21. fejezet

Jeremy

A fekete hajú férfi arra ébredt, hogy valaki erősen rázza a vállát. Kinyitotta szemét. A hirtelen és erős fény miatt azonban szinte rögtön vissza is csukta. Bántotta az eddig sötétséghez és félhomályhoz szokott szemeit.

De abban a pillanatban, mintha minden megvilágosult volna előtte. A kínzás. Dumbledore látogatása és megbocsátása. Lehet, hogy csak álom volt? Lehet, hogy csak képzelődött? Nem, az nem lehet! Hiszen olyan valóságosnak tűnt.

A fenébe is Perselus, nyisd már ki a szemed! –parancsolt magára és óvatosan felnyitotta szemeit.

Egy szobában volt. Eddig még soha nem járt itt.

Egyszerű volt a berendezése, mellőzött minden fényűzést. Közepén egy asztal és két székkel, egy kis  szekrény… és mindenhol por. Látszott, hogy jó ideje nem lakott itt senki.

A férfi felült az ágyban és oldalra nézett, ahol szembe találta magát egy szőke hajú, kék szemű varázslóval, aki közömbösen ült mellette, kígyó fejes botját tisztogatva.

- Lucius?

- Végre  - szólalt meg a férfi hűvösen. – Már azt hittem, fel sem kelsz.

- Hogy kerülök ide?

- A Nagyúr azt parancsolta, hozzalak fel ide. Ma visszamész a Roxfortba – tette hozzá még mindig az ezüst kígyót fényezve. Perselus látta magát a bot díszítésében, ahogy Malfoy rálehelt az ezüst állatfejre és letörölte azt. A szőke mágus hirtelen ráemelte kék szemeit és a bájitaltan tanár önkéntelenül is elkapta tekintetét.  – Azt azért még sem várhatod el tőlem, hogy mindig tartsam a hátam a te hülyeséged miatt – majd a fekete hajú férfi kérdő tekintetére folytatta. – Felhúztad a Sötét Nagyurat. Meg akart ölni téged. Én beszéltem rá, hogy tegyen próbára. Nekem köszönheted, hogy élsz – majd ismét botjához fordult. – Ezzel pedig törlesztettem a tartozásomat. Remélem, érted! – sziszegte a mágus, de még mindig nem nézett a férfira.

Perselus pedig nem értette az egészet, de hálás volt Malfoynak. Azért a hála nem csordult túl benne, csak amolyan visszafogottan fejezte ki, mit érez. Biccentett egyet.

- Miért kell visszamennem a Roxfortba?

- Mert én azt mondtam. Ne kérdezősködj már annyit. Információkat hozol a Nagyúrnak a haditervről. Azt ajánlom siess, mert csak két napod van!

Mire Perselus ismét feleszmélt már a hoppanlás után állt a Roxfort határában. Megnyújtotta lépteit és néhány percen belül McGalagony irodájának ajtaján kopogtatott.

Benyitott és rögtön négy kérdő szempárral találta szembe magát.

- Perselus! – borult a nyakába Florence, ő pedig gyengéden átölelte és belecsókolt a sűrű, barna hajzuhatagba. – Már azt hittük, valami komoly bajod esett – suttogta a nő, miközben égszínkék szemeit férje fekete tekintetébe fúrta.

- Jól vagyok – szólt csendesen a férfi és egy mosoly suhant át az arcán.

- Ennek rendkívül örülünk, professzor – csendült fel kedvesen McGalagony hangja.  – Lenne itt valami az Ön számára…

- Azért küldtek, hogy derítsem ki a haditervet – szakította félbe a fekete hajú férfi az idős asszonyt. Eddig is mindenki őt nézte, de ha lehet ezt mondani, akkor a csend most még áthatóbb volt.

- Majd kitalálunk valamit! – szólt Mordon, aki eddig teljes hallgatásba burkolózott. – De most, küldetése lesz. Megkeresi az unokatestvérét és idehozza.

-Kicsoda? Én?

- Maga hát.

- Na, álljunk meg egy percre. Jeremy mugli…

- Kvibli- javította ki McGalagony professzor, miközben felállt és a fiatal férfi elé lépett.

- Mindegy. Nem tud varázsolni és…

- Nem mindegy. A kvilbli ugyanis látja a Roxfortot, míg a mugli nem.

Piton szeme elkerekedett a döbbenettől és értetlenkedve nézett egyik személyről a másikra.

- Mi a fene folyik itt? – tette fel végül kérdését.

A szobában tartózkodók egymásra néztek, végül Florence vette a bátorságot, hogy elmagyarázza párjának, mi is történt addig, míg távol volt.

- Azon tanakodtunk – kezdte a barna nő, miközben távolabb lépett férjétől – hogy ki tudna nekünk segíteni a harcban. És… eszembe jutott Jeremy, aki látnoki képességekkel rendelkezik.

- Látnoki képességekkel?! – nevetett fel gúnyosan a férfi. – Három éves korunkban volt egy látomása, mert leesett a szülei kertjében lévő gyümölcsfáról. Azóta semmi. Bár tény, hogy elszántan próbálkozik és mellékállásként egy jósdát nyitott, de…

- Pontosan erről van szó  - recsegte az idős auror. – Az unokatestvére főállásról.

- A belügymisztériumban dolgozik, de miért?

- Ezt sajnos nem mondhatjuk el. Biztonsági okokból. Ha esetleg elkapják idefele úton Önöket – azzal Lupin felé fordult. – Maguknak nincs más dolguk, mint épségben idehozni Mr. Prince-t és vele együtt, Önök is mindent megtudnak.

Piton gyanakodva nézett a szelíden mosolygó Remusra és félrehúzta a száját.

Méghogy vele menjen! – háborgott magában. – Ám, az igaz, hogy Lupin nagyon jó varázsló, de az idióta unokatestvérét el tudja ő hozni egyedül is, minek neki útitárs.

- Vigyázzatok magatokra – csókolta meg gyengéden Florence Perselust, akinek ettől a csóktól még a maradék kedve is elment a ma esti sétarepüléstől. Több és kellemesebb dolgot is el tudott volna képzelni,amit Florence-szel együtt szívesebben csinált volna az elkövetkezendő órákban. Ehelyett megkapja útitársnak Lupint! Remek!

A hoppanálás zökkenőmentesen ment. London egy külvárosi részébe érkeztek, ahol a sötét utcákat csak a gyengefényű lámpák világították meg. A házak ablakiból fény szűrődött ki az éjszakába. Olyanok voltak, mint ezer és ezer apró csillag.

A két férfi határozott léptekkel indult meg egy kis ház felé. Az elöl haladó magasabbik hirtelen lelassított és szembefordult a mögötte haladó alacsonyabb férfival.

- Szeretném felhívnia a figyelmedet, hogy Jeremy egy kicsit… lökött – szólt Perselus és már indult is volna tovább, ám Lupin megragadta a karját.

- Én nem megyek veled.

- Miért?

- Fedezlek. Előre megyek és biztosítom a terepet, amíg az állomásra nem értek. Ne felejtsd el, először hoppanálás, majd zsupszkulcs és végül seprű!

- Nem vagyok hülye! – suttogta fojtott hangon a fekete hajú férfi. – Akkor is megjegyeztem, mikor McGalagony mondta. Találkozunk az állomáson. Addig… szerezz be seprűket!

Remus bólintott és elindult az ellenkező irányba, majd egy halk pukkanás kíséretében eltűnt az utca végében.

Perselus pedig elindult a ház felé.

Mióta nem járt itt, te jó ég! Már tizenöt éve is van annak. Vagy talán még több. Jeremy volt a családja utolsó élő tagja. Nem akarta őt bajba sodorni azzal, hogy látogatja. Ő is csak a szerencséjének köszönheti, hogy megúszta Voldemort mészárlását. Éppen az egyik osztálytárásnál volt akkor éjjel, mikor a Nagyúr megölte a családjukat. A szüleik épp a szokásos heti összejövetelüket tartották, ahol megvitatták a család ügyes bajos dolgait. Attól a szörnyű éjjeltől kezdve mindketten árvák maradtak. Az égvilágon senkijük sem volt…

A fekete hajú férfi felemelte kezét és határozottan bekopogott a bejárati ajtón.

Semmi válasz.

Akkor még egyszer. Kopogása visszhangzott az ajtó túloldalán, de senki nem nyitotta ki.

Lehet, hogy elköltözött – gondolta a férfi. – Igen, ez lehetséges.

Már éppen hátat fordított volna és indult volna visszafele, mikor a bejárati ajtó hangos kattanással kinyílt.

- Tessék  - hallatszott a rég nem hallott hang. Piton visszafordult és egy rövid, barna hajú, fiatal férfivel találta szembe magát. Alig- alig hasonlított arra az emberre, akit oly rég látott.

- Jeremy? – kérdezte bizonytalanul, mire a férfi hatalmas barna szemei elkerekedtek a döbbenettől.

- Öcskös?! – nevetett fel és megragadta a varázsló karját és beljebb ráncigálta a házba. – A pokolba is! Nem hittem volna, hogy még valaha is találkozunk! – ölelte át unokatestvérét, aki legalább annyira ledöbbent rokona viselkedésén, mint az imént Jeremy. – Gyere be! Foglalj helyet! – invitálta a nappaliba Perselust, aki csak megrázta a fejét.

- Nem maradhatok sokáig.

- Hát, ezt sajnálattal hallom. Mivel szolgálhatok? Teával, kávéval, esetleg egy kis jóslással? – kérdezte jókedvűen a férfi.  – Tudod, hogy abban profi vagyok.

- Ami azt illeti, egyikkel sem – válaszolta Piton és körülnézett a szobában. Mindenhol jósgömbök és rejtelmesnek tűnő bóvli tárgyak. A kanapé mellett pedig egész egyszerűen egy fekete macska giccses gipszszobra állt. – Kérnék egy szívességet.

- Neked, öcskös, bármit!

- Legyen inkább kettő. Ne hívj öcskösnek és a másik pedig, hogy pakolj! Elmegyünk.

- Hova az ördögbe? – nézett rá kérdőn Jeremy. Mintha némi megvetés is lett volna a tekintetében.

- A Roxfortba – érkezett a tömör válasz a bájitaltan tanár szájából.

- Abba a Roxfortba? -  csillant fel Jeremy szeme. Mióta unokatestvéréről kiderült, hogy varázsló és hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány -és Varázslóképző Szakiskolába, azóta várta a pillanatot, hogy ő is betehesse a lábát erre a csodás helyre, amiről már annyi legendát hallott és olvasott. Azonban hiba várt, nem érkezett meghívó. De most, itt van a csodás lehetőség! – Mre lesz szükségem? Meddig maradunk? És hogy megyünk? A Roxfort Expresszel?

- Nem, hoppanálunk! – lépett mellé Perselus és megragadta a karját.

-Azta, de kemény! Ez nagyon… - de már nem tudta befejezni, mert hirtelen erős rántást érzett a gyomra környékén és csak arra lett figyelmes, hogy forog körülötte a világ. Mire ki merte nyitni a szemét, már egy elhagyatott sikátorban voltak. Oldalra pillantott és ekkor látta meg Perselust, amint valami után rettentően kutat a szemetes kukák mögött.

- A bejáratot keresed? Itt van a Roxfort?

- Hm? Mi van? – fordult felé kérdőn a fekete hajú férfi. – Dehogy! A zsupszkulcsot keresem.

- Zsupszkulcs? Még soha nem utaztam szupszkulcssal. Biztos nagyon baró lehet. Milyen érzés, hm? Tényleg olyan, mintha a gyomrodat kikapnák és a kezedbe adnák és azzal kéne repülnöd?

Piton szeme fennakadt a döbbenettől. Egyik kezével a kuka mögé nyúlt és megrázta a fejét.

- Ezt a baromságot meg honnan hallottad? Áh, meg is van!  - azzal odébbhúzta a szemetest és magához intette Jeremyt. – Fogd meg!

- Ez egy koszos zokni  - nézett rá hitetlenkedve a férfi.

- Azt mondtam, fogd meg! – parancsolt rá Perselus, és Jeremy így is tett. A következő percben már csak azt érezte, hogy őrült sebességgel száguldanak a semmi felé. A gyomra felfordult és azt hitte, menten viszont látja a vacsoráját. Hangos puffanással ért földet a vonatállomás melletti park részen. Felnézett és látta, hogy unokatestvére is érkezik, de legnagyobb meglepetésére, ő úgy ért földet, mintha sétálna. A földön fekvő Jeremyhez lépett, kezet nyújtott neki és felsegítette.

- Majd később pihensz. Most ne érünk rá erre – indult el, háta mögött hagyva a férfit és jobbra balra tekintett, majd csípőre tett kézzel mormogta maga elé. – Hol van az az idióta?

- Kit keresünk? – lépett mellé unokatestvére és ő is abba az irányba nézett, mint Perselus.

Hirtelen valaki megragadta Piton karját és lerántotta a földre.

- Már azt hittem, nem is jöttök – suttogta fojtottan Remus és barátságosan Jeremyre mosolygott.

- Te egy hülye vagy! -  sziszegte Perselus dühösen, miközben feltápászkodott a földről és leporolta ruháját. – Marha jó vicceid vannak, te őrült vérfarkas. Máskor ha fölös energiáid vannak, állj ki egy sziklára és ugasd a holdat!

Jeremy csodálkozva kapta tekintetét egyik férfiről a másikra, majd a tekintete megállapodott fekete hajú rokonán, és jelezvén, hogy ő is itt van, hangosan köhögött egyet.

- Ja, ő az unokatestvérem, Jeremy – húzta el a száját Piton és egy sárdarabot pöckölt le fekete pulóveréről. -  Jeremy, ő Lupin – figyelte, ahogy kezet fogtak egymással, majd Remus felé fordult. – Minden rendben ment?

A korán őszülő férfi bólintott és előrement, hogy mutassa az utat, a bájitaltan tanár pedig követte, de mikor észrevette, hogy utána nem jön senki, hátrafordult.

- Mi az, te nem jössz?

- Hát tudod, felfordult a gyomrom ettől zsupszizétől, de… kezet fogtam egy igazi varázslóval- mosolygott és továbbra is kezét nézte.

- Én is varázsló vagyok – emlékeztette Piton, miközben karon ragadta a férfit és maga után húzta. – Sőt, én még a rokonod is vagyok.

- Az más – ellenkezett hevesen Jeremy, majd mikor a pályaudvar oldalsó ajtajához értek elcsodálkozott.  – Most hogyan tovább?

- Repülünk – nyomott egy seprűt a kezébe a bájitaltan tanár, aki már szintén a kezében tartott egyet.

- Én nem tudom, hogy kell – suttogta a férfi, mintha szégyellné, majd  ránézett unokatestvérére, aki elmosolyodott.

- Csak ülj rá és rúgd el magad a földtől. Gyere mindig mellettem és nem lehet semmi baj. Lupin majd fedez minket – pillantott a másik oldalán várakozó borostyánszemű férfira, aki bólintott. – Akkor, rajta! Kezdd!

A barna hajú férfi ráült a seprűre és bár egész testében reszketett a félelemtől, mégis úgy tett, ahogy Perselus mondta. Bízott benne. Persze, hogy bízott, hiszen senkije nem volt rajta kívül. Elrugaszkodott hát, és meglepődve tapasztalta, hogy bizony elemelkedik a földtől, méghozzá egyre magasabbra.

- Hé, látod ezt?! – kiáltott a lent várakozó két alaknak. – Repülök! Huhúúúúúúú!

- Kicsit halkabban, ha lehet – csitította a fekete hajú férfi, miközben mellé ért. – Nem muszáj, hogy mindenki meghallja.

- Őstehetség vagyok! Ezt nézd! – azzal lefelé rántotta a söprűt és az pedig elkezdett őrült sebességgel a föld felé száguldani és nem úgy nézett ki, mintha vezetője tudná, hogy is kell kormányozni.

Piton mélyet sóhajtott, majd ő is zuhanórepülésbe kezdett, hogy visszahozza őrült unokatestvérét, aki még mindig a föld felé száguldott.

Mire Lupin ismét maga mellé pillantott Perselus és a reszkető Jeremy már újra mellette repültek.

- Máskor kétszer is gondold meg, mielőtt extra mutatványokkal szórakoztatsz el bennünket! – dorgálta meg a fiatal férfit Piton, aki falfehéren bólintott.

- Nem akarom elrontani a hangulatot, – csendült fel Lupin hangja – de úgy tűnik, vendégeink vannak! – pillantott hátra, akárcsak Perselus és öt, fekete taláros alakot láttak feléjük repülni. – Perselus, szerintem téged keresnek – közölte az immáron nyilván való tényt a bajuszos férfi, mikor egy kék fénycsík elsuhant mellettük.

- Hoppá! – morogta maga elé Piton. – Ez nem jó.

- Miért, kik ezek? – tudakolta most már Jeremy is, de ekkor mellette egy sárga fénycsóva húzott el.

- Halálfalók – válaszolta tömören Perselus. – Engem akarnak. Lupin, menjetek előre! Én megpróbálom őket lerázni – azzal elszakadt társaitól és egészen lemaradt tőlük, bevárta a fekete taláros alakokat, de csak épp addig, hogy aztán jól elhúzhasson a szemük elől ismét. Úgy kerülgette a ráküldött átkokat, mintha egész életében ezt csinálta volna. A mögötte jövőknek már- már az volt az érzésük, hátul is van szeme és valamennyire igazuk is volt, hiszen a férfinek rendkívül kifinomult érzékei voltak. Ha mást nem is, ezt tökélyre fejlesztette a halálfalók mellett.

Mikor úgy látszott, lerázta üldözőit visszaszállt társai mellé és bíztatóan rájuk mosolygott.

- Gyerekjáték.

Ekkor azonban érezte, hogy a seprű őrülten el kezd rázkódni alatta. Alig tudta tartani magát. De nem csak neki volt ilyen problémája, hanem Lupinnak és Jeremynek is. Mindhárman erősen markolták seprűjük nyelét, de Perseluson már ez sem segített. A seprű átfordult vele, ő pedig bár két kézzel kapaszkodott még mindig, de már a semmibe lógott.

Összeszedte minden erejét és felhúzta magát ismét, átvetette lábait a seprűn és már ismét teljes biztonságban érezhette magát. De ez múlandó volt. Jeremy nem bírta tartani magát tovább és elkezdett zuhannia föld felé, miközben seprűje továbbra is Remus és Perselus között repült.

- Menj előre! – parancsolt a fekete hajú férfi társára, ő maga pedig a zuhanó rokon után indult őrült sebességgel. Mikor Jeremy közelébe ért, kinyújtotta a kezét és egy ügyes mozdulattal megragadta unokatestvére kezét és megpróbálta megtartani, miközben az átkok továbbra is őt vették célba.

- Próbáld meg felhúzni magad! – parancsolt a barna férfire. – Én is próbállak felhúzni. Gyerünk!

És sikerült. A következő percben Jeremy már mögötte ült a seprűn, ő pedig elővette varázspálcáját, majd hátrafordult és elkiáltotta magát:

- Stupor!

Üldözőik pedig egyszerre kezdtek zuhanni a sötét, tátongó mélybe. Jeremy egészen addig követte őket tekintetével, míg végleg el nem tűntek a semmiben. Nem sokkal később már ismét Lupin mellett voltak, Perselus átült unokatestvére seprűjére, lévén, hogy annak igen csak inába szállt kezdeti bátorsága ez után a kaland után, és így érték el a Roxfort határát, ahol aztán simán landoltak, majdnem mindnyájan, ugyanis Jeremynek sikerült lebukfenceznie a földre, de nem ütötte meg magát különösebben.

- Miért nem tudtok ti két lábbal a földön járni? – morogta dühösen, mire Piton és Lupin egymásra mosolyogtak. Seprűiket hátrahagyták és elindultak a kastély felé.

A barna hajú férfi még a száját is eltátotta. Pont ilyennek képzelte a Roxfortot. A száz tornyával, az ablakokból kiáradó fénnyel. Mint egy mesebeli palota.

Mikor átlépték a küszöböt, csodálata csak tovább fokozódott. A rájuk köszönő, izgőmozgó festmények egyszerűen lenyűgözték, az állandóan mozgó lépcsőkről nem is beszélve. Mikor pedig egy egy szellem is elsuhant mellettük, még a száját is elfelejtette becsukni.

Egyesen McGalagony irodája felé vették az irányt, ahol már vártak rájuk. Perselus egyenként bemutatta mindenkinek. Még Mordon is mosolyogva fogadta, ami tőle igen csak szokatlan. Mikor elértek Florence -hez, Jeremy olyan erősen ölelte meg, hogy a nő már-már alig kapott levegőt.

- Úristen, de gyönyörű vagy! – mosolygott a férfi a fiatal boszorkányra. – Újra együtt vagytok? – fordult Perselus felé, de nem várta meg a választ. – Remek. Nagyon örülök nektek.

- Mr. Prince – csendült fel szigorú McGalagony hangja. – Ha lehet, térjünk a tárgyra – itt jelentőségteljesen Florence-re nézett, aki kézen fogta férjét és kivezette az irodából, követte őket Lupin is.

- Mi ez az egész? – kérdezte értetlenül Perselus. – Én miért nem hallhatom, hogy miről van szó? Végülis, mi hoztuk ide! – nézett segélykérőn Remusra, aki jelentőségteljesen bólintott.

- Majd megtudjátok. Minden megtudtok még idejében – mosolygott Florence. Lupin feleslegesnek érezte magát, így elköszönt tőlük és magukra hagyta őket.

A nő továbbra is rejtélyesen mosolygott.

- Mi az ördög folyik itt? – ölelte át feleségét a fekete hajú férfi és finoman arcon csókolta.

- Hiányoztál.

- Ezt egy percig sem vonom kétségbe. Te is nekem.

Perselus megbabonázottan nézett az égszínkék szemekbe és azon kapta magát, hogy szája egyre inkább közeledik felesége ajakihoz, mígnem szenvedélyes csókban forrtak össze.

- És, – kérdezte a nő, miután nagy nehezen elszakadtak egymástól – van valami programod ma estére?