1. fejezet

Az utazás

Kora hajnal volt. Az ablakon beeső halványsárga napsugarak jólesően melengették Elizabeth arcát. Ránézett az éjjeliszekrényen álló ébresztőórájára, hajnali 5 öt alig múlt. Tisztában volt vele, hosszú út áll előtte, és pihennie kellene, az őt uraló izgalomtól viszont képtelen lett volna vissza aludni. Nem sokkal később kiment a kertbe, beszívni a friss levegő illatát. A fák ágai lágyan hajladoztak a gyenge szellőtől, sejtelmes susogás közepette. A virágoskert különböző aromái összekeveredtek a fuvallattól, s ez a többféle illat még bódítóbb volt együtt. A nap még közel járt a horizonthoz, sugarai hosszan elnyúlva érkeztek meg a földre. Ettől a fénytől minden titokzatosnak tűnt. Körülnézve tudatosult benne, pár órán belül itt kell hagynia minden barátját és szerettét, elég hosszú időre, aminek oka a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából kapott levél. Albus Dumbledore volt a feladó. Egyike azoknak, akiket Elizabeth a világon a legjobban tisztelt és szeretett. A levélben ez állt:

Amikor Eliza kinyitotta, és először olvasta el a levelét, nem akart hinni a szemének. Pont őt vették fel annyi jelentkező közül, aki most végzett a Varázslóiskolai Egyetemen Oxfordban, és mondhatni, még meg sem száradt a tinta a diplomáján. Kimondhatatlanul boldog volt, többek között azért, mert ő is a Roxfortban tanult, és sok szép emléke kötötte oda. Sosem merte remélni, hogy itt fog tanítani. Mikor az állast meghirdették, mugli származású nevelőapja unszolására adta be a jelentkezését, de ő maga nem sok reményt fűzött hozzá. Tudta, vannak nála sokkal tapasztaltabb varázslók, akik alkalmasabbak erre. Még a meghallgatás után is kételyek gyötörték, pedig látszott a tanárokon (Dumbledore, McGalagony), teljes mértékben meg voltak vele elégedve. Elizabeth 22 éves magas és törékeny alkatú boszorkány volt. Hosszú világosbarna hajával, és barna szemével nagyon csinos látványt nyújtott, bár ezt ő maga sosem hitte el. Finom vonásai és szép ívű, cseresznyepiros ajka csak hab volt a tortán. Fiatal kora ellenére, erős és határozott jellemmel bírt, amivel sokakat meglepett.

Jó negyed óra után, mikor úgy érezte, teljesen kiűzte az álmot a szeméből, visszament és ellenőrizte bőröndjét, mindent bepakolt-e. Úti csomagja főleg könyvekből, ruháiból, varázspálcájából és egyéb személyes holmikból állt. Varázspálcája kilenc és fél hüvelyk hosszú, teste ezüstfenyőből, a húrja pedig unicornis szőrből készült. Nagyon szerette, és a mai napig frissen él az emlékezetében, amikor Ollivander Úrnál megvette. Nem sokkal azelőtt megjött az értesítőlevele Roxfortból. Akkor még minden nagyon új volt számára. Az Abszol út összes tégláját különleges figyelemmel csodálta meg. Képes lett volna órákat eltölteni minden egyes bolt előtt, ha nevelőapja nem nógatta volna. Sokáig azt hitte, egy csodaszép álomban van, amiből nem akar felébredni. Lassan tudatosult benne, mindez valóság. Mostohaapja kicsit szomorkásan, mégis boldogan engedte el nevelt lányát az iskolába. Elizabeth tudta, a szülei varázslók voltak, és azt is, hogy Voldemort nagyúr ölte meg őket hét éves korában, mégis nagyon kevés dologra emlékezett a velük kapcsolatban, mintha valaki az összes emlékét kitörölte volna azelőttről, és ez bosszantotta. Ráadásul, míg Samuelnél élt, nem nagyon vették körül varázslók. Így elszokott ettől az élettől. Azzal is tisztában volt, van egy rég nem látott öccse, akivel már nagyon várta a találkozást. Néha-néha megengedte Dumbledore, hogy Roxfortban láthassa testvérét, de úgy gondolta jobbnak, ha Harry előtt rejtve maradt Elizabeth valódi kiléte.

Lizynek ez fájt a legjobban, hogy öccsétől elválasztják, aki a saját vére; mégis bízott Dumbledore-ban, mert tudta, soha nem akarna semmi rosszat neki és Harrynek. Ennek ellenére gombóc volt a torkában a gondolattól, mi lesz most, hogy tanárként visszatér Roxfortba. Remélte végre testvére is megtudhatja az igazságot.

Még akkor is ezen morfondírozott, amikor felszállt a vonatra a 9 és µ-ik vágánynál. Aki ismerte a járást, annak nem volt nehéz ezt a furcsa nevű peront megtalálnia. Annyi volt a leleményesség, hogy a 9. és a 10. vágányt elválasztó falon kellett keresztül sétálni, és már ott is volt az ember. Amikor felszállt a vonatra, keresett egy üres fülkét. Lepakolta a csomagjait, és visszament elbúcsúzni nevelőapjától.

- Büszke vagyok Rád, és nagyon szeretlek kislányom, ugye tudod? – a férfinek ezt mondania sem kellett volna, egész lénye visszasugározta érzéseit.

- Igen apa, tudom, és én is nagyon szeretlek – szólt, miközben megölelte, és két csókot adott az arcára.

- Ígérd meg, hogy gyakran adsz majd életjelet Magadról! - nézett rá szigorúan.

- Ez csak természetes! - felelte Elizabeth, és elindult a vonat felé, mert már csak egy perc volt az indulásig.

- Nagyon vigyázz Magadra lányom! - szólt a férfi búcsúzóul.

Elizabeth hátrafordult a lépcsőről, és szeretetteljesen mosolygott a férfi felé. Tudta, nevelőapja a szeme világánál is jobban félti őt, igyekezett mindentől megóvni, ezért hálás volt neki. Amikor a vonat elindult, Eliza még mindig annak lépcsőjén állt, és integetett. A szerelvény már elhagyta a vágányt, akkor kereste meg a fülkéjét, és legnagyobb meglepetésére valaki volt ott. Egy átható tekintetű, fekete taláros férfi ült vele szemben, akit jól ismert. Az illetőnek vállig érő fekete haja, halványsárgás bőre, bogárfekete szeme és jellegzetes formájú orra volt. Az intelligencia és a magabiztosság csak úgy áradt belőle. Nem más, mint Perselus Piton professzor, Roxfort bájitaltan tanára volt személyesen. Nagyon meglepődött, amikor Elizabeth belépett, a lány ugyanúgy.

- Jó napot Miss Potter, mi járatban errefelé? Csak nem a régi emlékeit megy vissza keresni az iskolába? - kérdezte enyhe éllel a hangjában.

Eliza jól ismerte ezt a stílust. Régi tanára szinte mindig minden griffendéles diákkal így bánt, és ez alól ő sem volt kivétel. De azt is tudta pontosan, a varázsló addig ilyen magabiztos, míg nyeregben érzi magát, és Elizabeth Potter nem volt többé egy griffendéles diáklány, akit a férfi csak úgy kigúnyolhatott. Ugyanúgy tanár volt immár Piton. Habár ő a maga 37 évével idősebb volt nála, és már jó ideje a Roxfortban tanított. A szíve mélyén nagyon tisztelte a bájital tanárt a tartásáért, ám eldöntötte magában, hogy nem hagyja magát rögtön az első alkalommal lemosni a pályáról.

- Jó napot, Piton professzor, örülök, hogy újra látom! - mondta Lizy kedvesen.

Perselus a mondat végére felhúzta a szemöldökét és gúnyos arckifejezéssel nézett a lányra.

- Azt kötve hiszem - gondolta magában, de csomót kötött a nyelvére, és inkább megtartotta magának a meg nem történt kijelentést.

- Nem magánügyben utazom Roxfortba, Professzor Úr! - hadarta lány, miközben mélyen a férfi szemébe nézett. Perselus viszonozta pillantását, és gyönyörű, éjfekete szemeit a lány kissé riadt tekintetébe fúrta.

- Igazán? - Piton megpróbált nyugodt maradni, ám hangjából érződött a kíváncsiság. Elizabeth Potter az egyik legtehetségesebb és legszorgalmasabb diákja volt, ezt még neki is el kellett ismernie. Ráadásul a lány különös érdeklődést mutatott a bájitalok irányába, így Perselus sokat dolgozott együtt vele. Pontosan tudta már akkor, hogy sokra fogja Eliza vinni. Ezt neki sose mondta, sőt még dicséret is nagyon ritkán hagyta el a száját, James Potter iránt érzett a mai napig tartó gyűlölete miatt. A lány iránt is megpróbált ugyanúgy ellenszenvvel viseltetni. Mégsem ment neki. Csak annyit ért el, hogy ha tehette, szidta őt, és megpróbált távolságtartóan viselkedni vele. Elizabeth ennek ellenére kedvelte a professzort, mert remélte, hogy ez a karót nyelt tartás és gúnyos viselkedés más belsőt takar. Piton sosem értette, miért dolgozik vele Elizabeth, mikor mindig belekötött munkájába, ha tehette. Nem vallotta volna be, még akkor sem, ha izzó parázson is kellett volna járnia, de rettentően becsülte Elizát, amiért sosem hagyta abba a vele való tanulást. Pedig néha nagyon goromba volt, amire szinte nem volt oka, ás ezt ő is tudta.

- Dumbledore professzor nekem adta a sötét varázslatok kivédése állást - folytatta a lány, és várta a hatást, ami nem maradt el. Ugyanis Pitonnak már évek óta erre a tantárgyra fájt a foga, mégis mindig más kapta meg. Tavaly Alastor Mordon, egy öreg, tapasztalt auror, azelőtt másik gyűlölt ellensége Remus Lupin, akinek vérfarkas énje miatt kellett távoznia. Ebben persze a fekete varázsló keze vastagon benne volt. Azelőtt pedig Gilderoy Lockhart, aki finoman fogalmazva egy bájgúnár szájhős, és a tanításhoz egyáltalán nem értett semmit. Ez is nehezen volt elviselhető a bájital tanárnak, ám hogy Albus egy fiatal csitrinek adja oda az állást, akinek a tojáshéj még ott van a fenekén, na ez már egy kicsit sok volt.

- Nem gondolja Miss Potter, hogy ön még túl fiatal és tapasztalatlan egy ilyen álláshoz? – tette fel a kérdést Piton szokásos iróniájával a hangjában, de érezhető volt, ahogy szeméből áradt a dühödt tehetetlenség.

- Ha Dumbledore professzor alkalmasnak tart az állásra, akkor én is annak tartom magam! - Elizabeth büszkén kihúzta magát, ezzel is nyomatékot adva szavainak.

- Nem gondolja, hogy szerénytelenség, amit mond, kisasszony? – kérdezett vissza, különösen hangsúlyozva az utolsó szót.

- Nem, egyáltalán nem Professzor Úr – felelte, bár érezte, a férfinak részben igaza van, és nagyon kínosan érezte magát.

- Úgy, hát majd meglátjuk! - mondta Piton, és visszaült a helyére.

Lizy is leült vele szemben és elővett egy kötetet, mégis érezte, a bájital tanár jelenlétében képtelen figyelni arra, amit olvas, és ez nagyon feldühítette. Le is tette a könyvet.

- Már régen hoztak így ki a sodromból! - gondolta mérgesen. Titkon remélte, hogyha tanár lesz, Perselus Piton végre emberszámba fogja venni, noha mérges lesz, hogy kedvenc tárgyát halászta el az orra elől. A férfiből áradó mérhetetlen mennyiségű gúnyra és haragra azonban egyáltalán nem számított.

A vonatút nagy része szótlanul telt. Amikor már nem bírta valamelyikük a feszültséget, kiment egy rövid sétára. Pár óra után Lizy eldöntötte, ha a férfi visszajön, véget vet a kínos csendnek. Perselus meg is érkezett perceken belül.

- Mondja Professzor Úr, sok minden változott Roxfortban az elmúlt pár évben? - kérdezte, miután jobb nem jutott az eszébe. Perselus meglepődött, mert azt hitte, a lány a vonatút végéig nyugton hagyja.

- Egyáltalán nem Miss Potter. Csak a diákok és a tanárok egy része! - cinikus modorával mindenkit képes volt kihozni a sodrából. - Egyébként nem kell azon törnie Magát, hogy társalgást kezdeményezzen, én jobban örülnék neki, ha élvezhetném a csendet - fűzte hozzá, de tudta, hogy nem gondolta komolyan.

Elizabeth érezte, hogy paprikavörös lesz az indulattól, és nem bírja magában tartani haragját.

- Akkor miért nem keresett egy üres fülkét, ha annyira csendben szeretne lenni? – fakadt ki mérgesen.

- Azért, mert ez volt az egyetlen üres fülke, legalábbis azt hittem – válaszolta a bájitaltanár enyhébb hangnemben - Amint látom, még mindig nem tud parancsolni az indulatainak, Miss Potter! Egy ”felelősségteljes” tanárnőnek tudnia kellene fékeznie magát - érezte, az újabb támadásával ismét ő van fölényben.

- Szerintem még mindig jobb, ha valaki mérges, mintha állandóan szurkálja a körülötte lévőket, ráadásul indokolatlanul - Lizy most már valamivel nyugodtabb hangon nyilvánult meg.

- Igazán úgy gondolja, hogy ok nélküliek a megjegyzéseim, kisasszony? – a férfi igazán meglepődött.

-A legtöbb esetben sajnos, professzor Úr. Ha csak minden második gúnyos megjegyzését kijelentésre cserélné fel, sokkal többet tanulhatnának Öntől a diákok… és mások is - vallotta be Lizy.

- Higgye el Miss Potter, pontosan tudom, hogy kell tanítani! Több a tapasztalatom, mint Önnek! - csattant fel Piton.

- Ebben egyetértünk - válaszolta lány.

A férfi bármilyen más válaszra számított volna, de erre nem. - Komolyan mondja? - kérdezte kíváncsian.

- Igen, természetesen - helyeselt Lizy. - Nem vitatom a tanári képességeit és a tapasztalatát, Piton professzor, hisz én is részesülhettem belőle – a lány szemében cinkos fény csillant meg.

- Látom, nem csak vitatkozni tud Miss Potter, ezt örömmel tapasztalom – szólt Piton, egy kissé meghökkenten. Nem akarta megadni azt az elégtételt a lánynak, hogy egyetért vele bármiben is.

Eliza válasz helyett csak mosolygott. Ez nagyon dühítette a férfit, bár el kellett ismernie, hogy a lány nagyon szép, mikor felvidul. A vonatút további része beszélgetés nélkül telt el, mégis mindketten úgy érezték, kicsit meggyőzték a másikat. A bájitaltan tanár rájött, volt tanítványa nem is olyan nyakas, mint hitte, s Lizy bebizonyította magának, hogy Perselus Pitonból is lehet érzelmeket kiváltani.