Mélyen tisztelt Miss Granger!


Arra kényszerültem, hogy néhány dolgot konkrétabban elmagyarázzak, mint korábban.
Megszoktam, olyan közel állni a bájitalaimhoz, amennyire lehetséges – azonban ennél a projektnél nagy gyakorisággal Ön áll ott, és egymás mellett állni az üst közelében az én laboromban az Ön által is ismert körülmények miatt, nehézkes lenne. Legfeljebb átalakíthatjuk a munkaterületet, amit, amennyiben lehetséges, elkerülnék. Elvben nem probléma, a legigazibb értelmében átnézni az Ön „válla felett”. Zavartságom nem az Ön személyének szól, hanem annak, hogy egyáltalán ’valamilyen’ személy ott áll.
Miss Granger, tanítás alatt tudok koncentrálni illatos folyamatok mellett is, ott szinte semmi sincs, ami kihozna a sodromból. De a kutatásaim során, amikor elég nagy mértékben a munkámra koncentrálok, kizökkentenek a tizenhat év alatt megszokott környezetemtől oly apró eltérések is, és használhatatlanná tesznek.

A rendelkezésemre álló testemet mérőműszerként alkalmazom. Látok, érzek illetve ízlelek, szagolok, kóstolok és hallgatok mialatt a folyamat zajlik. Ez úgy nézhet ki, mintha csak az üst előtt állnék órákon át, valójában testem minden képessége egybe gyűjtve támogat. Szemmel látható a konzisztencia, szín, füstképződés, emelkedő buborékok, hab és más dolgok. Ujjakkal érezhető a viszkozitás, vagy a konkrét előkészítését az összetevőknek, érintéssel érzékelhető a főzet ellenállása, a nyúlóssága vagy folyékonysága. Bőrrel, speciális esetben, a kéz belső felülete vagy a csukló érzékeny belső oldala érzékeli, hogyan változik a levegő az üst felett. Nedvességtartalom, hőség, égés, szárazság – minden felléphet.

A szaglás fontossága egyértelmű. Az ember elérhet addig a pontig, amikor érzi, hogy egy bájital méreg vagy nem sem. A főzetet nem csak úgy lehet megízlelni, hogy egy kanállal veszek belőle – amelyről általában nem is tanácsos -, hanem úgy is, hogy az üst mellett állok és a felszálló párát érzékelem.
A hallásnak is fontosabb feladatai vannak, mint ahogy első pillanatban gondolná az ember. Ha ezek a mérőműszerek zavarnak vannak kitéve, téves értékeket adnak és ez kiránt a megszokott egyensúlyból. Ha Ön csak előttem áll, az üst előtt – köztem és a bájital között – akkor látom Önt, mert egyszerűen a látómezőmbe kerül, érzem, mert ahhoz, hogy egy pillantást tudjak vetni a főzetre, kényszerűségből a háta mögé kell lépnem, s a bájital helyett, fentebb megnevezett okokból Önt érzem, s ha a főzet éppen egy fontos állapotnál tart, amelyet ízlelnem kellene – amit ebben az esetben nem tudok megtenni, s így csak a főzet gőze hordozza az adatokat. S hogy a főzet fortyogása helyett az Ön lélegzését hallgatom, ami állandó, csöndes, alig hallható, és nyílván tudatlanul elvonja a figyelmem, az már szinte mellékesnek tekinthető. Érti már

Miss Granger, miért nem tudok erről csak úgy személyesen beszélgetni? MINDEN EGYES pont kétértelmű, kifogásolható, hírhedt vagy akár sértő is lehetne, de minimum kellemetlennek találom… de semmi erkölcstelen nem bújik meg mögötte! Az akarat, hogy erről beszéljen, azt a helyzetet jelentené, amelyben egyáltalán semmilyen magyarázatot nem kellene adnom, azon kívül, ami annyit jelent: Minerva-én-figyelek-a-morális-korrektségre-a-társas-érintkezések-során-az-én-oroszlánbébiimnél-McGalagony.

De nagy elszörnyedésemre azt veszem ki a leveléből, hogy ilyen szándék vezérli! Már tizenhat éve egyedül dolgozom és a saját tudatommal és értelmemmel teszem. És utolsó sorban – magától értetődően NEM emberi okokból, hanem szakmai összefüggések miatt – ha Ön kibontott hajjal előttem áll oly módon, hogy vaníliától illatozik, hogy nem tudom magam kivonni a hatása alól, vagy ha a gyomrom jelez, mert három méterre egy Ingwer-sütemény áll – ami egyébként az egész termet betölti az illatával. A további bekezdésekben még egyéb okot is megnevezek majd, amiért nem szeretnék a laborban süteményeket! Képzelje el egész egyszerűen, hogy egy cikket próbál írni, mialatt az orra előtt állandóan egy házimanó rohangászik fel, s alá és minden 5 percben az orrára fest egy zöld pontot…

A teljes koncentrációm, amin a munkáknak alapulnia kellene, kényszerűen ezeken a dolgokon múlik, mert Ön „új elem” a munkámban. Nem csoda, hogy szétszórtnak hatok (az ’ügyetlen’ jelzőt kikérem magamnak!).

Biztosíthatom, tudatom hasonló módon zavart lenne, ha Ön úgy bűzlene, mint egy döglött hód és sütemények helyett lencselevest hozna magával a laborba. Csak olyan körülmények között még rosszul is érezném magam…

Miss Granger, elvben Ön – ellentétben az eredeti elképzeléseimmel és eltekintve attól, hogy meg kellett szoknom Önt az eddigi dominanciám helyett – gazdagítja a munkámat, ahogy reméltem is, mert az Ön gondolatain és a tényen keresztül, hogy nem követ gondolatmintákat, amelyek ismert adottságokból indulnak ki hosszú évek megkövült munkája miatt, friss ötleteket és végkövetkeztetéseket hoz a projektbe, amit egyedül talán nem – vagy csak hosszú évek után – érhettem volna el. A munka alatti eszmecsere nagyon termékeny, szakmailag előrevivő és logikai lépésekkel teli… Az ajánlattal, amelyben közös munkára hívtam, nyilvánvalóan mély vízbe dobtam a Hermione Granger halat… Ez a projekt Önön múlik – ez vitathatatlan.

Hogy Ön egyetért (amivel, ha őszinte vagyok, nem számoltam – heves vitákat vártam) az illat semlegesítésének kérdésében, azt gondolom, hogy megértette jó szándékomat a nyugodt együttműködéssel kapcsolatban.

Ha ez az Ön lelki nyugalmát zavarja, le fogok mondani a jövőben a kávémról a laborban és helyette Önnek – a fekete tea állaga, amelyet Ön iszik, éppen olyan egészségkárosítónak látszik – kikereshetünk egy gyógyteát, amelyet a labormunka idejére megfőzhetünk (eszébe ne jusson nekem valamilyen gyümölcsteát hozni és Merlin óvjon valamilyen édesgyökértől. Utálom az édesgyökeret)

Engedje meg, hogy még egyszer visszatérjek az étkezés idejére. A munkám révén kifejlesztettem egy erős hajlandóságot mindenre, ami tudatomat pozitív értelemben ösztönzi. Ezért nagyon szívesen eszem – még ha az illatok más jellegűek is. Túlságosan is szívesen… már Hagrid súlyát közelíteném, ha minden kísérletnél engednék a csábításnak… ez a második ok, amiért nem akarok süteményt a laborban!

Ami az íróasztalomnál való alvásról pedig csak annyit, hogy ismét példázta nekem a griffendéles arroganciát… Miért jelenti a tény, hogy azt kívánom, olyan rendszeresen aludjon, hogy ne a munkaidő alatt csukódjanak le a szemei, azt, hogy automatikusan fel kellene ébresztenem, ha egyszer mégis elalszik ott?

Miss Granger, én ismerem Önt, azt gondolom, elég jól ahhoz, hogy tudjam, nem saját kívánsága miatt aludt ott, hanem mert pótolhatatlan alváshiányban szenvedett, ha már egyszer az adatok bejegyzésénél elszunyókált? Ebben az állapotban egyszerűen elküldhettem volna, hisz ilyen túlhajszoltan ne jöjjön nekem az üsthöz. És mivel nekem nem volt szükségem az íróasztalra, nem volt elengedhetetlen, hogy felébresszem… Ezenkívül ez alatt az idő alatt nyugodtan átnézhettem a táskáját… Nem, természetesen nem… de gondoltam, hogy Ön biztosan nem sejtené…hiszen – gondolom – ha már a kekszeket utalásként hagyta elől, hogy jogtalanul eltulajdonítsam (csak hogy egyidejűleg mondhassa, hogy arra gondolt, hogy az ember vesz belőle)… hát mit képzel még rólam? Ah igen – elfelejtettem – számításba kell vennem azt is, hogy helytelenül közel állok Önhöz… Merlinre – ez a kutatás átkozottul sokat jelenthet Magának, ha Ön elviseli azt a Piton professzort, amilyen az Ön szemében vagyok. Tudtam, hogy rossz hírem van a diákok között – de ez már meghaladta minden sejtésemet…

Hogy nézne ki egyidejűleg, hogy az Ön számára negatívnak tűnő, privát beszélgetéshez keresnék utat? Akkor azt mégis valami pozitív dologként érzékeli. Talán ha beállítottságom a „csevegés” témához másmilyen lenne… Miss Granger, tanár vagyok és egy kicsit több – de privát személyként Piton nem létezik. Tehát nincs semmi, amiről „csevegni” lehetne. Érthetetlen számomra, hogy lehet valaki annyira „privát” hogy órákon keresztül a semmiről képes beszélni. Gyakran láttam – de sosem értettem…

Engedje, hogy szakmáról vitázzunk, ahogy eddig is tettük – ez működik, és véleményem szerint egészen jól. Valami ’több’ már ’túl sok’ lenne…

Üdvözlettel:

Perselus Piton

Ui.: Mégis köszönöm az Ingwer-süteményeket (ami tragikus módon
egy titkos szenvedélyem és egy olyan kísértés, amelynek képtelen vagyok ellenállni – és megölöm, ha ezt az iskolaigazgatónak vagy bármely más léleknek elárulja…) és egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy visszaküldjem…
És amilyen szégyentelen volt az üveget küldeni, két dolgot tehetek: a) teljesen meg tudom érteni, mint bosszú és tolerálom és b) ha lehetőségem adódik valóban kipróbálom… talán látni szeretnénk, hány oszlop marad még állva, mielőtt a tető ránk szakad…

Mélyen tisztelt Piton professzor!

Úgy vélem, ismét itt az ideje egy levélnek. És habár síró és nevető szemmel írok, mégsem tettem ezt még soha olyan szívesen, mint ezen az éjjelen.

Köszönöm…

Az Ön utolsó levele óta elmúlt négy hét nagyon érdekes és pozitív volt az életemben és ezért köszönetet mondok. Azt hiszem, nem kell elmagyaráznom, miért lelkesített oly végtelen mértékben ez a kutatási terület. Még mindig meg vagyok lepődve, hogy ténylegesen egyenjogúként vehettem részt a munkájában, amely ehhez a komoly győzelemhez vezetett, és amely még mindig olyan maradéktalanul mámorító érzéssel tölt el. Ez az, amiért ennyire szereti a bájitaltant? Igazán meg tudom érteni… és még mindig alig tudom elhinni! A számtalan kísérlet és átgondolás, javítás és változtatás után valóban egy új bájitalt hoztunk létre! Valamit, ami korábban nem létezett! Felfoghatatlan! Nem tudom elmondani, mennyire hiányozni fognak ezek az órák. Az állandó, a laborban túlfeszített idegekkel eltöltött idő, az órák amikor szó nélkül olvastunk egymás mellett, miközben elfogyasztottuk a teánkat, hogy új ötletet vagy egyszerűen csak inspiráló gondolatokat találhassunk, a szakmai viták az üst felett, a csendes előkészületek és nem utolsósorban az átvitázott teaszünetek a konyhában. (Az Ön keveréke valóban zamatosabb volt, mint az enyém, de a labort tényleg túl erősen betöltötte az illatával… és ma már igazán meg tudom érteni, amit az utolsó levelében írt… minél több időt töltöttem el Önnel a laborban, annál erősebben éreztem a nyomást, a szagok, illatok és kipárolgások speciális területére koncentrálni… csak sejthetem, mennyivel intenzívebben érzékeli Ön mindezt…)

Holnap mindez már messze lesz. Egy nappal a záróvizsga előtt. Ha holnap felnyitom a szemem, valójában az iskolás évek elmúltak. A Roxfortban töltött időm lassan lejár.

Nehezemre esik ezt megérteni és nem is akarom már annyira… egészen biztosan nem fogom a legtöbb osztálytársamat megsiratni, de a Roxfortot elhagyni? Az elmúlt hét évben ezek a falak jelentették az otthonomat. És nem úgy gondolom, hogy „nekem, Hermionének”, hanem úgy: „nekem, a mindent-jobban-tudónak”. Félek, sehol másutt nem fogok választ lelni a kérdéseimre.

Most biztosan nevet és azt gondolja, végre rá vagyok kényszerítve, máshol kérdezni és nem kell végre a plafon felé nyújtózkodó kezemet sem látnia (habár ezt, amivel egyet kell értenie, egész jól kezeltem az utóbbi időben, nemde?), ez biztosan nagy megkönnyebbülést jelent majd Önnek. A sokszor eltérő véleményünk ellenére nem akarom és nem tudom elképzelni, hogy ne legyen alkalmam Öntől tanulni többé – vagy ne legyen szabad. Talán másként láttam volna, ha az Ön kutatása előtt mondok erről véleményt, de most…
Piton professzor, habár Ön egy kiemelkedően intelligens ember, mégis megkeseredett, besavanyodott, igazságtalan, tomboló, magánszférát megsértő, önkontroll nélküli személy, aki túl kevésszer fordítja pillantását a napra és (úgy, mint eddig), túl sok kávét iszik.
Másként látná a világ, ha azt az oldalát is megmutatná, amelyet az elmúlt hetekben megismerhettem. Nem hinné, hogy mennyi apró részletet észrevettem… elnézést kérek még egyszer a hallatlan és oda nem illő megállapításokért, amelyeket utolsó levelemben írtam – azonban – akkor is, ha ez Önnek nem tetszik és tanár, illetve diák között a legnagyobb mértékben helytelen visszamondani, vagy akár leírni: A bájitalok elkészítésének eljárása, már egyedül azt a tényt figyelembe véve, hogy mennyi különböző érzéket fejleszt, egy nagyon erotikus aktus…

Kérem, ne értsen félre. Világos számomra, hogy azzal, amit írok hajszálvékony jégen táncolok. Sem szép szemeket, sem morálisan kifogásolható közeledési kísérleteket nem forgatok a fejemben. De mindeközben pontosan megértettem, amit levelében írt (s amit túlzásnak érzek, és úgy vélem, csak nagyon távolról közelíti meg a valóságot), és megértem, miért érezte úgy, hogy ebben a légkörben félreérthetővé válik – ezért remélem, megbocsátja az én véleményemet is. A laborban a munkálatok során az érzékelésem a korábbiakhoz képest olyan mértékben fejlődött, amit sosem tartottam lehetségesnek. Megállapította, hogy nem kellett egymással beszélnünk, sőt, sokszor egymásra sem kellett néznünk, ha kölcsönösen hozzávalókra vagy műszerekre volt szükségünk? Tekinthetjük ezt az információt az érzékelésünk finomodásának… Mindeközben megtanultam a levegő hőmérséklet-változását a nyakszirtemmel érzékelni, ha mögöttem áll. És végül, az utolsó fázisban, amikor átrendeztük a termet és egymás mellett tudtunk állni, a munka közben újra és újra elkerülhetetlenül érintkezett a csuklónk, azt is az egész testemmel éreztem. Nem csak látom, hanem érzem is, ha fáradt, ha nincs jól, ha elmerülten koncentrál a munkájára, ha nem akarja, hogy megzavarják - és néha azt is érzem, HA azt akarja, hogy zavarják… Köszönöm a levelében megfogalmazott magyarázatokat, mert egyébként sok helyzet mögött egész mást sejtettem volna, mint csupán a munka iránti lelkesedés. Néha úgy tűnt, mintha lázas lennék, mert egyszerre éreztem hideget és meleget. Ez olyan, mintha minden érzékemet újra felfedeztem volna! Ki gondolta volna, hogy ezt pont Öntől tanulhatom meg?

Néhány napja McGalagony professzor jött oda hozzám, és jelenléte oly hihetetlen módon megzavarta a terem egyensúlyát, mint egy világos, izzó fáklya. Hogy azt kívánom, bár ismét ott állna! Magától értetődő, hogy egyedül szeretett dolgozni… hogy volt képes már az első nap engem elviselni? Nem tudom, mennyi ideig tartott, míg megszokott, de csak remélhetem, hogy jelenlétem hasonló volt az Ön számára, mint az Öné számomra. Amit az érzékeim számára mutatott a laborban az nem csak a bájitalkészítés, hanem sokkal több, mint az üstök és a tűz… Ha elhagyta a termet, egy fontos összetevő hiányzott. 
Az Ön jelenlétében dolgozni olyan ösztönző, hogy azt kérdezem magamtól, hogy leszek képes nélküle ilyen termékeny lenni az üst mellett. De még egyszer visszatérve az apró részletekre… nem akarok ezzel többet elmondani, mint azt, hogy sokkal együttérzőbb, mint ahogy mutatja. És azt kell kérdeznem magamtól, hogy lehetséges, hogy hét éven át olyan tanárom volt, aki semmilyen helyzetet nem hagyott ki, amelyben bánthatta a diákokat, sőt gyakran megalázta őket, és nagyon sok esetben igazságtalanul kezelte őket…

Mi az, Piton professzor, ami Önnel történt, hogyha olyan, amilyennek megismertem, mikor a laborban mögöttem állt, úgy viselkedik, ahogy másokkal szokott. A férfi, aki betakart, ahelyett hogy üvöltve felriasztott volna? A férfi, aki embertelen türelemmel fogadott minden egyes, de valóban minden egyes kérdést, és mindet nyugodtan és részletesen megválaszolt, amelyet az elmúlt hetekben a laborban feltettem. (Egek – azt hiszem, még saját magamnak is sok lettem volna!) Mégis, ahelyett, hogy visszautasította volna a kíváncsiskodást? A férfi, aki engem megállíthatatlanul halkan szidalmazott, de ettől még nem lett kevesebb számomra… szabad ’szeretetteljesnek’ neveznem?  - és aki egy fél laborestét arra áldozott, hogy a hajam széttört felét megmentse és ismét eredeti hosszára megnövessze, miután elég ügyetlen voltam, a félresikerült kísérletet elégetni?  (A férfi, aki abban a pillanatban, amikor kedvem támadt egy teára, teaszünetet tartott, anélkül, hogy egy szót kellett volna szólnom?)

 És a mai nap… biztosan úgy tekinti az eredményt, mint korábbi együttlétünk eredményét – de számomra ez az Önnel Londonban töltött nap jelenti ugyanazt. Úgy tudta, hogy ma bizonyára a záróvizsgámra tanultam, akkor is, ha úgy véli, erre semmi szükség, mert máris eleget tanultam. Azt is pontosan tudta, hogy egész nap teljesen őrült lettem volna a vizsgák miatt, és tudom, hogy emiatt tette a labor bevásárló körútját mára, hogy elterelhesse a figyelmem minderről. Én voltam. És lelkesen voltam ott! Olyan nyugodtan megyek a vizsgákra, ahogy már nem egyszer kívántam magamnak!

A könyvesbolt abban a kis utcácskában, a limlombolt, ahol a tiltott kérgeket találtuk, a fűszeres, akinél a kék Ingwereket vettük, minden nevetséges kis üzlet, ahol még soha nem voltam és az egész idő alatt Önnel folytatott beszélgetés… ez egy álomszerű nap volt számomra, amelynek csúcspontja az étteremben ebédre elfogyasztott magyar squib volt! Ha megkísérelném elmagyarázni Harrynek és Ronnak, milyen hihetetlenül szórakoztató történeteket mesélhet az ember a bájital összetevőkről vagy a korábban olvasott szakmai témájú cikkek alapján, egy beutalót kapnék tőlük a Szent Mungóba. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor láthattam volna, hogy ilyen élvezettel fogyasztja el az ételt, vagy hogy ilyen gyakran és nyíltan nevetett volna.

Azt mondja egy privát Piton professzor nem létezik? Úgy hírlik – azonban egy Perselus Piton létezik és ő nagyon intelligens és nagyon, nagyon kellemes módon privátabb, mint a legtöbb ember, akit ismerek, mert ő nem mutatja ki olyan nyomatékosan a saját privát-létezését, mint sokan mások.

Amikor a legutolsó könyvesboltban voltunk láttam egy példányt a bájitalkönyvemből. És azt is láttam, hogy Ön is azonnal észrevette és azonnal az üzlet egy másik részébe „taszigált”… Ott nem említettem, de még mindig vissza szeretném kapni a könyvemet. A leveleinkben nem említettük többé a könyvet, habár ez volt az, ami elindította a levélváltást. Megesküszöm Önnek, hogy nem fogom elhagyni a Roxfortot a könyvem nélkül, de azt is hozzátenném, hogy már nem zavar oly mértékben, mint az első napokban, hogy Önnél van ebben a pillanatban, mert nem érzem többé úgy, hogy bármit is kierőszakolna a könyvemből. Azt mondta, visszaadja, ha az iskola számomra befejeződik… ez az időpont pedig eljött… Nem csak a Roxfort fog hiányozni, és nem csak a laborban együtt eltöltött idő…

Ön is hiányozni fog, Piton professzor.

Holnap látom a vizsgán…

Köszönettel:

Hermione Granger

Hermione éjjel elküldi a levelet és nem telik bele fél órába, hogy váratlanul egy rövid jegyzetet kap, válaszként.