|
9. fejezet
zerző megjegyzése: Oké, oké, ez egy bétázatlan fejezet, de már nem tudtam tovább várni, hogy feltegyem az új fejit:)
Kíváncsi vagyok mit szóltok és 1000 bocsánat a hosszú hallgatásért!
ui: lemaradt, hogy a dal Avril Lavigne I'm with you című száma. Bocsi:) Mina: azért még mindig várom a bétázott változatot, majd utólag javítjuk:)
Ezer csók mindenkinek! Szegeden 8 órája szakad az égi áldás:)
Kilenc
Lassan tárultak fel az égbe nyúló ajtószárnyak a vendéglátó házaspár előtt, ahonnan zene, tánc és kacagás zaja hömpölygött, hogy csábító ujjaival megragadja, és magába rántsa az ajtó előtt tétovázókat.
Ahogy beléptek a terembe Hermionét elkápráztatta a látvány, ami oly pazar volt, hogy a Trimágus Tusa bálja sem vetekedhetett volna vele.
A mennyezet hatalmas csillárjai szivárványos fényt szórtak az elbájolt gyertyákkal a táncoló férfiak fehér ingére és a színpompás estélyi ruhákra.
A zenekar épp egy skót társastáncot játszott, melynek ütemeire a párok összetalálkoztak, majd szétváltak, sorba állva kört formáltak és megpördültek maguk körül, hogy aztán ismét a párjukkal egyesüljenek.
- Te jó ég! Nem is tudtam, hogy mindenki ilyen jól táncol. Még Ron sem Lavender lábán tapos – suttogta Hermione, miközben keze megrezzent Draco karján.
- Nem is ilyen jók – mondta a férfi egy csibészes mosollyal, ahogy Molly és Arthur Weasley párosa elsuhant előttük. – Bűbáj van az ajtókon. Bárki, aki belép rajtuk tökéletes táncossá lesz. Nincs olyan lépés, amit a lábak itt ne ismernének. Ez még a dédnagyapám egyik varázslata volt – mosolygott le Hermione döbbenettől elkerekedett szemeibe. – Ugyanis egy bál alkalmával olyan nagyon berúgtak, hogy a társaság gavallérjai nemhogy táncolni, de szinte járni sem tudtak mikor megérkeztek. Így születtek meg ezek az ajtók, hogy megvédjék a család becsületét.
- Ez véletlenül nem illegális? – húzta fel egyik szemöldökét a fiatal nő.
- Ugyan, ez fontos. Gondolod, hogy enélkül Ron olyan légiesen vezetné a parketten a legújabb üresfejű szőkéjét?
- Valószínűbb, hogy egész éjjel egy sarokban ücsörögne – kuncogott Hermione.
El kellett ismernie, hogy Dracónak igaza van. Az egész ünnepet elrontotta volna, ha nem tudják kiélvezni a tánctér nyújtotta lehetőségeket, a hangulat oda lett volna és… De tovább nem jutott, mert a zene elhalt és ugyanabban a pillanatban egy gyönge rántást érzett a karján, ahogy Draco a terem közepe felé húzta. A táncosok, mint egy színpompás folyó, szétváltak előttük, hogy teret adjanak a ház urának és úrnőjének.
- Barátaink! Örömmel köszöntünk mindenkit otthonunkban ezen a szép karácsonyon. Rég volt, hogy utoljára ilyen maradéktalanul örülhettünk volna az ünnepnek… - kezdett beszélni Draco, miközben Hermione tekintete végigsiklott a teremben.
Ott volt mindenki, akit szeretett és ismert. Mind, akik oly fontosak voltak, és akiket büszkén nevezett a családjának. A Weasleyk és családjaik, Neville és Gabrielle, Damian, Harry és Perselus Piton is ott álltak a teremben. Bár az utóbbin tisztán látszott, hogy ha most belenézhetne Edevis tükrébe, akkor messze nem ezt látná most maga előtt. Azonban még karácsonykor sem teljesülhet minden kívánságunk…
Harry és Ginny tőlük jobbra állt egymást ölelve. Harry sokat változott az utóbbi évben. Már nem úgy járt mindenütt, mint akit az egész világ csak bánt, és ebben nagy szerepe volt Ginnynek. Sok időbe telt, de sikerült neki, kőről-kőre, lebontani azt a bástyát, amit Harry maga köré épített Sirius halála óta.
Hermione hálás volt, hogy egyre ritkábban látja a barátja tekintetében azt a fájdalmat és haragot, mely arra késztette, hogy kezet emeljen önmagára. Erről azonban csak Draco és ő tudott. Talán még Ginny sem tudta, mindenesetre sosem említette, hogy mi történt majdnem azon a sorsfordító éjszakán.
Ez akkor történt miután Voldemort meghalt és az egész varázsvilág Harryt és a hősi halott Luciust ünnepelte. Kár, hogy ennek a legkevésbé sem tudtak örülni az ünnepeltek. Olyannyira nem, hogy ha Draco nem nyit be aznap éjjel a Grimmauld téri könyvtárba, akkor másnap már temetésre vehették volna fel a dísztalárokat. Így, azonban reggel arra ébredt az egész ház, hogy Harry és Draco teljesen elázva a whiskeytől, kék-zöld véraláfutásos szemekkel, illetve felrepedt ajkakkal dalolásznak a ház hátsó kertjében Ginny ablaka alatt.
Senki sem értette, hogy mi történt, és a két varázsló egy szót sem volt hajlandó elmondani, miközben Mrs. Weasley jóddal fertőtlenítette a sebeiket a konyhában, látványosan tudomást sem véve a fájdalmas nyöszörgéseikről.
De mit számít mindez? Hisz Harry most itt állt büszkén a maga 180 centijével, miközben Dracót hallgatva átölelte a feleségét, aki gyönyörű volt a barokkos estélyiben. A ruha vöröse tökéletesen kiemelte Ginny hajának a színét, mely úgy ragyogott az ezernyi gyertya fényében, mint a nap, mielőtt eltűnik a lángoló horizont mögött egy fülledt nyári éjszakán.
Ginny ruhája nem volt egyedülálló, legalábbis stílusát tekintve. Ugyanis minden boszorkány hasonlóan pazar estélyiben jelent meg a házigazda kérésére.
Mikor mindezt Hermione meghallotta, felesleges nagyzolásnak és hóbortnak vélte. Tartott tőle, hogy ez a sznobizmus majd visszatartja a meghívottakat, de tévedett. A 21. században egzotikusnak ható ruhakölteményeket nemcsak a nők hordták szívesen, hanem az oldalukon büszkén álló férfiak is szívesen nézték. Mintha erre az estére kicserélték volna mindannyiukat. Nem azok a szürke színekbe öltözött varázslók és boszorkányok voltak, akik egész nap a Minisztériumban robotolnak, hogy végleg eltakarítsák Voldemort mocskát, hanem büszke és gyönyörű nők és férfiak társasága, akik gondtalanul táncolnak át egy éjszakát.
A többrétegű szoknyák selymének suhogása, melyek össze-összesimultak egy másikkal tánc közben; a szoros míderek, melyek minden nőt egyszerre előkelő kurtizánná emeltek mégsem hatottak dekadensen. Ugyanis tökéletes párjai voltak a férfiak elegáns, és ezüsttel gazdagon hímzett felöltőinek. Ezek a vállban széles, derékban szűkre szabott fekete, királykék, vörös, hófehér kabátok, melyek combig nyújtózkodtak, mintha varázslattal lettek volna átitatva, oly tökéletesen álltak minden férfin. Egy éjszakára mindenkit megrészegítve ezzel a hangulattal…
Hermione annyira elmerült ezekben a gondolatokban, hogy észre sem vette, hogy Draco már nem beszél, hanem a derekát átfogva táncolni kezd vele a felcsendülő keringő első ütemeire. És abban a percben már csak Dracót látta maga előtt. Nem látta a rájuk mosolygó arcokat, majd a hozzájuk csatlakozó párokat sem, akik így ismét betöltötték a báltermet a színes forgataggal, mely a velencei tükrökben vissz-visszatükröződött.
Lassan eljött Hamupipőke órája is, mikor Draco ismét intette a zenekarnak és az elhallgatott.
- Eljött az idő, hogy átadjam nektek a meglepetést, melyre már mindenki olyan kíváncsi – mosolygott sokat ígérőn a férfi a meghívottakra, miközben a csillárokon égő gyertyák fénye teljesen elhalványult, éppen csak pislákoló fénnyé zsugorodva. A hatás nem maradt el. Jól láthatóan emelkedett és süllyedt a gyorsuló levegővételtől a nők mellkasa a míderek szorításában, ahogy a téli kertbe vezető üvegfal lassan gomolygó köddé vált és Draco kitárt karokkal lépett oldalra.
Érdeklődő és izgatott sutyorgás tört fel itt is-ott is a társaságban, ahogy az üvegkupola alatt valami lágy csillogás kezdett előtörni a tejes homályból, valahol ég és föld között.
- Pixik?
- Tündérek?
- …
Jöttek minden oldalról a találgatások.
- Ó, légtornászok! – tört fel Deanből a válasz.
- Mi? Légytornászok? – kérdezte kétkedőn Ron, aki ismét kétségbe vonta a mugli szellemi kompetenciáját.
- Légtornász, Ron, légtornász – csapta hátba nevetve Harry a barátját, de tovább nem jutott, mert őt is elvarázsolta az előtte kibontakozó sosem látott látványosság.
Gyönyörű volt, ahogy a látszólag semmin álló férfi és nő együtt mozogtak a zenére. Összekapcsolódó tekintetük fényesebben csillogott, mint a kristályok a testükön, melyek fényárba borították egész arcukat.
Általános levegő visszafojtáshoz vezetett a nézők körében, mikor a herceg elkapta a hercegnőt a trapézon lengve, mielőtt az a mélybe zuhant volna, majd egy kecses mozdulattal a kupola felé lökte. A lány kitárt karokkal emelkedett az üvegen átsejlő csillagos égbolt felé, hogy centikkel az ütközés előtt megálljon a szárnyalása és ragyogó hullócsillagként térjen vissza az ő hercege karjai közé.
De a lentieknek még csak ideje sem volt, hogy magához térjen az első ámulatból, mikor újabb tornászok jelentek meg, látszólag a semmiből. Mintha csak láthatatlanná tévő köpenyeket dobtak volna le magukról. Talán így is volt. Ám a varázslatos látványt csak fokozta az ő színes csillogásuk.
Hirtelen a levegő megtelt artistákkal. Úgy táncoltak odafent, mintha a gravitáció és a tartókötelek nem is léteznének. És akkor…
- Édes Jézus, nincsenek biztonsági kötelek, semmi… - sikkantotta egy női hang.
Draco jót nevetett magában, mert már várta, mikor fogja ezt észrevenni valaki. A trapézokat ugyanis láthatatlanná tették a nézők számára, nagyrészt. Így legtöbbször úgy tűnt, mintha azok odafent repülnének.
Ám ebben a pillanatban a zene megváltozott. Haragos lett és dacos, miközben egy gyönyörű sötét hajú nő jelent meg a herceg és a hercegnő háta mögött. Ahogy egyik trapézról a másikra lengett, oly kecses volt, hogy minden szem rá szegeződött. Megbabonázta a herceget is, aki elvarázsolva követte őt. Rohant Odil kitárt karjaiba, kiszakítva magát Odette öleléséből, aki abban a pillanatban reménytelenül a földre zuhant.
Mindenkiből rémült ó-k és á-k törtek fel, ahogy a fiatal lány a földön feküdt, míg az első mozdulataival a közönség is kieresztette a visszatartott lélegzetet.
Odette könnyektől csillogó szemét lassan emelte fel a magasban hintázó párra. Könyörgőn emelte kezét a herceg felé, de az nem látta őt, csak sötét szerelmesét. Odil szeme, azonban gonosz diadallal villant, ahogy lenézett Odettre. Hirtelen éjfekete angyal szárnyak törtek elő a háta mögül, hogy elrejtse köztük a varázslattól mámoros herceget. Majd odafent hirtelen kialudt a fény is, hogy egy pillanattal később minden sugarával Odette-t vegye bűvkörébe.
Hermione szíve összeszorult, ahogy a lány arcára nézett és tudta, hogy mit érezhet. Egykor ő is ilyen magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Szinte késztetést érzett, hogy odaszaladjon hozzá és átölelje, hogy társául szegődjön, de erre nem volt szükség.
Hirtelen a fenti sötétségből négy lány ereszkedett le láthatatlan köteleken. Egy barna, egy kék, egy rózsaszín és egy rőtarany kristályokba öltöztetett tündér. Lassan, összeölelkezve, körbe-körbetáncoltak Odette körül, míg ő mosolyogva emelte fel a fejét, a karjait, majd egész testével elrugaszkodott az ég felé. A mozdulatban nem volt semmi erőlködés, vagy erőfeszítés, ő mégis könnyedén elkapta a feje felett megbúvó trapézt.
Csak előre-hátra hintázott, majd egy szaltó után már biztosan állt a trapéz rúdján, szemben Odillal és az elbájolt herceggel.
Mint a vihar előtti csend, melyben erőt gyűjt magának a fergeteg, olyan volt a terem légköre. Mindenki a bőrén érezte, hogy eljött a finálé. Siker, vagy bukás, mind egyként érezték a tétjét ennek az összecsapásnak…
A herceg lassan, varázslattól fátyolos szemmel, csúszott le a trapézon, helyet adva a világos és a sötét szépségnek.
Szinte szemmel láthatatlan volt, ahogy a két nő mozgott. Egy szaltó, spirál, ugrás a másik trapézára… Szaltó közben egy csavar, de túl gyors az érkezés, mert Odil elveszti az egyensúlyát, és zuhanni kezd, de Odette még időben utána nyúl. Közben a fények is kihunynak, mintha csak ők is visszatartanák a lélegzetük, együtt a közönséggel, várva, mi lesz.
Ekkor Odil és Odette zuhanni kezd a legmagasabb trapézról közvetlen a kupola alól, miközben egy hegedű fájdalmas dallamba kezd.
A nők, odalent, a férfiak felöltőjébe temetik az arcukat, míg az utóbbiak képtelenek elszakadni a rémisztő látványtól. Hermione jól látja, ahogy Fred és Ron öntudatlanul kotorászik a pálcája után, amikor valami változás történik.
Vakítóan fehér fény tör elő pont ott, ahol a két nő zuhan, egy pillanatra elvakítva az egész termet.
A vendégek látása lassan tisztult, ahogy ismét a kupola felé tekintettek. Azonban akkor már nem volt ott semmi látnivaló. Hanem a földön, a színes virágok sorfala előtt egy szőke angyal ölében egy gyönyörű fekete hajú nő feküdt. Ám csak pillanatokra láthatták, ahogy lassan eltűnt a fényesen ragyogó fehér szárnyak mögött, melyek a zene utolsó ütemeivel egy időben zárultak össze körülötte.
Az első reakció a néma csend volt, melyben annál hangosabban robbant a teremben lévők ovációja. Szinte tapintható volt a mosolygó arcokon a megkönnyebbülés és a csodálat, ahogy az előadók felálltak és mélyen meghajoltak.
- Káprázatos…
- Csodálatos….
- Én nem is hittem volna, hogy… - jött minden felől az elismerés ezért a különleges karácsonyi meglepetésért Dracónak címezve, aki mosolyogva fogadott mindenkit.
- Úgy látom, Mrs. Weasley még mindig a látottak hatása alatt áll – intett Hermione az említett asszony felé, aki még most is hevesen kapaszkodott a férje karjába.
- Ó, megyek és megnyugtatom, Mollyt – indult volna Draco, de Hermione visszahúzta.
- Felesleges, hisz pont ezt a hatást akartad elérni, nem?
- Természetesen Hermione ismét fején találta a szöget – mondta egy kellemesen mély bariton a hátuk mögött. – Draco, Draco a kijevi balett társulat? – rázta meg a fejét elismerőn Blaise. – Mégis, hogy sikerült? Hisz sosem lépnek fel Oroszországon kívül. Még mi is Moszkvában láttuk a Diótörőt, emlékszel?
Erre Draco csak egy vállrándítással és egy hamiskás mosollyal felelt. – Legyen ez az én titkom – suttogta Hermione fülébe, Blaise számára is jól hallhatón, ahogy feleségét ismét táncba vitte.
És az éjszaka lassan a végéhez közeledett. A vendégek, kollégák, barátok és család apránként búcsúzott és elment. Mire az utolsók mögött is becsukódott a kúria kapuja Hermione úgy érezte, hogy egy hétig tudna aludni. Persze ebből semmi sem lett…
Egyszerre érezte meg Draco kezét a karján és a falakból áradó zene ritmusát, ahogy végigcsiklandozta a bőrét. Az egyik kedvenc száma volt.
I’m standing on a bridge
I’m waiting in the dark
I thought that you’d be here by now.
There’s nothing but the rain
No footsteps on the ground
I’m listening but there’s no sound.
Draco lassan jobb kezét Hermione derekára csúsztatta, és bal kezébe vette a kezét, míg Hermione balja a vállán pihent. Ujjai ráfonódtak Draco kezének élére, ahogy tenyerük összesimult és ők harmonikusan lendültek a keringő észvesztő örvényébe.
A férfi úgy érezte, mintha egy tündért tartana a karjaiban, Hermione olyan könnyedén követte minden mozdulatát.
Is here anyone who try to fight me?
Once somebody come take me home!
It’s a damn cold night
Try to figure out this life
I want you to take me by the hand
Take me to somewhere new
I don’t know who you are but I’m with you.
Lépései pontosan követék a férfiét; teste ösztönösen mozdult, ahogy Draco szerelmesen nézte a homályba vesző arcot a terem sötét falai közt, mikor a pirkadó égre felfutó római gyertyák vörös-kék-fehér-zöld fénybe vonták a kedves arcot, miután a falnyi ablakok előtt felrobbantak.
Hermione ijedten kapaszkodott a fehér selyemingbe és egy pillanatra az arany és ezüst hímzésű brokát mellénybe rejtette az arcát, mikor a fellobbanó tűzijátékok felzavarták ebből a csodás álmodozásból. Draco lágyan az álla alá nyúlva ismét felemelte felesége arcát.
- Csak tűzijáték - mosolygott rá, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá. Már épp összeértek volna az ajkaik, mikor…
- Ó, mily bájos! Úgy tűnik, lekéstük a nagy mulatságot – szólalt meg mögöttük egy borzongatóan mély női hang.
I’m looking for a place
I’m searching for a face
Is anybody here I know?
’Cause nothing’s going right, and everything’s a mess
And no one likes to be alone.
Is here anyone who wants to fight me?
…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
