|
VIII.
VIII.
- Mindenkit kérek, hogy nyugodjon meg! Az elviselhetetlen ricsaj és a zaj most nem segít!
Dumbledorenak mindig is bámulatos szónoklati képességei voltak, ezt Harrynek is be kellett látnia. Az igazgató felemelkedett bársonyszékéből, s egy apró kézmozdulattal csendre intette a Roxfort diákjait.
- Mindannyiunk nagy bánatára kell bejelentenem, hogy Argus Frics, az iskola gondnoka, kit nyugodtan besorolhatok a régi bútordarabok közé, egy sajnálatos baleset következtében életét vesztette. Tisztelettel adózunk emlékének, és arra kérlek benneteket, egy néhány perces csenddel most becsüljük meg sokévi fáradságos munkáját.
A zaj elhalkult, s lassan, egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott az ebédlő falai között. Az említett személyt senki sem siratta meg, mert vagy nem ismerték eléggé, vagy aki igen, annak nem volt szokása sírni. Frics nem tartozott ugyan a legnépszerűbb személyiségek közé, de a halálát senki sem kívánta… legalábbis komolyan biztosan nem.
Két perc után Dumbledore elengedte a nagyterem sokaságát, s a tanulók, visszazökkenve a hétköznapokba, siettek az óráikra. Akár egy hangyaboly, mikor megérzi az esőt, az élet újra megindult. Pennák és könyvek lapjai sercegtek, cipők csattogtak, táskák zörögtek, varázsigék mormolása váltotta fel a gyászbeszédet.
A Griffendél asztalánál a fekete hajú, szemüveges diák mégsem változtatott testtartásán, akár egy szomorú szobor, ülve maradt. Harry nem mozdult, villáját a kezében szorongatva makacsul maga elé meredt.
- Hahó, Mr. Potter? – integetett Hermione az orra előtt, miután felpattant a székéről – Iskola? Tanulás? Ismerős?
A fiú lassan felé fordult, arca sápadtan fénylett, s szemében valami furcsa csillogás ült.
- Harry? – kérdezte a lány aggodalmasan, és lehajolt, így egy szemmagasságba kerültek – Mi baj? Jól érzed magad? Felkísérjelek a gyengélkedőre?
- Ennyi? – a fiú hangja rekedtesen hangzott – Ennyi lenne? Minden megy tovább?
Hermione leült mellé, kezét a vállára tette, s halkan suttogta:
- Baleset volt, Harry. Előfordul. – látván szavai nem használnak, sóhajtott, majd így folytatta – Találkozunk SVK órán, majd kimentelek Lupin professzornál, ha késel.
Azzal egy utolsó megértő pillantást küldve felállt, s kisétált a teremből. Kisvártatva a fiú is elkezdte összeszedni a holmiját, majd kihasználva minden egyes percet a szünetből, lassan ballagott a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem felé.
A folyosóra érve hirtelen megtorpant. Beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét, s a sarkon megpillantotta Pitont azzal a nővel, aki múltkor megzavarta az órájukat.
- …hogy mi történhetett.
- Jaj, Clara! – a professzor hessegető kézmozdulattal jelezte nemtetszését, miközben Harry agya regisztrálta az ismeretlen nő nevét – Nem hiszem el, hogy bevetted a maszlagot. Baleset? Még hogy baleset? Bár, ha belegondolok, tényleg elég valószínű, hogy véletlenül Frics varázsolni próbált, aztán, mint mindig, nem jött össze neki, és megátkozta saját magát. Most ezt komolyan gondolod?
Harry egy pillanatra teljesen ledermedt, a hallottak csak a gyanúit igazolták. Óvatosan tett néhány lépést a két alak felé, s tekintetét a férfira függesztette, akinek az arca most sokkal több indulatot tükrözött: feldúltabb volt, mint azt valaha is látta.
- …más dolgokkal is. Például ott van Harry. – a tanár hangos érvelésére csak halk suttogás volt a válasz, s a fiú alig tudta kivenni a mondat végét.
- Mi van Potterrel? – Piton bal szemöldökét magasra szaladt, ami nála a Zordóval megegyező ómennek számított.
- Harryvel, Perselus. Miért vagy vele ennyire kegyetlen? Miért nem mondod meg neki az igazat? Mitől félsz? Miért fájna egyszer is kedvesnek lenned hozzá? Szegénykém nem sok szeretet kapott, ráadásul nagyon kedves fiú…
- És makacs, és önfejű, és idegesítő, és folyton beleüti az orrát mindenbe, és…
- És mégis megszeretted. – a nő arcán egy szelíd mosoly suhant végig, és kezével végigsimított a férfi arcán – És szerintem ő is téged.
Harry döbbenetében elejtette a kezében szorongatott tankönyveit, s azok tompa puffanással a földön landoltak. A két alak egyszerre fordult felé, majd az a bizonyos Clara a szája elé kapta a kezét, Piton pedig… nem, jól látta… Piton ijedten meredt rá. Majd a férfi szája kinyílt, mintha mondani akart volna valamit, de nem kezdhetett bele a mondatba.
A fiú száznyolcvan fokos fordulatot vett, s a könyveivel nem is törődve az ellenkező irányba kezdett el rohanni. Azzal áltatta magát, hogy nem ártana hallásvizsgálatra mennie, és, hogy jó lenne leszoknia a hallgatózásról. Ugyanakkor azt sem értette, miért menekül, már rég megtanulta, nincs sok értelme elfutni a problémák elől, mert általában a gond gyorsabb nála.
Úgy tetszett neki, mintha valaki utána sietne, azonban néhány perc után, mikor óvatosan hátratekintett, senkit sem látott, úgy tűnt, sikerült lehagynia követőét.
De lehet, hogy csak a saját lépteit visszhangozta az üres folyosó.
*
Három ember létezett a világon, akit Perselus Piton a maga szőrösszívű, mogorva, egyéni módján szeretett: Albus Dumbledore, Clara Madison és Harry Potter.
És három ember létezett a világon, akit legszívesebben akkor, abban a karosszékben ülve, megfojtott volna: egy férfi, akinek állandó szokásává vált, hogy elhallgatja előle az igazat, nevezetesen Albus Dumbledore, egy nő, aki soha nem képes befogni a száját, és akit Clara Madisonnak hívtak, és egy fiú. Az utóbbinak a bűnei kivételesen nem az ostoba kérdések, nem a kotnyeleskedés, és nem is az értelmetlen önfeláldozási kísérletek voltak, hanem egyszerűen csak az, hogy elszaladt.
És ez (maga sem értette, miközben az italát kortyolgatta a kandalló előtt, hogy ugyan miért) jobban fájt neki, mint bármely Cruciatus, amit kapott, jobban, mint bármelyik seb, amit csatákban szerzett, jobban, mint bármely elutasítás, sértés, megalázás, amit elszenvedett. Egészen hasonlatos volt ahhoz a kínhoz, amit a gyermektől vett át még régebben, ott fájt, belül.
És az ilyen sebeket sajnos egy pohár álomital (hiába van megspékelve nyugtatóval és hígítva vajsörrel) sem gyógyítja be.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
