|
2. fejezet
Szerző megjegyzése: Nos íme a kisregény második fejezete, amely nem éppen a legvidámabb. Köszönet tothemnek, aki ismét sokat segített a történet létrehozásában és bétázásában!
Könnycseppek
2. rész
oO -Amit a könnyek jelentenek - Oo
Amikor Harry magához tért, egy pillanatra azt hitte, hogy az elmúlt órák eseményei csupán egy rossz álom volt. Csalódottan ült fel az ágyban, tekintetével Pitont kereste. De a tanár nem volt a szobában.
Félredobta a takarót, aztán megpróbált felállni. Persze a lába még mindig fájt, de már nem annyira, inkább csak furcsán bizsergett. Bármennyire gyengének is érezte magát, végül sikerült felállnia. A torka is kapart, valószínűleg alaposan megfázott.
Legközelebb, ha meglóg a kastélyból, majd jobban felöltözik.
Nagy nehezen elbotorkált az ablakig, de mikor elhúzta a függönyt nem látott semmit. Még mindig abban a régi házban voltak, ahová az öregember hozta…
Aztán Harrynek eszébe jutott, hogy az az öregember nem más volt, mint Piton. A gondolatra szinte elöntötte a düh. Már megint Piton! Ahová csak megy, a tanárba botlik, és mintha ez nem lenne elég, az igazgató is gondoskodik róla, hogy még több időd töltsön az utált bájitaltan tanárral.
Sőt, úgy tűnt, hogy az utóbbi időben szinte az egész tanári kar összeesküdött ellene. Kész röhej!
Persze, Harry ezt egyáltalán nem tartotta nevetségesnek.
Egy esetlen mozdulattal visszahúzta a sötétítő függönyt, és sóhajtva az ablak mellett a falnak támaszkodott. A függöny és a fal közti résen keresztül épp kilátott a sötét utcára.
– Az ágyban lenne a helyed – hallotta maga mögül az utált hangot.
Lassan megfordult. Pitont az ajtóban állt, kezében egy bögrével.
– Semmi bajom – hazudta szemrebbenés nélkül, és minden erejével igyekezett leplezni, hogy igazából milyen rosszul érzi magát.
Piton odament az ágy mellé, amelyen az imént Harry feküdt, és a bögrét az éjjeliszekrényre tette . A bögréből felszálló gőzből ítélve teát főzött odakint, de Harryt ez egy csöppet sem hatotta meg.
Valamikor még szerette volna, hogy valaki törődjön vele, de ez már a múlté. Most már csak le akart számolni Voldemorttal, aztán végre békében távozni a világból.
Ez olyan nagy kérés lenne?
– Nem hallod, hogy hozzád beszélek? – kérdezte ingerülten Piton, mire Harry összerezzent.
– Bocsánat, de nem figyeltem – morogta vissza. – Elmentek már a halálfalók? Mert akkor én is mennék. Semmi kedvem továbbra is a maga társaságát élvezni.
– Én sem vagyok igazán oda a gondolatért, hogy egy ilyen undok kölyökkel töltsem a karácsonyt – válaszolta Piton. – De akár tetszik, akár nem, itt kell maradnunk. Malfoy feltehetően már több emberrel kerestet.
Harry csak meg vonta a vállát.
– Inkább a halálfalók, mint maga… – kezdte volna a szájalást, de Piton dühösen közbevágott.
– Na ide figyelj, Potter! Nem érdekel, mit gondolsz! Megsérültél, beteg vagy, ágyban van a helyed! Úgyhogy fejezd be a feleselést, és feküdj le!
Harry még több méter távolságból is hátrahőkölt Piton kirobbanó haragjától.
– Álljon meg a menet! Nem fogom tűrni, hogy parancsolgasson nekem! – szűrte a fogai közt Harry.
Talán mégis jobb ötlet lett volna ágyban maradni, mert a sérült lába mostanra már sajgott a fájdalomtól.
– Pedig kénytelen vagyok, mert látom, hogy nem vagy beszámítható! Nem elég, hogy meg akartál szökni a kastélyból, de még a halálfalókkal, és Voldemort társaságban akarod tölteni a karácsonyt?! Merlinre esküszöm, hogy nem vagy magadnál!
– Maga kimondta a nevét? – vágott közbe csodálkozva Harry.
Sosem hallotta, hogy Piton kimondja a rettegett nevet. Igaz, hogy lebukott Voldemort előtt, amikor meg akarta menteni Ront…
Harry újra megrázta a fejét.
– Ne beszélj félre! – mondta Piton ingerülten.
– Ha már a témánál vagyunk, beszámítható vagyok, úgyhogy ne sértegessen! – kiabált vissza Harry.
– Igazán? Akkor te mit mondanál az utóbbi hetekben előadott viselkedésedre? – kérdezte kihívóan Piton, és csakúgy csattant a talárja, ahogy hirtelen felállt. – A tanulást teljesen elhanyagolod, pedig már csak másfél éved van a RAVASZ-ig! A Griffendél két hónap alatt annyi pontot veszített miattad, amennyit még Longbottomnak sem sikerült öt év alatt!
– Szálljon le rólam! Egyáltalán nem tudja miről van szó… – tiltakozott Harry, és a szoba lassan forogni kezdett körülötte.
– Nem tudom?! Hetente ötször találkozunk az óráimon, mit gondolsz, hova tettem a szemem?! – Most már Piton is üvöltött, és egy lépéssel közelebb jött Harryhez. – Nézz már magadra! Teljesen el vagy keseredve, és még Granger kisasszony segítségét sem fogadod el!
Harry meghökkenve nézett Pitonra.
– Miről beszél? – kérdezte értetlenül.
– Arról – sziszegte Piton –, hogy Granger kisasszony annyira aggódik érted, hogy tőlem kért bájitalt, amitől rendbe jönnél! Bejeznéd a hisztit, és lefeküdnél végre?
– Maga mégis hogy érezné magát, ha a legjobb barátja, és az egyik tanára meghalna?! Gőze sincs arról, mit érzek! – kiáltott fel Harry, figyelmen kívül hagyva Piton kérdését.
Piton felemelt szemöldökkel nézett Harryre.
– Nem tudom, miből gondolod, Potter – mondta most már higgadtabban –, hogy csak téged ért veszteség. Fogalmad sincs róla, hogy amióta tart a háború, hány embert veszített el a Rend? Olyan embereket, akik nélkül már semmi kedved sem volt folytatni ezt az egész őrületet, vagy egyáltalán élni!
– Nagyon is van fogalmam róla! Ron a karjaimban halt meg, úgyhogy ne papoljon itt nekem! – Hirtelen elcsuklott a hangja, mert rájött, hogy amit mondott nagyon igazságtalan volt Pitonnal szemben.
A férfi minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse Ront. Az, hogy nem sikerült, nem az ő hibája volt, és Harry megint csak neki köszönhette, hogy túlélte a kalandot. Igaz, hogy kis híján mindketten odavesztek. Piton lelepleződött, emiatt a Rend elvesztette az információforrását, és a férfi elnyerte a kitüntető második helyet – rögtön Harry után – Voldemort feketelistáján.
Piton zárkózott arckifejezése elárulta, hogy ezzel most tényleg elvetette a sulykot.
– Nem úgy gondoltam – motyogta, és lehajtotta a fejét. – Bocsánat.
– Mint ahogy a silány főzeteid sem elfogadhatóak, a bocsánatkérésed sem az igazi – vetette oda Piton. – Ha most már tényleg befejezed a hisztit, befáradnál végre az ágyba?
Harry már egy ideje nagyon szédült, de akkor sem akart Piton előtt gyengének látszani.
– Nem – mondta, és az ablak felé fordult. – Miért jött utánam?
– Az igazgató úr megbízott, hogy nézzek utánad, mert nyugtalan volt miattad. Nem akarta, hogy egyedül töltsd a karácsony estét, és úgy gondolta, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy, aki gondoskodhat a szórakoztatásodról – felelte Piton, majd hozzátette: – Az ebédnél még a szokásosnál is csendesebb voltál, és attól tartott, hogy valami meggondolatlanságot csinálsz. Mint látjuk, nem tévedett.
Harry, aki már épp kezdett lehiggadni, ettől újra begurult.
– Az igazgatót csak az érdekli, hogy legyőzzem Voldemortot! Az sem érdekelte, hogy Dursleyék hogyan bántak velem! Úgyhogy csak ne jöjjön nekem ezzel az „igazgató úr félt téged” dumával!
– Nem tudod megítélni az igazgató úr cselekedeteit, mivel sokkal bölcsebb, és tapasztaltabb nálad. Elhiszem, hogy nem volt a legjobb életed a nagynénédékkel, de a saját biztonságod miatt kellett ott élned. – világosította fel Piton a tényekről, ami persze egyáltalán nem tetszett Harrynek.
– Hagyjuk, mert látom gőze sincs arról, hogy milyen életem volt ott – morgott vissza, és újra Piton felé fordult. – Épp ezért, csak ne védje az igazgatót!
Harry még egy pár dolgot Piton fejéhez vágott volna, de ekkor végképp elhagyta az ereje, és a földre csuklott.
– Mit gondol, Mr. Potter, mi lenne, ha egyszer megfogadná egy felnőtt tanácsát? – jött Piton hangja a feje fölül.
Annyira szédült, hogy össze kellett szorítania a szemét, hogy legyőzze az émelygő érzést.
– Már mondtam, hogy nem akarok egy bábu lenni ebben a rohadt háborúban, akit mindenki ide-oda rángat – mondta rekedten, de a szemét még mindig nem nyitotta ki.
Egy halk sóhajt hallott, és érezte, ahogy Piton felemeli, és az ágya fekteti.
– Ha még egyszer felkelsz az ágyból, esküszöm, megátkozlak – mondta mérgesen Piton, mikor Harry kinyitotta a szemét. Piton az ágy szélén ült szikrázó tekintettel. – Az eszedbe sem jut, hogy a lábad gyógyulását veszélyezteted, ha felkelsz?
Harry az oldalára fordult, háttal Pitonnak.
– Legalább sántán már nem lenne semmi hasznom a Rend számára – morogta, és szorosan becsukott szemmel próbált úrrá lenni a szédülésen.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – tette hozzá Piton. – Légy szíves, idd meg a teát, attól majd jobban érzed magad.
– Nem – nyögte Harry, a torka már olyan volt, mint a pergamen. – Hagyjon békén.
Miért akar ez a szemét tanár ennyire kitartóan törődni vele? Szálljon már le róla, és örüljön, hogy nem szökik el innen is. Nem mintha lenne rá esélye, hisz Piton a legerősebb varázslók közé tartozik, így aligha jutna ki a házból. Inkább kivárja csendben, szenvedve, hogy a halálfalók továbbálljanak.
– Potter! Ha nem vagy hajlandó meginni, saját kezűleg fogom leönteni a torkodon! – mondta olyan fenyegető hangon Piton, amelytől Harry jobbnak látta, ha nem ellenkezik.
Ügyetlenül feljebb ült, és a hátát nekitámasztotta az ágyfej végének. Piton segítőkészen odanyújtotta a bögrét, amelyet Harry elvett, és lassan kortyolgatni kezdte a meleg folyadékot.
A szédülés, és a torokfájás minden egyes korty után enyhült.
– Az egészet idd meg – parancsolta Piton, miközben minden mozdulatát feszülten figyelte.
Harry szó nélkül megitta az utolsó cseppet is. Tudta, hogy gyógyital, amit iszik, de az íze nem volt olyan szörnyű, így nem okozott neki különösebb nehézséget. Az üres bögrét aztán visszaadta Pitonnak, aki az éjjeliszekrényre tette.
– Köszönöm – mondta halkan és lejjebb csúszott az ágyban, majd hagyta, hogy Piton nyakig betakarja.
– Szívesen – hallotta a választ, amikor már becsukta a szemét. – De remélem, tudod, hogy nagy felelőtlenség volt csupán egy iskolai talárban, és egy vékony köpenyben kimenni a hidegbe?
Harry újra kinyitotta szemét, és egyenesen a fekete szemekbe nézett.
– Mint már mondtam, nem érdekelt semmi.
– Vettem észre.
– Amúgy hol vagyunk, milyen ház ez? Nem gondolja, hogy a tulajdonos egyszer csak beállíthat? – kérdezte Harry, ahogy újra végignézett a berendezésen. Szemügyre vette a régi íróasztalt az ággyal szemben, a falon lévő varázslók képeit, és a barna mintájú szőnyegeket.
Piton egy darabig csendben tanulmányozta Harryt, mint aki azt mérlegeli, hogy válaszoljon-e, vagy sem.
– Ez az én házam, és csak én és az igazgató úr tudunk róla – mondta végül.
Harry elképedve nézett rá. – Ez a… maga… háza? – kérdezte, mintha az előbb rosszul értette volna a mondatot.
– Igen, Potter, az enyém. Három házam van: az egyik az a kopott ház, ami a szüleimé volt, és amit mindenki ismer; ez, amiről, csak ketten tudnak. Illetve, most már hárman – magyarázta Piton. – És van még a nagyszüleim régi kúriája. Igaz, ott csak a nyarakat töltöm. Ha épp nem Roxfortban vagyok, akkor általában itt tartózkodom.
– Ja, értem – suttogta Harry.
A szédülés és a torokfájás tényleg enyhült, de a lába olyannyira lüktetett, hogy legszívesebben üvöltött volna kínjában.
– De hát karácsonykor a Roxfortban szokott lenni, nem? – érdeklődött tovább, hogy elterelje figyelmét az egyre erősödő fájdalomról.
– A vacsorán mindig ott maradok, ahol te is látni szoktál, de aztán visszavonulok ide – válaszolt Piton, és összeszűkült szemmel nézett Harryre. – Mi a baj?
Harry csak egy idő múlva szólalt meg, de akkor is alig hallható hangon. – Nagyon fáj… a lábam…
– Igazán leszokhatnál már arról, hogy nem szólsz, ha fáj valamid! – dühöngött Piton, és egy lendülettel felemelte a takarót Harry sérült lábáról. – A francba, hogy az a nő jobban varázsol, mint hittem.
Piton káromkodásából ítélve, elég rossz lehetett a helyzet. Amikor fel akart ülni, hogy megnézze, milyen állapotban van a lába, Piton fél kézzel visszanyomta az ágyra.
– Látni akarom! – tiltakozott Harry, mikor az erős kéz továbbra sem engedte, hogy felüljön.
– Arra semmi szükség, elég, ha én látom – mondta ingerülten Piton, és tett egy párnát Harry lába alá, amitől Harry akaratlanul is felszisszent. Mikor Piton végzett visszaterítette rá a takarót.
– Milyen átkot mondott rám az a nő? Nem akarom sántán leélni az életem! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry.
– Egy elég veszélyes sebző átkot. Rendbe fog jönni a lábad, ne aggódj – válaszolt higgadtan Piton. – Próbálj meg aludni, én pedig lemegyek a pincébe pár főzetért.
Harry ettől még idegesebb lett.
– Mennyire veszélyeset? Ne titkolja előlem, hogy már soha többé nem állok lábra! – mondta ijedten Harry.
– Lábra fogsz tudni állni! – szólt rá a türelmét vesztve Piton, és a zsebéből egy üvegcsét húzott elő. Felrázta, aztán kidugaszolva Harry szájához tartotta. – Gyerünk, idd meg, ettől el fog múlni a fájdalom.
Harry összeszorított szájjal tiltakozott volna, de Piton dühös arcát látva, végül engedte, hogy megitassa vele a szörnyű főzetet. A fájdalom nem enyhült, csak az álmosság lett úrrá rajta.
Piton lassan leengedte Harry fejét a párnára, aztán gondosan betakarta.
– Gazember… azt mondta, fájdalomcsillapító – motyogta dühösen Harry, de már a szemét sem tudta nyitva tartani.
– Lényegében az, mivel alvás közben nem fogod érezni a fájdalmat – hallotta Piton hangját, a szokásos tanári stílusában.
– Mardekáros… – motyogta még utoljára, aztán álomba szenderült.
Mikor felébredt, nem nyitotta ki rögtön a szemét. Csak feküdt az oldalán. Nem mert megmozdulni, mert félt, hogy a sérült lábába újra visszatér a fájdalom.
Végül aztán a jobb oldalára fordult, és jobban magára húzta a takarót. A lába már nem fájt, csak olyan furcsán zsibbadtnak érezte, mint ahogy az egész testét.
– Hogy érzed magad? – hallotta az aggódó hangot a szoba túlsó feléből.
Kinyitotta a szemét, és meglátta Pitont a szemben lévő régi íróasztal mögött. Épp írhatott valamit, mert kezében volt egy penna, amelyet megmártott a tintában.
– Jól… csak olyan furán. Mindenem zsibbadt– felelt halkan Harry.
– Várható volt. – Harry értetlen arckifejezésre még hozzátette: – Elég erős fájdalomcsillapítót kaptál, amelynek a zsibbadás a mellékhatása. Viszont, ha nem itatok meg veled egy ennyire erős adagot, akkor még mindig nagy fájdalmaid lennének.
– Bíztató –morogta Harry, amíg ülő helyzetbe tornázta magát. – Nem emlékszem rá, hogy az altatón kívül ittam volna még bármilyen főzetet.
– Pedig egyszer felébredtél, és ordítottál a fájdalomtól – emlékezett vissza Piton távolba meredő tekintettel.
Harry csodálkozva nézett rá. Ha fel sem ébredt, akkor hogy ivott meg bármit is?
– Nem voltál magadnál a nagy fájdalomtól valószínűleg, azért nem emlékszel a történtekre – folytatta tovább Piton, aztán visszazárta a tintatartót, és összehajtotta a pergament.
– Az lehet – mondta bizonytalanul Harry, és kíváncsian nézte Pitont, amint a szoba közepére sétál a darab pergamennel.
Egy pillanattal később, mintha tűz gyulladt volna, megjelent Fawkes. A madár leszállt Piton elé a földre, majd megvárta, míg Piton a csőrébe adta a pergament, aztán egy újabb lángcsóvával eltűnt a levegőben.
– Üzentem Dumbledore professzornak, hogy minden rendben van, és, hogy itt rejtőztünk el – közölte Piton, de nem mozdult a szoba közepéről.
– Átadta neki az üdvözletemet? – morogta dühösen Harry. – Meg azt is, hogy nem kértem magam mellé őrangyalt?
Piton nem válaszolt, mert megint felcsapott egy lángnyelv, és a levegőből egy darab pergamen esett le, amit Piton fürgén elkapott.
Gyorsan kinyitotta, szemével végigfutotta az üzenetet, majd végül ránézett Harryre.
– Az igazgató úr szerint, nem lehet tudni, meddig kell itt maradnunk, mert most már Voldemort minden embere téged keres, és azt a bizonyos öregembert – mondta vontatottan, és letette a pergament az íróasztalára.
Harry nyelt egyet, és még följebb húzta magára a takarót.
– Miért nem jönnek a Rend tagjai segíteni? – kérdezte végül, mire Piton azzal, a „Mégis mit gondolsz?” tekintettel nézett vissza rá. – Ja, gondolom azért, mert mindenki karácsonyozik…
– Potter! – szólt rá Piton dühösen, mire Harry csak nézett rá értetlenül. – Ha bajban lennél, nem törődnének a karácsonnyal, hanem jönnének segíteni! Egyszerűen arról van szó, hogy ha megjelennek Roxmortsban, akkor Malfoy tudni fogja, hogy még itt vagy, és felforgatja az egész falut!
– Ja… – esett le Harrynek a tantusz. – Erre nem gondoltam… Biztos, hogy csak maga és Dumbledore tud erről a házról?
Piton szinte vicsorogva válaszolt.
– Dumbledore professzor, és igen, csak mi tudunk róla. A titokgazda pedig nem más, mint én, így biztos nem fognak ránk találni.
– Mégis, mit gondol, hány napig kell élveznem a vendégszeretetét? – kérdezte Harry szemtelenül, és még jobban magára húzta a takarót, nem is vette észre, mikor kezdett el reszketni.
– Nem tudom, meddig – felelte Piton, és összepakolta az asztalon heverő pergameneket.
Harry most vette csak észre, hogy világos van, igaz, a függönyök nem voltak elhúzva. Ezek szerint már karácsony napja volt.
– Szép kis karácsony – motyogta maga elé, amit persze Piton meghallott.
– Mintha ezt már egyszer megvitattuk volna. Talán Voldemort társaságában jobban éreznéd magad?
– Nem. Az elmúlt napra visszatekintve, maga is tud embermódjára viselkedni – vágott vissza Harry.
Felhúzta lábát, és átkarolta magát a takaró alatt. Mikor Piton elrakta a pergameneket az íróasztal mögötti szekrénybe, odament Harryhez, és leült az ágya mellé.
– Biztos jól érzed magad? – kérdezte gyanakodva, mire Harry nemet intett a fejével. – Sejtettem. Több bájitalt már nem adhatok neked, mert akkor túladagolnám, és annak beláthatatlan következményei lennének. Dőlj le inkább, és próbálj meg pihenni, rövidesen jobban leszel.
Harry lejjebb csúszott az ágyban, és gyanakodva nézett Pitonra.
– És a lábam? Fogok tudni járni? – kérdezte bizonytalanul, félve a választól.
– Jobb lesz, mint régen – felelt Piton derűsen. – Amíg eszméletlen voltál, rendbe tudtam hozni, de még idő kell neki, hogy a szövetek regenerálódjanak.
Piton megérezhette Harry rémületét, mert gyorsan hozzátette: – Ne aggódj, semmilyen nyoma nem lesz a vágásnak.
– Az jó… – Harry nyelt egyet. – De akkor miért érzem magam ilyen vacakul?
Piton jobban szemügyre vette Harryt, majd a homlokára simította a kezét. Harry elfordította a fejét, amikor a hideg kéz a bőréhez ért.
Nem kell, hogy úgy tekintsen rá, mint egy rokkantra!
– Na igen, a gyulladt szövetek okozzák a lázat, persze az is szerepet játszik benne, hogy megfelelő ruha nélkül rohantál ki a hidegbe – mondta szemrehányóan Piton.
Pálcájával az ajtó felé intett, és hamarosan két újabb takaró libegett be a szobába, amelyek Harry takaróján landoltak. Harry egy darabig a szemközti falat fixírozta, majd miután összeszedte a bátorságát, halkan megkérdezte, amit már egy jó ideje szeretett volna.
– Miért törődik velem? – Piton, aki épp a takarókat igazgatta el rajta, megdöbbenve nézett fel Harryre. – Mindig annyira utált… folyamatosan piszkált, és még vagy millió esetet tudnék, amikor nyíltan kifejezte az utálatát.
Piton nem szólt semmit, csak felállt, és hátat fordított Harrynek, két kezét a háta mögött összekulcsolta.
– Igazad van, eleinte tényleg nagyon utáltalak...– kezdte Piton, de Harry közbevágott.
– Látja, erről van szó…
–… pedig már akkor is gyanítottam az igazságot – folytatta Piton halkan, mintha Harry meg sem szólalt volna.
– Milyen igazságot? – szólt közbe megint Harry, és feljebb ült az ágyban, hogy jobban hallja tanára mondanivalóját.
–… igaz, én is csak nemrég tudtam meg.
– Velem kapcsolatos? – faggatózott tovább Harry. Egyáltalán nem értette miről lehet szó, és úgy érezte, hogy ez a karácsony elég pocsék már anélkül is, hogy kiderülne valami újabb szörnyűség.
– Te vagy a legneveletlenebb, legmodortalanabb kölyök, akivel életemben találkoztam! – csattan fel Piton. – Valami nagyon fontos, és komoly dolgot kell mondanom neked, de képtelen vagyok egyetlen épkézláb mondatot kinyögni, mert állandóan közbevágsz!
Hirtelen megfordult, a talárja csak úgy kavargott utána. De amikor Harryre nézett, az arca nem haragos, inkább szomorú volt.
– Igen, veled kapcsolatos.
A tanár szokatlan arckifejezésétől, és újra halk, komoly hangjától, Harry gyomrát hideg rémület kezdte összehúzni. Újra nagyot nyelt, hogy megpróbáljon megszabadulni a torkában kialakuló gombóctól. Maga sem értette miért, de hirtelen elszégyellte magát gyerekes viselkedése miatt.
– Sajnálom, ígérem nem szólok közbe többet – mondta alig hallhatóan. – Kérem, folytassa.
– Vajon miért van az, hogy ezt nehezemre esik elhinni? De hagyjuk – legyintett Piton lemondóan. – Szóval, hol is tartottam, mielőtt félbeszakítottál?
– Ott, hogy nemrég tudott meg valamit… – Piton egyetlen metsző pillantással elhallgattatta.
– Én is csak nemrég tudtam meg valamit rólad, amit neked már régen tudnod kellett volna. Ha nem is tőlem, az igazgató úrtól mindenképpen. Lehet, hogy hasznos lett volna, ha hamarabb megosztom veled, talán, mihelyst értesültem róla. De az információ jellegéből adódóan, nekem is eltartott egy ideig, míg sikerült feldolgoznom a tényeket, és túltennem magam a sokkon, amit okoztak. – Itt Piton elhallgatott, és fókuszálatlan tekintettel meredt maga elé.
A hosszú felvezetés egyre jobban elrémítette Harryt. Milyen borzalmas igazság derülhetett ki róla, amely ennyire megdöbbentette a rettenthetetlen professzort? – töprengett.
Szinte már fizikai fájdalmat okozott neki, hogy ne szólaljon meg, és követelje, hogy Piton térjen már a lényegre. De ahogy a csend nyúlt, inkább beharapta a szája szélét, nehogy megszólaljon, mert a professzor zaklatott állapotából, úgy ítélte, hogy válasz helyett csak egy újabb tirádát kapna a szemtelenségéről, és a modortalan viselkedéséről.
Néhány perc után, úgy tűnt, a professzornak sikerült végre rendeznie a gondolatait, mert hirtelen Harryre nézett.
– Az előbb azt mondtam, hogy az információ veled kapcsolatos – magyarázta Piton. - Ez csak részben igaz. A teljes igazság az, hogy a legtöbb ember, akit érint, már meghalt, csak te meg én vagyunk életben.
Merlinre! Ez egyre cifrább! Vele is kapcsolatos? Akkor nem csoda, hogy ennyire kiakadt. Csak miattam biztos nem borult volna ki ennyire – gondolta magában Harry. Azt is mondta, hogy Dumbledore-nak már régen el kellett volna mondania nekem.
Szóval a vénember már megint elhallgatott valamit előlem! Remélem, nem egy újabb prófécia, amit az a vén denevér alkoholmámorában összezagyvált. Annak alapján, hogy mindenki, akire vonatkozik, már kimúlt, nagyon annak tűnik – morfondírozott tovább. De aztán abbahagyta a töprengést, mert közben Piton folytatta. És amit következőnek mondott, teljesen megnyerte számára Harry figyelmét.
– A szüleidről van szó, Harry. – Piton egy kis szünetet tartott, mélyet sóhajtott, majd hozzátette: – És az enyémekről, legalábbis az apámról.
Ó, szóval, most jön az a rész, hogy az apám ilyen volt, meg olyan volt, hogy az anyám egy minden lében kanál volt, meg Piton összes gyerekkori sérelme, és, hogy ők bezzeg mindig megúszták, és, hogy én is épp olyan elviselhetetlen vagyok, mint az apám, és, hogy Piton ezért utál.
De mi közöm ehhez az egészhez? És miért kell ennek ekkora feneket keríteni? Hiszen már rég tudom. És ezen miért akadt ki ennyire Piton? És mi köze hozzá Piton apjának? És megint csak felvetődik a kérdés, hogy mi ebben az a nagy titok, amit Dumledore-nak már rég el kellett volna mondania?
Harry teljesen összezavarodott, és a zavara csak tovább nőtt, mikor Piton nem a szokásos litániával folytatta.
– Harry, te mennyit tudsz a szüleidről?
Harry úgy meglepődött, hogy hirtelen meg sem tudott szólalni. – Én… semmit.
– Semmit? – kérdezte Piton meghökkenve.
– Hát, csak annyit, amennyit mások mondtak. Én egyáltalán nem emlékszem rájuk.
– De mégis, mi az amit tudsz? – faggatózott tovább Piton.
– Hát, azt mondják, hogy hasonlítok rájuk, hogy a hajamat az apámtól, a szememet az anyámtól örököltem. Sirius és Remus azt mondták, hogy nagyszerű emberek voltak emlékezett vissza Harry.
- Ők is a Roxfortba jártak, és ugyanúgy griffendélesek voltak, mint én, de ezt maga is tudja. Gondolom, a saját véleményére nem kíváncsi, mert azt is tudja. A nagynénémék, mindig azt mondják, hogy az apám részeges volt, és munkanélküli, és az anyámra is mindig csupa rondaságot mondanak, de az nem hiszem, hogy számít, mert azt is mondták, hogy autóbalesetben haltak meg, és az sem igaz. – Mialatt beszélt, a professzor arca egyre jobban elkomorodott. – Hagridtól kaptam róluk egy egész fényképalbumot. Annak alapján kedves embereknek látszanak.
Mostanra a nyugtalanságot részben felváltotta a kíváncsiság. Örült, hogy szót kapott, így még mielőtt Piton megszólalhatott volna, gyorsan megkérdezte:
– De miért érdekli? Miért nem maga mondja el, azt a titokzatos dolgot, amit megtudott, és ami ennyire felkavarta? És hogy jön ide a maga apja? Azt sem tudom ki volt.
Piton csak sóhajtott egyet, és csak aztán szólalt meg.
– Azért nem mondom, mert egyszerűen nem tudom, hogyan tudnám úgy megfogalmazni, hogy minél kevesebb kárt okozzon. – foglalta össze , majd tovább magyarázta. - Gondolhatod, hogyha nekem is hetekig tartott, amíg megemésztettem, és annyira felkavart, hogy te is észrevetted rajtam, akkor milyen hatással lehet rád? Pedig én felnőtt ember vagyok, és láttam már egyet s mást az életben.
– És ha húzza az időt, akkor jobb lesz? Bökje már ki! – kiáltott fel Harry, és kezdett kijönni a béketűrésből. - Aztán, ha én is kiborulok, legfeljebb a maga vállán zokogom ki magam, maga ordít velem egy kicsit, aztán ad egy erősebb nyugtató főzetet.
– Hidd el, hogyha csak ennyin múlna, már túl lennénk rajta. Mindazonáltal igazad van. – értett vele egyet Piton, aztán belefogott a mesélésbe. - Tehát. Körülbelül három hete az igazgató úr magához kéretett. Őszintén meglepett, hogy szokásos formaságok helyett rögtön belevágott a mondandójába, amint beléptem. Rólad kezdett el beszélni, hogy nagyon aggódik miattad, mert Mr. Weasley és Lupin professzor halála nagyon megviselt. Hogy a tavalyi tanév végi eseményekkel, és a folyamatos háborús fenyegetéssel együtt ez már akkora teher, hogy az még egy felnőttnek is sok. Az volt a véleménye, hogy egyre mélyebbre süllyedsz a búskomorságba, és ebben én is egyetértettem vele. Ekkor közölte velem, hogy úgy gondolja, én lennék a megfelelő személy, aki átsegíthetne téged a nehézségeken.
Erre Harry megvetően horkantott egyet.
– Én sem tartottam kimondottan jónak az ötletet, és ezt bővebben ki is fejtettem, sőt, érvekkel is alátámasztottam. Erre az igazgató úr, az asztalához intett, amelyen ott állt a merengője, és azt mondta, hogy szeretne mutatni valamit nekem, és kíváncsi rá, hogy utána is visszautasítom-e a kérését. Egy emléket kihúzott a fejéből, és a tálba tette. Együtt merültünk az emlékbe, de miután kiemelkedtünk belőle, megkérdeztem tőle, hogy mi közöm nekem ehhez az egészhez. Ekkor visszavette a saját emlékét, és egy fiolából egy másik emléket tett a merengőbe. Utána nem is tudom, hogy kerültem vissza a szobámba. És rájöttem, hogy igaza volt, valóban nem utasíthatom vissza a kérését.
– Ez eddig tényleg nagyon érdekes, köszönöm a mesedélutánt. De még mindig nem tudom a lényeget! – Harry a mondat végét már üvöltötte. Legszívesebben megfojtotta volna a férfit, amiért csak össze-vissza hablatyol. És Dumbledore-t is, mert szemmel láthatólag megint azon mesterkedik, hogy valami úton-módon összezárja Pitonnal.
– Jobb, ha megmutatom. – Azzal a professzor pálcával a kézben mellette termett, leült az ágyra, és a szemébe nézett. – Legilimens – suttogta.
Harry annyira megijedt, hogy elakadt a lélegzete. És még mielőtt védekezhetett volna, elméjét elöntötték az emlékek, amelyekről tudta, hogy nem a sajátjai.
És emlékezett.
Dumbledore irodájában volt, és hevesen érvelt az igazgatónak, hogy mennyire rossz a kapcsolata Potterrel, de Dumbledore csak a fejét ingatta, majd magához intette.
– Perselus, szeretnék mutatni neked valamit. – A pálcáját a homlokához tartotta, némán mormolta a varázsigét, és egy ezüstös emlékszálat húzott ki, amelyet az asztalon álló merengőbe tett. – Gyere. – Megfogta a kezét, és a következő pillanatban, már zuhantak is bele a merengőbe.
Egy szobába érkeztek, amely első pillantásra talán kórterem lehetett. Azonnal észrevette, hogy a szobában többen is vannak. Először egy sok évvel fiatalabb Dumbledore-t pillantott meg, aztán elakadt a lélegzete, mert meglátta Potteréket. James és Lily Pottert.
Lily egy kiságyhoz ment – amit ő eddig észre sem vett, hogy a szobában van –, és kedvesen mosolyogva fölé hajolt. A fiatalabb Dumbledore halkan beszélgetett Jamesszel. Ekkor egy idegen nő lépett be a képbe. Az arca nagyon sápadt volt, a haja izzadtan lógott az arcába. Nagyon kimerültnek látszott. Viseltes mugli ruha volt rajta, amelynek felső gombjait jöttében gombolta be. A karján átvetett ruhadarabot – talán egy kórházi hálóinget – az ágy szélére tette.
– Mindennel végeztünk? Mehetek? – kérdezte mogorva ábrázattal.
– Biztos, hogy elég jól érzi már magát? Nyugodtan maradhat még, amíg megerősödik egy kicsit. A szobát, és az ellátást természetesen kifizetem – mondta James a nőnek.
– Nem. Már így is többet voltam itt, mint akartam. Szóval, mehetek? – fordult most az igazgatóhoz.
– Elhoztam a papírokat. Már csak két tanú jelenlétében alá kell írnia a lemondó nyilatkozatot, és végeztünk is. A többit már maga nélkül is el tudjuk intézni. Egyik tanúnak jó vagyok én, a másik lehet a nővér. Szólok is neki.
Azzal Dumbledore kiment.
A szobára feszült csend telepedett. A rosszkedvű nő az ablakhoz ment, és kibámult az utcára. Potterékhez egy szót sem szólt. James és Lily egymásra néztek, James megvonta a vállát. A kiságy felől nyekergés hallatszott. A nő egy undorodó pillantást vetett az kiságyra, aztán visszafordult az ablakhoz. Lily megint Jamesre nézett, majd lehajolt, és óvatosan kivett az ágyból egy fekete hajú csöppséget. A baba olyan pici volt, hogy szinte eltűnt a kórházi pólyában. Lily szeretettel mosolygott rá, és szelíden ringatni kezdte. Ekkor érkezett meg Dumbledore a nővérrel.
A nő kelletlenül odament hozzájuk, aláírta a papírokat, amelyeket Dumbledore elé tett. Közben időnként utálkozó pillantásokat vetett Lilyre, aki a babával volt elfoglalva. Juttatott néhány haragos villanást Jamesnek is, aki megbűvölve figyelte Lilyt és a gyermeket. Amikor végeztek, elvette az éjjeliszekrényről a táskáját, és indulni készült, de Dumbledore megállította. Az iratokból egy példányt nyomott a kezébe. A nő visszalökte a papírt az igazgatónak, zöld szeme haragosan megvillant.
– Nem kell! Ebből az egészből nem akarok emlékezni semmire – sziszegte, sarkon fordult, és anélkül, hátranézett volna, köszönés nélkül kiviharzott a szobából.
A többiek döbbenten néztek egymásra. A nővér a fejét csóválva sóhajtott, elköszönt tőlük, és ő is távozott.
Dumbledore odament Lilyhez, és lemosolygott a picire. – Nagyon hálás vagyok nektek, amiért segítettetek.
– Ugyan már, Albus, hiszen tudod, hogy mennyire szerettünk volna gyermeket. Mi tartozunk neked köszönettel.
– A papírokat majd én elintézem, nektek csak annyi dolgotok van, hogy nagyon szeressétek. – Az igazgató távozni készült. Lehajolt egy csókot nyomott a baba feje búbjára, megsimogatta Lily arcát, aztán Jameshez lépett, hogy kezet fogjon vele.
– Nem lesz nehéz dolgunk, Albus. A kis Harry igazán imádni való.
Itt elmosódott az emlék, a színek forgataga elkapta, és egy szempillantás alatt Dumbledore irodájában találta magát, az igazgató, még mindig a kezét fogta.
– Mit szólsz, Perselus?
– Rendben. Harry nem James és Lily vér szerinti gyermeke. És akkor mi van? Mi közöm nekem ehhez? És mi köze a kérésedhez?
– Ez még nem minden. Még van valami, amit meg kell mutatnom neked. – Az igazgató egy egyszerű üvegfiolát vett elő az íróasztal fiókjából, és ezüstösen csillogó tartalmát a merengőbe öntötte. – Ezt attól a fiatal nőtől kaptam, akit az emlékemben láttál. Most majd mindent megértesz, de figyelmeztetlek, hogy megrázó lesz.
Nagyon rossz előérzet kerítette hatalmába.
Annak ellenére, hogy az idegen gondolatok teljesen elárasztották az elméjét, Harry érezte, hogy a pánik fojtogatja.
Az igazgató megfogta a kezét, és már zuhantak is bele az emlékbe.
Egy pubba érkeztek. Körülöttük a vendégek csendesen beszélgettek, vagy magukban iddogáltak. Tekintetével rögtön az emlék tulajdonosát kezdte keresni, de először nem őt találta meg, hanem egy másik, régen látott, ismerős arcot. Döbbenten Dumbledore-hoz fordult. – Az apám?
Dumbledore bólintott, és megszorította a kezét. Ő visszafordult az apja felé, és jól szemügyre vette. Már elég sokat ihatott. Fekete haja csapzott volt, a szeme véreres, az arca kipirult. Ekkor látta meg a nőt, a bárpulttól jött, egyenesen az apja asztala felé, két pohár itallal a kezében. Most is jobb napokat is látott ruha volt rajta, a frizurája is igénytelen, de nem nézett ki olyan nyúzottnak, mint az előző emlékben. Az arca pirospozsgás volt, zöld szeme élénken csillogott. Ahogy az asztalhoz ért, kihívóan a férfire kacsintott.
Letette az italokat, és miközben megkerülte a férfit, hogy az ülőhelyéhez jusson, az megpaskolta a fenekét. A nő sikkantott és nevetett. Amíg az italaikat itták, halkan beszélgettek. A nő nyíltan flörtölt. A férfi időnként a fülébe suttogott, mire ő kacéran felnevetett. Amikor a poharak kiürültek, újabbakat hozott. Otthonos mozgásából látszott, hogy ő is gyakori vendég.
Ez így ment egy darabig. A negyedik kör után, a férfi feje már egészen vörös volt, a szeme sokat sejtetően csillogott, és a kezét is nehezen tudta visszafogni. Eleinte a nőnek tetszett a dolog, de amikor a tapogatózás merészebb lett, finoman megpróbált kitérni. Mikor nem járt sikerrel, és az italok is elfogytak újra a bárpulthoz ment, de csak egy pohár itallal tért vissza. Letette a férfi elé. Leakasztotta a kabátját a fogasról.
– Késő van, Tobias. Nekem mennem kell. Itt a részem. – Azzal egy marék aprópénzt szórt a férfi elé az asztalra.
Amikor vissza akarta húzni a kezét a férfi elkapta. – Ne menj még, drágám! Gyerek még az idő. És még csak most kezdtünk belemelegedni.
A nő kiszabadította a karját a férfi szorításából. – Részeg vagy már, Tobias. Azt még idd meg, aztán menj haza – mondta, és sietve távozott. Mentében odaintett a csaposnak.
Dumbledore azonnal utána indult, és intett, hogy kövesse.
A nő gyorsan haladt a kihalt utcán. De amikor meghallotta, a pub ajtajának csapódását a háta mögött, még jobban megszaporázta a lépteit. Hallotta a lépéseket maga mögött, és ahogy egy borízű hang káromkodott. Futni kezdett, de nem jutott messzire, mert megbotlott és elesett. A férfi könnyen beérte, bár időnként ő is megtántorodott. A nő megpróbált fölállni, de nem tudott. Valószínűleg kibicsaklott a bokája. Amikor a férfi odaért hozzá, szó nélkül fölsegítette, de utána nem engedte el, hanem durván magához rántotta, és csókolgatni kezdte.
– Hagyjál már, Tobias! Részeg vagy! Mondtam már, hogy menj haza!
– Ugyan, ne sajnálj már egy kis gyengédséget egy szegény özvegyembertől!
A nő szabadulni próbált, de a férfi erősebb volt nála, és az ital is dolgozott benne. Kificamodott bokájával egyébként sem volt sok esélye. A férfi berángatta a közeli sötét kapualjba, ahová már nem ért el a gyér utcai világítás fénye.
A sötétben nem láttak semmit, csak a nő elfojtott zokogását, és a férfi nyögéseit.
Pár perc alatt véget ért a rémálom. Tobias került elő a kapualjból. Körülnézett, majd támolyogva, de láthatóan jókedvűen, magában dudorászva hazafelé vette az irányt.
A sötétből, csak a nő halk sírását hallották.
Az rosszul kivilágított utca elhomályosodott, és a megszokott örvény után, újra Albus irodájában álltak.
– Most már érted, Perselus? Ezért kérlek téged. Te vagy Harry egyetlen élő rokona. Épp úgy, ahogy ő a te egyetlen rokonod. Lehet, hogy vannak nehézségeitek. Lehet, hogy a viharos előéletetek után nehéz lesz jó kapcsolatot kialakítanotok egymással. De muszáj, Perselus. Szükségetek van egymásra.
Hallotta, hogy Dumbledore beszél hozzá, de a szavak csak ködösen jutottak el a tudatába. A hangok, a képek összemosódtak számára. A zökkenésekből érezte, hogy valószínűleg valamelyik lépcsőn megy lefelé.
A következő dolog, amelyet érzékelt a kandalló tüze volt. Abba bámult bele. Valami hideg volt a kezében. Lenézett, és látta, hogy egy pohár whiskyt szorongat. A karosszéke melletti asztalkán egy majdnem üres whiskys üveg állt.
Harry érzékelte, hogy az idegen gondolatok visszahúzódnak az elméjéből. Abban a másodpercben a saját gondolatai elszabadultak.
Olyan volt, mintha egy duzzasztógát szakadt volna át. Az áradat valósággal elsöpörte. Nem tudott lélegezni, émelygett, úgy érezte, mintha hosszú ideje bámulna bele a centrifugába.
De nem látott. Ahogy az áradat elvonult sűrű, szürke vatta maradt az agyában. Érezte, hogy valami elönti a száját, öklendezett és fuldoklott egyszerre. Talán hányt?
Hideg kezet érzett a homlokán, és valaki halkan valami idegen nyelven suttogott.
Aztán érezte, hogy lefektetik, és betakarják. Aztán valaki egy nedves ruhával megtörölte az arcát. Motozást hallott. Aztán finoman megemelték a fejét, és egy hideg kemény tárgy nyomódott az ajkához.
Egy pohár?
Valaki halk, kedves szavakat suttogott neki, és édeskés folyadékot érzett a szájában. Lenyelte. A fejét lassan visszaeresztették a párnára. Egy hűvös kéz megsimította az arcát. Az ágy lesüppedt egy kicsit a derekánál. Egy újabb kéz – vagy ugyanaz? – megfogta a kezét.
Aztán a szürke vatta az agyában lassan egyre sötétebb lett. És akkor már nem érzett semmit.
A feketeség elnyelte.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
