|
Harmadik levélváltás
Mélyen Tisztelt Piton professzor!
Talán tényleg meg kellene fontolnom a jogászi pálya lehetőségét?
Akkor például segíthetnék olyan mágusokon, akiknek a bíró előtt kérdéses dolgokról kell felelniük, ahelyett, hogy egy jó munkahelyem legyen egy elismert intézményben, mint például a Roxfortban… oh nem… hiszen ezt az igazgatónk teszi. Akkor talán mégis maradok annál a szakmánál, amelyet eredetileg elképzeltem.
Abban az esetben is, ha ez Önnek egyáltalán nem tetszik (valószínűleg éppen ezért mesélem el), bájitaltanból és rúnaismeretből tervezem ismereteim elmélyítését.
Levelem meghalad minden eddigi pimaszságot, amivel szembesülnie kellett? Talán először olvassa még egyszer át a saját sorait, mielőtt elküldi őket… ha felfoghatatlan pimaszságokat és sértéseket keres, ott biztosan minden mennyiségben rájuk lel!
Vagy választhat, egész egyszerűen Ön elé idéznék egyet a kedvelt tanítási óráiból, amelyek a pincében zajlottak.
Talán a pátosz, amely legutóbbi levelét jellemezte, vagy a tény, hogy olvasni lehet a sorok között, mutatja azt, hogy érzékeny pontra tapintottam az Ön áttörhetetlen álarca mögött, és ez az oka annak, hogy a levél elküldéséről az utolsó pillanatban mégis másként döntött?
Ha a nyilvánvalóan túlzott élvezete a bornak olyan hatással van az Ön döntésképességére, hogy egy olyan banális döntést, mint egy levél elküldése, befolyásol, akkor talán el kellene tekintenie az alkoholos italok élvezetétől, ha éppen olyan fontos döntéssel kell szembesülnie, mint például a fürdőszobába vezető út megtétele.
A holló majdnem megölte a baglyot, miközben az csak a munkáját végezte! Vagy ír, vagy nem – de ne engedje, hogy döntésképtelensége egy kicsiny állat életére legyen hatással – még akkor sem, ha ez talán megfelel az Ön személyiségének!
Ha holnap a tanítás alatt alig bírom majd nyitva tartani a szemem, akkor ezt tekintse saját hibájának, hiszen úgy döntöttem, hogy még addig ébren maradok, amíg biztosra vehetem, hogy a kicsi éjszakai madár túlélte a támadás okozta sérüléseket. Mivel túl fáradt vagyok a tanuláshoz, így kihasználom az időt egy csípős választ írni az Ön frissen küldött új harcra hívására!
Kíváncsi, hogy milyen messzire merek menni? Piton professzor, biztosan nem egyszer tettem meg az első lépést és a végsőkig is elmegyek, ha szükséges.
Meglepő, hogy milyen jót tesz és mennyire felszabadító lehet Önnek ily módon, egyszer végre nyíltan véleményt nyilvánítani.
Az ajánlat, mely szerint még egy lépést megtehetek büntetlenül, szárnyakat ad! (fordító: nem olyan szárnyakat!)
És ha már egyszer ráléptem erre az útra: ha Önnek nyilvánvaló, hogy az oda nem illő kommentárok semmi többlet jelentést nem hordoznak, akkor kerülje el a tetszőleges idézgetést a könyvből, amellyel épp az ellenkező gondolat alátámasztásán fáradozik.
Kezének eleganciája és a mód, ahogy használja csak a természet elpazarolt ajándéka. És ha csak arra gondolok, mennyi mindent elérhetne a hangjával, ahelyett hogy diákokat üldöz az idegösszeroppanás határára… akkor legszívesebben fognám és összecsomagolnám Magát, majd addig ráznám, amíg be nem látja, mit tehetne másként!
Egek! Miért kell egy olyan szellemnek, mint Ön, ilyen élvezhetetlen csomagolásban megszületnie? Olykor az az érzésem támad, hogy csak tudatosan előadja mindezt, hogy nyugta lehessen! Tudom, Önnek is feltűnt, hogy egy szándékosan figyelmen kívül hagyott , mindkettőnk számára ismert személy előnyökkel is rendelkezhet, azonban ebben az iskolában nem minden diák egy a hormonjai által kormányzott Ron Weasley, s erre nem volt tekintettel!
És ez egyáltalán nem arra megy ki, hogy van-e szerelmi életem, s ha van, akkor milyen! (Valami nagyon nincs rendben, ha éppen olyan valaki beszél az emberi érintkezések hiányáról, mint Ön!)
Egyébként pedig nem áll szándékomban a világot génjeimmel „megajándékozni”, amennyiben ehhez egyedül egy kviddics-csapatot kell szülnöm.
Igazán reméltem, hogy legalább Ön megérti, hogy a tanulási vágyam nem a hírnév és megbecsülés elérése vagy a halhatatlanság ilyen formájában való hajszolása miatt erős, hanem egész egyszerűen és kizárólag a mély vágy miatt, hogy a saját egyéni igényeimnek eleget tegyek. Tudom, hogy butaság a megfelelni vágyás, ha az emberek igényeiről van szó (habár biztos vagyok benne, hogy legkevésbé Ön ismeri EZT az érzést saját tapasztalatából.) Azonban még szörnyűbb, ha valaki egyértelműen nem tud megfelelni az emberek igényeinek, akiknek a jóakarata fontos lenne számára – egészen világos, mit lehet ilyenkor tenni…
Oh igen… Ön nyilván lelkesen kap majd a szentimentális hangulatom után… mindegy… na de mit lehet tenni…
A kis bagoly, úgy tűnik, kezdi jobban érezni magát. Valóban rémesen ráijesztett a holló támadásával. Rövid ideig azt hittem, hogy egyszerűen holtan esik össze a félelemtől az ablakpárkányom előtt… azonban ő egy bátor csöppség.
De térjünk vissza a leveléhez. Piton professzor, rendkívüli módon meg voltam lepve, amikor végül az Ön levelében valami olyasmit, mint az érzékenység, véltem felfedezni…
Vagy csupán a becsületébe gázoltam? Vagy valóban megérintette, hogy „fejébe passzírozásról” beszéltem? Öntől élőszóban támadást kapni – amikor épp ismét szabályszerűen erőszakot követ el a hangjával, amit primitív, törhetetlen fegyverként használ - olyan érzés, mintha vernék az embert. Nincs különbség aközött, hogy a diákot valóban ütik, úgy, hogy térdre rogy, vagy, hogy csak egy pillantást vet rá, ami olyan kegyetlennek tűnik és amihez úgy tűnik lelke ördögi bugyraiból merít erőt. Úgy vélem, tisztában van azzal, hogy a viselkedése nem csak tiszteletet, hanem félelmet is kivált elszenvedőiből. Próbáljon meg egyszer olvasni a diákok testbeszédéből, akik Ön előtt ülnek… csak kevés olyan van köztük, aki nem retteg…
Professzor, ebben az iskolában és különösen az Ön tanítványaként nagyon hamar le kell szokni a könnyekről, mert ezek még sebezhetőbbé teszik az embert, mint amilyennek ebben a környezetben már úgyis érzi magát. Azonban néha, ha éppen ismét tanított nekem valamit, ami engem összetettségével lelkesít, s ha Önnek sikerült, ahogy csak Önnek sikerülhet engem úgy ösztönözni, hogy ismét túlszárnyaltam önmagam, én olyankor azt kívánom, bár egyszerűen Önhöz léphetnék, hogy beszélgetést kezdeményezzek, mert nem akarom, hogy az óra véget érjen, és olyankor legszívesebben elbújnék a szobámban és sírnék, de ehelyett az Ön magas, távoli, fekete, elutasító alakjára nézek és tudom – „sosem fog megtörténni”…
Pokolba is! TÖBBET akarok Önből, mint néhány tanóra! Nem csak könyvcímeket és iránymutatást a tanulmányokhoz! Vitázni akarok Önnel! Minden elképzelhető dologról az Ön saját véleményét akarom hallani! A lehetőségeimet a legvégsőkig ki akarom használni! Meg akarom ismerni a határaimat és tudom, hogy ezt csak Ön képes megmutatni nekem! Tanulok és tanulok és tanulok – és komoly előny és lelkesítő, hogy Ön a tanárom, de olyan felfoghatatlanul ostobaság csak belegondolni, hogy mi mindent gondolt rólam már hosszú idő óta. Legszívesebben áttörném a komplex gondolkodás határait, amiken keresztül a saját szellememnek át kell küzdenie magát – de minden, amit találok, olyan messze nyílt, végtelen hosszú folyosó, hogy addig rohanok keresztül rajta, míg végül nem kapok levegőt.
ÚJ gondolatokat akarok megismerni. És megőrjít, óráról órára Ön előtt ülni, és tudni, hogy az Ön fejében van, amit akarok! Mondja meg nekem, mit kell tennem, hogy komolyan vegyen és engedje, hogy részt vegyek abban, amit olyan fontosnak tart? A bájitaltan fontos kell hogy legyen Önnek, különben nem lenne ilyen Mester ezen a területen.
Hogyan juthatnék oda, ahol Ön van? Mit kell tennem? Hogy érem el? Hogyan jutott el idáig?
Nem tudom, miért írom le ezt Önnek, hiszen teljesen világos, hogyan fog reagálni. Ez valóban sírni való… és most, itt abba kell hagynom, mert különben az érzést, hogy valamit a falhoz kell vágnom, nem tudom elnyomni többé. Egy valamit még el kell mondanom, senki nem tölti meg a szervezetem olyan sok adrenalinnal, mint Ön. Most már nem fogok tudni aludni, mert épp felkel a nap. A bagoly ismét jól érzi magát. Visszaküldöm ezzel a levéllel, azonban még egyszer nyomatékosan óvom attól, hogy a helyes kis állatot ilyen veszélybe sodorja.
Ha tényleg választ kapnok erre a levélre, már most, ebben a pillanatban sejtem, hogyan fog kinézni… csak elképzelni tudom, hogy ezt a levelet, amelyet éppen a kezemben tartok, nem sejtette. Ahogy mindig is – ha más nem is hoz, legalább egyszer meglepődik…
Üdvözlettel:
Hermione Granger
Ui.: A Griffendél ház jelképe egyébként teljes joggal oroszlán és nem macska. Mert a griffendélesek kiemelkedő tulajdonsága legendás bátorságuk mellett az oroszlánoknál is ismert, természetükből adódóan megállapítható tény, hogy a nőstény oroszlánoknak kell minden munkát elvégezni, mialatt a hímek lustán heverésznek a napon, és olykor-olykor eljátsszák a vad „férfit”.
Ui.2: Köszönöm a figyelmeztetést Trelawney professzorral kapcsolatban…rá fogok állni a kérdésre…
**
Szerző megjegyzése: Jogos, hogy Hermione az igazmondást választotta, de az is lehetséges, hogy valamilyen okból (pl. beiratkozási feltétel a Mágus-egyetemen? Mint például nálunk a sokrétű latinból) a hetedik évben valamit tennie kellett… és ez olyan szépen illik ide – ez az én elképzelésem.
**
Hermione levele óta majdnem egy hét telt el. Egész héten úgy tettek, mintha minden teljesen normális lenne. Egy kissé feltűnő csak az lehetett a többiek számára, hogy Hermione olyan sok jegyzetet készít órán, hogy alig marad ideje jelentkezni… amiatt azonban, hogy ezáltal sokkal kisebb támadási felületet szolgáltat Piton professzornak, senki nem csodálkozik, hogy így viselkedik…
Hermione mindeközben abból a feltételezésből indul ki, hogy nem kap több levelet, míg egy este a kicsi bagoly ismét az ablakában csipog és egy kimondhatatlanul kövér borítékot cipel…
Mélyen tisztelt Miss Granger!
Bocsánatot kértem apró baglyomtól, akit egyébként Helenának hívnak. A támadás egyébként rosszabbnak tűnhetett, mint amilyen valójában volt, mert Helena Alexander – a hollóm – támadásait a kisebb napi harcaik során már hosszú ideje megszokhatta, s egyébként ezekből a csatákból nem ritkán ő kerül ki győztesként.
McGalagony professzor is szívesen gondoskodna Helenáról, de végül mindig be kell látnia, hogy a bagoly számára semmilyen veszélyt nem jelent, ellenfelét saját eszközeivel megütni, sőt kétes esetekben egyszerűen csak egy pillantást kell vetnie az ujjai – elnézést – tollai mögé rejtett nagy szemeivel.
Mégis azt kell mondjam igaza van, hogy helytelen volt, ahogy eljártam. És feltehetőleg az sem tüntetne fel jobb színben, ha a bort jelölném fel a hibám okozójaként…
Következő szavaimat nagyon óvatosan fogom megválasztani. Biztosan óvatosabban, mint ahogy eddig megszokhatta tőlem. Ezzel új területre lépek és kérem, ne próbáljon meg olvasni a sorok között. Meg fogok kísérelni mindent, amit mondani akarok a SOROKBAN leírni.
Gyakran – nagyon sokszor – olvastam át a levelét, habár valójában semmi sem áll benne, ami újdonság kellene, hogy legyen számomra, mégis érintetté tett a tárgyban.
Elnézést a szám sarkában megbújó mosolyért, habár tőlem minden más hamarabb elvárható, mint a nevetés, mégis, most szinte látom magam előtt, ahogy sejtésem szerint elkerekedett szemekkel – ami Önre oly jellemző, ha sokkolja valami – elnyílt ajkakkal bámul a sorokra – és most magától értetődően becsukja, mert kellemetlen Önnek, hogy felhívtam rá a figyelmét…
Ez nagyon különös… Azt írta, figyelnem kellene a diákok testbeszédére… ezt teszem, minden nap… minden tanítási órán… már csak azért is, mert ez egy eszköz, amely révén előre látható, amikor az egyik diák bájitalával valami nem stimmel, vagy valami veszélyeset készül tenni. Pontosan tudom mindegyikükről, hogy hogyan néznek ki, amikor koncentrálnak, és akkor, amikor éppen úgy tesznek, mintha koncentrálnának… tudom, hogy néznek ki, ha bizonytalanok, és csak a testbeszédből felismerem, hogy egy diáknak egészen mindegy, hogy hibázik, hogy valamit elront, vagy fáradozik azon, hogy sikerüljön… Tudom, hogy Ronald Weasley abban a pillanatban veszélyessé válik, amikor elbizonytalanodik, és hogy Neville Longbottom veszélyes, amint biztos a dolgában! Tudom, hogy ha feszülten koncentrál vagy bizonytalan akkor nem harapja be az alsó ajkát, tudom, hogy Ön sokkal kevesebbet értéket tulajdonít a manikűrnek, mint a hozzávalók helyes elkészítésének, tudom, hogy Ön sokkal tovább visszatartja a lélegzetét, mint ahogy természetes lenne, ha a bájital Ön előtt egy döntő stádiumban van, és tudom, hogy testéből elillan a visszafojtott feszültség, ha a főzet a megfelelő irányba alakul.
Minden mozdulatot le tudok írni, amit az óráim alatt tesz, minden hangulatváltozást, minden pillantást – és abban a tévhitben éltem, hogy ezáltal már ismerem…
S így csak határtalanul meglepve állapítom meg – nem ismerem Önt… Egyébként hosszan gondolkodtam erről az újdonságról, és végül arra jutottam, hogy Ön egyszerű és megkapó kivételt képez. De minél tovább gondolkodom erről, annál inkább biztos vagyok benne, hogy másodszor is hibát követnék el, ha abból indulnék ki, hogy minden más diákot korrektül ítéltem meg.
Nem tudom pontosan, mihez kellene kezdenem ezzel az új ismerettel és ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nagyon nehezemre esett ezt elmondani, hogy egy kissé túl sokat kívánt ez tőlem…
Egy griffendéles, aki szarkasztikus megjegyzéseket tesz a saját házával kapcsolatban. Egy mardekáros, aki belátja hiányzó emberismeretét.
A roxforti oszlopok inogni látszanak, Miss Granger…
A levele – szenvedéssel vallom be –összezavart.
Úgy tűnik, Ön is rosszul becsült fel engem. Sem a hangom nem alkalmas arra, amire Ön szerint használom, sem a szememben nem találok semmi különlegeset. Egyedül az a tény, hogy a - véleményem szerint - kedvezőtlen genetikai adottságok révén sötétbarna, még nem ok arra, hogy többet fedezzen fel a sötétségből, mint amennyit valójában mutat. Mást várni, szentimentális ötlet lenne, és ismét okot adna nekem arra, hogy az Ön előtt ismert módon vessem be a hangomat…
Sokkal dramatikusabbak a téves becslései egyébként, amelyeket a bennem rejlő tudományos lehetőségekről osztott meg velem (éppen összetört egy oszlop, hallotta? Még több nyílt szó és lerombolom a Roxfortot ezzel a levéllel…) Ismert, hogy egy szakterületről sokat tudok, de kétlem, hogy ez több lenne, mint amennyit McGalagony professzor tud az átváltoztatástanról vagy amennyit Bimba professzor tud a mágikus növényvilágról… Hozzá tenném még, hogy a bájitalok világa egy különösen összetett terület, és sok lehetőséget kínál kutatásokat folytatni egyébként…
A bájitaltan iránti szerelmemmel kapcsolatban igaza van. Minden ha és azonban nélkül… érthető, hogyha ismert Ön előtt a szakterületem iránti ragaszkodásom, csak sejtheti, hogy ez átlépi a megszokott határt.
Kérem ne kényszerítsen arra, hogy magamról kelljen gondolkodnom, hogy meg tudjam ítélni, hogy a sejtései igazak-e vagy sem. Csak annyit tudok, hogy tudom, miről beszélek, ha a téma a bájitaltan.
Azonban egy másik fontos témát is érintett. Úgy véli, nem rendelkezem saját tapasztalattal arról, hogy milyen érzés, ha mások igényeinek akarunk megfelelni?
Oh, Miss Granger… Mennyire csalódnia kell ezen a téren… Ez az „akarás” tett azzá, ami vagyok. Legyen hát óvatos, hogy ne lépjen azonos útra, ha nem kíván oda jutni, ahol a végállomás van. Másrészt attól tartok, hogy nem lesz Önnek minden további magyarázat nélkül egyértelmű, hogy nem lehet eljutni egyedül idáig. Igaza van (még egy oszlop…), ha szememre veti, szemtelenül… hogy éppen én mondom Önről, hogy emberi kapcsolatok terén nem elég aktív. Mégis én voltam az, aki felhívta a figyelmét néhány dologra, amelyet elmulaszt, és ha később meg is bánná, mert már nem hozhatná helyre…
A hosszú, végtelen folyosót, amelyet leír, ismerem. Csak három olyan mágus volt az életemben, aki képes volt falakat állítani, s akik iránt ugyanolyan mohón vágyakoztam, mint Ön. A szakmai falakat Albus Dumbledore-nak és Nicolas Flamelnek köszönhetem, harmadikat, és erre ma már nem vagyok büszke, az, na igen, gondolhatja, kitől származott…
Ön, Miss Granger, mintapéldája egy boszorkánynak, aki odaígérne mindent az ördögnek a tudásért. Tudom, miről beszélek…
És megértettem a leveléből, hogy ha akkor valaki jó időben falat emelt volna kíváncsi fejem útjába, amelynek nekirohanhatok, és amelyen nyugtalan szellemem csiszolódhat, akkor más utat
választhattam volna, s így teszek Önnek egy ajánlatot.
Mellékletként megtalálja az eddigi kutatási eredményeimet a szkarabeusz és főnix könny kombinálásáról, egy gyógyital kifejlesztése miatt, aminek olyan hatása van, mint a főnixkönnynek, anélkül, hogy egy főnixnek jelen kellene lennie, hogy „frissiben” ajándékozhassa őket.
Fawkes máris elmondta, hogy együttműködik, abban az esetben, ha a bájitalba egy állásfoglalási-garancia is bekerül. Egy szakirodalmi segédanyaglistát is mellékeltem, ami összefoglalja a könyvek listáját, amelyek a témával foglalkoznak. Amelyeket éppen átnéztem, azokat bejelöltem, egyéb megjegyzésekkel és utalásokkal egészítettem ki, ezek segítséget nyújthatnak. Megszerezte az úgymond állandó-büntetőmunka lehetőségét a laboromban. Ha valóban nem tudná, elárulok önnek még egy további titkot: komolyan veszem Önt – mindig is így tettem.
Miss Granger, ha egyetért, dolgozhat velem mostantól a jelenlegi kutatási projektemen…
Üdvözlettel:
Perselus Piton professzor
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
