VI.

Egy levél hullott alá a kertben magányosan bólogató tölgyfáról, egy az utolsók közül. Elérte a földet, s pehelykönnyű súlyával épphogy csak érintette a talajt. Majd lassan, mégis váratlanul, egy apró pihe csatlakozott hozzá. Majd még egy. És azután ismét egy másik. Fél perc sem telt bele, már egy seregnyi kis fehér pihe táncolt azon az egy szál, eddig társtalan, megfagyott levélen.

-         Esik a hó! – kiáltotta egy kisfiú odabent, piros orrocskáját az ablak üvegének nyomva – Professzor, Professzor gyere gyorsan! – egy pillanat alatt az ajtónál termett, nagyra kitárta, és már rohant is le a lépcsőn, majdhogynem rögtön utána már ugrott lefelé róla, egy-két-há…

-         NEEEE! – volt Perselus utolsó szava, mielőtt Harry KO-ban kiütötte volna, ellenfelét teljesen maga alá söpörve.

-         Mi történt? – rontott ki Clara a konyhából kétségbeesetten, annyira megrémülve, hogy észre se vette a lába előtt heverő két alakot, ezért szabályosan keresztülesett rajtuk.

-         ÁÁÁ! – szólalt meg a kupac alja újból – Elég! Leszállni rólam!

Clara képtelen volt eleget tenni a férfi kérésének, túlságosan lefoglalta a nevetés, Harry pedig valamiért szintén nagyon mókásnak találta a helyzetet, és megpróbálta egyszerre átkarolni a két felnőttet.

-         Elegem van! Nem igaz, hogy ebben a lakásban két idióta is tartózkodik! – úgy tűnt, Perselus nem igazán élvezte a helyzetet, s kimászott az emberkupac alól.

Harry és a nő csodálkozva meredtek a dühösen, sértődötten elviharzó bájitaltan tanár után, s megrezzentek, mikor egy ajtó hangosan becsapódott.

-         Három. – mondta Clara, de csak nagyon halkan.

*

-         Mi az? – kérdezte dühösen.

„Már tíz perce áll az ajtóban, mozdulatlanul, azzal az édes… vagyis idegesítő… mosollyal… azaz vigyorral az arcán. Miért bámul folyton? Talán van valami az arcomon… nos, ha a hatalmas kampó orromat most fedezte fel, akkor kéne neki egy szemüveg!”

-         Semmi. – válaszolta Clara, hátát meg sem mozdítva az ajtófélfa kényelmes támaszából, s szemével még mindig a férfi arcát fürkészte.

Egy ideig mindketten így maradtak, Perselus tovább olvasta a könyvét, a nő pedig szórakozottan figyelte.

-         Megtudhatnám, hogy mit bámulsz rajtam? – eresztette le újra az ölébe az olvasnivalót Piton – Nem hiszem, hogy ennyire érdekes lennék.

-         Az vagy. – szólalt meg újra Clara, s hirtelen kényelmetlenül érezte magát, úgy tűnt, neki kell rátérnie a tárgyra, s ez igen kínosan érintette – Öhm… Harry elaludt.

-         Végre. Nem rég ébredt fel, máris az agyamra ment. – hangzott a frappáns válasz, ami egyáltalán nem könnyítette meg a nő dolgát.

-         Öhm… Végül is… - belépett a szobába, most az egyszer nem zavarta, hogy félhomály uralkodik benn, így legalább kevésbé látni, mennyire van zavarban – Végül is, nekünk is jár egy kis pihenés. – odalépett a férfi mögé, és kezével óvatosan végigsimított a tarkóján.

„Pihenni? Így akarsz te pihenni, hogy cirógatod a hajam? Ez így nem lesz jó…”

Clara észrevette, hogy Piton megremegett a kezei alatt, s ez némi löketet adott az önbizalmának. Egy halvány mosoly kíséretében kihúzta a férfi kezéből a könyvet, s fennhangon elkezdte olvasni:

-         Tiltott átkok, tiltott növények. Hm, ez jól hangzik. – s azzal, mintha mi sem lenne természetesebb, leült Perselus ölébe. – Á, látom, már bejelölted a jó részeket. – azzal finoman, mintha ritka, értékes kincset tartana kezében, elkezdte lapozgatni.

„Ez nem lehet igaz. Direkt csinálja, tudja, hogy… a fenébe is… megőrjít!”

Piton elkezdett mocorogni, mintha tudatni akarta volna, hogy nincs ínyére a pozíció, de a nő nem törődött vele. Túl sok ideje várt erre az alkalomra, sosem gondolta volna, hogy ilyen nehéz a férfit becserkészni.

„Nem, nem lehet. Ne is gondolj rá, Piton. Csak szimplán tereld el a témát másfelé… vagy sértsd meg. Ez az, sértsd meg, hogy felálljon… Nem szabad…”

-         Tudod, Perselus, nem is kérdezetem még tőled, hogy szeretsz-e. Soha sem bizonyítod, azt sem tudom, hogy egyáltalán tetszek-e neked. Úgy viselkedsz, mintha csak a nővéred volnék. – ránézett a férfira, de az kerülte a tekintetét – Ha valami baj van… miért nem mondod el nekem? Én annyira szeretném, ha…

-         Ha mi? – meresztette rá a szemét hirtelen a Professzor, s Clara úgy érezte, keresztülégeti a fekete írisz. – Ha megbíznák benned? Nem bízok senkiben, még magamban sem. Sajnálom.

Azt hitte, a nő sértődötten feláll, s kirohan, s legfőképp magára hagyja. Egyedül.

Ehelyett azonban két puha ajak tapadt a szájára, és úgy érezte, nem sokáig bír már uralkodni magán. Két vékony, kecses kar fonódott a nyaka köré, miközben a lábak immáron terpeszben közrefogták a derekát, az ő kezei is vándorútra indultak, akarata ellenére. Kinyújtotta a nyelvét, és Clara, mintha csak erre vált volna, kinyitotta a száját, megadva az engedélyt.

A gát felszakadt, minden, ami eddig visszafogta a férfit, most előrehajtotta, minden, ami eddig bátorította, a végletekig korbácsolta vágyait. Szenvedélyesen harapdálta a gyönyörű ajkakat, s apró csókokkal hintette a nő nyakát, miközben tenyerével megragadta a formás feneket, és belemarkolt. Clara nem bírta visszafogni a torkából feltörő nyögést, és fejét hátraszegte, arra buzdítva Perselust, hogy még intenzívebben folytassa.

Nem kellett több üzenet partnerének, hogy megértse kívánságát.

*

Nyugodalmas, tiszta éjszaka várt rájuk, a ház peremén meg-megcsillanó jégcsapok néha apró csengettyűként csilingeltek a bejárati ajtó fölött. Bár hideg szelek jártak arrafelé, a párás ablaküveg ékes jelképként mutatta, belül melegség uralkodik. A helyeken, ahol a függönyt a nagy készülődésben valaki elfelejtette behúzni, apró fénypontok szűrődtek ki, aranyglóriás utat tükrözve a bársonyos, egyelőre érintetlen hóra. S ha egy-egy járókelő – bár igen ritkán tartózkodtak emberek az utcán – lassan elsétált a ház előtt, egy halk dalocska lopta be magát a fejébe, bármennyire is süket volt az illető a világ hangjaira.

A feketetapétás, egykor barátságtalan nappali közepén most hatalmas, szerényen, de ízlésesen díszített fenyőfa állt, ágaival vidáman énekelve, s integetve az asztalnál üldögélő, könyökére támaszkodó, morózus hangulatú férfinak.

-         Boldog karácsonyt! – bújt elő egy fekete hajú kisfiú a sűrű ágak alól, haja egészen bozontosan állt az ajándék-hajkurászás miatt – Clara, ez a tied! – azzal odaszaladt a szobába betoppanó, egy újabb tál kókuszgolyót hozó nőhöz.

Clara nevetve átvette az ügyetlenül becsomagolt rajzot, majd lehajolt, és halkan súgott valamit a gyermek fülébe, mire az elkezdett Piton felé közeledni. Perselus nem tudta, mit akarhat, de már előre gúnyosan elhúzta a száját, a biztonság kedvéért.

-         Boldog karácsonyt Professzor. – motyogta lesütött szemmel Harry, kezében egy hasonló csomagot szorongatva, s átnyújtotta.

A férfi gyanúsan meredt a fiúcska kezére, mintha azt akarta volna megállapítani, melyik újabb Weasley-trükk lapulhat az ajándékában, majd egy önfeláldozó sóhaj közepette átvette a zöld papírba bugyolált rajzot.

-         Mi az, menj be a fa alá tovább bogarászni! – mondta Harrynek, de a kisfiú csak szomorúan nézett rá – Majd kibontom, ha megtaláltad a tieidet!

A gyermeknek nem kellett kétszer szólni, villámgyorsan az ajándékkupacnál termett, és boldogan kezdte böngészni őket, miközben Ms. Madison a férfi mellé ülve elkezdte bontogatni az újabb szerzeményét. A nő úgy gondolta, semmi nem árnyékolhatja be ezt a napot, még maga Tudodki sem, s mikor elkezdte mosolyogva nézegetni a kisfiú által készített képet, szórakozottan játszadozott a nyakában lógó aranylánccal.

-         Juj, de jó! – a kiáltás megadta a választ a két felnőttnek, hogy valaki megtalálta az egyik ajándékát, s kisvártatva a nappali közepén egy aranycikeszt hajkurászó fiúcska ugrándozott.

Harry szakadatlan jókedvvel és kitartással üldözte új játékát, teljesen figyelmen kívül hagyva a többi fa alatt váró meglepetést, no meg a bútorzatot, s egy perc sem telt bele, mindjárt hasra is esett. Azonban elnevette magát, s Clara megnyugodva ült vissza a helyére, Perselus pedig csak úgy magának mosolyogva morogta:

-         Azt hiszem megvásároltam magamnak egy Itthon-Ezentúl-Sosem-Leszel-Képes-Koncentrálni-Herkentyűt.