FINÁLÉ


Elmúlik közel egy év, anélkül, hogy további levelek születnének… Hermione betartja az ígéretét – sõt nagyobb mértékben, mint ahogy elvárható lenne tõle.
Anélkül, hogy Dumbledore-t bármikor is megkérdezte volna (de anélkül is, hogy õ valaha is többet, mint egy sokértelmû nevetést megengedett volna magának a témával kapcsolatban – mint egy nem jelentéktelen tagja a tantestületnek) Hermione egyszerûen nem ment el. Az új iskolaév elkezdõdött, a tanítás is, a vizsgákat letették, pontokat adtak és vontak le, tanultak és ünnepeltek – tehát a Roxfortban az élet teljesen normálisan ment tovább, és Hermione és Piton egy szót sem vesztegettek arra, hogy az NEM volt normális, hogy õ maradt… Mikor a Griffendél végzõseinek lányszobájából ki kellett költöznie McGalagony professzor a saját szobája mellett ajánlott egy szobát, ami eredetileg a Griffendél házvezetõtanárának vendégszobájaként volt számon tartva – csak éppen Hermione állandó lakrésze lett. Hermione és Piton majdnem minden nap együtt dolgoznak…  és habár személyes témákat továbbra sem érintettek, mégis olykor órákon át vitatkoztak  magánjellegű dolgokról, amelyeket szakmai témának „tekintettek“,  és amik Hermione számára, ha másokkal történt volna, csevegésnek, fecsegésnek számítottak volna. Nem csak tényekről esett szó ezekben a vitákban, hanem ötletekről, álmokról, hogy mit valósítanának meg szívesen (különleges bájiitalokat), filozofáltak főzetekről, hatékonyságukról, az értelmükről és értelmetlenségükről, és arról, hogy a különböző emberek hogyan bánnának ezekkel, hogyan készítenék, hogyan használnák...
Amikor ezeket a vitákat az esti órákba nyúlva folytatták, sokszor el is fogyasztottak együtt egy üveg jó bort.
Hermione végül a tanítás előkészületeiben és a házi feladatok ellenőrzésében is segíteni kezdett, ezzel még több idõt szabaddá téve a kutatás számára. (ami közben több, mint egy eredményt hozott, s amirõl a szaksajtó nagyon elismerõen írt!)

Ez – és az együtt töltött idõ a laborban – eredményezte, hogy nagyon jól megismerték egymást. Voltak dolgok, amikkel megõrjítették a másikat és olyanok is, amelyeket nem szerettek volna elveszíteni a másikból…
ÉS a határokat még egy évvel késõbb sem törték át… és Hermione, aki a kezdetekkor azt hitte, megõrül, megtanult bánni a férfi zárkózottságával, és elfogadni, mint egy hozzá tartozó részt. És éppen úgy élvezte az apró, nem egyszer a kívülállók számára is  észrevehetõ dolgokat, amikkel a férfi újra és újra jelét adta hajlandóságának.
Õ, ellentétben a körülményekkel gyengédebb lett a lánnyal. Magától értetõdõen megmaradtak olyan helyzetek, amikor a harapósságával változatlanul, igazságtalanul jegyzett meg valamit, de mindent egybevetve a közös munka nagyon nyugodt lett…
Még ugyanúgy magázódtak, mint korábban…

Esténként egymás mellett ültek – pontosabban mondva: együtt -, mert az elmúlt hetekben felállítottak egy másik íróasztalt a férfiéval szemben, hiszen a lány papírjainak mennyisége, a labormunkának köszönhetően, már versenyre kelt Perseluséval.

**

Mindketten egy aktuális projektre koncentrálva dolgoznak. Hallgatva. Csak a toll sercegését hallani.. Amikor a férfi egy lapot tol a másik asztal szélére, Hermione magához húzza, hiszen ez megszokott, aztán egy pillanatra zavarodottan felnéz, mert ami rajta áll, nem passzol az aktuális gondolatmenetbe.

Ma van egy éve és egy napja…

Hermione egy rövid ideig a papírra bámul, és átgondolja. Piton nyilván látja, hogy a lány nem érti, mire gondolt, mert visszahúzza a lapot, és kiegészíti még valamivel, majd visszatolja és úgy fordítja, hogy Hermione el tudja olvasni.

Ma van egy éve és egy napja, hogy az elsõ levelet írtad nekem…

Hermione szemei elkerekednek és csak most bámul igazán a lapra…“ írtad nekem“ áll rajta… Hermione kuncog. Közelebb húzza a lapot, és ráír valamit a maga oldalán. Majd visszafordítja és visszatolja. Ahogy a férfi magához húzza, összeér az ujjbegyük egy pillanatra, és egy másodpercig mindketten megtartják a mozdulatot, mielõtt feloldanák az érintést. Piton egyszerre feszült és nyugodt arccal olvas.

Még mindig vissza akarom kapni a könyvem. De ez ugye nem megy…

Piton elmosolyodik, és szorosabban markolja a tollát. Az egyetlen zaj a teremben a kandallóban égõ tûz pattogása és a a férfi tollhegyének halk sercegése. A levél ismét helyet változtat.

Miért ne menne? Szükségem lehet még az íróasztalom felsõ fiókjára…

Amikor Hermione elolvassa, amit írt, felkapja barna szemét a férfire, és csúfondárosan int a fejével. Amikor a levelet még mindig ugyanolyan arckifejezéssel visszaküldi Piton elneveti magát, miközben olvas:

Ha azt hiszed, nem vettem észre, hogy a fiókot egy fél éve, a vitánk után bezártad, tévedsz…

A levél vándorol.

Miért nem kérted a kulcsot?

És ismét…

Nem akartam elvenni, csak addig is megnéztem benne olykor valamit, és számomra világos volt, hogy ha kérném sem adnád ki a kulcsot, így nem tettem.

Oda…

Nem adnám ki hibásan.

Vissza…

Megtennéd…

Oda…

Nem tenném…

Vissza…

De megtennéd…

Oda…

Nem tenném…


Hermione halkan kacag, és megkísérli a feltörõ gyerekességét elnyomni. Egy rövid pillantást vet Pitonra, ami megmutatja neki egyébként, hogy a másik is mosolyog.
Vesz egy új lapot és ráír egy új sort.

Nincs különbség. Nem vettem volna el…

A férfi arca ismét elkomolyodik, amikor a következõ sort veti papírra.

Miért nem?

Hermione elréved egy pillanatra, miközben a választ írja.

Azt régóta tudod…

Piton nagyon hosszan nézi ezt a négy szót és Hermione már azt hiszi, hogy nem akar többet írni, amikor ismét tollat ragad.

Nem számoltam azzal, hogy maradnál.

Amikor Hermione e sor olvasása után felnéz a férfi direkt rá bámul. Annyira közvetlenül, ahogy az egész évben csak nagyon ritkán tette. A lány egy pillanatig állja a pillantását. Egy meleg érzés száguld át rajta, hiszen hosszú ideje úgy gondolta, felér egy öleléssel,  ha a férfi így néz rá. Maga elé húzza a papírt és ír rá.

Megígértem…

Piton egyetértõen bólint, miközben elolvassa, majd ír és visszaküldi..

De nekem meg kellett tanulnom, hogy egy ígéret jelent is valamit.

Csak bólint egyetértõen.

Ez nagyon szomorú, de a mondatodban az is benne van, hogy közben megtanultad…

A férfi könnyeden kuncog.

Megtanultam, hogy jelent valamit, ha TE ígéretet teszel.

Hermione megkönnyebbülten nevet, miközben olvas, és egy gyengéd pillantással küldi vissza, amit az elmúlt év során õ is csak nagyon ritkán és óvatosan használt, mint a férfi az említett gesztust. A tanár nem tér ki a pillantás elöl…
Miután a lány írt még egy sort, ismét megfordítja a levelet a férfi irányába, és mosolyogva elé tolja.

Mire akarsz kilyukadni?

A férfi felhúzza a szemöldökét, és egy ártatlan pillantással próbál válaszolni.

Semmi konkrétra, csak feltûnt a dátum…

Hermione olyan pillantással reagál, ami McGalagonynak is becsületére válna, mielõtt leírja:

Számomra felfoghatatlan, hogyan vette be Voldemort egyetlen hazugságodat is, hiszen az orrod hegyére van tûzve… Mire akarsz kilyukadni?

Ez alkalommal konkrét válasz érkezik.

Már írom. Csak azt akartam, hogy tudd, meglepõdtem, hogy még itt vagy. Hogy a partnerem lettél, amit sohasem vártam volna. Hogy nyilvánvalóan sikerült elviselned – hosszú idõn át elviselned, hogy  nem sikerült elüldöznöm téged… De most itt az ideje változtatni. Hermione, szeretném, ha elvennéd a könyved. A fiók már nincs bezárva…

Hermione, aki nevetett, mikor magához húzta a lapot, elcsodálkozik, mikor elolvassa az utolsó szavakat és  felnéz. A férfi csak nagyon rövid ideig állja a fájdalmas pillantást, mielõtt elkapná a tekintetét a lányéból. Hermione türelmetlenül kapkodva írja a választ.

Nem AKAROM a könyvet! De, természetesen akarom a könyvet, de nem úgy, hogy azt jelenti, hogy mennem kell. Ez olyan, mint egy látható bizonyíték az ígéretemre, hogy maradok!
Nem akarod, hogy maradjak? Késõbb is tanulhatok még, ha ez az, amire ki akarsz lyukadni…

A férfi halkan felsóhajt, miközben elolvassa ezt, majd tolla ismét a papírt karcolja.

Nem azt írtam, hogy azt akarom, menj, hanem csak azt, hogy vedd el a könyved…

MOST Hermione valóban zaklatottan néz…miután semmit sem tesz, amivel azt mutatná, hogy követi a felszólítást, a férfi ismét vesz egy új lapot, amire valamivel nagyobb betûkkel ír:

Vedd – el – a – könyved!

Majd feláll, és ellép az asztalától, mintha helyet akarna adni. Néhány méterre eltávolodik, láthatóan nekidõl egy polcnak, keresztbe fonja a kezét a mellkasa előtt és egy pillantást vet az íróasztal irányába. Hermionénak az az érzése támad hirtelen, hogy a férfi a tartása ellenére (vagy éppen amiatt?) idegesnek hat…
Hermione mereng még egy rövid pillanatig, majd kérdõ pillantással feláll, és megkerüli mindkét asztalt, majd leül a tanár helyére.
Még egyszer mély levegõt vesz, majd megfogja a fiók kilincsét és kihúzza…
A fiókban a könyve pihen – látszólag változatlanul.
Hermione kiveszi, maga elé fekteti az asztalra, és felüti…
Egy fél éve nézett bele utoljára, amikor  a férfi már a jegyzetei jó részét átnézte.
Átlapozza lassan oldalról oldalra…
Elakad a lélegzete, ahogy felméri, mi történt közben a könyvvel. Nem csak felfoghatatlanul sok megjegyzés került bele, hanem rengeteg oldal, amelyeken hozzávalók leírása, szárított példákkal található, mágikusan megkötve, úgy, hogy a tipikus illatuk érezhetõ, és ha végigsimít rajtuk olyan érzést keltenek, mint a friss növény vagy fûszer, por, kristály, bõr, toll, levél…
Csodálkozástól döbbent pillantását felemelve néz Piton szemébe, aki még mindig, most már ráadásul nyíltan idegesen áll, figyelve, ahogy a lány átnézi a könyvet, és elrévedõ öröm jelenik meg az arcán a lány reakciója láttán.
Hermione visszakapja tekintetét a könyvre, és továbblapoz, miközben megállapítja, hogy a férfi nem csak szakmai jegyzeteit kommentálta, hanem a privát beírásait is… az egyik helyen hangosan fel kell nevetnie, míg a másikon néma meglepõdésbe süllyed.
Az utolsó elõtti oldalon a tartalomhoz teljesen nem illeszkedõ, de a férfi összes jegyzetén és a rengeteg munkán, amivel a könyvet tökéletessé tette, mindezeken szinte tapintható szerelemhez illõ költeményt talál…

Te, barátnõm, otthonom,
a visszavezetõ utam, az elõre vetett pillantásom,
a jelenem, az egykorom, és a közbenem.
A felbukkanásom, a visszatérésem,
Te, az én hovám és honnanom,
A négy falam, ágyam és asztalom.
Nyitott ablakom a világra,
A folyóm, erdõm, udvarom, mezõm.
Színes halaktól nehéz hálóm,
Te, sivatagom és tengerem,
Kezdet és vég nélküli képeskönyvem.

Te, barátnõm, idõm,
Te, börtönöm, végtelen messze,
ajtó nélkül, rácsok nélkül.
Te, szabadságom, ott tartasz engem,
fogságban egy becsületszóval,
amit szívesen adnék neked ismét.
Nyitott ablakom a világra,
Forró nyári napom a réten,
Egem, szürke és felhõktõl nehéz,
Te, sivatagom és tengerem,
Kezdet és vég nélküli képeskönyvem.

Te, barátnõm, bajtárs,
az utamon, jó tanácsom,
torkom, Simonom és Kyrenem,
aki zuhanás közben is mellettem állsz
amikor mindenki más már egy erõsebb oldalon áll.
Nyitott ablakom a világra,
Forró nyári napom a réten,
Egem, szürke és felhõktõl nehéz,
Te, sivatagom és tengerem,
Kezdet és vég nélküli képeskönyvem.

A szabadságom, halálos ítéletem,
Te, eljátszott lélekgyógyítóm,
Te vagy nekem a merülésben,
A szénaszál, ami a vízben úszik,
Az utolsó esély, ami maradt.
A fáklya, mely utat mutat.
Nyitott ablakom a világra,
A folyóm, erdõm, udvarom, mezõm.
Színes halaktól nehéz hálóm,
Te, sivatagom és tengerem,
Kezdet és vég nélküli képeskönyvem.

Hermione csuklik egyet, miután végigolvasta, és miközben magasra emeli a pillantását az az érzése, hogyha Perselus még egy hajszállal idegesebb lenne veszélyben lennének a körmei, mert lerágná õket… s ami alapvetõen a lány szokása, most a férfi harap akaratlanul az alsó ajkába,  majd  szorítja össze erõsen az ajkait, mikor mégis észreveszi saját mozdulatát…
Hermione lapoz egy utolsót és mikor megérkezik az utolsó oldalra, egy levelet talál, amit a könyvbe fektettek… reszketõ ujjakkal nyitja ki a borítékot, és olvasni kezd…

Mindennél jobban szeretett Hermioném!

Hol kellene elkezdenem? Nem tudom. Talán azzal, hogy azt gondoltam, tudok mindent és hogy az életemmel kapcsolatban minden döntést meghoztam, és hogy te mégis egy jobbat tanítottál nekem.
Szeretett Hermione, az elmúlt év úgy rohant el, mintha repült volna. Nem tudom elmondani, hol maradt mindez. Az az érzésem van, csak tegnap volt, mikor a könyved elõször megtaláltam. Soha nem mondtam neked (ahogy kellett volna), hogy amint hozzám került a könyv  az elsõ éjszaka azonnal végigolvastam. Szégyelltem magam, hogy ezt tettem, hiszen világos volt számomra,  hogy helyenként nem más volt, mint egy napló, de másik oldalról annyira erõs volt a csábítás, hogy – már nem tudom hogyan – rábeszéltem magam, hogy ez korrekt… csak azt tudtam, hogy nem akartam visszaadni, mert annyira átjárta a lényed a könyvet.
Akkor még nem éreztem úgy irántad, ahogyan ma, de a lelkesedés már megvolt. Határtalan lelkesedés. Nem csak a briliáns eszed miatt, hanem a hihetetlen szorgalmad miatt is, amivel hét éven keresztül a tanítás alatt minden szavamat leírtad és átgondoltad (melyik tanár ne volna ettõl teljesen belelkesülve?), és hirtelen bimbózó tudatod miatt, amelyben egy rokon lélekre ismertem. Nem csak tanultál tõlem. Ez nyilvánvalóan sohasem elégített ki téged. Mindent magad kellett hogy felülvizsgálj és tisztázz. Csak akkor került egy javítás a könyvedbe... Ingadoztam az őrült büszkeség – amiatt, hogy éveken keresztül minden kijelentésemet egytől egyig helyesnek tituláltad -, a vidámság, és a mélységes meglepődés között, hogy még évek múlva is minden állítást kísérlettel megvizsgáltál.
Mégis ott voltak ezek a kommentárok, amikbe  a rólam szóló apró gondolataidat leírtad. Tudod te, hogy még minden egyes  leírt esetre emlékszem? Mindegyikre… Azóta a pillanat óta, hogy olyan szerencsém volt, hogy el tudtalak rántani Neville üstjének a közelébõl vagy amikor téged (azóta többször) tipikusan „szakácsnõnek“ akartalak leredukálni – habár már akkor is tudtam, hogy ez nem igaz. De nem akartam észrevenni. Ilyen nagy tehetség Harry Potter mellõl? Ezt nem voltam képes elfogadni…
Lépésrõl lépésre belemerültem a könyvedbe, s egy idõ után már világosan elõttem kellett hogy álljon a tény, hogy ez már régóta nem a könyvrõl szól, hanem arról, hogy a mögötte rejlõ nõre vethettem egy pillantást… és hogy a lelkesítõ csillogás, ami a könyvbõl áradt a tulajdonosnőnek csak halvány árnyéka…
De én megfogadtam, hogy nem engedem többé, hogy bárki hatással legyen rám… és a te könyved egy olyan csodálatos kifogás volt! Mímeltem, játszottam  a tudóst, és nagystílűen hibákat kerestem… de nem voltak… mit kellett volna hát tennem? Vissza kellett volna úgy adnom, de a szégyentelenségem miatti dühöd  zúdult volna rám! Amikor kiegészítettem a soraidat, olyan volt, mintha ott lennél velem a teremben, és én élveztem ezt… olyan nagyon élveztem, hogy napokig nem tudtam a tükörbe nézni, ha rágondoltam. Mit meg nem neveztem magamnak okként, amiért még nálam kell maradnia a könyvednek… minden este amikor a kandallóm elõtt ültem, és a könyv oldalait nézegettem.

Amikor a  driád a  szobámban volt, és te hirtelen ott álltál elõttünk, világos lett számomra, hogy már láttad, mit tettem a könyveddel. A düh , ami rád zuhant azon az estén, a rajtakapottság dühe volt. Kikeltem magamból, hogy elcsíptek, és nem volt semmilyen út, ami kivezetett ebbõl a helyzetbõl, csak az, hogy téged szidalmaztalak, amiatt, amit „tettél“… a semmiért … ellenkezõleg… azt hiszem, hogy a mai napig nem köszöntem meg, hogy ezen az éjjelen bejöttél hozzám. Sem akkor, sem késõbb nem voltam képes beismerni, hogy túl gyenge voltam ahhoz, hogy egyedül megfelelõ állapotban tartsam a driádot. Az erõm egyedül nem volt elég. Úgy tûnik azon az éjjelen megmentetted az életem és a nimfa életét.
Ezért köszönetet szeretnék neked mondani. Késõn – tudom… de ettõl még nem kevésbé mély a köszönet.
A rákövetkezõ napokban a hallgatásom két érzelem nyomása miatt volt. A düh afelett, hogy hagytam, hogy „tetten érjenek“ és a félelem, hogy elmehetsz… meg voltam gyõzõdve arról, hogy te, jogosan, égbekiáltó szemtelenségnek tartod, hogy az óvott könyvedet egyszerûen járulékosan kiegészítettem.
Ehelyett folytatódott a levélváltásunk tovább, és a te leveleddel végzõdött, amely azóta a nap óta nálam van, mindig, ha valahova megyek, vagy valahol vagyok, ha valamit teszek, mindegy hogy ébren, vagy alszom…
És minden – tényleg minden – nap az elmúlt évben számoltam azzal, hogy elmész, mert valamilyen ostoba okból azt mondtam magamnak: „legkésõbb egy év múlva visszatekintesz az érzéseidre, és jót nevetsz rajtuk, mert már rég történelem…“ Ez az idõ, „egy év“, olyan értelmetlennek tûnik, hogy így beleégett a fejemben… különösen az utolsó héten tûnt úgy az elutazásod gondolata, mint egy leszámolás, ami elérkezik…
Minden reggel és délután újra és újra mélységesen  elcsodálkoztam, amikor teljesen magától értetõdõen ismét átlépted a küszöbömet, és dolgozni kezdtél velem. Minden nap, amikor ehhez a ritka, értelmetlen és számomra mégis oly fontos határhoz közeledtünk, egyre inkább valótlannak, és mégis egyre reálisabbnak tûnt mindez. A fejemben, a gondolataimban zűrzavar uralkodott, egy katasztrófa volt ez az idõszak számomra.
Azt írtad, kegyetlen volt, amit kívántam tõled… igazad volt! Egyidejûleg nekem is az az alig felfogható érzésem volt, hogy megértetted, hogy az emberi kapcsolatok terén levõ tökéletlenségem miatt nem tudnálak másként kezelni. Minden más út lezártnak tûnt, és így csodának tûnik nekem, hogy nem csak belementél ezekbe a szokatlan, túlzott, szemtelen feltételekbe, hanem egyidejûleg életem legszebb évével ajándékoztál meg.
Csak sejteni tudom, milyen lehetett neked ezekben a hónapokban, mert majdnem kizárólag csak a munkáról beszéltünk, számomra mégis az, amit ezekben a hónapokban átélhettem volt a legprivátabb, legintimebb idõszak, amit valaha is egy másik emberrel együtt töltöttem el.
Igazán megismertelek. Olyan közel érzem magam hozzád, ahogy még soha senkihez korábban, és nehezebbnek tûnik a lélegzés, ha nem vagy a közelben. Megismertél, amit még senkinek sem engedtem korábban – és mégis még mindig itt vagy… - tudom, épp úgy, mint te, hogy bármikor elmehettél volna… de nem tetted…
Azt írtad nekem, hogy szeretsz, és sejtem, hogy csak az átkozott körülményeken múlt, hogy soha nem mondta nekem szóban. De, sejthetõ, hogy ha úgy hangzik el, a szádból, egyáltalán nem hittem volna el. Hónapokon keresztül kerestem a nyílt, egyszerû soraidban az egyáltalán nem rejtetten írt leveledben a titkos hangokban azokat, amik megerõsítenek abban, hogy hol képzeltem csak bele valamit… De nem volt benne semmi ilyesmi… ahogy a könyvedben sem lehetett egyetlen hibát sem találni, ugyanúgy nem volt semmi hiba a leveledben, a sorok között…
Hermione, sejtem, hogy már rég tudtad akkor és ma is tudod, de nekem nagyon sok idõre volt szükségem, hogy elhiggyem, hogy mit érzek irántad. Már akkor is szerettelek, és ma is így teszek… és ha az ember ilyen jóslatokba bocsátkozhat egyáltalán, akkor merem állítani, akkor is szeretni foglak, amikor utoljára lélegzem.
És azt kívánom, hogy akkor még az oldalamon legyél. Nem tudok és akarok többé egyedül lenni. A te oldaladon akarok élni. Nem akarok többé arról álmodni, hogy a szerelem, amirõl írtál igaz volt, és nem csak a szemedben és a ritkán feltûnõ gyengéd gesztusaidban akarom érezni, azt akarom, hogy tarthassalak téged, hogy az utolsó hajszáladig az enyém légy, meg akarom engedni, hogy ne csak elérd az általam húzott határokat, ahogy régóta teszed, hanem átlépd õket. Szeretett Hermione, még szörnyû sok hibát fogok elkövetni – oly sok ismert már… - de az egy év elmúlt, és még mindig itt vagy. Te még mindig itt vagy! Minek kell még most történnie?

Ha minden úgy alakul, ahogy a szörnyû maximalizmuskényszeremmel terveztem, akkor most sejthetõen nem messze tõled állok és majd meghalok az izgatottságtól és az idegességtõl. De ezen csak túl kell esnem… mi ez a néhány perc halál azzal szemben, amit miattam kellet érezned? Semmi…
A szerelmedet megmutattad azzal az ígérettel, hogy várni fogsz, amíg én is olyan messzire jutok.
Hogy olyan messzire jutottam-e, akarod tudni? Nem tudom. A leghalványabb sejtésem sincs róla. Csak azt tudom, hogy olyan nagyon szeretlek, hogy nem szeretném, ha még egy másodperccel tovább kellene várnod.
Hermione, a legfontosabb dolgok, amiket eddig mondtunk, nem szóban hangzottak el, hanem írásban. Ezért szeretném, ha tudnád, hogy gyávaság, sejtésem szerint, életem legfontosabb dolgait, a legfontosabb kérést levélben megfogalmazni, hiszen rettegek, hogy halálos baleset lenne, ha megpróbálnám ezt a kérést szavakban átnyújtani.
Mindenek felett szeretett Hermioném, nem tudom elképzelni többé az életem nélküled. És habár tudom, hogy a dolgok másként lesznek köztünk, mint most, kérlek, teljes szívembõl, hogy éld le az életed mellettem, együtt, amíg megöregszem, amíg az egyikünk életében utoljára lélegzik, vagy amíg együtt elmegyünk.
Te vagy a legnagyobb csoda, amit az élet adott nekem. Mindennél jobban szeretlek ezen a világon. Vedd a könyved és maradj mégis…

Szeretlek

Perselus

Amikor Hermione végigolvasta a levelet, óriási könnyek csorognak végig az arcán, ahogy felnéz, és észreveszi, hogy Piton tapintható idegességét a könnyei megerõsítették.  A férfi még szorosabbra kulcsolja kezeit, és Hermione rájön, hogy legjobb úton halad afelé, hogy visszahúzódjon a csigaházába. Ezt természetesen nem engedi meg, így lassan feláll – nagyon lassan. Még egy percig lelkesen tanulmányozza a másikat, ahogy szemében beleegyezõ pillantással  és pánikkal áll a szekrénynek dõlve, és egyértelmû tény, hogy nem biztos benne, mi lesz a válasz.
Hermione tudja, hogy kegyetlen amiért olyan lassan megy oda hozzá, ahogy teszi, olyan komoly arccal, mialatt könnyei az ajkáig szaladnak. De muszáj minden apróságot a férfi alakjának látványából magába szívnia, arcának minden milliméterét felfedezni, magas növésű sziluettjét megfigyelni, és jelenlétét úgy tudatosítani önmagában, mint soha korábban.
Ahogy Perselus elé ér, olyan közel, hogy a ruháik érintik egymást, a férfi még mindig összefont karral áll. A szemében izzó remény és tomboló kétely váltakozik folyamatosan, de még mindig teljes csöndben.
Mivel Perselus maga képtelen megmozdulni, Hermione megfogja a kezeit, és a saját testére teszi õket. Egy hangos, megkönnyebbült sóhaj tör fel Perselusból, és végre saját késztetésből átkarolja, és olyan szorosan húzza magához, hogy már fáj, de Hermione soha nem kérné ebben a pillanatban, hogy egy picivel is kevésbé tartsa szorosan. Túl erõs a boldogság, ami átjárja.
Hermione megérinti kezeivel az arcot, amit egy éven át olyan õrült szívesen akart meg érinteni, mélyrehatóan a szemébe néz, és halkan de érthetõen azt mondja:

- Perselus Piton, jobban szeretlek, mint az életemet, és amíg el nem küldesz, nem lehet semmi, ami elszakíthatna az oldaladról. – Az ajka már olyan közel van a férfiéhez, hogy könnyedén rálehel egy óvatos, felfoghatatlanul gyengéd, meleg csókot, a feszültségtõl merev ajkakra, melyek alig merik viszonozni az érintést.
Hermione elengedi, elhúzza az ajkait, és annyira messzire húzza a fejét, hogy ismét a férfi szemébe nézhessen, miközben  még a korábbinál is halkabban megszólal:
- Mondd ki…
És Perselus végül, hosszú idõ után nem húzódik vissza, és nem tér ki, nem szakítja el a pillantását a lányétól, miközben érdes hangon suttogja:
- Szeretlek…