14. Fejezet

Chamille elbizonytalanodva állt az ajtó előtt. A kulcs ezúttal sem volt nála, de nem csak ez volt az egyetlen ok, amiért vonakodott belépni a házba. Odabent minden Perselust jelentette, és ugyan a férfi nem volt jelen, feszélyezte a gondolat, hogy ha még közvetve is, de nála keres menedéket.
Olyan zaklatott volt azonban még mindig, hogy a végén már ez sem számított. Először nyugalomra vágyott és magányra, de aztán valami más hatalmasodott el rajta: a bosszú. Bosszút állni azonban nehéz azon, aki nincs jelen. A tehetetlenség dühe fogta el.
- Invito kulcs, Kökörcsin köz egy - mormogta, mire néhány másodperc múlva a kulcs kinyújtott tenyerében landolt.
Idegesen tolta a zárba a kulcsot, majd benyitott. Odabent semmivel sem volt melegebb, mint kint a szabadban.  Fázósan vonta össze magán vékony talárját, amiben elhagyta az iskolát. Eddig sürgető léptei kimelegítették, de most érezte, meggondolatlanság volt kabát nélkül kijönni a szabadba. De ki tudott volna gondolkodni olyan állapotban, ahogy kirobogott az igazgatói szobából?
Egész testében reszketett a hidegtől, és a feszültségtől. Dühös volt mindenre, és mindenkire, és mint ahogyan már sokszor kanyarodott vissza, a legjobban Perselusra, aki egy személyben tehetett arról, hogy idáig fajultak a dolgok, vagy hogy egyáltalán ilyen helyzetbe került.
Egy darabig csak komoran méregette a berendezési tárgyakat, majd előkapta pálcáját, és gondolkodás nélkül legyintett a könyvespolc felé. A téka tartalma tehetetlenül hullott széjjel. Az egyik könyv hatalmas csörömpöléssel leverte a konyhaasztal közepén álló vázát. Chamille-t szinte felajzotta a pusztítás látványa. Sok varázslatban gyenge volt, de pusztítással, rombolással sohasem volt gondja. Nagy élvezettel, óriási dühvel pöccintett sorra mindenre. Dísztárgyak repültek a magasba, festmények hullottak a padlóra, miközben a csillár burái hatalmas táncukban hangosan csapódtak össze.
A hangzavar csak egyre nőtt, és ő egyre jobban élvezte, hogy kárt tehet a tárgyakban, amik Perselustól származtak. Mérhetetlen dühének minden cseppje mögé őt képzelte, szikrákat szóró szemei előtt a férfi jelent meg, és hangos szitkainak nagy részében a neve is elhangzott.
Kipirult arccal, pihegve tört és zúzott. Lassan már nem volt semmi, amiben kárt tehetett volna. Körbepörgött a szobában, és ideges tekintettel keresett új áldozatot. Ekkor váratlanul megjelent Bob alakjában Perselus. Tudta, hogy ő az, most már egy pillanatig sem kételkedett benne. Az átok pedig azonnal el is találta a férfit, aki erre nekivágódott az éppen becsukódó ajtónak.
- Na, már csak te kellettél ide! - üvöltötte Chamille, majd még mielőtt Perselus feltápászkodhatott volna, egy újabb átkot küldött rá. - Azonnal takarodj! Hallod, menj innen! Nem akarlak látni soha többet!
- Megőrültél? Fejezd ezt be! - ugrott el Perselus egy újabb átok elől.
- Ne dirigálj nekem! - visította Chamille, miközben pálcamozdulatai egy pillanatra sem pihentek meg. A fürge férfit ugyan nem, de újabb berendezési tárgyakat, képeket sikerült eltalálnia. - Hogy merészeltél ilyen helyzetbe hozni! Te tehetsz mindenről, a horcruxról, Potterről, Justusról, a bizottságról, minden ballépésemről...
- Elég! - elégelte meg Perselus az értelmetlen dühkitörést. Pálcáját a nőre emelte, majd sóbálvány-átkot küldött rá.
Chamille, mint egy rosszul sikerült kőszobor, kigülledt szemekkel meredt a férfira. Arca haragtól eltorzulva merevedett meg, szemei gyűlöletet tükröztek, szavai odabent maradtak. Úgy érezte magát, mint aki mindjárt szétrobban. A tehetetlenség csak fokozta dühét. Megkísérelt legalább hangokat kiadni, de nem járt sikerrel. Egy ideig még próbálkozott tenni valamit, de ezzel csak azt érte el, hogy gondolatai, figyelmét túlharsogva megakadályozták abban, hogy Perselus szavaiból bármit is felfogjon. Csak közel egy perces reménytelen küszködés után vette észre, hogy a férfi folyamatosan beszél hozzá, miközben saját alakját öltötte fel. Először olyan volt, mintha egy némajátékot nézett volna, csupán a tátogást érzékelte, a hangok csak nagyon tompán jutottak el agyához.
Ahogy a küszködéssel felhagyott, a hangok erősödtek, tisztábbak lettek, végül érthető szavakká álltak össze.
- ... csak miattad, még ha dühös is vagy rám ezért! - fejezte be Perselus, majd vett egy nagy levegőt, és egészen közel lépett Chamille-hez.
Csendben állt előtte, ő pedig már rég feladta, hogy bármit is tegyen, vagy mondjon. Csak állt mozdulatlanul, ahogy az átok érte. Arcán érezte, ahogy könnyei végiggurulnak egészen az álláig. Szíve őrülten kalapált, halántéka lüktetett. Teljesen ki volt szolgáltatva a férfinak, és ettől a harag mellé félelem is költözött.
Perselus lassan megemelte kezét, és hosszú ujjaival letörölte a könnyeket Chamille arcáról. Szemei szinte simogatóan követték az ujjak mozgását, ahogyan álla fölé kanyarodva ajkaihoz értek.
- Feloldom az átkot, de ha újból támadsz, nem leszek kíméletes! - mondta, majd ujjai lefelé vándoroltak a nő nyakán.
Chamille úgy érezte, megfullad attól, hogy nem mozdulhat, hogy a finom érintésekre nem reagálhat. Már rég nem értett semmit, de leginkább Perselust nem. Az érzései is bizonytalanok voltak. Ha a férfira nézett, már nem azt látta, mint két-három hónappal ezelőtt, és ez teljesen kétségbe ejtette. Össze volt zavarodva rendesen. Még sohasem fordult elő, hogy ennyire ne legyen tisztában saját érzelmeivel, hogy ennyire ne legyen képes kézben tartani saját életét. Márpedig most cseppet sem az ő kezében volt. Sőt, mi több, abban a pillanatba teljesen kiszolgáltatva, szó szerint Perselus markában volt. Látta tekintetét, mely most cseppet sem őrületről tanúskodott, mely inkább teljesen mást tükrözött. Teljesen mást, mely sokkal kellemesebb érzéseket kelthetett volna benne, ha éppen nem kőszoborként, mozdulatlanul kellett volna állnia a férfi érintését.
Perselus újból megemelte pálcáját, majd a következő pillanatban Chamille érezte, hogy izmai felszabadulnak a fogságból. Mégsem mozdult, a szeme sem rebbent. Arcvonásai ugyan kisimultak, de szemei elvesztek a másikéban. Tekintetük mélyen összekapcsolódott, és mintha féltek volna egymást elengedni, fogságban tartották a másikat.
Chamille szívesen állt volna még így sokáig. Már régen nem volt olyanban része, amit akkor átélt. Tíz évvel ezelőtt pontosan így veszett el a fekete forgatagban, és ennek megismétlődése cseppet sem esett nehezére. Korábbi félelme, előítélete eltűnt, elsodorta valami más, mely a feneketlen tó mélyéről bukkant föl újra.
- Megnyugodtál? - duruzsolt Perselus régóta ismert, kellemes hangja, majd kezét leemelte arcáról.
Chamille némán bólintott, és legszívesebben a férfi karja után nyúlt volna. Ha tehette volna, megállította volna az időt ott, abban a pillanatban. Az idő gonosz homokszemcséi azonban galádul pörögtek alá, cseppet sem kedvezve az ilyen kívánalmaknak. Perselus ellépett előle, majd a válla fölül nyersen szólt vissza:
- Akkor ülj le, és higgadtan mesélj el mindent! - utasította, majd pálcájával intve talpra állított egy felborult széket.
Chamille leereszkedett a székre, majd csodálattal figyelte a férfi nyugodt, határozott mozdulatait, ahogyan még néhány dolgot a helyére tesz. Megszeppenve, előreesett vállal várakozott, mint egy büntetésben lévő kislány, aki abban reménykedik, hogy a másik dühe elszáll, elfelejti a büntetés okát.
Perselus azonban rövid időn belül megelégelte ezt a csendet. Szigorúan megrovó tekintetével végül szóra bírta, így hozzáfogott a kehely-história elbeszéléséhez.
Megpróbálta összeszedetten előadni a tragédiát, de mire az események sorának vége felé közeledett, olyan zaklatott lett, hogy képtelen volt egybefüggően beszélni. A helyzetet pedig tovább rontotta, hogy Perselus egyre idegesebben rótta a köröket a szobában. Arca ugyan higgadtnak tűnt, de járásán jól látszott a feszültség. Nem volt csoda hát, hogy Chamille, mire elbeszélésében a gyengélkedőn fekvő eszméletlen diákokhoz ért, végkép elsírta magát.
- Hogy jutott eszedbe felhasználni oktatásra a kelyhet? - kérdezte ekkor Perselus, aki járkálását végre egy pillanatra felfüggesztette.
- Honnan tudtam volna, hogy mi az, amikor nem mondtál róla semmit! - szipogott Chamille.
- Gondoltam, rájöttél, hogy nem egy egyszerű pohárkát kaptál! - húzta el száját Perselus úgy, mint régen egy elégtelen felelet hallatán.
- Igen, de nem mondtad, hogy mi az! - tartott ki neheztelése mellett Chamille. - Honnan tudtam volna, hogy az egy horcrux? Egyáltalán mi az a horcrux?
- Sejtettem, hogy nem tudod! - mosolyodott el lekicsinylőn Perselus, amitől Chamille arcába szökött a vér. - Egy tárgy, ami egy nagyon bonyolult sötét varázslat révén egy mágus lelkének darabkáját tartalmazza.
- De miért adtad nekem? - kerekedett el Chamille szeme. Elég bizarr dolognak tartotta a dolgot. Összefüggéseket azonban nem csak saját ügyével kapcsolatban nem talált, de azt sem értette, hogy a többiek miért féltek annyira ettől a tárgytól. Hiszen önmagában egy mágus lelkének darabkája nem olyan veszélyes! Honnan tudhatta volna, hogy kitől is származik az a kis darabka?
- Azt akartam, hogy Potter kezébe jusson - felelte Perselus dühösen, és újabb sétába kezdett, miközben egy pálcamozdulattal helyreállított egy összetört vázát, és a komódra lebegtette.
- Hát odajutott, teljesült a kívánságod - vágta oda Chamille szemrehányóan jelezve, hogy a férfi tehet az egészről.
- De nem így! - legyintett dühösen Perselus, majd egy újabb képen volt a sor, hogy a falra kerüljön. - Nem csodálom, hogy ekkora ügy lett belőle! Még jó, hogy nem lett nagyobb baja senkinek...
- Azt hittem, ez volt a célod, végezni Harryvel, meg velem, de talán még többekkel - feszegette tovább Chamille.
- Senkivel nem akartam végezni, de legfőképpen nem veled! - nézett Perselus a nőre úgy, hogy annak elakadt a lélegzete, hát még attól, amit ezután hallott. - Azért is itattam veled a kehelyből azt a főzetet...
- Ezért nem veszítettem el az eszméletemet, ahogyan a többiek...- gondolkodott hangosan Chamille, döbbenettől tágra nyílt szemekkel.
- Nem gondoltam volna, hogy erre használod fel ezt az ereklyét! Azt terveztem, hogy majd ha eljön az ideje, tudatom veled, miként juttathatod Potter kezébe anélkül, hogy különösképpen gyanút fogna.
- Igen, talán több dolgot el kellene nekem mondanod, és akkor elkerülhetnénk ezeket, a kellemetlen baleseteket! - dohogott Chamille sértődötten.
- Jobb, ha nem tudsz előre mindent! - mondta Perselus, majd elgondolkodva a szemközti csupasz falra meredt.
- Gondolod te! - méltatlankodott tovább a nő. - Ennyire azért nem kell hülyének nézned!
- Nem nézlek hülyének, csak... - csattant fel Perselus, majd miközben a földre hullott festményt visszavarázsolta az előbb szemügyrevett falszakaszra, gyorsan odavetette, mintegy mellékesen: - nem akarom, hogy valami bajod legyen.
Chamille nem szólt, csak némán figyelte, ahogy Perselus szép sorjában rendet rak a lakásban. Jól látta rajta, hogy nem csak rendrakási mániája uralkodott el rajta, hanem miközben pálcája rutinosan pöccintget, gondolatait rendezgeti. Milyen szívesen belelátott volna azokba a gondolatokba, hogy ezernyi kérdésére végre választ kaphasson!
- Perselus, mi a célod? - kérdezte, amikor a rend csaknem helyreállt.
- Ez pont olyan dolog, amit még ráérsz megtudni - vetette oda Perselus nyersen.
- Nem, nem érek rá megtudni! - harsant Chamille, eddig viszonylag visszafogott hangja, majd felpattant a székből. - Úgy játszadozol velem, mintha egy élettelen eszköz lennék a kezedben, mintha a szolgád lennék, vagy egy üres bábu! Elegem van, Perselus! Ember vagyok, akinek jogai vannak, nem vagyok kötelezhető semmire, és...
- Chamille, fejezd ezt be, kérlek! - kapta el Perselus az erősen gesztikuláló nő karját, mert fenyegető ujjai lassan már elérték arcát.
- Akkor mondd el! - nézett farkasszemet Chamille a férfival. - Mondd el, hogy mi a célod? Mire kellek neked? És...miért ölted meg Dumbledore-t? Perselus, miért lettél gyilkos?
Chamille hangja a végére elcsuklott, a férfi döbbent arcát csak homályosan látta könnyei mögül. A hosszú ujjak lecsusszantak karjáról, Perselus hátat fordított. Megrökönyödése azonban csak néhány másodpercig tartott.
- Ezeket a részleteket nem kell tudnod - vetette oda aztán flegmán.
- Perselus! - rikkantotta Chamille dühösen.
- Gondolkozz Chamille - pördült meg izzó szemekkel a férfi. - most is kis híja volt, hogy Elisabeth Delightful nem turkált az emlékeidben. Mit gondolsz, mit szólna, ha találna ilyen apró információkat rólunk,kettőnkről? Velem szövetkezni annyi, mint az Azkabanba jutni! Gondolom, ezt nem akarod! - Chamille nem válaszolt. Hát persze, hogy ezt nem akarta, de a sötétségből is elege volt, amiben bizonytalanul tapogatózott. - Na látod! Hidd el, én mindent jól átgondoltam! Mindent meg fogsz tudni, de egyelőre veszélyes lenne felvilágosítani olyan dolgokról, amik bajba juttathatnak.
- Ennél nagyobb bajban nem lehetek! - szögezte le Chamille reménykedve abban, hogy Perselust valahogyan mégis ráveheti a felvilágosítás megkezdésére.
- De, lehetnél! - bólintott határozottan a férfi.  - Maradj veszteg, és csak azt tedd, amit én mondok!
- Perselus, legalább azt áruld el, melyik oldalon állsz, melyik oldalon kell olyat tennem, amihez semmi kedvem?
- Te mit gondolsz? - kérdezett vissza Perselus kimérten.
- Más az, amit szeretnék, és más az, amit gondolok! - felelte Chamille, majd a kérdő tekintetre tovább folytatta. - Az, hogy megölted Dumbledore-t, tény. Ugyanakkor arról a Perselusról sohasem tudnám elképzelni ezt, akit tíz évvel ezelőtt ismertem meg.
- Én ugyanaz a Perselus Piton vagyok!
- Nem tudom, Perselus! Néha igen, néha nem! - csóválta fejét elbizonytalanodva Chamille.
- Mindig az vagyok!
Tekintetük újból összefonódott. Chamille ennél jobban már össze sem zavarodhatott volna. Valóban abban a pillanatban úgy érezte, a régi Perselus Piton áll lőtte, és legszívesebben hozzábújt volna, hogy ajkaik forró csókban találják meg egymást. Ugyanakkor a tények, tények voltak, melyet az ember szépítgethet, de meg nem másíthat.
A férfi hangjából, és szavaiból arra következtetett ugyan, hogy jó szándék vezérli, csak kérdés, hogy kinek a malmára, hiszen Dumbledore ellensége még csak véletlenül sem állhat a jó oldalon.
A kétség így ugyanúgy kétség maradt, és semmivel sem lett okosabb. A férfi tekintete azonban vonzotta, régi emlékeket, érzéseket ébresztett fel, és ebben az állapotban szinte akármit képes lett volna elhinni, elfogadni.
- Chamille, az elkövetkezendőkben ne tegyél semmi meggondolatlant! Amint észrevetted, ha idejössz , tudom hogy beszélni akarsz velem, és amilyen gyorsan csak tudok utánad jövök.  Persze jobb, ha csak végszükséglet esetén hívsz, nehogy feltűnjön másoknak, de inkább hívj, mint hasonló galibát okozz.
- Sajnálom! - sütötte le szemét Chamille, egyre kevésbé állva a férfi túlzott közelségét.
- Most egy jó darabig nem lesz semmi dolgod. Csak taníts, és ne tegyél semmit!
Perselus, mondandóját befejezve ajkához emelte a kis üvegcsét, majd húzott belőle annyit, amennyire szükség van. Néhány másodperc után újból Bob nézett vissza rá, majd egy „viszlát”-tal távozott.

Chamille-t  lelkiismerete elsőként a gyengélkedőre hajtotta. Remélte, hogy Harry azóta már magához tért, bár fogalma sem volt, hogy ha valóban ébren van, akkor mit is mond majd neki. Háborgó lelke azonban csak efelé hajtotta. Úgy érezte, ha láthatja, hogy a fiú rendben van, némiképp megnyugodhat.
Amikor belépett a gyengélkedő ajtaján, Madame Pomfrey fogadta.
- Segíthetek? Talán rosszul van, tanárnő? - kérdezte készségesen, s sajnálkozó arcából ítélve, Chamille jogosan érezte úgy, hogy valószínűleg meglehetősen ijesztően néz ki. Vagyis, pontosan úgy, ahogyan érzi magát: borzalmasan.
- Nem, én jól vagyok, csak... csak Harry iránt érdeklődöm - magyarázta Chamille zavartan, miközben a javasasszony szemrehányó tekintete méregette.
- Szerencsére, már magához tért! - mondta Madame Pomfrey elég tisztességesen megnyomva az első szót. - De nem tud vele beszélni, mert alszik!
Chamille olyan kicsinek érezte magát a magabiztos nőszemély szikrázó tekintetének kereszttüzében, hogy lemondóan pördült a bejárati ajtó felé.
- Tanárnő! - szólalt meg ekkor egy fátyolos, rekedt hang a háttérben. - Szeretnék beszélni önnel!