20. fejezet

Az áruló és az alagút

Perselus az orra hegyéig sem látott, mikor becsukódott mögötte az ajtó. Tett néhány bizonytalan lépést, de úgy döntött, nem éri meg a kockázat. Elővette hát pálcáját és elsuttogta a ,,Lumos” varázsigét, mire apró fény jelent meg pálcája végén. Nem sok segítség volt, de legalább nem esett hasra a saját lábában.

Utóbb vette csak észre, hogy egy lépcső kanyarog néhány lépéssel távolabb.

Óvatosan szelte a nyikorgó lépcsőfokokat és közben arra gondolt, hogy merre vezethet ez az  út. Az látható volt már első pillantásra is, hogy az átjáró nem mai építmény. Legalább ötven éves volt. Erről árulkodtak a vastag pókhálók és lakói, amik a közelgő férfi látványára behúzódtak egy sötétebb helyre.

-Remek! Már csak néhány patkány hiányzik! –jegyezte meg gúnyosan, majd mikor egy elfutott a lábai mellett felsóhajtott.  –Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy mit kívánok!

A lépcsősor hosszúnak bizonyult. Nem csoda, hiszen le kell vezetnie egészen a föld alá, hiszen nem kétséges, hogy arra visz.

Egyszer csak hatalmas robajt hallott és érezte, ahogy egyik lába eltűnik az egyik lépcsőfokban.

-Állást kéne változtatnom! Ez már nem is kétséges! – szólt, miközben próbálta kiszabadítani lábát a lépcső fogságából. –Ez így nem fog menni! – kezével próbált segíteni a szabadulásban, aminek az lett az eredménye, hogy a pálcája kiesett a kezéből, egyenesen a beszakadt lépcsőfok résébe, közvetlenül a lába mellé. Ismét teljes sötétségbe borult az alagút – Óh! Hát ez igazán remek! A franc esne ebbe a… Invito pálca! – mire a tárgy  a kezében termett, a férfi pedig ismét meggyújtotta az apró lángot, hogy legalább világosban szenvedjen, ha már egyszer muszáj.

Néhány elkeseredett próbálkozás után végre sikerült kiszabadítani magát a lépcső fogságából és kissé megtépázottan bár, de továbbhaladt. Csak remélni merte, hogy ez volt a legrosszabb, ami történt ma vele.

- Áh, Miss Westbridge! Már mindenütt kerestem!

- McGalagony professzor! Miben lehet a segítségére? –mosolygott Diane az idős boszorkányra, aki karon ragadta őt és beterelte az átváltoztatástan terembe.

- Mi történt? – kérdezte meglepetten a lány.

Nem értette mitől ilyen ideges Minerva. Talán valami baj van! Nem, akkor Dumbledore állna most itt vele szemben.

- Bizonyára tudja, hogy az igazgató úr nem tartózkodik a Roxfortban. Londonba utazott Mr. Harissel.

- Nem, erről nem tudtam.

- Engem kért meg, hogy lássam el a feladatait, amíg vissza nem tér és… Jaj, Istenem! Nem is tudom hol kezdjem! – tördelte ujjait a professzor.

- Valami gond van? Történt valami? Kérem, mondja el, hátha tudok segíteni! – nézett rá ijedten Diane. Ilyennek még sosem látta és ez megrémítette.

- Hát jó! Önben teljesen megbízom…  - McGalagony hagyott egy rövid szünetet, ami arra volt elegendő, hogy egy mély lélegzetet vegyen, majd folytatta. – Áruló van köztünk.

- Áruló?! – döbbent meg a lány. –Ezt mégis miből gondolja?

- Ez hosszú történet. Sok különleges dolog történt itt az elmúlt hetekben.

- Például?

- Perselus még ugyan nem tért vissza, de Poppy elmesélte, hogy néhány nagyon fontos bájital eltűnt a professzor szekrényéből.

- Ezt nem is mondta. De lehet, hogy csak rossz helyen kereste Madame Pomfrey azokat a bájitalokat vagy Perselus tette rossz helyre.

- Ezt maga sem gondolja komolyan, ugye? Poppy és a professzor régóta dolgoznak együtt. Pontosan tudják, hogy mit hol találnak. Arról nem is beszélve, hogy az ajtó tárva nyitva volt, amíg maguk Tudjukkinél jártak. Perselus nem olyan felelőtlen, hogy ne zárja be a szobáját. Még akkor is így tesz, ha reggelizni megy, hát még akkor, ha tudja, hogy hosszabb ideig lesz távol.

- Ez igaz, de…

- Na és a bébitroll – ügy?

- Azt már tisztáztuk. Volde… Tudjaki mondta Winkynek, hogy csempéssze be a kicsit a kastélyba!

- Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne! Dumbledore professzornak ugyan még nem mondtam, de Dobby és Winky nálam jártak néhány nappal ezelőtt és nem említették Tudjukkit. Azt mondták, hogy egy ismeretlen férfi biztatta őket arra, hogy becsempésszék a bébit a kastélyba.

- Honnan tudja, hogy az a valaki közülünk való? A bájitalok miatt?

- Pontosan. Csak arra kell rájönnünk, ki az. A probléma az, hogy ötletem sincs, ki lehet az áruló.  A helyzetet csak nehezíti, hogy Dumbledore professzor mindenkiben megbízik. És valljuk be, nem is alaptalanul…

- Áh, igen a főzet! – csapott a homlokára Diane. – Perselus említett valamit még régebben. De miért olyan biztosak benne, hogy valaki nem tudja kicselezni a bájital hatását?

- Megmondom őszintén, erre én is gondoltam már. És volt is egy jelöltem: Mr. Harris! Egészen addig a pillanatig, míg az igazgató úr nem jelentette be, hogy vele utazik Londonba – sóhajtott fel az idő boszorkány. – Innentől kezdve ismét a sötétben tapogatózom.

- És én, miben lehetek a segítségére ebben az ügyben?

- Dumbledore professzor említést tett az Ön képességeiről. Hogy képes belelátni mások lelkébe…

- Nem, nem! – tiltakozott a lány.  – A tisztán látás nem játék! Ez egy nagyon bonyolult folyamat, ami nem csak abból, hogy belenézek az illető szemébe és rögtön tudom, hogy rosszban sántikál-e! Rá kell hangolódnom a lelkére és, higgye el, nem mindig jó és szép dolgokat látok! Szóval: nem!

- De hiszen jó ügyet szolgálna! Megtudná, hogy kiben ne bízzunk eztán és ez nagyon nagy előrelépés lenne!

- Évek óta nem gyakoroltam, lehet, hogy már nem is megy! Az aurori munka során, csak nagyon ritkán kellett ezt a képességemet alkalmaznom, inkább a többire volt szükség!

- Ez nem olyan dolog, amit az ember csak úgy elfelejt, kedvesem! Gondolja végig! Nagyon nagy segítség lenne – válaszolta szelíden az idős boszorkány, majd magára hagyta a lányt a teremben.

Eközben egy sötét alagútban Perselus tovább kereste a kiutat. Egyre jobban érdekelte, hogy hova vezet az átjáró. Már vagy egy órája bolyongott a föld mélyén és mindamellett, hogy éhes volt és fáradt – mert az előző éjszaka nem valami sokat aludt, ami igaz, az igaz – a karja is egyre jobban sajgott. Malfoy állításával ellentétben a seb nem igen gyógyult, bár érezte, hogy a vérzés valamelyest csillapodik.

Legalább elvérezni nem fogok. – gondolta cinikusan, majd lenézett a karján lévő kötésre, ami vörös színben pompázott. Teljesen átvérezte!

Reménykedett benne, hogy miután megtalálta, hova is vezet ez az átjáró, rögtön hoppanálni tud a Roxfortba, hogy Madame Pomfrey minél hamarabb adhasson neki valami fájdalomcsillapítót, mert hiába mérséklődött a vérzés jelentősen, attól még pokolian fájt a seb.

Micsoda őrültség! –futott át az agyán. – Ha Diane nem olyan erőszakos ezzel az ékszerrel, már rég halott lennék! Csak tudnám, hogy hogy sikerült visszacsempésznie a zsebembe! Tény, ami tény: nem babona segítette át a családját a kritikus időszakokon, az már egyszer biztos!

 A lányra gondolva elmosolyodott és önkéntelenül is eszébe jutott a tegnap éjszaka. Megint!

Ez már kóros! – szidta le önmagát. – Kezeltetnem kéne magam! Bár tapasztalható némi javulás, ha úgy nézzük. Mióta ebben az istenverte alagútban kódorgok, csak három percenként gondolok Dianera! Bár az is igaz, hogy elég sokáig teszem ezt! Ez van! Nincs mit tenni! – sóhajtott megadón.

Gondolatiból az zökkentette ki, hogy majdnem hasra esett valamiben. Megtorpant és lenézett a földre.

A lába előtt egy fáklya hevert a homokban.

Lehajolt és felvette. Mikor alaposan szemügyre vette, még a száját is eltátotta csodálkozásában. A fáklya nem olyan öreg, mint az alagút. Alig lehet néhány napos. Ezt könnyen megállapíthatta, hiszen a fa nem volt  elkorhadva!

Tehát az átjárót most is használják! – döbbent meg. – Hát most már piszkosul kíváncsi vagyok, hova vezet!

Tekintetét egy nem is olyan távoli fényforrás felé fordította.

Az alagút vége!

Felgyorsította lépteit és ismét egy lépcső előtt találta magát. Ez azonban mindössze néhány fokból állt, de ezek is legalább annyira nyikorogtak a lába alatt, mit a Denem – házból indulók.

Lassan felment rajtuk, de falba ütközött.

-A pokolba! – kiáltott fel mérgében. Érzékelte az ajtó mögötti fényeket, de sehogy sem tudta kinyitni.

Először kezeivel próbálkozott. Egy gombot keresett, vagy egy mozgó követ, ami megnyitja előtte a falat, de semmi! – Az Ég szerelmére, valahogy csak ki lehet innen jutni! Ezek szerint másnak is sikerült! – tehetetlenségében egy hatalmasat vágott az előtte tornyosuló kőtömegbe, mire az megmozdult és Perselus egy hatalmas teremben találta magát.

-Hol a fenében vagyok? – nézett maga elé tanácstalanul.

Tett néhány óvatos lépést és miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs ott, körülnézett.

Amit látott, azt kívánta bár ne látta volna.

Az egyik lovagi páncélon megcsillant valami a fényben. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. Egy címer volt.

Már tudta hol van: a Roxforban!

- Ugyan Remus, hagyj már! – mosolygott Tonks a férfira.

- Ez így nem ér! – nevetett most már Diane is. – A varázslósakk egy borzasztó játék!

- És miért? Azért mert én állok nyerésre? Ti ketten sem tudtok elbánni velem! – szólt tettetett felháborodással a szürketaláros férfi.

 - Pedig nem nehéz elverni! – vette a lapot a szőke lány. – Perselusnak eddig mindig sikerült.

- Jó, az azért nem volt olyan gyakran és eléggé megizzasztottam.

- Két lépésből! – fejezte be a mondatot Diane. – Maximum – tette hozzá pimaszul.

- Neki kifejlett taktikai érzéke van! De tanulok tőle.

- Az sosem késő! – nevetett fel a barna hajú Tonks.

- Mert van mit! – mosolygott továbbra is a szőke lány. – Tessék! Sakk- matt!

A férfi értetlenül meredt a táblán elhelyezkedő bábukra, majd mosoly csillant az arcán.

- Nem, nem! Mert, ha a királlyal idelépek…

- Akkor sakkot ad a bástya.

- És, ha ide lépek…

- Akkor meg királynő. Add fel, Remus! Vesztettél!

- Megint – tette hozzá pimaszul a barnahajú lány.

A tanári szobában üldögéltek. Mivel Dianenak nem volt órája, csatlakozott a sakkozó barátaihoz és segített Tonksnak legyőzni Lupint.

Nem volt szíve elárulni, hogy édesapjától tanult játszani, aki sakkban a legjobb volt, azok közül, akiket ismert. Többen próbálták legyőzni, de senkinek sem sikerült.

Diane az asztalához lépett és maga elé vett egy köteg füzetet. Tavasz eleje volt és vészesen közeledtek az év végi vizsgák. A diákokat pedig fel kellett készíteni, hogy sikeresen vegyék az akadályokat.

- Csak nem azt karod mondani, hogy megint beadandót irattál szegényekkel? Nem lennék a tanítványod, hallod- e! –nevetetett Remus, miközben Tonkssal újabb játszmát kezdtek. – Most milyen hosszú esszét kellett írniuk, szegényeknek?

- Nagyon hosszút és legalább olyan fontosat, úgyhogy hagyjatok dolgozni!

Éppen el akarta kezdeni a dolgozatok átolvasását, amikor kinyílt az ajtó és a bájitaltan tanár állt a küszöbön.

- Perselus! Már vissza is értél? – fordult a férfi felé mosolyogva a lány.

- Na, ennyit a komoly munkáról! – jegyezte meg pimaszul Lupin, majd leütötte Nymphadora egyik futóját.

- Dumbledore bent van? – kérdezte sápadt arccal Piton, Diane mellé lépett vállára tette kezét.

- Nincs, elment Daviddel Londonba… Valami baj van? Megsérültél? – ugrott fel a nő és aggódva szembefordult a férfival.

- Mi…? De hát honnan….? – hökkent meg Perselus, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Diane már sápadtan nézte a karját. – Semmiség!

- Semmiség?! Úgy nézel ki, mint, aki a pokol nemistudomén hányadik bugyrából jött!

- Milyen találó megfogalmazás!

- Hagyd, hogy meggyógyítsam! – szedte le a kötést a férfi karjáról.

- Hogy mit csinálsz?! – döbbent meg ismét Piton. Azaz, hogy még az előzőből sem tért magához. Ellenkezni azonban nem tudott, mert Diane megragadta a kezét és már csak azt látta, hogy a seb eltűnik, a fájdalom pedig telesen megszűnik. – Ez megint olyan dolog, amit majd egyszer elmesélsz? Mert akkor most nem fárasztom az agyam, hogy találgassak!  - nézett a lányra mosolyogva.

- Aki itt most mesélni fog, az te leszel! – húzta le nő karjánál fogva a férfit a mellette álló székre. – Szóval?

- Ez alól nem tudsz kibújni, öregem! – nevetett fel az éppen második vereségét elszenvedő Remus, majd új játszmát kezdtek.

- Nem is akarok! De ezt Dumbledornak vagy McGalagonynak kell jelentenem először.

- Nos, amint hallottad: Dumbledore Londonban, Minerva pedig órát tart, úgyhogy be kell érned velünk, akiket már majd’ szétvet a kíváncsiság! Szóval, hova vezet az alagút? – dőlt előre érdeklődve Remus.

- Nem túl jó hír, de a Roxfortba – válaszolta a bájitaltan tanár, majd mikor meglátta a döbbent arcokat maga körül, folytatta. – És valaki használja is. Ráadásul ,elég sűrűn!

- Idevezet? De mégis hova? – nézett rá tanácstalanul Diane.

Perselusnak pedig nagyon uralkodnia kellett magán, hogy ne kapja ölébe lányt és ne ott folytassák, ahol reggel befejezték. 

- Az alagsor alatti részre  -válaszolta nyugodtan.

- Én nem is tudtam, hogy az alagsor alatt még van egy szint!- döbbent meg Lupin. – Ti tudtátok?

A többiek fejükkel intettek, hogy nem.

- Honnan gondolja, hogy használják? –szólat meg Tonks is, aki eddig kimaradt a társalgásból és a döbbenettől is csak most tért magához.

- Találtam egy fáklyát odalent. Nem használták régebben két, talán három napnál. És csak az az egy út van… tehát nem mehetett másfele. Ezt az alagutat ide tervezték. Áruló van köztünk, ez már biztos!

- De mégis ki? –csattant fel Remus. – Én nem gyanakszom senkire. Ti?

- Nekem lenne egy tippem! – nézett Piton a mellette ülő lányra. – Harris.

- Nem lehet, hiszen ő Londonban van, már három napja! – tiltakozott Diane. – Ott várta be Dumbledoret, mert kapott egy feladatot.

- Hát, úgy tűnik, nem David! De akkor ki? – állt fel helyéről Remus és az ablakhoz sétált. – Dumbledore mindannyiunkban megbízik és mi tudjuk egymásról, hogy nem mi vagyunk azok.

- Na és Winkyék? – tette fel a kérdést Tonks, mire mindenki felé fordult. – Diane mondta, hogy volt valami apróbb malőr velük. Akár ők is lehettek! Tudjukkinek csak a fejükbe kell férkőzni és máris azt teszik, amit mond. Lehet, hogy nem is tudják, hogy árulók!

- Ebben van valami!- jegyezte meg a koránőszülő férfi. – Láttuk már, mire képes Tudjátokki, hisz tavaly Harryvel is így tette! Akkor két szerencsétlen manóval miért ne tehette volna!

- Nem tudom, de nekem elegem ebből a napból, pedig még csak nem rég kezdődött! – állt fel Diane mellől Piton és nyújtózkodott egyet. – Nem tudom, ki hogy van vele, de én leugrom a parkba sétálni egy kicsit!- azzal az ajtó felé indult.

- Várj, megyek én is! – lépett mellé Diane.

- Lupin, sakk-matt! –tolta odébb Nymphadora egyik bábuját a bájitaltan tanár és kajánul rávigyorgott az ablaknál álló férfira, aki néhány lépéssel a tábla mellett termett és értetlenkedve nézte lehetetlen helyzetét.

- Ez nem igaz! Hogy csináltad?

De Piton ezt már nem hallotta, mert Dianenal együtt úton volt a parkba, egy kis friss levegőt szívni.

- Nem fázol? Hűvös van – nézett a lányra a férfi, majd egy nagyot sóhajtott.

- Én nem fázom, de te elég rossz bőrben vagy!

- Csodálkozol? Nem sokat aludtam az éjszaka – mosolyodott el a tanár. – Jut eszembe! Mikor ismétlünk? – azzal megfordította Dianet egy hirtelen mozdulattal, hogy a nő vele szembe kerüljön. Gyengéden átölelte, de erősen tartotta, mert az előbbi mozdulattól majdnem mindketten a földön kötöttek ki.

- Kissé heves ma a professzor úr! – nevetett a barna szemekbe a szőke teremtés.

- Áh, igen! – nyúlt a zsebébe a férfi, de egyik karjával még mindig Dianet tartotta. – Ez azt hiszem a tiéd!  -nyújtotta át a lánynak a láncot. – Szerintem nem te vagy az első boszorkány a családban, de ez csak magán vélemény. Ez a kis ékszer pedig nem kabala, hanem egy amulett elég erős varázserővel, és találd ki milyen kő van benne!

- Fogalmam sincs.

- Holdkő. Úgy bizony – bólintott jelentőségteljesen a lány meglepett arcát látva. - Megmentette az életemet… szám szerint kétszer!

- Nagyon hálás is vagyok neki!- csókolta meg a férfi száját. – De van egy rossz hírem a számodra: perceken belül órám lesz, úgyhogy most mennem kell.

- Mikor találkozunk?

- Este… Nálad? – Perselus bólintott, a lány pedig  lassan lefejtette magáról a férfi karjait és bármennyire is nehezére esett elszakadni ettől a fekete ruhás varázslótól, muszáj volt, Még egy utolsó gyors csók és rohant a kastély kapuja felé.

Este! Hol van még az este! – hasított Perselusba a gondolat. – Bár, ha vártam rá húsz évet, ez a néhány óra már meg sem kottyan!