Szerző megjegyzése: Olyan nehéz lenne véleményt írni? Légyszi!

Idézet: Crystal: Most úgy ölelj!

- Mindig szeretni fogsz? - kérdezte Lily, James ölében ülve a Griffendél klubhelyiségben.
- Majd, ha eljutunk oda, megmondom – hangzott a kissé komolytalan válasz.
- Látom nem nagyon izgat a dolog – sértődött meg a lány, mire James elvigyorodott.
- Csak tudnám, miért kérdezi meg ezt minden lány. - Erre kapott egy ütést a gyomrába. - Hé! Most vacsoráztam!
- Hogy lehetsz ilyen gonosz? - kérdezte még mindig duzzogva, összekulcsolt kézzel a lány. James adott egy puszit az arcára.
- Ne duzzogj már, nem áll jól neked! - erre Lily felállt.
- Látom ma nagyon sértegetős hangulatban vagy! - mondta, majd elindult kifele. James felugrott a kanapéról, majd utána sietett, és átkarolta a derekát. - Eressz!
- Te meg nagyon sértődékeny hangulatodban vagy – mondta az előző megjegyzésre. - És nem eresztelek... Sajnálom. - A lány megfordult.
- Nem? - kérdezte felcsillanó szemmel.
- Nem! - szögezte le a fiú, majd megcsókolta szerelmét.
- Ha nem, hát nem... bele kell törődnöm – mondta Lily, majd hozzábújt. - A zsarnokoknak engedni kell.
- Én is ezt mondom...

- Jó reggelt Miss Evans! Hogy aludt? - Lily kinyitotta a szemét. Mostanában, álmaiban mindig a múltban járt.
- Jól – válaszolta csüggedt, megtört hangon.
- Ma elhagyhatja a Ispotályt. A seb nagyon szépen begyógyult.
- Köszönöm – Lily felállt, majd felöltözött. A gyógyító adott neki még ezt-azt, gyógyitalt, tanácsot, majd elengedte, így a lány már délutánra otthon volt. Egyedül. Mióta jobban lett senkinek sem volt ideje meglátogatnia, bezzeg, amíg haldoklott, addig mindenki miatta izgult. Most meg, megint egyedül van, senkit sem érdekel, mi van vele... Senkit... „Már megint önző vagy, Lily!” Gondolta, majd leült. Haldoklott, meg akart halni, és most, mégis él. Ezt olyasvalakinek köszönheti, akit érdekel, hogy mi van vele. Akkor is önző volt, ott az Ispotályban, most is az. ”Biztos, sok dolguk van... De egyszer se látogatott meg senki, mióta felébredtem, vajon miért? Mi történhetett? Valami veszélyes?” Hirtelen kopogtak. Lily felnézett az ajtó felé.
- Ki az? - kérdezte határozottnak tűnő hangon.
- James vagyok. - Gyorsan az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Tényleg ő állt az ajtóban. - Szia!
- Szia - mondta egy mosollyal, majd arrébb lépett az ajtóból. - Bejössz? - A férfi bólintott, majd belépett. Leültek a kanapéra.
- Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte kedves hangon, a lány.
- Igazából az utóbbi időben sok tennivaló volt, a Rend és a parancsnokság körül, így csak kósza híreket hallottam felőled. Ma akartalak meglátogatni, de a gyógyító mondta, hogy hazajöttél.
- Igen, végül is túléltem - mondta, majd hozzátette: - Testben.
- Örülök neki, már csak azért is...
- Tudom, tartozom egy vacsorával – mondta a lány nevetve.
- Végül is, nem – mondta James elgondolkodva. - Te is megmentetted az életem. Ha nem állsz elém, Piton engem szúrt volna le. - Lily elkomorodott. Igen, ez igaz. - Bocs, nem akartam felhozni.
- Semmi baj. Ez is egy olyan dolog, amin túl kell lépni.
- De ez nem olyan egyszerű. Kell az idő.
- Kell. Különben meg tartozom azzal a vacsorával – mondta Lily. - Te kétszer mentetted meg az életem – válaszolt bujkáló mosollyal.
- Kétszer? - kérdezte James hitetlenül. - Mikor?
- Amikor kiszabadítottál... és az Ispotályban. A gyógyító nem mondta, hogy tudatomnál vagyok? - kérdezte mosolyogva.
- Az mit jelent? – kérdezte gyanakodva a férfi.
- Mindent hallottam, amit mondtál – válaszolt Lily, majd felállt, és a kandalló elé sétált. James elkomolyodva nézte. - Tudod, amikor magamhoz tértem, az első emlékem az volt, amikor Perselus megtámadott. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni, mint arra a mérhetetlen csalódásra, amit iránta éreztem. Én szerettem őt, még, ha nem is szerelemből, de mint egy barátot, egy közeli, jó barátot szerettem. Az aurorképzőbe ő volt nekem, aki átsegített a nehézségeken, anélkül, hogy kért volna érte valamit. Önzetlen volt. Akkor is azért szerettem, mert törődött velem, és valahogy úgy éreztem, hogy ő az egyetlen. Meg akartam halni, mert csalódtam benne, s közben nem gondoltam azokra, akik szeretnek, és nehezen viselnék, ha feladnám. - Letörölt egy könnycseppet az arcáról. - De amikor bejöttél – nézett rá a férfira. - Megértettem, azt, hogy az életem nem érhet még itt véget. Aztán felébredtem, és megint egyedül voltam. Gyűlölök egyedül lenni! - James felállt, majd átölelte.
- Most nem vagy egyedül – mondta neki. Lily hozzábújt.
- Tudom – szipogta a lány. - Mostanában az álmaimba az emlékeim tértek vissza. Mielőtt magamhoz tértem a Mungoban, azt álmodtam meg, mikor először megcsókoltál. - James elmosolyodott, ahogy visszagondolt rá.
- Emlékszem az arcodra és a szemedre. Olyan szépen csillogott.
- Tudom, mondtad - válaszolt a lány. - Ma meg egy másik emlékről álmodtam. Emlékszel, mikor megkérdeztem, hogy mindig szeretni fogsz-e?
- Igen.
- Azóta sem válaszoltál rá – nézett rá könnyező szemmel, elmosolyodva. James visszamosolygott rá.
- Mindig – válaszolta, majd gyengéden megcsókolta a lányt.

”Most úgy ölelj, mint senki más,
Ahogy a karjaidba zársz a legszebb vallomás
Hát úgy ölelj, mint senki más,
Két szívnek most a föld megállt,
És nem forog tovább
Hát úgy ölelj...”

- Egy roncs vagyok – szólt a kanapén ülve, a férfihoz bújva. - Lélekben.
- Majd meggyógyulsz – válaszolta mosolyogva James. - De arra gondoltam, hogy talán kikapcsolódhatnál egy kicsit. Itt kellene hagynod pár napra Godric's Hollow-t és Londont. Könnyebb lenne újra erőssé válni.
- És persze, jó lenne, ha valaki vigyázna rám, igaz? - kérdezte mosolyogva. A férfi megvonta a vállát.
- Hát, igen. Amúgy is utálsz egyedül lenni, nem?
- Ja... - Ekkor újra kopogtak. Lily felállt, majd ajtót nyitott. A másik oldalon Remus, Sirius és Dumbledore állt. Az idős professzor rámosolygott a lányra.
- Hogy van Miss Evans? - kérdezte belépve.
- Köszönöm, professzor, egyre jobban – válaszolt. James köszönt a barátainak, majd a professzornak, és visszaült a kanapéra.
- Ha tudnád, mennyire aggódtunk, csak az utóbbi időben megszaporodott néhány gond – mondta Remus, miután a lány leült az egyik fotelbe.
- Van egy áruló a Rendben.
- Tudok róla – válaszolt a lány, majd hátradőlt. A zsebéből egy gyűrött papírt vett elő, és odaadta Lupinnak. A férfi elkomorulva olvasta el, majd átadta Dumbledore-nak.
- Ezt honnan szerezte? - kérdezte összehúzott szemmel.
- Jaik adta a kezembe – válaszolt a lány, mivel az a papír volt nála, amin a nevek voltak.
- Mindenesetre bíztató – válaszolt Remus elhúzott szájjal. -, hogy Voldemort tud rólunk, és meg akar ölni.
- Remek! - nézett fel Sirius.
- Téged nem – mondta Lily. - Te oda vagy írva, ahova én. Te halálfalónak vagy szánva.
- Akkor inkább a halál - morgott a férfi.
- Egyetértek – mondta erre halkan a lány. - Dumbledore professzor, a mappában lévő papírokon volt kézzel írt szöveg, azokat ki írta?
- Én, miért? - Lily megdöbbent. „Az nem lehet, a levelet nem írhatta Dumbledore... Nem pedig biztos, hogy ugyanaz az írás. Tanították az aurorképzőben: írásfelismerés.”
- Biztos? - kérdezte Lily újra. Most már mindenki ránézett.
- Igen, Miss Evans. Biztos – válaszolt a professzor összehúzott szemmel. - De miért kérdi?
- Jaik mutatott nekem egy levelet. A levél Voldemortnak lett címezve, és ugyanazzal a kézírással lett megírva - Nem folytatta, hanem a padlót nézte. Dumbledore pedig őt.
- Remélem nem gondolja, hogy én... - kezdte, de a lány felnézett.
- Nem tudom, mit gondoljak! - válaszolt neki. - Én láttam a levelet. Tanultam kézírást felismerni. Maga mire gondolna?
- Én? Valószínűleg, arra, hogy az áruló...
- Vagy arra, amire akkor gondolt, amikor megtudta, hogy Piton segít nekem – nézett fel a lány elszántan. A professzor meghökkenve nézett rá.
- Miss Evans!
- Tudom miről beszélek. A szeme mást mondott, mint a vigasztaló szavai, csak ezt nem vettem figyelembe, mert bíztam magában – állt fel Lily. Szemei könnyektől voltak homályosak. - Azt hittem képzelődöm. Megmondjam mire gondolt? Arra, hogy én vagyok az áruló! Ezért kitalálta ezt a feladatot. Fogadni mernék, hogy tudott a listáról, és ez csak még gyanúsabbá tett. Kitudja nem-e már átálltam halálfalónak, és onnan ismerem Pitont Hiszen ön azt is tudta, hogy ki az a halálfaló.
- Bevallom, igaza van – Lily meghökkent. Szíve mélyén azt várta, hogy a professzor egy tökéletes és megnyugtató cáfolatot hozzon elő, és nem azt, hogy bevallja.
- Tessék? - kérdezte elsápadva.
- Igen, én küldtem a levelet Voldemortnak – mindenki meghökkenve nézett a professzorra, aki felsóhajtott. - Egy terv része volt, amelyet csak én, és Jaik, alias George McGalagony, Minerva unokaöccse, ismert. De nem tudtam, hogy Jaik megmutatja a levelet. Neki kellett volna kiszabadítani magát...
- Miután nemet mondtam az ajánlatra?
- Az terv szerint Voldemortnak nem kellett volna ott lennie. Az ajánlatot egy halálfalótól kellett volna megkapnia. Pitontól. - Lily meghökkent újra. - A levélváltásunkban ez szerepelt, de megváltoztatta a döntését. - A lány leült James mellé a kanapéra, és úgy hallgatta tovább. - Mind emellett, történt már baj is: George lányát, aki ott nevelkedett azok között a varázslók között, védelemben, Voldemort elfogta, és vele zsarolta a férfit. Aki, persze emiatt, valamelyest kénytelen volt azt tenni, amit ő parancsolt.
- De még így is, kockáztatta a lánya életét, azzal, hogy eljött minket figyelmeztetni – mondta Remus.
- Így volt megbeszélve. Inkognitóban kellett figyelmeztetnie, ha netalántán az áruló ott lett volna. Sajnálom, Miss Evans.
- Legalább kitűnőre vizsgáztam? - kérdezte keserűen. Dumbledore a lány szemeibe nézett.
- Túlságosan is – válaszolta komolyan. - Senkitől nem kérem, hogy haljon meg a Rendért, vagy annak elveiért. - Lily elmosolyodott. - Ugye nem lép ki?
- Nem, de szükségem van időre, úgy érzem magam, mintha egy úthenger ment volna át rajtam... - mindenki összemosolygott, majd Sirius értetlenül ránézett.
- Mi az az úthenger?