6.

Köszönöm, hogy vagy nekem!

Hermione Granger jól ismerte az Abszol utat, tisztában volt vele, mit hol érdemes megvásárolni a legjobb minőségben és a lehető legjobb áron. Olivandernél Celeste megkapta élete legelső varázspálcáját, rózsafából készült, és egy egyszarvú szőre volt benne. Továbbá vettek a kislánynak megfelelő tankönyveket a Czikornyai és Patzában, majd pergameneket és pennákat vettek, végül pedig betértek egy kisállat-kereskedésbe. A nőben régi emlékeket támasztott fel a kis üzlet, anno, harmadéves korában itt vásárolta Csámpás nevezetű macskáját, ki azóta már nem volt vele. Emlékezett, Ron milyen perpatvart rendezett a macska miatt, mert az megtámadta Makeszt. Halvány mosoly jelent meg arcán, majd gyorsan le is olvadt, hiányoztak neki barátai. Nem tudta megérteni, mért nem fogadták el, hogy azzal az emberrel legyen boldog, akit szeret, még akkor is, ha ők nem szeretik. Külföldön az idők folyamán megtanulta, egyedül kell boldogulnia, a kapcsolata szerelmével az idők folyamán elhalványult, és a szívében egykor oly hevesen égő láng elaludt. És most a férfi már halott. Hermionét Celeste rángatta vissza a valóságba, mikor rámutatott egy ébenfekete macskára, aki jóságosan dorombolt, ahogy a kislány cirógatta a füle tövét. A boszorkány beleegyezően bólintott, majd kifizette az állat árát, és elindultak a Foltozott Üst irányába.

A kocsma szokásához híven sötét és koszos volt, bár ehhez a nő már hozzászokott az itt töltött idők folyamán. Lerakta egy asztalra a nehéz vásároltakat, majd fáradtan nyújtózott el egy széken. A kislány új barátjával az ölében foglalt helyet mellette, mikor megjelent a pultos, Tom.

- Miss Granger, de jó újra itt látni, bár még csak néhány napja, hogy távozott. Mit hozhatok? – kérdezte nyájasan az öreg, mire a nő rendelt két frissítőt.

Tom a lehető leggyorsabban szolgálta ki vendégeit, mire Hermione hálásan rámosolygott, majd a férfi el is tűnt a pultja mögött. Csendben szürcsölték italaikat, mikor a boszorkány egy ismerős hangot vélt hallani a háta mögött. Óvatosan nézett oda, hogy meggyőződjön nem e hallucinált, de valóban Ginny Weasley vörös üstöke felől jött a hang. Karján egy feketehajú kislányt tartott, aki szakasztott olyan volt, mint Harry. A fiatal nő vidáman integetett az asztal felé, majd odalépett hozzájuk, és boldogan ölelte meg rég nem látott barátnőjét. Mindketten sírtak, örömkönnyek peregtek végig arcukon, elfeledve az utolsó találkozásuk fájdalmas emlékeit.

- Merlinre, pont ma reggel jutott eszembe, hogy ideje lenne újra találkoznunk, erre hirtelen feltűnsz a semmiből, hogy vagy, Hermione? – kérdezte a vöröshajú nő, mikor végre elengedte barátnőjét, mire a másik boldogan mosolygott rá.

- Nem panaszkodhatom, kellően jól vagyok, leszámítva persze az elmúlt évek magányát. Na és veled, csak nem hozzámentél Harryhez? – a boszorkány hangja csevegő volt, mégis belül kissé feszengett a témától, de szívből örült Ginny felbukkanásának.

- De, hozzámentem – felelte sötéten a nő, majd kissé vidámabban folytatta. – Ő pedig a kislányunk, Ariadne.

- Gratulálok, Ginny! Legalább neked úgy alakulnak a dolgaid, ahogy szeretted volna mindig is.

- Óh, nehogy azt hidd, ez igazság szerint csak ma reggelig volt így, bár eddig sem teljes mértékben – mosolygott keserűen, majd szemében újabb könnycseppek gyűltek, de ez esetben fájdalmasan maróak voltak, nem pedig boldogok.

- Összevesztettek? Vagy mi történt, Ginny? – Hermione komolyan aggódott, mire barátnője csak legyintett.

- Az az igazság, hogy nem bírtam már tovább, hogy ő is, meg Ron is haragszanak rád, és ez azzal járt, hogy nem lehetek veled jóban. Mióta te elmentél, nem volt igazi jó barátom, hiába volt ott akármelyik régi évfolyamtársam, az közel sem volt ugyanaz. Ráadásul nem igen voltam kibékülve a bátyáim barátnőivel sem, tudod jól, hogy Fleur Delacourt sosem tudtam elviselni, hát még Ron mennyasszonyát, Lavender Brownt. Én mindig úgy képzeltem el, hogy te mellettem leszel, és megoszthatom veled a titkaimat, elvégre egy férfival ilyenről beszélni nem lehet, főleg ha Harry Potternek vagy Ron Weasleynek hívják, és máson sem jár az eszük, mint a kviddics. Szóval, ma reggel közöltem Harryvel, hogy ez így nem járja, erre ő meg azt mondta, válasszak, én meg ott hagytam egyedül, hadd főjön a saját levében – magyarázta a nő, közben egyre csak könnyezett, de néha még így is gúnyosan elmosolyodott.

- Nem szabadott volna miattam összeveszned a férjeddel, nem akarok a házasságotok elrontója lenni, ráadásul a lányotoknak szüksége van apára - tiltakozott Hermione, mire Ginny csak megcsóválta a fejét.

- Harrynek fel kell végre nőnie, és addig nem állok sem vele, sem pedig a bátyámmal szóba, amíg el nem ismerik, hogy igazam van. Nem ítélhetnek el téged csak azért, mert szerelmes voltál, ráadásul még csak nem is egy rossz pasiba – erre mindketten nevettek, majd a fiatalabb nő folytatta -, ez ugyanolyan, mintha őket taszítanák csak el, mert ők is szerelmesek valakibe.

- És mit gondolsz, megértik ezt valaha is? Hisz olyan makacsok – aggodalmaskodott a barna hajú nő, mire Ginny hevesen bólogatott.

- Én kijelentettem Harrynek, addig ne is akarjon akár engem, akár a lányát látni, amíg nem tér jobb belátásra, feltett szándékom titeket kibékíteni.

- Nehéz menet lesz – sóhajtott Hermione, mire a másik nő csak mosolygott.

- Na és mi van veled, álmaidat sikerült megvalósítanod?

- Ha arra gondolsz, tanár lettem-e, nos, fogjuk rá. Iskolában nem kaptam sehol munkát, néhány napja házitanítóként dolgozom, soha ki nem találod, hogy hol – nevetett Hermione, mit azelőtt már oly rég tett utoljára, Ginny pedig érdeklődve várta a választ. – Perselus Pitonnál.

- A denevérnek van egy gyereke? – a boszorka olyan nagyon meglepődött, hogy még nevetni is elfelejtett közben. – Csak nem ez a kislány? – itt szemeivel a földön a cicával játszó Celeste felé bökött, mire Hermione bólintott. – De hogy lehet, hogy nem Piton maga tanítja a gyereket? – erre a nő vázolta a tényeket, Ginny pedig érdeklődve hallgatta azokat.

- Tehát nem változott semmit, ugyanolyan szívtelen, mint régen – összegezte a hallottakat a nő, mire a másik helyeselt.

- De nekem feltett szándékom közelebb hozni őket egymáshoz, meg akarom tanítani a professzort élni és szeretni, márcsak Celeste érdekében is. Hidd el, én nagyon jól tudom, milyen árvának lenni, barátok nélkül, neki még van esélye az apja szeretetét elnyerni, hát akkor egy kicsit rásegítek.

- Remélem sikerrel jársz. De hogy érted azt, hogy magányos, mi lett abból a mindent elsöprő szerelemből? – lepődött meg a fiatal nő, mire barátnője elszontyolodott.

- Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott, nem ő volt az igazi, kialudt az egész, és mára már a barátságunk is végetért, nem sokkal ezelőtt örökre elment – jelentette ki keserűen Hermione, mire barátnője együttérzően átölelte.

- Azt akarod mondani, hogy magadra hagyott? – suttogta a nő fülébe, mire az csak megrázta a fejét.

- Nem, meghalt – mondta szomorúan, majd egy apró könnycsepp csorgott végig arcán, és tűnt el szája szegletében.

- Annyira sajnálom, ha tudtam volna, hogy ennyire magányos vagy, már rég szembeszálltam volna Harryvel és Ronnal, és megkerestelek volna, hogy legalább én melletted legyek. Tudok bármiben is segíteni? – hangja együtt érző volt, és tekintetében aggódás ült, de Hermione csak a fejét rázta.

- Most mindenem megvan, csak drukkolj nekem, hogy sikerüljön véghezvinnem a tervemet!

- Én veled vagyok, tudod jól! Ha bármikor szükséged lesz bármire, itt megtalálsz, vagy küldj egy baglyot, és tudunk beszélni.

- Köszönöm, hogy vagy nekem! – azzal Hermione egy boldog, szeretetteljes mosollyal az arcán átölelte Ginnyt, majd Celesttel az oldalán, távozott a kocsmából, tudva, van még akire számíthat.