18. Fejezet

A köpeny fellibbent, és az alatta megbúvók láthatóvá váltak. Hermione azonnal mély álomba küldte az összes hajdani igazgató portréját egy ügyes bűbájjal. Így gondoskodott arról, hogy egyetlen szemtanúja se maradjon a titkos látogatásnak.
-          Harry, mit keresünk tulajdonképpen? - kérdezte Ron, és tanácstalanul nézett körbe az igazgatói irodában.
-          Bármit, ami gyanús lehet - felelte Harry, és máris hozzáfogott, hogy szemügyre vegye a polcokon sorakozó, furábbnál furább szerkezeteket.
-          Az igazat megvallva, itt minden nagyon gyanús - húzta el száját Ron.
-          Dumbledore szerint hét Horcrux van Voldemortot is beleértve - sietett gyorsan Hermione Harry segítségére a magyarázatban, majd lassan nyitogatva ujjait, számba vette mindazt, amit eddig már számtalanszor megbeszéltek. - a napló, a gyűrű, a medál, a serleg, a szélcsengő, aminek darabját Dumbledore őrizte hosszú ideig, és kell lennie még egynek. Roxfort alapítói közül három már kipipálva, így maradt a Griffendél...
-          Szóval, valami griffendélest keresünk - vonta le a következtetést Ron, és mint ki most már pontosan érti a dolgát, összevont szemöldökkel lépett az egyik polchoz. - De akkor is ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
-          Harry, hogy volt az az emlék egészen pontosan? - kérdezte Hermione, és megállta a szoba közepén, hogy körbenézve megpróbálja rekonstruálni a korábban már egyszer hallottakat.
-          Ott ült Dumbledore - mutatott Harry az íróasztal felé. - Voldemort meg indulni készült...
-          És akkor vette elő pálcáját? - vágott közbe Hermione homlokát ráncolva.
-          Nem vette elő, de teljesen olyan érzésem volt, mintha erre készülnie...
-          De ha nem történt semmi, akkor miért gondolod, hogy itt kell lennie az utolsó horcruxnak? - értetlenkedett Ron, miközben leemelt egy furcsán imbolygó szerkezetet a polcról.
-          Ron! - kiáltotta Harry, de már késő volt. A fém inga kitérve eddigi pályájáról, kegyetlenül lecsapott háborgatója kezére.
-          Ez rám támadt! - méltatlankodott Ron, és villámgyorsan visszatette a szerkezetet a polcra. - Minek tart valaki az irodájában egy ilyen veszélyes dolgot? Nem lehet, hogy ez a horcrux? Elég sötétnek és gyanúsnak látszik.
-          Nem hinném - csóválta fejét Hermione, majd Harry felé fordult. - Nem sok mindent tudunk Griffendél Godrikról... Milyen ereklyéi maradhattak hátra?
-          A kard biztos, de akadhat más is. Nem hiszem, hogy a kardhoz olyan könnyen hozzáférhetett, hiszen mint ahogyan most is, akkor is jól el lehetett zárva - gondolkodott Hangosan Harry.
-          És ha mégis? Vajon hol lehet most? - tette fel a jogos kérdést Ron, miközben még mindig vörösre ütlegelt kezét simogatta.
-          Ha meg is találnánk, akkor sem semmisíthetjük meg csak úgy addig, amíg nem vagyunk benne biztosak, hogy valóban egy horcrux. Mégiscsak egy ereklye! - próbálta hűteni Hermione a két fiút.
Ekkor valami zörejt hallottak. Irányát nem tudták volna meghatározni pontosan, mivel éppen élénken beszélgettek.
-          Mi volt ez? - szűkölt egyből Ron, és erősen fülelni kezdett. - Mi van, ha Delightful az?
-          Azt nem hiszem... - kezdte Harry, de ekkor újabb zörrenés jött, most már egyértelműen a bejárati ajtón túlról.
-          De igen! - sikkantotta Ron fojtva. - Harry, hol a köpeny?
Harry máris kitárta apja örökségét barátai számára, és rövidesen el is tűntek mögötte. Némán, lélegzetüket visszafojtva vártak, de nem történt semmi. Az ajtó, ahonnan a belépőt várták, csukva maradt. Jó néhány perc is eltelt, mire aztán néma jelbeszéddel közös nevezőre jutottak abban, hogy jobb, ha a kutatást elnapolják, és rövid időn belül elhagyják az igazgatói irodát.
Hangtalanul nyitották ki az ajtót, és csupán ruhájuk susogása jelezte vonulásuk útját.
A szobában csend maradt. A kandalló tüze finoman ropogott, a falon függő portrék tulajdonosai halkan hortyogtak. A rövid békét a szekrényajtó nyikorgása törte meg. Chamille elgémberedve, a levegőtlen melegtől kipirult arccal lépett ki. Kicsit korholta magát, amiért nem jutott hamarabb eszébe némi zörejt mímelve az ajtó körül kiebrudalni a kölyköket, de azért belátta, hogy volt némi haszna is ennek a roppant kellemetlen és kényelmetlen helyzetnek. A fiatalok által olyan információ birtokába jutott, amit eddig, s valószínűleg ezután sem kötnének az orrára. Mint külföldi betolakodót ugyan egyedül Elisabeth Delightful igyekezett nyíltan kiközösíteni, de érezte a többieken is, hogy kínosan megtartják az egy lépés távolságot. Justus és Perselus is így volt ezzel. Különösen akkor, ha fontos dolgokról volt szó. Érthető hát, hogy Chamille nagy jelentőséget tulajdonított mindannak, amit az elmúlt percekben megtudott.
Felnézett a falra, és elismerően mosolyodott el. Hermione alapos bűbájának köszönhetően a portrék tulajdonosai egytől egyig mélyen aludtak. Dumbledore alakja még mindig nem volt jelen, pedig most szívesen feltett volna neki néhány kérdést. Így azonban csak magára maradt gondolataival, feltételezéseivel és olyan megérzésekkel, amik mindazon tudásból táplálkoztak, amik Perselustól származtak.
Még mindig félelmetes volt számára, hogy olyan ismeretek birtokában van, amikről eddig nem is tudott. Olyan váratlanul bukkantak elő, hogy mindig megdöbbent tőle. Most is egészen biztos volt abban, hogy képes lenne azt az emlegetett emléket olyan módon transzformálni, hogy az esetleges módosított részletek is előkerüljenek. Nem tudta még hogyan, de biztos volt benne, hogy sikerrel járna.
Márpedig, ha megfejtené azt az apró részletet, amire Harry utalt, akkor talán fény derülhetne arra, mi is a hatodik horcrux. Bármennyire is tájékozatlan volt ezekben az eseményekben, azt azért pontosan felmérte, igen fontos lenne felfedni, és megsemmisíteni Voldemort lelkének utolsó előtti darabkáját.
Nem akart ő semmi komolyat tenni. Túlságosan félt, hogy talán ezúttal is balul sülnének el próbálkozásai. A kíváncsiság azonban hajtotta, és az piszkálta érdeklődését leginkább, hogy tényleg lehetséges-e a módosított emlékeket rekonstruálni.
Visszalépett hát a szekrényhez, mely még mindig nyitva állt, és koncentrálva arra az emlékre, melynek töredékét Harry elbeszéléséből ismerte, belemerítette arcát a kőedény tartalmába.
A helyszín nem változott. Az igazgató szobában maradt, de nem volt egyedül. Dumbledore az asztal mögött ült, és keserűen nézett a távozni készülő férfira.
Chamille lábai megremegtek, ahogy felismerte azt a Tomot, akit abban a szörnyűséges álomban látott. Kétségkívül ő volt, bár finom vonásai, amik akkor olyan jóképűvé tették, most elmosódtak, szinte csúffá formálták arcát.
-          Ez az utolsó szava? - kérdezte. Hangjában a gyűlölet mellett mély megvetés hallatszott.
-          Ez - felelte Dumbledore, és az asztal lapjára támaszkodva felállt.
-          Akkor nincs több mondanivalónk egymás számára.
-          Nincs - bólintott Dumbledore - Rég elmúlt az az idő, amikor rád tudtam ijeszteni egy lángoló szekrénnyel, és elértem, hogy vezekelj bűneidért. Bár ma is megtehetném, Tom... bár ma is megtehetném...
Dumbledore arca keserű volt és csalódott. Olyan, mint amikor az ember elveszít valami számára fontosat.
Chamille-t olyannyira megrázta Tom és Voldemort azonossága, hogy mire feleszmélt, magára maradt az igazgatóval. Észre sem vette, hogy a sötét mágus távozott.
Idegesen hunyta le szemét, és koncentrált. Félt, hogy elveszíti ezt az emléket, és mielőtt bármit is tehetne, sodródik egy másik felé. Feje majd szétrobbant, szíve hevesen kalapált, miközben hányinger kerülgette, de végül sikerült. Mint egy filmszalagon, visszafelé forogtak az események, majd újból meghallgathatta az igazgató és volt tanítványa közötti éles beszélgetést.
Ezúttal megpróbált csak Voldemortra koncentrálni. Fejében Harry szavai visszhangzottak:
„Nem vette elő, de teljesen olyan érzésem volt, mintha erre készülne...”.
Figyelte Voldemort kezét, és valóban volt valami furcsa rezdülése, mielőtt kilépett volna az ajtón. Nem történt ugyan semmi, de különös arckifejezése, mely cseppet sem csalódottságot tükrözött, rossz érzéseket keltett Chamille-ban. Most hasonlított leginkább Voldemort arra a rémálombeli Tomra.
Chamille teljes testében reszketett. Izgatott volt, mert érezte, közel jár a megoldáshoz, de saját álmának emlékei még jobban felzaklatták.
-          Nyugi! Koncentrálj! - bíztatta magát, és újból behunyta szemét.
Most még könnyebben sikerült visszapörgetni a történteket, mint ezelőtt. Újból elérkeztek ahhoz a bizonyos mozdulathoz. Miközben Voldemort talárja zsebe felé nyúlt, Chamille varázsigét mormolt az orra alá.
A kísérlet azonban sikertelen volt, mert Voldemort a nélkül távozott, hogy bármi is történt volna. Chamille lassan nem csak türelmét, hanem önbizalmát is elveszítette. Csak néhány másodperces szünet után volt képes arra, hogy minden erejét összeszedve újabb koncentrálásra bírja magát.
A jól ismert beszélgetés ismét lezajlott, s mikor Voldemort keze emelkedett, Chamille újból elmormolta a varázsigét. Ekkor a történet különös fordulatot vett. Chamille ugyan már várta, hogy megtörténjen, mégis megrémülve rezzent össze.
Voldemort valóban előkapta pálcáját, mely talárja zsebében lapult. Magasba emelte, majd egy gyors legyintéssel mozdulatlanságra ítélte a szobában tartózkodó Dumbledore-on kívül a rúdján gyanútlanul ücsörgő főnixet, és a portrék összes lakóját is, akárcsak Hermione nem sokkal korábban.
Chamille önkéntelenül egyet hátralépett, karjait összefonta törzse körül. Megnyugodott: őrá nem hatott a bűbáj.
Eközben Voldemort bámulatos fürgeséggel termett egy üveges vitrin előtt, mely az ablaktól nem messze állt. Egy kard volt benne. Ahogy Voldemort kezébe vette, és csillogó szemekkel nézegette, Chamille-nak egyből beugrott, hogy minden bizonnyal ez lehet Griffendél Godrik kardja.
Voldemort ellépett a vitrintől, és a kardot magasba emelte. Szépen kidolgozott darab volt, valóban méltó egy olyan emberhez, mint amilyen Griffendél Godrik lehetett. Voldemort alig érthető, ismeretlen hanglejtésű varázsigéket dörmögött magában, miközben szemét le sem vette a kardról. Tekintete ijesztő volt, hangja hátborzongató. A java pedig csak ezután következett.
A kard fémes fénylése színt váltott. Először sárga, majd egyre vörösebb lett, mintha tűz hevítette volna. Voldemort szemében ugyanez a vörös fény tündökölt, arcán a siker mámora. Cseppnyi jele sem volt annak, hogy a kard átforrósodott volna. Merev karral tartotta maga előtt, míg szája egyfolytában a varázsigéket formálta.
Aztán homlokához emelte a kardot. Ekkor a vörös izzás halványodni kezdett egészen addig, míg a kard újból fémes színűvé vált. A halványodás azonban nem állt meg itt. Lassan elmosódtak körvonalai, mintha a láthatatlanság felé haladna, végül eggyé vált Voldemorttal. A mágus szemei még mindig izzottak, arcán kegyetlen vigyor terült el. Egy pillanatig tartott mindez, mert aztán Voldemort korvonalai bizonytalanodtak el, s a neves ereklye kontúrjai helyébe kerültek. Ha Chamille nem hallotta volna a sötét mágus folyamatos duruzsolását, talán azt is hihette volna, hogy eltűnt, és csupán a kard maradt vissza. De aztán a vonalak újból felcserélődtek, és kard helyébe ismét Voldemort került. Félelmetes, hátborzongató látvány volt ez a jelenség, amely többször megismétlődött.
Chamille egyre jobban irtózott, és rettegett attól, amit látott. Sokkolta ez a folyamatos alakváltás, és amikor Voldemort alakja már sokadszorra tűnt fel sátáni kacajával, ijedtében hátrált egyet.
Lépése azonban nem csupán a múlt képében volt valós, így a következő pillanatban már az éjszakai igazgatói szobában, a jelenben találta magát. Még mindig reszketett, kapkodott a levegő után, mintha egy mélységes kút fojtogató vizéből szabadult volna. Karjait továbbra is törzse köré fonva tartotta, és idegesen kémlelte azt a pontot, ahol nem olyan régen Voldemort félelmetes alakját állt.
A padló üres volt, mégis szemei előtt látta a kardot, és Voldemort vörösen izzó szemeit is. Képtelen volt szabadulni a képtől. Valahogy vágyott rá, hogy szemtanúja lehessen a folytatásnak, ugyanakkor viszolygott még a gondolatától is, hogy még egyszer visszatérjen a múltba.
Percekbe tellett, mire lenyugodott, és végre józanul átgondolhatta a látottakat. Nem kellett azonban sokáig gondolkodnia azon, hogy mit is látott. Hát jól gondolkodott Harry! Valóban  Griffendél Godrik kardja lett a hatodik horcrux, vagyis Voldemort elhelyezte benne lelkének egy darabját.
Tanácstalanul nézett körbe, hogy megkeresse a kardot abban a vitrinben, amit az emlékben látott, de rövidesen rá kellett ébrednie: nem volt véletlen, hogy a kard eddig ismeretlen volt számára. A vitrin ugyanis nem volt sehol, és a kard sem. Hogy mikor vihették el és hova, fogalma sem volt, de biztosan tudta, hogy sürgősen meg kellene találni, és megsemmisíteni. Azonban egyikkel tanácstalanabb volt, mint a másikkal. Roxfort elég nagy volt ahhoz, hogy könnyedén megtalálhassa a kardot, ha egyáltalában az iskola épületében volt még, ha meg meg is találná, elég veszélyes és bizonytalan vállalkozás lett volna megsemmisíteni azt. Gyomra még mindig tótágast állt, ha visszaemlékezett arra a balul elsült tanórára, melyre majdnem ráment csaknem az egész hetedikes évfolyam, meg az iskola is.
Tehetetlen volt. Izmai megfeszültek, teste remegett az idegességtől. Tudta, hogy tenni kellene valamit, de fogalma sem volt, hogy mit.
Talán várja meg Justust? De mit mondjon neki? Hogy távollétében belopódzott a szobájába, hogy elmerüljön Dumbledore féltve őrzött emlékeiben? Vagy beszéljen Dumbledore portréjával, ha visszatér? De hogyan lehetne egy portrétól segítséget várni?
McGalagonyt és a többi tanárt eleve kizárta, mint ahogyan Elisabethet és seregét is. Harry és barátai ugyan hasonló cipőben jártak, mint ő, de diákokat belevonni ebbe még veszélyesebb lett volna, mintha saját maga vág a dologba.
Perselus jutott végül eszébe, aki miatt most itt kellett lennie. Ő küldte ide, ő tehet róla, hogy most nyakig ül abban, amit valószínűleg eddig jótékonyan elhallgatott előle. Most már tudta, hogy Perselus melyik oldalon áll, s bár Szilveszterkor nagyon csúnyán elbánt vele, tudta, hogy nem kellene tőle tartania, és talán segítségére is lehetne. Sőt, talán hálás is lenne a hasznos információért! Már persze, ha nem tud már maga is erről. Ha pedig így lenne, akkor csak nevetségessé tenné magát...
Aznap éjszaka álmatlanul hánykolódott ágyában, és a következő lépést latolgatta. Reggelre azonban semmivel sem lett okosabb, mint lefekvéskor volt. Csupán jókora fekete karikákat sikerült kialvatlan szemei alá kerítenie.
Délutánra Justus is megérkezett, de arca olyan nyúzott és gondterhelt volt, hogy ha eddig egy hangyányit is gondolt arra, hogy felfedje felismerését, most gyorsan elvetette.
Estére kiderült annak az oka is, hogy mitől annyira gondterhelt az iskola igazgatója. Mint elmondta, a Minisztériumon kívül még számos helyen járt, ugyanis az iskola falain kívül olyan események zajlanak, amik miatt rendkívüli készültségre van szükség. A helyzet mostanra úgy alakult, hogy biztosan állíthatják: a Roxfort a Mágusvilág legbiztonságosabb intézménye. Hosszas tárgyalások eredményeként megszületett az a rendelet, hogy a diákok nem hagyhatják el az iskolát egészen addig, amíg a Minisztérium nem rendelkezik másként.
Ezzel a rendelettel azonban olyan felelősséget helyeztek a tanárokra, amit eddig még sohasem cipeltek a vállukon. Nehéz súly volt ez, s ennek oroszlánrésze az igazgatót terhelte. Érthető volt hát Justus aggodalmat tükröző arca.
A megbeszélés során a tanárok megegyeztek abban, hogy a pánik megelőzése érdekében okosabb, ha a diákokat nem informálják erről, mégis pár nap múlva nem telt el úgy tanóra, hogy valaki ne kérdezett volna rá a kijárási tilalomra és a külvilágban zajló eseményekre.
Chamille ilyenkor kényszeredett mosollyal, suta magyarázkodással igyekezett megvigasztalni őket. Eközben pedig folyamatosan motoszkált benne, hogy valamit tennie kellene. Ennek ellenére napok, hetek teltek el úgy, hogy nem tett semmit, de nem is történt semmi.
Minden reggel azzal a félelemmel ébredt, hogy ha valami szörnyűség fog történni, arról az ő gyávasága tehet. A gyávaság azonban cseppet sem csökkent, s az elszántság is napról-napra alábbhagyott.
Egy nap azonban úgy tűnt, megoldódik belső marcangolása, mert levelet kapott Perselustól. Nem volt ugyan aláírás, de cirkalmas betűire jól emlékezett, és a szöveg alapján sem gondolhatott másra:
„Várlak a megszokott helyen!”
Az elmúlt félévben senkivel nem randevúzgatott, így a legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy Perselus szeretne vele találkozni, bár ilyenre eddig még sohasem volt példa. A férfi eddig még sohasem kezdeményezett, de Chamille annyira vágyott rá, hogy végre megszabadulhasson titkától, hogy cseppet sem gondolkozott el azon, vajon mi oka lehet Perselusnak arra, hogy találkozóra hívja. A Szilveszterkor történtek után úgy gondolta, hogy sohasem akarja többet látni a férfit, most mégis úgy érezte, csak ő tud rajta segíteni. Ez pedig leküzdötte ellenérzéseit.
Időpont ugyan nem volt feltüntetve, de tudta, hogy amint megjelenik a házban, Perselus is rövidesen ott lesz. Egy gond volt még hátra. A tanárok kijárási tilalma ugyan nem volt olyan szigorú, mint a diákoké, mégis ki kellett találnia valami érthető és hihető indokot, amiért haladéktalanul Roxmortsba kell mennie. Némi gondolkodás után azzal kért engedélyt a távozásra, hogy édesanyja születésnapjára szeretne valami ajándékot nézni. Az indok elfogadható és hihető volt, így a délutáni órák végeztével elindult Roxmortsba.
Már kifelé mentek a télből, a Nap mégis korán lebukott a horizont alá, így mire a házhoz ért, már esteledett. A fagyos hó hangosan ropogott csizmája alatt, kabátján átfújt a szél. De nem csak ettől reszketett. Nem tudta, mi vár rá. Vajon, mit akarhat tőle a férfi? Vajon, miként fog reagálni arra, ha elmondja, mit tudott meg a Merengőből? Tenni fog-e egyáltalán valamit? Segíteni fog-e?
Miközben kérdések kóboroltak egymással veszekedve a fejében, előretolakodott a szilveszteri kellemetlen emlék is. Hetek teltek el az óta, csillapodott a fájdalom is, mégis volt egy kis tartás benne a viszontlátástól.
Remegő kézzel nyomta le a kilincset, és belépett. Szíve ekkor indult igazán szapora futásnak, hiszen nem számított rá, hogy a férfi már odabent várja.
Az utóbbi hónapokban több arcát, alakját megismerhette Perselusnak. Volt, hogy Bob, volt hogy saját, de mint Szilveszterkor, egy teljesen idegen férfi alakjában jelent meg előtte.
Most is így volt. Ismeretlen volt az arc és vele együtt a tekintet is. Dermedten állt meg az ajtóban, és fürkészve mérte végig a hosszú szőke hajú idegent, aki mögött Perselust sejtette.