17. Fejezet

A Roxfort öreg, tölgyfakapuja nyikorogva zárult be Chamille árnyéka mögött. Saját magát éppen olyan öregnek érezte, mint amilyen az iskola volt. Fáradt volt, megalázott és csalódott. Csalódott mindenben és mindenkiben, de leginkább az életben. A múlt mérföldkövei most nevetségesnek, semmisnek tűntek. Úgy érezte, mintha kilépett volna régi énjéből. Védtelenné vált, mint a házától megfosztott csiga. A háza volt mindaz, amit az életben elért, ami mindennapjainak mozgatórugója volt, ami színessé, élettel telivé tette hétköznapjait. Ebből már semmi sem létezett, és ő csupaszon, kiszolgáltatva az élet minden szeszélyének sodródott az ismeretlen felé. Ijesztő volt ez az ismeretlen, és ő rettegett attól, ami még az úton várhat rá. Álmai, mélyen rejlő vágyai szertefoszlottak abban a pillanatban, ahogy meztelen háta nekicsapódott az asztal kemény lapjának, és ahogy Perselus durvaságát magán, magában érezte. A férfi ezzel a mozdulattal kitépte belőle azt a reményt, hogy esetleg feléleszthetik mindazt az érzést, amit tíz évvel ezelőtt elástak magukban, és hogy talán ott folytathatják, ahol az a szilveszteri éjszaka megszakította azt. Chamille most már tudta, hogy kislányos álom volt mindez, pedig már oly közelinek érezte azt.
Az épület kihalt volt, a szünidőre bennrekedt diákok is a lehetőségek adta módon magukat kimulatozva, már nyugovóra tértek. Egy lélek nem járt a folyosókon. Mintha még a szellemek is kimerültek volna, sőt a seregnyi portré tulajdonosai is békésen szunyókáltak.
Chamille, cafatokra hulló testét és lelkét minden erejével összetartva közeledett a szobája felé. Erre vágyott már azóta, ahogy elhagyta azt az átkozott házat. Ledőlni az ágyra, és nem gondolni semmire, majd aludni az örökkévalóságig.
Úgy érezte, ereje egyre fogy. Lenyomta a kilincset, és végre beléphetett. Teste már elernyedt, zúgó feje húzta az ágy felé.
-          Hol jártál? - zökkentette vissza Justus hangja a múltja egy apró töredékébe, ami olyan messzinek tűnt már, mintha meg se történt volna.
Chamille a hang felé fordította fejét, és csak ekkor vette észre, hogy a fal melletti fotelban üldögél hívatlan vendége. Úgy nézett rá, mintha csak egy délibábot látott volna, és már indult is tovább.
-          Chamille, mi bajod? - pattant föl Justus, és a továbbhaladást megakadályozva megállt előtte.
-          Mi lenne? - vágta oda Chamille bosszúsan. Rettenetesen vágyott már a nyugalomra, és arra a fekhelyre, ami a hálószobában várta. - Hagyj most!
-          Azért jöttem, hogy boldog újévet kívánjak! - állt tovább kitartóan előtte Justus.
-          Mi van, korábban aludt el a feleséged?
Chamille maga sem tudta, honnan jöttek a szavak a szájára, hiszen úgy érezte, agyában teljes a sötétség, képtelen a gondolkodásra.
-          Tudod, hogy...
-          Ezerszer mondtam, hogy nem kell magyarázkodnod!
-          Mi az ördög bajod van? - csattant fel most már türelmét veszítve Justus.
-          Az, hogy elegem van belőled, és mindenkiből! - fakadt ki az összes felgyülemlett feszültség, a temérdek sértettséggel együtt. - Azt hiszitek, nektek mindent lehet, velem azt tehettek, amit akartok! Elegem van abból, hogy a magadfajta férfi semmibe vesz, keresztülgázol rajtam, felvesz, mint egy rongyot, majd a sutba hajít, ha nincs rá szüksége!
-          Miről beszélsz? - kerekedett el Justus szeme, aki még sohasem látta a nőt ilyen állapotban. - Talán sokat ittál! Gyere, engedek egy kis vizet! Egy fürdő biztosan jót tenne!
-          Nem kell! Nem kell fürdő! Nekem az tenne jót, ha te, és mindenki békén hagyna! - kiáltott vissza Chamille, és a férfit megkerülve újból célba vette a hálószobát.
-          Chamille... - kapott utána Justus, de csak a kabátot érte, ami könnyedén leomlott  karjáról.
Chamille megtorpant. Hirtelen meztelennek érezte magát, pedig a gyönyörű estélyi ruha még mindig rajta feszített. Tudta, hogy már gyűrött, mint ahogyan ő is meglehetősen gyűrött volt, és tartása is rég elveszítette magabiztos erejét.  Kifacsart testét elesettnek, öregnek érezte.
-          Mi történt veled? - nyúlt Justus a karja után.
Chamille önkéntelenül lenézett csuklójára, amit Justus vizsgálgatott. Lila pacák sorakoztak rajta körbe, mint egy karkötő. Perselus ujjainak lenyomata.
-          Ki tette ezt veled? - kérdezte Justus őszinte aggodalommal, de Chamille most cseppet sem ezt hallotta ki a kérdésből, és egyébként is egyre jobban idegesítette a férfi jelenléte. Elege volt a férfiakból.
-          Eressz! - kapta el kezét Chamille. Szemei megteltek könnyel. Nem a fájdalomtól, hanem a foltok kellemetlen emlékeitől. - Semmi közöd hozzá! Te nem tartozol magyarázattal nekem, és én se neked!
Azzal magára hagyta a döbbent férfit, és becsapta maga mögött a hálószobaajtót. Még várt egy kicsit, hiszen sejtette, Justust nem rázhatja le ilyen könnyen. Nem tévedett.
-          Chamille, jobb, ha beszélsz róla! - folytatta az ajtó túloldaláról. - Igazad van, az utóbbi időben elhanyagoltalak, de annyi hivatalos ügy van... nem ez nem mentség, tudom... Gyere, ki kérlek, hogy lássam, rendben vagy!
Chamille nem válaszolt. Elfordította a zárban a kulcsot, majd elindult az ágy felé, lomha, vén boszorkány módjára.
-          Ha bántott valaki, előkeresem, és számon kérem! - folytatta tovább egyre hangosabban Justus. - De ahhoz el kellene mondanod!
Chamille levetette magát az ágyra, térdét felhúzva gömbölyödött össze. Míg hallgatta a férfi kifogyhatatlan érveit, könnyei forrón áztatták arcát. Fázott, de nem volt ereje betakarózni, sőt nem volt ereje még megmozdulni sem. Justus meg csak nem tágított, pedig már pokolba kívánta őt is, Perselust is, és az összes férfit, akivel valaha dolga volt.
Tudhatta volna, hogy egy egyszerű zár nem okozhat gondot egy mágusnak, de talán nem is gondolt rá, hogy nem tarthatja távol vele. Kis csend után az ajtó halkan kinyílt, és a sötét szobában Justus sziluettje közeledett felé. Annyira szeretett volna felpattanni, üvöltözni, majd elhessegetni a férfit, de nem volt rá képes. Csak feküdt tovább, és nyeldeste a könnyeit, miközben reszketett, mint egy ázott kismacska a bejárati küszöbön.
Justus nem szólt. Mintha felmérte volna a helyzetet, mintha megértett volna mindent. Nem volt több kérdése, csak betakarta, és letérdelt elé.
Chamille lehunyta szemét, hogy ne kelljen a férfira néznie, hogy ne találkozzon a fürkésző tekintettel. Sokáig érezte magán pillantását, ujjainak megnyugtató mozgását a fején, ahogy simogatja, mint beteg gyermekét az anyja, aztán végre elaludt.
Szerencsére még volt két szabadnap a tanítás kezdetéig, így volt ideje kiheverni, és átgondolni a történteket. Justus a következő két napot az iskolán kívül töltötte, így igazán senkinek nem kellett magyarázkodnia. Másnapossága is alig volt feltűnőbb, mint a többi tanáré, akik, valószínűleg ha nem is egészen úgy, mint ő, de szintén dorbézolással ünnepelték a Szilvesztert.
Chamille csak csendben részt vett az étkezéseken, majd már vissza is vonult a szobájába. Egy-egy alkalmi társalkodó partnerét azzal rázta le, hogy készülnie kell az óráira, de igazából csak magányra vágyott.
Nem tudta, hogy mi tévő legyen. Józan fejjel visszagondolva az éjszaka történtekre, Perselus utolsó szavai úgy hangzottak, mintha azok a búcsú szavai lettek volna, vagyis kiegyenlítve a számlát, megszabadult tőle. De vajon valóban így gondolta a férfi? Valóban szabadon mozoghatna, akár el is hagyhatná az iskolát, hogy visszatérjen otthonába? Hiába kereste a választ egy elejtett kijelentésben, vagy egy pillantásban, nem tudhatta biztosan, mire is gondolt ez alatt Perselus.
Első gondolata természetesen az volt, hogy akkor végre maga mögött hagyhatná ezt az egész rémálmot az iskolával együtt, de ahogy maga elé képzelte azt a sok diákot, akik szomjazva szívják magukba a jelen borzalmai miatt rendkívül fontos védelmi varázslatokat, becstelenségnek érezte, ha most magukra hagyja őket. Úgy érezte, ez a legkevesebb, amit tehet értük, ezért az országért. Keserves perceiben mosolyt csalt arcára a felismerés, hogy apja gondolatai csengenek vissza a sajátjaiban. Talán mégis hozhat valami jót ez az újév! Talán ezzel a nemes feladattal ellensúlyozhatja mindazt a szörnyűséget, ami vele történt, amivel ártott környezetének.
Mire megkezdődött a tanítás, már ugyanolyan, sőt talán még erősebbnek érezte magát, mint a borzalmas szilveszteri éjszaka előtt volt. A tudat, hogy talán megszabadult Perselustól, még jobban megerősítette abban, hogy most már végre a saját életét élheti, függetlenül mindenkitől. Fontosnak érezte magát. Perselus szándékosan, vagy saját akaratán kívül olyan feladatot adott a kezébe, ami nagyon nagy jelentőséggel bírt. Persze ez volt a feladata szeptember óta, mégis csak most szembesült vele igazán.
Lelkesen tanította mindazt, ami ugyan nem teljesen saját tudása volt, és leste, hogy miben tehetné még hasznosabbá magát. Leginkább azon gondolkodott el, hogy Perselus csupán azért küldte az iskolába, hogy majd bosszút állhasson múltbeli tette miatt, vagy valóban volt valami komolyabb terve is vele. Most, hogy már tudta, melyik oldalon is áll a férfi, úgy gondolta, talán valóban valami más oka is annak, hogy ide kellett jönnie Roxfortba, mint a bosszú, csak arra kellett volna rájönnie, hogy mi.
Jól emlékezett rá, hogy Perselus utolsó, félresikerült lépése alkalmával figyelmeztette, ne tegyen semmit addig, amíg ő nem utasítja, de a szilveszterkor történtek után Chamille erősen kételkedett benne, hogy valaha is kap majd utasítást. A rengeteg talány, és legfőképpen Perselus szerepe egyre jobban foglalkoztatta. Amikor egy délután Justus bejelentette, hogy bizonytalan ideig távol lesz, és kérte az összes kolléga felelősségteljes együttműködését a távollétében, Chamille úgy látta, végre eljött az a lehetőség, amikor ismét belepillanthat abba a merengőbe.
Késő este, amikor már sejtése szerint mindenki hálókörletében, szobájában tartózkodott, felosont az igazgatói szobába. Nem mert lámpást gyújtani, így csak a  kintről beszűrődő gyenge holdfény mellett próbálta kivenni a portrék alakjait. Nagyjából sejtette, hogy merre van Dumbledoré, így egyenesen felé tartott. Nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy az igazgató alakja a kereten kívül tartózkodik.  
A többi portré tulajdonosa mélyen szunyókált, így nyugodt lélekkel elindulhatott a szekrény felé anélkül, hogy felesleges szemtanuktól kellene tartania. Nem tudta pontosan,  mire is számít, mi az amit pontosan látni, vagy hallani akar, de a hetek óta tartó késztetés egyre erősebbé vált.
Kinyitotta a szekrényt, még egyszer visszapillantott a portrékra, majd belemerítette arcát a tálba. A helyszín nem sokat változott, hiszen ugyanúgy az igazgatói irodában állt, de az időpont teljesen más volt. A Nap magasan járt odakint, és erős fénye fehérre színezte az amúgy szürkés falat. A nagy íróasztal mögött Dumbledore ült békésen, vele szemben pedig Perselus állt korántsem olyan nagy nyugalommal. Szemei sötéten villogtak, arcizmai idegesen rángatóztak. Chamille-nak az a szilveszteri éjszaka jutott eszébe, amikor utoljára látta a férfit. Tudta, hogy a viszontlátás majd felkavarja, de magán lepődött meg a legjobban, hogy érzelmei cseppet sem úgy alakultak, ahogy sejtette. A fájdalom, a sértettség még ott lapult mélyen, de ahogy a gondterhelt arcot látta, teljesen más is előbukkant. Talán amiatt, hogy az évek óta tartó kínzó lelkiismeret-furdalás megszűnt azzal, hogy megbűnhődött régi tettéért, hogy most már úgy érezhette, egyikük sem lehet sértettebb a másiknál, de egyáltalán nem tudott gyűlölettel nézni rá. Ő volt az a férfi, akire mindig is vágyott, még ha tisztában is volt vele, most még távolabb került attól a lehetőségtől, hogy valóban az övé lehet, mint bármikor volt.
Csak nézte arcát, figyelte a gondoktól, aggodalomtól elmélyült barázdákat homlokán, és kizárta a képből azt a férfit, aki olyan durván, kegyetlenül bánt vele. Miközben érzelmei kusza pókhálójában vergődött, a két férfi csendben beszélgetett, szavaikra azonban csak nagy erőfeszítések árán volt képes teljes egészében odafigyelni.
-          Perselus, szerintem semmi ok az aggodalomra - nézett fel Dumbledore atyai melegséggel az előtte álló férfira. - Már mindent átgondoltam.
-          De minek kellett ebbe Pottert is belekeverni? Ahol ő megjelenik, csak zűrzavart kelt!
-          Az ő jelenlétére éppen annyira szükségünk van, mint Peterére. Ami pedig a zűrzavart illeti, azt gondolom, Harry nélkül is meg lenne.
-          Túl jóhiszemű, mint mindig!
-          Meglehet, de nem látom okát, hogy másként gondolkodjak a dologról.
-          Az én véleményem, hogy Pettegrew éppen annyira alkalmatlan erre a feladatra, mint Potter!
-          Ami Petert illeti, valóban nem sok mindent bíznék rá, de szerencsére az ő esetében nem is az ő képességeire kell hagyatkoznunk. Harry meg szerintem az elmúlt években éppen elégszer bizonyította, mennyire alkalmas a hasonló kihívások leküzdésére. Egy cseppet sem aggódom miatta - Dumbledore hangja továbbra is nyugodt volt. Chamille-nak olyan érzése támadt, mintha ez a beszélgetés már nem először zajlott volna le a két férfi között, mégis egyedül Perseluson látszott, dühíti az eredménytelen győzködés.
-          Talán nem bízik már bennem? - kérdezte sértődötten.
-          Perselus, a bizalmam éppen olyan erős önben, mint tizennyolc évvel ezelőtt!
-          Akkor, miért nem engedi, hogy én menjek a barlangba?
-          Ezt már nagyon sokszor átbeszéltük! Önnek más feladatot szántam!
Úgy tűnt, Dumbledore megelégelte az osztozkodást. Nehézkes mozdulattal rátámaszkodott az asztal lapjára, majd felállt. Holott Chamille már látta korábban a merengőben Dumbledore-t, csak most tűnt fel számára, hogy az elmúlt tíz év nem múlt el nyomtalanul az idős máguson. Arcát sokkal több ránc szőtte be, mint amikor vendégként járt az iskolában, és szemei olyan mélyen ültek, hogy belenézve olyan érzése támadt, mintha egy kútba tekintett volna. Járása meglassult, válla előre esett. Most nem is inkább egy nagy varázslóra, hanem egy öregemberre emlékeztetett. A legfeltűnőbb, és legijesztőbb mégsem ez volt rajta, hanem a sérült keze, ami olyan fekete volt, mintha tűzben égett volna. Egyedül a hangja nem változott. Éppen olyan meleg volt, mint mindig, és őt hallgatva az ember könnyedén elhitte, a jelenlétében nem történhet semmi baj.
-          Perselus, - folytatta Dumbledore megkerülve az asztalt. - Az ön feladata, hogy a főzetet előkészítse, és Petert továbbra is maga mellett tartsa. Nem szabad, hogy bármilyen indokkal is, de házon kívül kerülve érintkezhessen az övéivel. Egyelőre még ne beszéljen a tervről! Feltehetőleg úgysem érzékel majd a dologból semmit. Azért azonban, hogy bebiztosítsuk magunkat, az indulás napján emlékeztetnie kell rá, hogy az életét részben Harrynek köszönheti. Az elkötelezettje lett azáltal, hogy Harry megakadályozta Siriust abban, hogy azonnal végezzen vele. Hozzásegítette, hogy könnyedén megszökjön...
-          Ez is csak az ostobasága miatt történhetett meg! - vetette közbe sötéten Perselus.
-          Harry akkor tizenhárom éves volt. Nem tudhatta, hogy egy animágust fogva tartani kevés egy kötelék - intett Dumbledore - minden esetre, Peter tudja, hogy ha Harry nem lép akkor közbe, már rég nem élne. Amennyiben az imperiust le is tudná győzni, amit nehéz elképzelnem, ez az elkötelezettség megakadályozhatja abban, hogy Harry ellen cselekedjék.
-          De Dumbledore professzor...
-          Semmi további de, Perselus - veszítette el a türelmét az igazgató, bár ez inkább szavaiban és legyintésén volt észrevehető, mint arcán. - Bízzon bennem, mint ahogyan én is bízom önben! A feladat sikeressége mindannyinkon múlik, és ehhez feltétlen bizalomra van szükség.
Perselus látszólag belenyugodott, hogy a terv megváltoztatásáért nem tehet semmit, de Chamille jól látta arcán, hogy cseppet sem lett nyugodtabb, és továbbra is aggasztja valami. Chamille ugyan nem sokat értett ebből az egész beszélgetésből, de azt jól kivehette, hogy nem ádáz ellenségek párbeszédét hallotta. Inkább olyan volt, mint amikor apa és fia a közös vállalkozásban egymást félti a kudarctól. Ez pedig sehogy sem fért bele abba képbe, amit amúgy is nehéz volt elfogadnia, vagyis, hogy Perselus megölte Dumbledore-t.
-          És... mi legyen Malfoy-jal? - szólalt meg Perselus kis szünet után, mire az addig főnix madarával bíbelődő professzor ismét rápillantott.
-          Nem hiszem, hogy tartanunk kellene tőle...
-          Óvatlanság lenne túlságosan alábecsülni! Látom rajta, hogy közel jár terve megvalósításához és...
-          Amennyiben eljutna odáig, hogy megkíséreljen megölni, úgy gondolom, bár korom meglehetősen korlátozza képességeimet, azért még képes leszek megvédeni magam - lépett vissza Dumbledore az íróasztal mögé, és olyan könnyedén vett ki egy cukorkát az előtte álló tálkából, mintha a hétvégi programot beszélték volna meg éppen. - Ha pedig a megszeghetetlen eskü betartására kényszerülne... nos ezzel kapcsolatban is tisztáztunk már mindent.
Perselus nem szólt. Chamille érezte, hogy egy nagyon fontos pillanathoz érkeztek. Most nagyon is értette, miről lehet szó, és úgy érezte, nem jár túl messze attól, hogy megfejtse a gyilkosság okát. A megszeghetetlen eskü! Jól ismerte ezt a bűbájt tanulmányaiból, hiszen az államokban gyakran használták a polgárháború idején, ahol a küzdelemben számtalan mágus is részt vett.  A muglik harca olyan kiterjedt volt, hogy számtalan mágus-lakta települést is érintett. A béke elérése így már nem csak a muglik, hanem a varázserővel bíró emberek érdeke is volt. A megszeghetetlen eskü nagy hasznára vált a hadseregnek, bármelyik oldalról is volt szó, hiszen ezáltal feltétel nélkül küzdő katonák teljesítették a parancsot a szent cél érdekében.
Chamille biztos volt benne, hogy Perselus tettének hátterében is ez állt, csupán azt nem tudta, hogy kivel kötött megszeghetetlen esküt, és miért.
A nagy csendben hirtelen zörgést hallott a háttérben. Mivel sem Perselus, sem Dumbledore nem foglalkozott vele, rádöbbent, hogy nem innen jön a hang, hanem az emlékeken túlról.
Riadtan kapta ki a fejét a merengőből. Az ajtó felől jött a hang. A kőlépcső forgása megállt, és biztos volt benne, hogy a bejárat is rövidesen megnyílik. Idegesen forgatta körbe a tekintetét a szobában, majd nem találva jobb megoldást, bebújt a szekrénybe a merengő mellé. Szűk volt a hely, és az ajtót is alig bírta becsukni, de ez még mindig jobb volt, mint a váratlanul visszatérő Justusnak magyarázkodni, mit is keresett a szobájában.
Az ajtó kinyílt, és Chamille több cipő halk kopogását is hallotta, csak azt furcsállotta, hogy ha Justus nem egyedül érkezett vissza, akkor miért nem szól a vendégéhez. Még az is eszébe ötlött, hogy talán a feleségét hozta magával, amire persze eddig nem volt példa, de az utóbbi idők magányos estéi talán okot adhattak Justus számára, hogy magánjellegű céllal fogadja az asszonyt.
Arcán ideges mosollyal képzelte el, miként nézne rá Elisabeth Delightful, ha megpillantaná a szekrényben kuporogni. Már szinte hallotta fülében diadalittas hangját, amint személyében leleplezi az ádáz kémet, amikor végre megszólaltak a szekrényen kívül tartózkodók. Hangjuk alapján azonban cseppet sem azok voltak, akiket odaképzelt.