16. Fejezet

Justus feldúlva lépett be az irodába. Chamille eddig még egyszer sem látta ilyennek. Még előző nap sem, amikor majdnem egy évfolyamnyi diák feküdt a gyengélkedőn. Gondolatai azonban olyannyira a Merengőben látottakon járt, hogy eleinte képtelen volt a férfi szavaira figyelni.
- Ez borzasztó! Mi jöhet még? -dohogott Justus idegesen.
Arcán tisztán látszott, hogy olyannyira felzaklatták a történtek, hogy már nem is emlékezett Chamille-lal megkezdett beszélgetésükre. Persze ezzel Chamille sem volt másként. Minden eltörpült amellett, amit megtudott. Mégis összeszedte magát, és igyekezett némi érdeklődét mutatni a férfi zaklatottsága iránt.
- Mi történt? - kérdezte, miközben szemével alig bírta követni az előtte cikázó férfit.
- Borzasztó! - ismételte Justus tajtékozva. - Soha életemben nem találkoztam még ilyen barbárokkal! Pedig sok szörnyűséget láttam, elhiheted! De ilyet...ilyet még nem!
- Justus, mi történt? - elégelte meg Chamille a férfi érthetetlen kifakadásait.
- Hogy mi? - torpant meg végre Justus, és őrülten villogó szemekkel fordult Chamille felé, mintha ő bármiről is tehetne. - Feltörték a...
Hirtelen elhallgatott, és Dumbledore portréja felé fordította a fejét. Az idős igazgató nem volt sehol. Justus még körbehordta tekintetét a többi festményen is, hátha elődje valamelyikre átlátogatott, de úgy tűnt, Dumbledore nem csak a vásznat, hanem a helységet is elhagyta.
- Justus? - türelmetlenkedett tovább Chamille, aki pontosan tudta, hogy Dumbledore még egy perccel ezelőtt a helyén volt. Ő maga sem értette, miért távozott olyan hirtelen, és egyáltalán mi oka volt rá. Eddig még sohasem látta a keretet üresen.
- Már megint elment... - konstatálta Justus, átmenetileg megfeledkezve zaklatottsága okáról, mintha az igazgató elvándorlása, ami mellesleg mágikus portréknál gyakran megesik, annál fontosabb lenne. - Mostanában gyakran eltűnik, aztán mikor visszajön, olyan gondterhelt. Alig szól, pedig eleinte olyan beszédes volt...
- Mi történ, Justus? - irányította vissza a beszélgetés menetét Chamille.
Justus visszafordult Chamille felé. Tekintete olyan volt, mint a messziről jött emberé, aki nem érti a helyiek beszédét, de aztán gondolatai visszazökkentek.
- Feltörték a kriptát, és Dumbledore sírját...
- Micsoda? - kerekedett el Chamille szeme. Most már tökéletesen megértette a férfit. Ilyen szörnyűségről ő is csak krimikben olvasott. - de hogyan, kik és miért?
- Bizonyára Halálfalók...más nem lenne képes ilyen szörnyűségre!
- De mit akartak?
- Nem tudom... - fordult Justus ismét az üres portré felé. - Talán csak meg akartak bizonyosodni róla, hogy Dumbledore tényleg meghalt... Néha nekem is olyan érzésem van, mintha még élne...
- Sokáig nem tudjuk elengedni azokat, akiket kedveltünk. Úgy érezzük, mintha még mindig élnének, és itt lennének közöttünk. Én pontosan így vagyok a nagymamámmal, aki tavaly halt meg...
- Nem, ez más...
Chamille-t kirázta a hideg. Vajon, mire gondol Justus? Mi lehet az a más? Egy ember vagy él, vagy halott. Ha a szelleme itt marad az egy különös állapot, de nem tudott róla, hogy Dumbledore szelleme itt keringene az iskola falai között. Nem, az biztosan nem maradhatna titokban!
- De meghalt - motyogta Justus, mintegy választ adva Chamille kérdésére. - Láttam...
Tekintetét leemelt a portréról, és a semmibe révedt. Olyan megtört, olyan elesett volt, hogy Chamille megsajnálta. Figyelmen kívül hagyva azt a sok pletykás méltóságot a falon, közelebb lépett Justushoz, és finoman megsimogatta arcát, mint ahogyan az elkeseredett kisfiút az édesanyja. A férfi nem tiltakozott. Megragadta kezét, és belefektette arcát a tenyerébe.
- Nem tudom, mi folyik itt, Chamille - mondta fáradtan. - Néha úgy érzem, kevés vagyok én ehhez.
- Ne mondj ilyet! - vigasztalta Chamille, és ha nem látta volna korábban, milyen magabiztosság, határozottság uralkodik a férfiban, ha arra van szükség, akkor akár el is hihette volna keserű szavait. - Az iskola nagyon jó helyen van a te kezedben.
- Ó, drága Chamille! - mosolyodott el végre Justus. - A te naivitásod mindenen felül múlik!
Hát, sok mindent tudott magáról Chamille, csak azt nem, hogy naiv. De nem vitatkozott. A férfi naivnak akarta látni, hát meghagyta ebben a hitben. Ráadásul sok dolog volt, amiről nem akart beszélni, még annak érdekében sem, hogy bebizonyítsa, mennyire nem is naiv.
Úgy tűnt azonban ezektől a „naiv” szavaktól Justus magához tért, és felismerte, a hely nem éppen alkalmas arra, hogy intim helyzetbe kerüljön a felettébb csinos kolleganővel.
- Azonnal a Minisztériumba kell mennem! - lépett el a nőtől határozottságát visszanyerve.
- Hát persze...
A korábbi beszélgetés már teljesen lényegtelennek tűnt. A horcrux-kérdés elfelejtődött. Más foglalkoztatta őket. Teljesen más.
A következő napokban teljesen bizonyossá vált, hogy Halálfalók voltak, akik behatoltak a kriptába. Arra azonban nem derült fény, hogy volt valami más szándékuk is, csak megzavarták őket, vagy Justusnak tényleg igaza volt, és csupán arról akartak meggyőződni, hogy Dumbledore holtteste a sírban van.
Chamille-t is felháborította az eset, mint mindenkit, mégis sokkal jobban foglalkoztatta az, amit Perselusról tudott meg. Teljesen másként világította meg ugyanis a történteket. Persze így is volt jó néhány dolog, amit nem értett Perselus viselkedésében. De talán tényleg csak őt védte vele! Igen, így minden jobban hangzott. Legszívesebben azonnal találkozott volna vele, hogy elmondja, már tudja, melyik oldalon áll, és kész rá, hogy bármiben segítse, amiben szüksége van rá. Hirtelen egy angyalnak látta őt, bár fogalma sem volt, hogy ennek az „angyalnak” mi is a küldetése. Nem számított! Ez nem számított! Sok titok volt még, amit nem értett. Amit a legnehezebb volt elfogadnia, hogy megölte Dumbledore-t. De vajon miért? Ha az ő oldalán állt, ha neki szolgált, akkor miért? Erre nem kapott választ a Merengőben!
Míg körülötte mindenki a halálfalók sírgyalázása miatt forrongott, ő azon tanakodott, miként juthatna ismét a Merengőhöz, hogy kaphatna kérdéseire újabb választ. Ez azonban cseppet sem volt egyszerű, így a hetek csak teltek anélkül, hogy bármi is történt volna. Ő csak nézte azt a régi fényképet, rajta a komor férfi arcát, és kereste a válaszokat, próbálta megérteni lépéseit.

Közeledtek az ünnepek. Bármi is történik a világban, az emberek mindig ugyanolyan lázzal készülnek a Karácsonyra: vacsoraszervezés, ajándékok vásárlása. Chamille is hazakészült, mint szinte mindenki az iskolában. Megvette az ajándékokat, és felkészült a néhány kellemes, ugyanakkor unalmas napra.
Minden évben ugyanúgy teltek el a karácsonyi ünnep napjai. A forgatókönyv pontos volt, és megváltoztathatatlan. Néha a személyek némiképpen változtak, ha valaki távozott az élők sorából, vagy ha új taggal bővült a család, de a vacsorák, ebédek ugyanúgy zajlottak.
Ebben az évben sem volt ez másként. Chamille apja nagy örömmel fogadta lányát. Mióta elbúcsúzott tőle, igyekezett pontosan informálódni a távoli országban történő eseményekről, így hozzávetőlegesen tudott minden szörnyűségről, ami Angliába, azon belül a Roxfortban történt. Rém büszke volt lányára, hogy ebben a nehéz helyzetben a jövővel, a diákok oktatásával foglalkozik.
Chamille úgy érezte, apja túlságosan nagy jelentőséget nyújt az ő szerepének, de nem magyarázkodott, nem ellenkezett. Sok titka volt, túl sok!
A békés ünnepek elteltével visszautazott Roxfortba, mert nem volt kedve a szilvesztert is szülei társaságában eltölteni. Senki nem volt ugyanis, akihez mehetett volna. Ismerősei szinte mind családi fészekben ünnepelt, hiszen , mint ahogyan Marthanak is, ott voltak a gyerekek. Más meg nem volt... Nem voltak férfiak, nem volt senki, aki elszórakoztathatta volna úgy, mint eddig minden évben. Megváltozott az élete? Igen, sok minden megváltozott! Talán ő is megváltozott, más lett ettől a helyzettől.
Sodródott a sorssal, mint ahogyan eddig is. Eddig azonban mindig volt egy társ mellette, akivel sodródhatott.  Most azonban magányos volt, és sorsa más kezében volt, aki pillanatnyilag magára hagyta. Eltérítette, megváltoztatta, és magára hagyta. Megtette ezt már egyszer, vagy ő tette meg vele, ki tudja ezt már ennyi év után! Minden esetre Chamille úgy érezte, a múlt a jelenbe siklik. Minden más volt, a helyzet is, mégis olyan, mintha ugyanaz lenne.
Eljött a Szilveszter este, és neki nem volt más, mint az a néhány diák és egy-két tanár, aki az iskola falai között maradt. Soha nem volt még ilyen komor Szilvesztere. Nem ehhez volt hozzászokva, és most is tiltakozott ellene minden porcikája.
Imádta a hangos bulikat, a táncot... a férfiakat. A Szilveszter éjszaka pedig teljesen alkalmas volt az ilyesfajta kilengésekre. Hiába nyugodott bele, hogy ezúttal másként lesz, nem bírt magával. Felöltözött az alkalomhoz leginkább illő estélyi ruhába, és elindult az éjszakába. Mint akkor, tíz éve... Csak most magányosan. Nem baj! Jól akarta érezni magát, kikapcsolni!
Roxmortsba ment. A főutca már hangos volt a Három seprűből kiszűrődő zenétől. Ott volt a helye! Gondolkodás nélkül bement. Megjelenése nem kis feltűnést keltett, hiszen ez a fajta társaság nem nagyon volt hozzászokva hasonló jelenséghez.
Chamille hamar fel is mérte, hogy ebből a brancsból aligha talál magának megfelelő partnert, de nem akart meghátrálni. Némi erősítőre azonban szüksége volt, hogy elviselhetőbbé tegye a körülményeket, így egyenesen a pulthoz ment. Egyik poharat hajtotta a másik után, és megfelelő alkoholmennyiséggel fejében, már nem is volt olyan szörnyű a helyzet.
Jó zene szólt, a legmegfelelőbb ritmussal. Több pár lejtett már a félretolt asztalok között. Chamille mosolyogva figyelte őket, míg lába folyamatosan járta az ütemet. Keresztbetett lábán szétnyíló szoknyája olyan olt, mint felhívás a keringőre. Nem kellett sokat várnia, és akadt is jelentkező, aki megpörgesse. Valami tejfölösszájú, alig pár éve végzett mágusnövendék lehetett, de Chamille-t cseppet sem érdekelte. Ráadásul remekül táncolt! Alkoholtól ernyedt izmai maguktól engedelmeskedtek a férfinak, és a zenének.
A tejfölösszájút aztán egy jóval idősebb követte, majd egy másik. Egy idő után már kézről-kézre járt. Pörgették, forgatták, hangosan kurjangattak. Igazán a tetőfokára hágott a hangulat, melyre olykor-olykor rásegítettek egy pohárka vajsörrel, vagy valami erősebbel.
Folyamatosan akadt, ki táncba vigye. Boldogan feledkezett meg mindenről, és csak a jelennek szentelte minden gondolatát. Hogyne érezte volna jól magát, hiszen a társaság középpontjában volt! Felhőtlenül kacagott a többiekkel, pedig feje már szédült, ahogy egyiktől pördült a másikig. Öten-hatan vették már körül, és aki éppen nem táncoltatta, az füttyentve tapsolt. Voltak idősebbek, fiatalok, de egyik arcát sem figyelte meg különösen. Jelentéktelenek voltak mind, csupán arra jók, hogy szórakoztassák.
A zene lendülete éppen jókor váltott. Andalító dallamok töltötték meg a levegőt. Chamille már indult volna, hogy leül megpihentetni igénybevett lábait, de a férfi, akinél utoljára landolt, nem engedte. Maga felé fordította, egy kezét a derekára simította, a másikba az ujjait zárta. Lassan lendültek mozgásba, mintha az ütemet keresné, pedig ütem alig volt, csak a megnyugtató dallam, amire az ember magától ring. A férfi eleinte mégis bizonytalannak tűnt. De aztán a bizonytalanság elmúlt, és úgy szorította magához, hogy testük szinten minden ponton összeért. Lágyan lejtettek, bár ez talán nem is tánc volt, hanem két vágyakozó test közös mozgása. Chamille kipirult arccal adta át magát. Emlékek támadták a messziből. Egy férfi táncolt ilyen rosszul, és ugyanez a férfi tudta úgy magához vonni, hogy ne akarjon elszabadulni.
Érezte, hogy finoman reszketni kezd, bármennyire is küzd ellene. Félve emelte meg fejét, hogy a férfi szemébe nézzen. Idegen volt az arc, de a tekintet, a tekintet sokat elárult. Hosszú pillanat volt, amíg állták egymás pillantását, közben pedig az egyre hevülő vágy ringatta testüket.
Chamille a férfi vállára fektette fejét. Becsukta szemét, és azt akarta hinni, amit hitt. Ott voltak, ahol tíz éve, és ugyanazt érezték, amit tíz éve. Hogy miért ismétlődik meg minden? Nem érdekelte. Még az is felmerült benne, hogy talán azért, hogy folytatódjon, de azt sem bánta volna, ha csak addig a pillanatig tart. Jó volt lebegni gondtalanul, abban a hitben, hogy a férfi öleli, kire mindig vágyott, kinek emléke sohasem homályosult el.
A zenének vége lett. Chamille teste még ringott tovább, hiszen már rég nem a zene mozgatta: az elfogyasztott alkohol, a zene, a ringó tánc...Perselus.
Hirtelen tálcák jelentek meg a levegőben pezsgővel teli poharakkal. Igen, közeledett az éjfél. Mindjárt új év kezdődik!
Leemelt egy poharat, és fordult partnere felé, de az eltűnt a forgatagban. Idegesen kapkodta fejét, de sehol sem találta. Előbbi partnerei azonban nyomban körülötte teremtek, hogy elsőként koccinthassanak majd vele az újév örömére.
A józanodás hirtelen ütötte fejbe, és lüktető halántékot hagyott maga után. Hol van már az alkohol bódító hatása, hogy ne kelljen gondolkodni, hogy ne legyen se múlt, se jövő? Hiszen jó volt ott, miért lett vége?
Chamille-t hirtelene menekülési pánik kapta el. De nem mozdulhatott. A következő pillanatban már megkezdődött a hangos visszaszámlálás, majd az újévköszöntő ujjongás. Poharak koccantak, és sorba jöttek az idegenek, hogy alkoholszagos, szaftos csókokat nyomjanak arcára.
Felfordult a gyomra. Úgy érezte, megfullad, ha nem jut ki a szabadba. Rohanva lekapta kabátját a fogasról, majd feltépte az ajtót, és fújtatva lépett ki a hóba.
Hideg volt kint, de a harapható levegő most jót tett. Körülnézett a kihalt utcán, majd lábai valami felülálló hatalomnak engedelmeskedve elindult a Kökörcsin köz felé.
Már félúton járt, amikor hirtelen őrültségnek tartotta a gondolatot, hogy annak a férfinak a személyében Perselussal táncolt. Miért is jött volna ide most, amikor már hetek óta nem is látta, sőt nyár óta tulajdonképpen egyetlen találkozásukat sem köszönhette neki. Miért jelent volna meg most itt, ahol annyian láthatják. Persze, igen kicsi az esélye, hogy ilyen alakban bárki is felismerné...De mégiscsak őrültség!
Ahogy a kis kerti kapu elé ért, hevesen dobogó szívvel, pihegve nézett a sötét ablakokra. Nincs ott senki! Ha viszont belép, azzal magához hívhatja...De mit mondjon neki? Mondja, hogy úgy képzelte, vele táncolt a Három seprűben, hogy olthatatlan vágyat érzett, hogy láthassa, hogy vágyik érintésére, a régi csókra?
Ostobaságnak tartotta, mégis valami odabent azt súgta, hogy be kell mennie.
Döntött. Kinyitotta a kiskaput, és elindult a hóval fedett járdán. Hideg széltől könnyező szemekkel figyelte az utat, hátha megpillant csak egyetlen cipőnyomot, ami jelezhetné, a férfi már odabent várja, de a fehér takaró érintetlenül, keményen roppant talpa alatt. Az ajtó elöl, még visszafordulhatott volna, de nem akart. Egyetlen dolgot akart: a férfit. Azt, amelyiket tíz éve maga mögött hagyott. Ő táncolt vele ott a kocsmában akkor is, és most is. Még ha őrültség is volt, így gondolta.
Benyitott hát. Szél csípte arcát kellemes meleg csapta meg. Sötét volt, de szeme már rég hozzászokott a kivilágítatlan közben végighaladva. A bútorok körvonalai ismerősként köszöntek vissza rá. Csend volt, és nyugalom. Fülében a kocsma zaja zsibongott még, hidegtől dermedt arca most égett. Meleg volt. Szokatlanul meleg, mégis csak nehezen jutott el tudatáig, hogy ez igen meglepő a lakatlan házban.
A felismeréstől teste csak még jobban lángra lobbant. Nem mert mozdulni. Várta, hogy történjen valami, mert most már biztosan tudta, hogy történni fog valami.
- Tudtam, hogy el fogsz jönni! - szólalt meg ekkor váratlanul az oly ismerős hang.
Ezt akarta, számított rá, várta, hogy a férfi ott legyen, a valóság mégis megriasztotta. Hevesen kalapáló szívvel pördült meg. Reszketett, mint nyári szélben a nyárfalevél. Perselus állt előtte, hozzá egészen közel. Arcát alig látta, de érezte illatát, alkohollal színezett leheletét. Ott volt, akire vágyott, akivel már hetek óta találkozni akart, mégis megbénult. Hihetetlennek találta ezt az egészet: hogy táncoltak, hogy most itt vannak együtt, ahogy akkor régen...
- Te voltál az? - kérdezte elfúló hangon, és a félhomályban kereste az ismerős vonásokat.
- Kicsoda? - kérdezte Perselus a szokásos cinikus hangon, amitől Chamille elbizonytalanodott. Túl szép lett volna ez az álom!
- Hát, akivel... ott... a Három seprűben táncoltam...
- Ja, akinek a karjaiba omlottál? - lépett el Perselus előle. A bekukucskáló Hold sápadt fénye arcára vetült.
- Nem...nem te voltál? - dadogta Chamille. Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, és az álom lassan rémálommá vált.
- Kissé szánalmas vagy, ahogy bárkinek képes lennél odaadni magad! - taposott Perselus Chamille egyre megsemmisülő önérzetébe.
- Mit kerestél a Három seprűben? - kapálózott Chamille az ingoványban, ami éppen lehúzni készült.
- Volt egy kis dolgom... - vágta oda Perselus foghegyről. - Aztán kíváncsi voltam, hogy kinek sikerült így feldobni azt a sivár kocsmát. Hát, meglepődtem! Meglehetősen lejjebb adtad az elmúlt években! Úgy tudtam, alaposan megválogatod a partnereidet! Talán öregszel? Na igen, a te korodban már más...
- Mit akarsz tőlem? - fojtogatta Chamille torkát a keserű megalázottság.
- Hogy mit? - lépett vissza a nő elé Perselus. Szemével félreérthetetlenül pásztázott végig testén, majd megállapodott a szétnyíló kabát alól feltárulkozó, mély dekoltázson. - Talán semmit, talán valamit. És te, te miért jöttél ide?
- Én csak... - kezdte Chamille, de hangja elakadt, úgy érezte megfullad, ahogy Perselus lassan kibújtatja a kabátból.
- Igen?
Válasz nem jött, de mintha az a férfit nem is érdekelte volna. A kabát nehéz szövete tompa surranással érkezett a padlóra. Chamille mellkasa idegesen járt le, s föl, ahogy Perselus ujjai a dekoltázs által szabadon hagyott bőrt cirógatta. A kellemes álom összemosódott a rémálommal, és már nem tudta, mire számítson, miben reménykedhet, mi fog ezután történni. Teste azonban megadta a válaszokat, és lassan nem kellett gondolkodni.
Perselus ajkai követték ujjait, melyek ezután a hosszú ruha cipzárát keresték. A szűk ruha felszabadulva adta meg magát, és ott kötött ki, ahol korábban a kabát. Chamille teste lángban égett. Vágyott a férfira, kívánta minden érintését, és csókját.
Az ő keze is elindult a másik felé, hogy szabadítva öltözetén, rövid időn belül saját bőrén érezhesse az övét, de valahányszor ilyen irányú mozdulatot tett, Perselus hárított. Chamille tapasztalt szerető volt, így egy idő után hagyta, hogy a férfi irányítson, ha úgy akarja. Neki csak egy vágya volt: végre megkapni őt.
Minden sejtje zsibongott, teste már ordított az őrültebb folytatás után. Túl hosszúra nyúlt már az előjáték, melyet ugyan mindig nagyon élvezett, most mégis szerette volna, ha végre a lényegre térnek.
Lebegett a simogatásoktól, az ajkak érzéki érintéseitől. Teste meg-megremegett, vágyakozón sóhajtozott. Olyan csodálatos, olyan hihetetlen volt ez az egész! Hát megkaphatná őt? Ami nem történt meg akkor tíz éve, most megtörténhetne? Igen, nagyon jól érezte, hogy ez fog történni! A régi sérelem elmúlt, és végre egymásra találhatnak!
Perselus ajkai érzékeny vállgödrébe vándoroltak, amitől önkéntelenül a férfi hátába markolt. Ugyan bódult volt már a vágytól, de ahogy Perselus ujjai dereka felé vándoroltak, boldogan ismerte föl a mozdulatot.
- Mégis te voltál az! - pihegte, és megadva magát hátra hajtotta fejét, hogy utat adjon a finom csókoknak.
A férfi azonban nem folytatta. Megemelte fejét, és a nő szemébe nézett, ahol nem láthatott mást, csak a féktelen szenvedélyt, melyet érintéseivel sikerült elérnie. Hosszan nézte őt. Chamille ajkai résnyire nyílva vártak a másikkal való vad találkozásra. A találkozás azonban váratott magára.
- Mint tíz éve... - susogta Perselus. Hangja kicsit furcsa volt, szokatlan ebben a helyzetben, de Chamille olyannyira nem volt már magánál, hogy ennek nem is tulajdonított nagy jelentőséget.
- Igen - suttogta vissza, és kiéhezve markolt a férfi vállába. Rettenetesen vágyott a folytatásra.
A folytatás azonban teljesen más fordulatot vett, mint ahogyan számított rá. Perselus hirtelen elkapta derekát, és az étkező asztal felé cibálta. Mozdulatai már cseppet sem voltak finomak, vagy kívánatosak. Chamille bódultsága fájdalmas véget ért, amikor háta nekicsapódott az asztal kemény lapjának. Nem volt több kényeztetés. Perselus a lényegre tért, de nem úgy, ahogy Chamille várta. Finom fehérneműje hangosan hasadt szét, és ugyan teste már fel volt készülve a másik befogadására, mégis őrült fájdalom terült el ágyékában.
- Ne, kérlek! Ez így fáj! - próbálkozott könnyes szemekkel, és megpróbálta eltolni magától a férfit, de ennek csak az lett az eredménye, hogy az erőszakosan leszorította kezét a törzse mellé. - Perselus, kérlek! Ne!
Kiáltásai, könyörgései eredménytelenül keringtek körülöttük. A férfi kíméletlenül hajtott a saját beteljesülése felé, és közben cseppet sem foglalkozott azzal, hogy a nőnek semmi öröme nincs ebben. Chamille zokogva reszketett alatta, és nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön, most törleszt igazán tíz évvel ezelőtti bűne miatt.
Hogy jogos-e, vagy sem, már nem latolgatta. A bosszú rettenetesen fájt testileg és lelkileg egyaránt. Egy idő után már csak arra vágyott, hogy végre vége legyen. Nem tartott sokáig, hiszen Perselus is kellőképpen felhevült volt már, mégis végtelenül hosszú időnek tűnt, mire a kemény lökések és a feszes szorítás abbamaradt.
Érezte, hogy bőrét több helyen felhorzsolta az asztal durva széle, és tudta, hogy Perselus ujjai lila foltot hagynak majd. Mégis, mikor a férfi, dolga végeztével, ellépett tőle, nem a testi fájdalom kínozta igazán, hanem a megalázottság okozta lelki fájdalom. Még soha, senki nem bánt így vele! Őt kényeztették, lesték minden gondolatát, udvaroltak neki, szeretkezési különbözőek voltak, mégis mind gyönyörrel jártak. Ez most nem!
Zokogva csúszott le a padlóra. Meztelen térdét átkulcsolva feküdt az asztal előtt.
- Most már kvittek vagyunk! - köpte oda Perselus még egyet belé rúgva, majd kirobogott az ajtón.
A testi szenvedélytől felforrósodott levegőben sokáig hangzott Chamille keserű zokogása. Újév volt. Egy új év első napja, ami rohadtabbul kezdődött, mint akkor tíz éve. A jelen és a múlt teljesen összemosódott, mintha ettől a múlttól szabadulni sem lehetne, mintha minduntalan visszatérne, hogy emlékeztesse, hogy megbüntesse meggondolatlanságáért. A múlt fogságában vergődött, és kínzón hasított belé a felismerés: innen sohasem szabadulhat.