettenetesen erőtlennek érezte magát. Megpróbálta megfejteni, hogy mi is történt, mit rontott el az ellenátokkal kapcsolatban, de nem tudta megfejteni a rejtélyt. Fogalma sem volt, mi okozhatta azt a különös jelenséget, és az ellenátok miért nem úgy viselkedett, mint ahogyan az le van írva.
Hirtelen világosodott meg benne minden. Nem az ellenátokkal volt a baj! Talán ez volt az egyik feladata? Ezért adta kezébe Perselus azt a kelyhet? Talán ez volt a célja? Azt akarta, hogy néhány diákot életveszélyes helyzetbe hozzon, vagy kár végezzen is velük? Hát belőle is gyilkost akar csinálni!
Mérhetetlen düh fogta el a férfi iránt. Nem az első eset volt, mióta Perselus arra kényszeríttette, hogy a Roxfortba jöjjön. Úgy érezte, büntetése már sokkal nagyobb, mint a vétek, amit a férfi ellen követett el. De hogy is kereshetné az egyenlőséget, amikor a mérleg egy őrült kezében van!
Tehetetlennek érezte magát, pedig menni akart, szaladni, elmenekülni, el innen messzire! Sőt, hirtelen úgy gondolta, talán mindennél jobb lett volna, hogyha a varázslat végez vele. Akkor nem kellene a szemrehányó, számon kérő tekintetekkel szembenéznie!
Halántéka lüktetett, és szétrobbanni készülő fejében régi miértek ordibáltak. Miért történik mindez vele? Miért kínozza Perselus ennyire?
Zúgó gondolataiba erős kopogtatás hangja furakodott be. Nem akarta hallani! Nem akart most senkit sem látni, nem akarta, hogy most bárki is felelősségre vonja! Magányra vágyott, és csendre!
Az ajtó túloldalán álló hívatlan vendég azonban nem tágított. Chamille végül feltápászkodott a fotelból. Erőtlen lábai lassan vitték előre, keze még mindig reszketett, ahogy a kilincs felé nyúlt.
- Justus! - remegett meg a hangja, mikor megpillantotta a férfit. Ahogy az aggódó szemekbe nézett, már biztos volt benne, hogy mégsem a magány, amire a legjobban szüksége van.
- Jól vagy? - kérdezte az igazgató, mikor becsukta maga mögött az ajtót.
Chamille egészen szorosan állt a férfihez. Könnyes szemein keresztül kereste azt a megnyugtató aggodalmat, amit az előbb látott. Megtalálta, és elmerült benne. A férfi engedte, hogy vállára hajtsa fejét, hogy érezze testének melegét. Sajgó lelkének, reszkető testének kimondhatatlanul jól esett a forró ölelés, a megnyugtató simogatás. Igen, erre volt szüksége, és a férfi ezt pontosan tudta! Tudta, hiszen ők ketten olyan egyformák!
A felszabaduló zokogás végeláthatatlannak tűnt. Justus apró csókokkal próbálta vigasztalni, megnyugtatni őt. Amikor úgy tűnt, sikerrel járt, végre megszólalt:
- Chamille, szeretném, ha elmondanál mindent, mielőtt a rendkívüli gyűlés előtt kell ezt megtenned!
- Már mindent elmondtam - hebegte Chamille, és gyorsan felismerte, hogy vége a vigasztaló pillanatnak, jön a kínzás.
- Azért van néhány sötét folt. Gyere ülj le, és próbáld meg még egyszer elmondani higgadtan!
Mit tehetett mást? Leereszkedett a fotelba, ahonnan néhány perce felemelkedett, és megvárta, hogy a férfi is helyet foglaljon. Ha higgadtan nem is, de nekifogott újból a történetnek, melyet jócskán meg kellett nyirbálnia néhány információtól. Pont ezeknek a kényes részleteknek a hiánya okozta, hogy az igazgató számára éppen annyira nem állt össze a kép most sem, mint ahogyan fél órával előtte sem.
- Te tudtad, hogy milyen tárgyat vittél a diákok elé? Tisztában voltál vele, hogy az az egyik alapító tulajdona volt régen? - kérdezte homlokát ráncolva Justus.
- Nem, fogalmam sem volt - csóválta fejét Chamille.
- Akitől vetted, nem mondta?
- Nem!
- Mégis mennyiért sikerült szert tenned erre az értékes darabra? - faggatózott tovább az igazgató, amitől Chamille egyre idegesebb lett. Nagyon kényes vizeken eveztek, és rettenetesen félt, hogy a csónak egyszer felborul.
- Nem emlékszem rá - próbált Chamille nagyon magabiztosan válaszolni. - Régen volt az már, és az árakkal mindig problémáim vannak.
Justus szinte sajnálattal nézett rá. Chamille-nak persze ez volt a célja, mégis zavarta ez most. Úgy érezte, mintha  a férfi teljesen ostobának tartaná. Talán tényleg az is? Perselusnak ebben is igaza volt?
Zavartan pattant fel a fotelból. Újból düh fogta el, és a dühhel együtt újból tenni vágy kerítette hatalmába.
- Mi... mi van a diákokkal? - kérdezte idegesen.
- Pottert kivéve mindegyik magához tért. Persze ez érthető, hiszen ő hajtotta végre az ellenvarázslatot Nem?
- De, igen! - bólintott Chamille. - Annyira sajnálom! Nem is értem, mi történt? Teljesen másként reagált a serleg az ellenvarázslatra, mint ahogyan számítottam rá!
- Ami nem véletlen, hiszen az a kehely egy horcrux volt.
Chamille nyelt egyet. Már megint ez a szó, és még mindig nem ismerte jelentését! Ott azonnal el is határozta, hogy hiányosságát olyan gyorsan pótolni fogja, amilyen hamar csak tudja.
- Nagy veszélynek tetted ki a diákokat! - tette még hozzá Justus, amitől Chamille még rosszabbul érezte magát. - Mindent el fogok követni, de jobb, ha felkészülsz rá, a bizottság nem fog kesztyűs kézzel bánni veled!
- Bizottság? - sápadt el Chamille. - Kik lesznek ott?
- Tanárok és néhány minisztériumi ember, meg én.
- A feleséged is? - remegett meg Chamille hangja, miközben jövőjét az eddiginél is sötétebbnek látta.
- Igen... biztosan!
Chamille hirtelen hátat fordított, és tett néhány ideges lépést, bár inkább futni lett volna kedve, vagy talán hopponálni, ha lehetséges lett volna az iskola falai között. Egyiket sem tehette. Megtorpant, és kínzó tehetetlenségében felzokogott. Arcát a tenyerébe temette, egész testében reszketett. Sok akadály, kellemetlen pillanat volt már mögötte, de ez most mindet felülmúlta. A legjobban az kínozta, hogy minderről ő még csak nem is tehet. Nem önként vállalta ezt a helyzetet, hanem más kényszeríttette rá. Perselus!
Kétségbeesett zokogása még erőteljesebb lett. Amikor vállán megérezte a férfi kezét, kicsit összerezzent, de aztán gondolkodás nélkül omolt a karjaiba.
- Én... ezt nem... akartam... - kapkodott levegő után könnyei mögül. - Segíts! Kérlek, segíts!
- Csss! Nyugodj meg! Mondtam, mindent megteszek! - ölelte magához a férfi, és finom simogatással, apró csókokkal próbálta nyugtatni. - Hallod, nem lesz semmi baj!
Chamille hallotta, már hogy ne hallotta volna, de tudta, hogy ez csupán olyan csekély vigasz, mint amilyet szüleitől kapott, amikor idősebbik bátyja váratlanul eltűnt. Akkor is azt mondták, hogy nem lesz semmi baj, de aztán egy hét múlva, tizenkét évesen kellett rájönnie, hogy szülei bármennyire is szeretik őket, nem tudják megóvni mindentől. Bátyját egy folyóban találták meg holtan. Hogy baleset volt, vagy valami más, az sohasem derült ki. Jó úszó volt, így az előbbit nehéz volt elképzelni, de az utóbbit nehezebb volt elfogadni. Chamille sokáig azt képzelte, hogy a bátyja egyszer csak betoppan, és majd nagyot nevetnek ezen a nagy riadalmon.
De nem jött el soha! Még hogy nem lesz semmi baj! Igenis nagy baj lesz!
Jó lett volna minden gondot az ablakon kihajítani, nem gondolni semmire, valami varázslattal megsemmisíteni, majd nagyot kacagva továbbállni!
Justus ölelése, és csókjai egyre gyengédebbek lettek. Ugyan az utóbbi időben mindketten tartózkodtak még egymás érintésétől is, hiszen jól tudták, mit váltanak ki egymásból, Chamille most mégis önfeledten engedte a finom kényeztetést. Engedte, hiszen most különösen jól esett sajgó lelkének, gyenge testének.
Justus ujjai már a blúz gombjait keresték, míg ajkai forrón tapadtak a nőére. Chamille kiszáradt ajkának olyan volt ez a csók, mint a sivatagban szomjazó ember számára a hűsítő víz. Hevesen kapott utána, kezével a férfi nyakába kapaszkodott. Beletúrt hajába, mire az felajzva még sürgetőbben fejtegette a női ruhadarabot.
Chamille ujjai lesiklottak az ing gallérjáig, és már az első gombbal bíbelődött, amikor észrevette a feljebb csúszott blúz ujjából kikandikáló csuklóját, rajta az ismerős cirkalmas betűkkel.
Megdermedt, majd forróság öntötte el testét. Levegő után kapkodva tolta el magát a férfitől, miközben gondosan visszaigazította a blúz ujját.
- Mi a baj? - kérdezte Justus a nő zavart arcát kémlelve.
- Nem... nem lehet! - rázta fejét Chamille.
- Azt hittem, jól esne...
- Nem, nem szabad! - hajtogatta tovább Chamille, és egyre csak hátrált.
- Jól van, nyugodj meg! Ahogy akarod!
- Igen, ezt akarom - vágta rá gyorsan Chamille. Bűntudatot, zavartságot érzett, sőt már attól tartott, hogy elméje lassan felmondja a szolgálatot.
- Azt hiszem, most jobb, ha lepihensz! - állapította meg végül az igazgató, aki aggódva figyelte a zavarodott nő érthetetlen viselkedését.
- Igen, az jó lesz! Lepihenek... - intett Chamille idegesen a hálószoba felé.
- Rendben! Pihenj csak! - helyeselt az igazgató, bár kielégítetlen sóvárgással és értetlenséggel nézett a nőre. - Délután négy órakor lesz a gyűlés az irodámban!
- Ott leszek!
Az ajtó becsukódott a férfi mögött, és Chamille magára maradt. Ő, a félelmetes gondolatai, a lelkiismeret-furdalás, valamint a cirkalmas írás csuklóján, ami mindennél riasztóbb volt.
A hálószobába ment, hogy lefeküdjön, de csak néhány percig volt képes nyugton maradni. Felpattant, és idegesen járkálni kezdett faltól-falig. Válaszokat és megoldásokat keresett, mint már jó ideje állandóan. Most sem talált.
Néhány óra múlva kimerülten, teli félelemmel nyitott be az igazgatói szobába. Igyekezett magát felkészíteni a bizottság látványára, de ez nem volt elég ahhoz, hogy lába ne remegjen meg, amikor megpillantotta a számon kérő arcokat, valamint Mrs.Delightful, önelégült tekintetét.
Ahogy odakísérték egy székhez, úgy érezte magát, mint akit kivégző osztag elé vezetnek. Egy pillanatra felsandított Dumbledore portréjára. Az idős mágus egykedvűen pislogott rá, de mintha tekintetében valami bátorító is lett volna. Ez kis erőt adott, de aztán ahogy tekintete újból találkozott a tanárokéval, különösen McGalagonyéval, újból elveszítette minden önbizalmát.
- Üljön le, kérem! - utasította szelíden, kellemetlenül kedvesen Mrs.Delightful, majd hirtelen hangnemet váltott. - Akkor hát mondjon el nekünk mindent erről a felettébb kellemetlen és gyanús esetről!
Chamille félve hordta körbe tekintetét. Szívesen megpihent volna Justusén, hogy a korábbi bíztatást kiolvashassa belőle, de a férfi nem viszonozta pillantását. Nagyot nyelt hát, és belefogott abba a történetbe, amit már kétszer elmondott. Tudta, hogy hallgatósága ezúttal sem lesz elégedett, mint ahogy Justus is további kérdésekkel bombázta korábban. Nem érte hát váratlanul a faggatózás, és néhány kérdésre már a fejében is volt a válasz. A válaszok azonban cseppet sem tűntek kielégítőnek. Úgy néztek rá, mint egy bűnözőre, és ettől rettenetesen sértve érezte magát.
- Talán a legjobb lenne, ha a gondolatait elénk tárva rekonstruálhatnák a történteket! - javasolta végül alattomos mosollyal Mrs.Delightful.
- Mire gondol? - vonta fel szemöldökét Chamille.
- Az emlékeire Miss.Bouqet! - felelte a nő szenvtelenül magabiztosan.
Chamille nagyot nyelt. Az emlékeire? Milyen emlékeire? Neki rengeteg emléke van, és azon belül igen sok, amit nem szívesen tárna föl.
- Nem! Ezt nem gondolhatja komolyan! - tiltakozott idegesen, és kétségbeesetten kutatott Justus tekintete után.
- De igen, ez elég jó módszernek bizonyul mindig - bizonygatta a nő, és láthatóan élvezte Chamille szenvedését.
- Nem, ezt nem engedem! Ehhez nincs joga! Mindent elmondtam, semmi szükség rá, hogy a gondolataimba hatoljon bárki is!
- Talán van valami takargatni valója? - libegett Chamille elé Mrs.Delightful, és megállt közvetlenül előtte.
- Vannak személyiségi jogaim! Talán ismerős ez a kifejezés! - fakadt ki most már Chamille. Rettenetesen dühítette, hogy a szobában senki nem állt az oldalára, mindenki elfogadja a nő kemény módszereit. - Mint amerikai állampolgár nem vagyok köteles alárendelni magam a maga kényének, kedvének!
Hirtelen csend lett. Chamille boldogan tapasztalta, hogy szavaival végre sikerült zavarba hozni a kellemetlen nőszemélyt. Mrs.Delightful elbizonytalanodott, megnyúlt arccal nézett oldalra férjére, majd idegesen odébb lépett.
- Igaza van - mondta, miközben hátra sem pillantott. Szemeivel inkább az asztal mögött ülő tanárok arcát célozta meg. - De ugye belátja, hogy bizonytalan és zavaros beszámolója nem elegendő ahhoz, hogy ne legyen komoly okunk azzal vádolni, hogy szándékosan akart diákokat, köztük Harry Pottert is a másvilágra juttatni.
- Ez egy őrület! Már elmondtam, hogy miért volt nálam a kehely, és mi volt a célom! Eszem ágában sem volt bárkiben kárt tenni! - emelte meg hangját Chamille.
- Persze, már elmondta! - legyintett Mrs.Delightful. - Csak az a bökkenő, hogy sok minden sántít!
- Igen, a legjobban az sántít, hogy vajon miért akar minden áron keresztbetenni nekem! - vágott vissza Chamille, mire a nő nem válaszolt.
- Ezzel egyet kell értenem - szólt közbe McGalagony, amivel sikerült Chamille-t meghökkentenie. - Azt hiszem, elkanyarodtunk a célunktól! Nem a tanárnőt akartuk bírálni, hanem megtudni, hogy mi történt!
- Már megbocsásson professzor, de abban mindannyian egyet értettünk, hogy a kehely egy horcrux volt, amit sikerült megsemmisíteni, de a tanárnő...
- Hát ez csodálatos! - szólalt meg ekkor váratlanul Dumbledore portréja. Ha ez valóban így van, akkor nem tudom, min is kell vitatkozni. Végül is nem sérült meg komolyabban senki, és a tanárnő jóvoltából, még ha nem is volt teljesen tudatában tettének jelentőségével, mégis nagy dolgot hajtott végbe. Ebben egyet értünk, ugye Elisabeth?
- I-igen - dadogta zavartan a nő.
- Nos akkor talán ideje lenne berekeszteni a vitát, mert Phineus barátommal fontos megbeszélni valónk lenne!
- De professzor úr...
- Hallotta, Mrs.Delightful! - utasította határozottan McGalagony a nőt, és lassan felállt, hogy jelezze, számára valóban véget ért a tárgyalás.
- De, de mi legyen vele? - bökött a nő Chamille felé idegesen.
- Hogy mi? Hát mi más! Folytatja a diákok okítását, de természetesen megköszönnénk, ha óvakodna a hasonló kísérletektől! - felelte McGalagony magasra szegett állal, majd máris indult az ajtó felé, de aztán visszafordult Justus felé, aki sápadtan figyelte a beszélgetést. Mint mindig, most is szótlanul. - Igazgató úr! .
- Igen, igen, természetesen! - mondta gyorsan Justus. - Chamille, kérem máskor, ha bizonytalan a dolgában, kérje ki valamelyikünk véleményét, még mielőtt hasonló baleset történne! Önöknek pedig köszönöm a részvételt!
Halk morajlás kíséretében kiszállingózott mindenki az igazgatói szobából. Chamille vetett még egy szúrós pillantást ellenfelére, majd közös prédájukra, Justusra, aztán kivonult a többiek után. Ahogy gondolkodás nélkül haladt a kijárat felé, még hosszan lebegett szemei előtt Mrs.Delightful döbbent, és csalódott arca, és ettől rém boldog volt. Mégsem volt nyugodt. Azok a kérdések, amiket neki tettek fel korábban, még mindig fejében keringtek megválaszolatlanul. Egy valaki tudta volna rájuk a választ, de az a valaki, ki tudja merre járt!
Kiért a szabadba. Hideg őszi időjárás volt, de ő csak ment, ment. Menekülni akart, és elbújni mindenki szeme elől. Ismert egy ilyen helyet. Lába maguktól cipelték kifacsart testét, és már csak arra eszmélt fel, hogy a Kökörcsin egy előtt ácsorog.