Szerző megjegyzése: Hú, lassan megjelenik a főgonoszunk és kezd kialakulni minden. Jó olvasást és tanulást mindenkinek:)!

8. fejezet

- Gyerünk, gyerünk! Azokat a függesztéseket a jobb oldalra kérem, már ezerszer elmondtam! A fa tetejére meg nem az angyal kerül, hanem a Sarkcsillag… - kiabálta Lavender Brown dobhártyaszaggató hangja pont, mikor Hermione belépett az óriási bálterembe, miután hazaért a Minisztériumból.
Dracóval közösen arra jutottak, hogy nincs elég idejük megszervezni az egész partit, így megbíztak egy rendezvényszervező céget, aminek – láss csodát – Lavender volt az egyik főmunkatársa. Bár Hermione és Draco pontos elképzeléseik listájával kötöttek szerződést, kénytelenek voltak elismerni, hogy Lavendernek is vannak jó ötletei, néha.
- Már csak két nap – küldött valami kacsintás félét Lavender a barna boszorkánynak. Amire a válasz egy, az ég felé emelt, szempár volt, amit szerencsére Brown háttal állva már nem láthatott.

Hermione úgy nézett körbe a helyiségben, mint egy gyerek, aki most kapott engedélyt, hogy beléphessen a felnőttek elképzelhetetlenül hatalmas és titokzatos birodalmába. Éppen ezért kezeit, öntudatlanul is, a háta mögé rejtve sétált körbe, mint a múzeumokban. Nehogy érintésre csábítsa a kiállított tárgyak kísértő szépsége…
Mikor Draco először megmutatta neki, a bálterem tele volt zsúfolva a legkülönfélébb méretű ládákkal és a padló olyan poros volt, hogy megmaradt rajta a cipőjük lenyomata is. Lényegében egy óriási raktárnak tűnt, melynek plafonjáról sosem látott méretű vásznak lógtak, amik állítólag csillárokat rejtettek. Másnap délelőtt Lavender már munkához is látott, de Hermione máig nem látta az eredményt, annyit kellett az ügyosztályon dolgoznia.
Mostanra eltűntek a ládák, felfedve a terem valódi méreteit. A padlót újrafényezték, makulátlan tükörfelületet hozva létre. A falakat lepókhálózták és a csillárokról is lekerültek a takaróvásznak. Szépségük lélegzetelállító volt, de Hermione elképedten állt meg lépés közben. Ahogy a lábára nézett, ott a padló nem csak a kristálycsillárok légies szépségét tükrözte vissza, hanem reneszánsz stílusban megörökített nimfák, tündérek és tóparton játszadozó párok boldog alakját is. A nő azonnal a mennyezetre kapta a tekintetét, ahol a gyönyörű freskókról platinaszőke férfiak és nők mosolyogtak le rá.
Ahogy Hermione tovább szemlélődött meglátta, hogy a terem jobb hátsó sarkában már ott van a zenekart váró pódium, míg vele szemben, a terem másik végében, egy tekintélyes kandalló. Felette előre döntött velencei tükör verte vissza a kandalló körül már kialakított pihenő szigetet néhány kényelmes kanapéval, római stílusú heverővel és fotellel, mind fekete bőrből. E mellett, pedig már állt a plafont ostromló örökzöld is, melynek tetejére épp most bájolta fel Lavender a csúcsdíszt. Valahogy azonnal magához ragadta az ember tekintetét a jeges csillogása, mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni az alatta díszelgő apró vörös, smaragd, ezüst és opál kristályokból átváltoztatott piros almácskák, diószemek, angyalszárnyak és, a termékeny fantáziára bízott, könnycsepp formájú hópihék káprázatos szépségét, melyek még a fát ékesítették.
- Az ajándékokat még nem tudtuk kirakni, mert folyton azzal voltunk elfoglalva, hogy elhessegessük Polluxot a közelükből – fordult a szőke boszorkány abba az irányba, ahová Hermione is nézett. – De a télikert már teljesen kész van – intett a fejével a jobb oldalra.
A lány az adott irányba fordította a fejét. Ott a falat, szinte teljes egészében elhúzható üvegfal helyettesítette, melyen túl egy buja télikert rejtőzött a falak mentén. Középen azonban az üvegkupolából trapézok lógtak alá, pont olyan magasságban, ami még kényelmes a szemnek.
- Ez meg mire kell? – bökött a kötelekre, összehúzott szemekkel Hermione.
- Az meglepetés – kuncogott Lav-Lav, miközben megpróbált összehozni egy kacsintást is, melynek a műszempillák határozottan ellenálltak. – Draco meglepetése a vendégeknek – s ezzel már vissza is pördült az előtte álló asszisztense felé.
- Oké – Hermione lassan kezdett hátrálni az ajtó felé, hogy minél távolabb kerüljön a nőtől és, hogy minél tovább nézelődhessen ebben a világban. Ennek a rák jellegű sétának azonban evidens következménye volt, hogy összeütközött valakivel az ajtóban és mindketten a földön kötöttek ki.
- Hú, csajszi! Figyelhetnél egy kicsit jobban is! Folyton panaszkodsz, hogy alig látsz, én megértem. Na, de azért nem kellene a padlóba passzírozni, hogy itt tarts – ellenkezett egy női hang, melyből sütött a visszafojtott humor és kedélyesség.
- Szia Ginny! – köszönt Hermione még mindig a másik nőn feküdve. – Örülök, hogy látlak, vagy legalább hallak! – kezdett feltápászkodni, hatalmas mosollyal az ajkain.
- Neked is hasonlókat! – mondta a vörös boszi, miközben Hermione kinyújtott kezébe kapaszkodva felállt. – Látom, jól halad – bökött Lavender felé – majd két nap múlva kiderül, mire jutott – mosolygott ördögien. – Hogy a bátyám mit eszik rajta, nem tudom… De most nem ez a lényeg. Damian küldött hozzád, mert elfogtak egy neked címzett csomagot.
- Mi? – Hermione kérdőn húzta össze a szemöldökét.
- Csak gyere! – húzta maga után Ginny az értetlen boszorkányt.

Damian már egy kiürült részleg bejáratánál várta a két nőt. Hermione felismerte a helyet. Itt volt a „takarítók” osztálya a háború alatt. Máig a legtöbb minisztériumi dolgozó kerülte a helyet, ha tehette, épp ezért tökéletes volt kihallgatásokra, …, a még el-elfogott halálfalók számára. Ugyanis nem csak a minisztériumiakban keltett rossz érzéseket.
- Sajnálom kislány, de erről tudnod kell. Hogy pont az ünnep előtt – rázta meg lassan a fejét a két méter magas férfi, ahogy a boszorkányok előtt lépkedett. – de jobb lenne, ha ez minél kevesebb fülbe jutna el, egyelőre.
Végül a folyosó végén egy szobába terelte be őket. Ott nem volt más, mint egy hatalmas vizsgáló asztal fémből, rajta egy vastag falú dobozzal.
- Pár órája kaptuk el a futárt egy rutin ellenőrzés során. Biztos, hogy neked szánták…
- Honnan vagytok ebben olyan biztosak? – kérdezte Hermione felnézve a férfira.
- A dobozon ott volt a pontos címzés:

Mrs. H. J. Malfoy
Malfoy Kúria
…

- Emellett a csomag tartalma sem hagy kétséget a címzett kiléte felől – bökött fejével az asztal felé a férfi.
Hermione kétkedve tett néhány lépést az említett berendezési tárgy felé, miközben próbálta felkészíteni magát a doboz tartalmára. Ám a munkájában eltöltött idő már megtanította rá, hogy az emberi gonoszság termékeire sosem lehet felkészülni, pláne, ha ahhoz még mágikus készségek is társulnak...
A barna fedelek össze voltak csukva, így Hermione kénytelen volt még a kinyitásukkal is húzni az időt. Mikor már épp felfedte volna a doboz tartalmát, egy kéz érintette meg a vállát, mire a lány ijedten rezdült össze.
Ahogy hátra fordult, Ginny komoly arcát pillantotta meg, de csak visszafordulva jött rá, hogy ezt az előbb milyen rosszul tette. Ugyanis eközben a kezei tovább dolgoztak így mostanra nyitva állt előtte a csomag, és neki farkasszemet kellett néznie egy másik pár szemmel.
Először nem is értette, mit lát. Pislognia kellett néhányat, hogy szemei újra fókuszáljanak, és az agya felfogja az először kizárt látvány képét.
- Ó, istenem!- lépett hátra, karját a szája és az orra elé kapva.
A dobozban egy, a testétől frissen megfosztott manófej feküdt valami piros vásznon. Szemei a halál erőszakos pillanatában, tágra nyílva maradtak.
- Mégis milyen állat képes erre? – bár azonnal az emlékeibe villant a Black ház lépcsőfeljárója, melyet annak idején hasonló „trófeák” díszítettek.
- Volt még mellette egy üzenet is – nyújtott előre egy darab pergament Damian.
Hermione kikapta a kezéből a cetlit és olvasni kezdett. Láthatóan, minden perccel, egyre szürkébb lett az arca, amin Ginny és a varázsló nem is csodálkozott.

Kedves Hermione,
Ne félj, nem felejtettünk ám el téged! Reméljük, kis karácsonyi ajándékunk eléri a kívánt hatást, emelve az ünnep fényét!
Hamarosan te is követheted kedvenc védenceid sorsát…

Amint a nő felnézett a pergamenről, félelemmel vegyes hitetlenség terült el az arcán.
- Ugye, ez csak egy vicc? – kérdezte olyan reménnyel a hangjában, amiről még ő maga sem tudta, hogy hisz-e benne, vagy sem. De inkább az utóbbi.
- Bár az volna! Talán nem is szólok, ha azt a fejet nem mellékelik a levélhez… - ütögette ütemesen ujjaival a saját combját Damian. – Talán ideje lenne szólnunk Dracónak is. Visszajött már?
Hermione a fejét rázta. – Holnapig nem. Még Juan Pablo Verdével tárgyal, a spanyol miniszterrel, a jövő évi mágus világcsúcsról, amit ott rendeznek majd – legyintett bal kezével. – De ugye nem gondolod, hogy valaki a parti kellős közepén fog ránk törni, miközben a „Csendes éj”-t énekeljük a fa alatt? – kérdezte hitetlenül. Szemeit két barátja között járatva.
Damian elnyomott egy mosolyt, s csak a fejét rázta. – Akkor pont nem, de előtte, vagy utána meg van a lehetősége. Szóval kell néhány őrt állítanunk a birtokra és a kúriához is – közölte ellentmondást nem tűrő hangján, melyben már nyoma sem volt a korábbi mosolynak.
- Rendben. Tedd a dolgod, de nem akarom, hogy erről bármi is kiszivárogjon! Nem hagyom, hogy rám ijesszenek. És most mennem kell – mondta még kissé remegő hangon Hermione, miközben Ginny kezét szorítva elindult az ajtó felé.

Haza érve manók, étel – bútor - kellék és ajándék szállítók hadán kellett áttörnie Hermionénak. Gyűlölte már magát az ilyen tömeget is. Ilyenkor mindig forogni kezdett vele a világ és hasogatott a feje a túl közel kerülő testektől. Most meg még az az ügy is bekavart…
Mikor eljutott végre a lépcső aljához vett egy mély levegőt, mint a fuldokló, aki az utolsó pillanatban tört a felszínre, miközben észre sem vette, hogy Ginny próbálja utolérni.
„Bamm” - hangosan csapódott be a háta mögött a szobája ajtaja, percekkel később. Hermione még mindig kapkodva szedte a levegőt, de végre biztonságban érezte magát és észre sem vette, ahogy az első kibuggyanó könnyek elérik az ajkait.
- Elmebeteg állat, állat, átkozott állat – suttogta maga elé újra és újra, mintha ezzel az átkozódással megbüntethetné azt, aki azt a csomagot küldte neki.
- Mio – kopogott Ginny az ajtón. – Kérlek, engedj be! Ne maradj most egyedül.
Mikor nem kapott választ, lassan benyitott és bedugta a fejét az ajtón. Azonban, ahogy meglátta a földön térdelő barátnőjét, habozás nélkül odaszaladt hozzá és szorosan átölelte az előre - hátra ringó testet. Nem mondta, hogy minden rendben lesz, azt sem, hogy majd közösen megoldják a dolgot. Semmi ilyen üres, idegesítő és elcsépelt frázist, csak ott volt neki. Érezhette, hogy nincs egyedül ebben az eszement világban, és Hermione hálás volt ezért. Hálás volt, hogy most nem csak saját félelme az egyedüli társa.

Vagy fél óra is eltelt így, mire Hermione megnyugodott annyira, hogy mozgolódni kezdjen.
- Az átkozott még megkeserüli – mondta, a sírástól kissé rekedtes hangon.
- Az biztos – bólogatott Ginny – de előbb nem ártana, ha megtörölnéd az orrod, mert így senki sem fog komolyan venni – mondta a nő teljesen komoly hangon és semmitmondó arccal. Ahogy erre Hermione kérdő tekintetét, könnycsíkos arcát és taknyos orrát felemelte, mindketten a szőnyegre zuhantak és kacagni kezdtek úgy, hogy abba sem tudták hagyni. Na igen, a frusztrációnak valahogy fel kell oldódnia, ha nincs kéznél egy bokszzsák.
Ginny javaslatára úgy döntöttek, hogy egy lányos estét rendeznek, nem törődve a feje tetejére állt világgal, melyet az ajtón kívül hagytak. Rengeteget beszélgettek az elmúlt hónapokról, a férfiakról az életükben (lásd. Harry, Draco, Pollux, stb.), ruhákról, sminkről. Bármiről, aminek köze se volt a munkához… Így aztán szinte éjfélig válogattak Hermione ruhái között, mire megtalálták a tökéletes darabot a bálra, némi átalakítással.
Végül a ruhák halmának tetején átvergődve addig beszélgettek, míg a testüket pörgető adrenalin fel nem szívódott a vérükből.
Hermione utolsó gondolata, miszerint „mindennél hálásabb a barátokért és családért, melyet neki adott a sors”, még épp átvillant az agyán, mielőtt elnyomta az álom a mellette már puhán szuszogó Ginny mellett.

- Shh! – hallatszott az ajtó felől.
- Mi van? Menj már arrébb, nem látok semmit a nagy loboncodtól! – zsörtölődött a fekete hajú férfi, miközben barátságosan oldalba bökte a szőkét.
Miután Harry is meggyőződhetett, hogy Ginny tényleg Hermionéval van, és egyiket sem fenyegeti veszély, csendesen behúzta maga mögött az ajtót. A folyosón már összehúzott szemöldökkel fordult Draco felé.
- Mi ez az egész, amiről a kandallóban hadováltál?
- Én is csak fél órája értem haza Verde minisztertől, de már várt egy üzenet Damiantól. Elmondta, hogy Hermionét megfenyegették, és sürgősen beszélni akar velem. Mondta, hogy Ginny valószínűleg vele van, de nem akartam kockáztatni, hogy egyedül maradjanak, ezért szóltam neked is. Gondoltam, Gin nem fáradt azzal, hogy értesítsen, különben már rég a küszöbön strázsáltál volna – villant gonoszkásan Draco szeme. – Mindegy. Szeretném, ha itt maradnál, míg én elmegyek Damianhoz, tisztázni a helyzetet.
Harry perceknek tűnő pillanatokig kérdőn nézett az általa távolról sem kedvelt férfira, mire az megszólalt: - Mennem kell, ne húzd az időt!
- Menj. De aztán ne felejts el engem is tájékoztatni! – közölte az utolsó szavakat a nagy semmivel, ugyanis addigra Draco már el is hoppanált a folyosóról.