|
2. fejezet
Szerző megjegyzése: Megérkezik Hermione első meglepetés-ügyfele, akinek igencsak érdekes kívánsága van.
2. fejezet
Perselus Piton halkan morogva dolgozott laborjában. Főzeteket készített a Roxfort és a Szent Mungó számára, igaz, az iskolai bájitalokkal még ráért volna, hiszen javában tombolt a nyári szünet, ő mégis előre dolgozott.
Morcos hangulatának okát nehéz lett volna meghatározni, hiszen mindig tudott valami miatt zsörtölődni, most mégis keresztfia miatt volt kissé morcos. Sejtette, hogy a fiú sántikál valamiben, és csak azt kívánta a fiúnak, hogy ne vele legyen kapcsolatos a dolog. Évek hosszú sora alatt kialakult kiváló megfigyelőképességének köszönhetően napok óta látta, hogy valami nagyon foglalkoztatja a fiút, azt azonban ösztönei nem árulták el, miben is töri a fejét.
Lassan elkészültek az aznapra betervezett főzetek, és elégedetten kezdte elpakolni munkaasztaláról a már szükségtelen alapanyagokat és eszközöket. A kész bájitalokat fiolákba osztotta szét, bedugaszolta őket, majd a Szent Mungónak szánt palackokat egy fadobozba rendezte. Néhány védőbűbájjal látta el a dobozt, hogy a palackok ne törhessenek el szállítás közben, majd rázárta a fedelet, és egy pálcaintéssel elküldte őket a bájitalokért felelős gyógyító irodájába.
Épp azon kezdett gondolkodni, hogy hol késhet a bagoly azzal a válasszal, amit délelőtt óta várt, amikor hirtelen felbukkant a madár az ablakban. Huhogott egyet jelezvén, hogy megérkezett a válasszal, majd amikor a professzor odalépett hozzá, készségesen emelte fel a lábát. Piton leoldotta a levelet, majd feltörte a jelzéssel ellátott pecsétet, és olvasni kezdte a rövid üzenetet. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mert az írás rendkívül ismerős volt, de nem tudta pontosan megmondani, kihez is tartozik. Több ezer diák fordult meg kezei között az elmúlt több mint húsz év alatt, és hát mégsem várhatja el tőle senki, hogy minden gyerek kézírására emlékezzen. Bár ez… túlságosan is ismerős volt. Igyekezett a problémát elnapolni, és a levél külalakja helyett inkább a tartalmára koncentrálni.
A válasz rövid, tömör és lényegre törő volt, pont olyan, amilyen leveleket maga is a leginkább értékelt.
A professzor elégedetten hajtotta össze a pergament, és a zsebébe tette, majd intett a pálcájával, és a Tempus ige hatására felvillant előtte a pontos idő. Még volt három órája a találkozóig, és a hátralévő időt az ebédre, és pihenésre kívánta fordítani.
Miután a laborban katonás rend uralkodott, elhagyta a helyiséget, és a szalon felé irányította lépteit. A ház kihaltnak tűnt, sehol nem látta keresztfiát, és arra a következtetésre jutott, hogy a fiú nyilván a kertben van. Felvette az egyik bájitaltani szaklap legújabb számát, és elindult a kertbe vezető hatalmas teraszajtó felé.
Nem csalódott, a keresztfia valóban ez egyik hatalmas gesztenyefa alatt üldögélt, láthatóan gondolataiba merülve, kissé furcsa arckifejezéssel, és csak akkor nézett fel, amikor a férfi mellé ért.
- Á, Perselus! – szólt a fiú meglepetten. – Már végeztél is a laborban?
- Igen – jött a tömör válasz, miközben a professzor helyet foglalt a szomszédos székben. – Ma csupán lázcsillapító és fájdalomcsillapító bájitalokat készítettem.
- Mi a terved a továbbiakban?
- Nos, először ebédre gondoltam, és néhány óra múlva el kell mennem, de teára mindenképpen itthon leszek. És te, Draco, mivel töltötted a napodat?
- Semmi különössel – válaszolta közömbösnek szánt hangon a fiú – csak egy levelet küldtem el. Hová kell menned, ha megkérdezhetem?
- Természetesen megkérdezheted – nézett rá a professzor –, de nem adhatok választ. És te kinek írtál, ha megkérdezhetem?
- Természetesen, megkérdezheted, Perselus – jött a válasz, majd Draco ördögi mosollyal hozzátette –, de nem adhatok választ.
- Értem… – morogta Perselus, majd belemerült egy érdekes cikkbe. – Nagyon vidámnak tűnsz… Mi történt? – jegyezte meg olvasás közben.
- Valóban? – kérdezett vissza még mindig mosolyogva az ifjú Malfoy. – Semmi különös, csak elgondolkodtam kissé, és azt hiszem, túlzottan szabadjára engedtem a fantáziámat.
- És miről fantáziáltál ennyire? – nézett fel a lapból a férfi.
- Ugyan, Perselus! – méltatlankodott a fiú fejét csóválva – Csak nem gondolod, hogy minden kis titkomba beavatlak?
- Bocsáss meg – húzódott gúnyos mosolyra a professzor szája –, nem akartam beleavatkozni a magánéletedbe.
- Persze – morogta Draco – mintha mostanában lenne magánéletem…
- Ha korodhoz méltón viselkednél, és eljárnál társaságba, akkor talán lenne magánéleted.
- Bagoly mondja – csattant fel a fiú. – Mert te aztán olyan pezsgő társasági életet élsz, ugye? A hétvégére már nem is tudsz választani, hogy melyik vacsorameghívást fogadd el, vagy melyik estélyre menj, és kit vigyél magaddal, mert elárasztanak a meghívókkal, és a nőket el se lehet hajtani a kapu elől!
- Most nem rólam van szó – szólt kemény hangon Piton. – Különben is, nekem ezekre nincs szükségem, mert én jól érzem magam úgy, ahogy vagyok.
- Igen, tudom! – kiáltotta Draco egyre idegesebben. – Voltál olyan kedves közölni ezt velem már néhány alkalommal, mikor megkérdeztem, hogy miért kuksolsz itthon minden áldott nap a szünidőben.
- Mint ahogyan azt az imént említettem volt, most nem rólam van szó – vált hideggé Piton hangja. – Ezen kívül nem hinném, hogy a legprivátabb magánéletemből egy perccel is elszámolással vagy magyarázattal kellene neked szolgálnom. És még mielőtt meddő vitánk tovább mérgesedne, javaslom, ebédeljünk.
- Nem vagyok éhes – vetette oda a fiú, majd duzzogva vonult vissza a szobájába, magára hagyva keresztapját.
***
Hermione elolvasta az újabb levelet, és értetlenül nézett maga elé. Ha ez most valami vicc, akkor neki bizony nincs kedve nevetni. Egyetlen nap leforgása alatt két ilyen meglepő és váratlan levél túl sok volt neki. Sóhajtva a székébe rogyott, arcát a kezébe temette, és találgatott.
- Hermione… – hallotta Luna bizonytalan hangját. – Hermione! Jól vagy?
- Persze, Luna – jött az alig érthető válasz a kezek mögül –, de ha ez a véletlen játéka, akkor valami nagy bűnt követhettünk el…
- Amiről nincsen tudomásunk, így nem lehet véletlen a dolog. Azt hiszem… - gondolkodott hangosan Luna, és blúza alját morzsolgatta ujjai között, ami egyértelműen jelezte nyugtalanságát.
- A szándékosság is ugyanígy kizárható – bújt elő Hermione kezei mögül. – Egyszerűen nem logikus az egész.
- Akkor viszont nem marad más hátra, mint elküldeni a választ az időponttal – foglalta össze a szőke lány. – Akarod, hogy én küldjem el?
- Hagyd csak, majd én elintézem őket – sóhajtotta gondterhelten a griffendéles, és már nyúlt is a pergamenért. – Mindenféleképpen elintézem őket…
- Ezt… hogy érted? – kérdezte Luna gyanakodva.
- Sehogy. Megírom a választ, aztán lebonyolítom a személyes beszélgetéseket is. Neked meghagyom a könnyebb eseteket – mondta törődötten Hermione.
- Ó, hát ez igazán nagylelkű tőled! – mosolygott rá a társa. – Hogy őszinte legyek, nem igazán vágytam egyikükkel sem leülni, és beszélgetni.
- Elhiszem – bólogatott a barna hajú lány. – Végül is, teljesen mindegy, mi volt régen. A lényeg, mi van most. A jelenen van a hangsúly.
- Hát, akkor sok sikert – szorította meg együttérzőn a kezét, és a nyíló ajtó felé fordult. – Jó napot, Mr O’Brian! Már vártuk! Kérem, foglaljon helyet!
Míg Luna az érkező ügyféllel foglalkozott, addig Hermione nagyot fújva szedte össze magát, és újra kezébe vette az ominózus levelet, melynek írója nem volt előtte kétséges, még ha aláírás nem is szerepelt.
Igen Tisztelt Társkereső Iroda!
Az Önök segítségét szeretném kérni egy rendkívüli helyzet megoldásában. Az Önök sikeres, és diszkrét munkájáról olvasva döntöttem úgy, hogy a közreműködésüket kérem, mivel számomra ennek a helyzetnek a kezelésében a legfontosabb a diszkréció. Amennyiben ez lehetséges, a részleteket egy személyes találkozó keretében fejteném ki.
Tisztelettel várom válaszukat
Hermione pedig körmölni kezdte a választ, és magában azt kívánta, hogy bárcsak már otthon lehetne, túl a mai napon, túl a rá váró felettébb kényelmetlennek ígérkező beszélgetéseken. Leülne kedvenc foteljébe, kezébe venné kedvenc könyveinek egyikét, és a kedvenc bögréjéből kortyolgathatná kedvenc gyógyteáját.
Mivel erre még néhány óráig esélye sem volt, így visszatért a feladatához, hogy a megfogalmazott választ elküldje kedvenc, ex-iskolatársának.
***
Piton professzor kényelmesen ebédelt otthona étkezőjében, és az előtte álló találkozóra gondolt. Még mindig foglalkoztatta a válaszlevél, illetve a feladó kiléte. Biztos volt benne, hogy elég jól ismeri a kézírás tulajdonosát, de bárhogy erőltette az agyát, nem került közelebb a megoldáshoz. A kitűnő kacsasültet finom borral öblítette le, majd visszavonult saját hálószobájába, hogy időben elkészüljön, mire indulnia kell.
A szoba egyszerűbb és valamivel kisebb volt, mint keresztfia rezidenciája. Az egyik sarokban állt az ágya, mely nem volt olyan hivalkodó, mint a többi szobában lévő fekhely. Baldachinos volt ez is, és mélykék színével, mely harmonizált az ágytakaróval, nagyon hívogatónak tűnt. Mellette éjjeliszekrény egy kis fiókkal, ami tele volt mindenféle bájitallal, szükség esetére. Hatalmas íróasztallal büszkélkedhetett, melyen rengeteg pergamen volt, dolgozatok, ezeket a nyár folyamán szándékozott kijavítani, és vizsgalapok, melyek az ötöd- és hetedéves diákok tudását mérték fel. Ruhásszekrénye az ággyal szemközti falnál kapott helyet, amiben igen változatos ruhatár rejtőzött. Ha az iskolában csak sejtették volna, hogy nyáron egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán visel feketét, talán el sem hitték volna.
A további szabad falszakaszokat itt is könyvespolcok borították, rajtuk legbecsesebb köteteivel mindenféle témában. Itt is megtalálhatóak voltak az irodalmi alkotások, a szakkönyvek, és akadt néhány szórakoztató mű is. Ezeken kívül itt tartotta még azokat a könyveket is, amik a fekete mágiával foglalkoztak, és amelyek a legnagyobb segítséget jelentették neki a háború éveiben. Az elején is, és a végén is…
Nyugodtan lezuhanyozott, majd derekára tekert törölközőben visszasétált a szobába. A hanyag törölközés miatt itt-ott néhány vízcsepp megadta magát a gravitációnak, és lassan legördültek vállairól, lecsúsztak végig a hátán, hogy aztán a törölközőben leljék halálukat. Sötétzöld ing és egy vékony anyagú nadrág került ki a szekrényből egy pár zokni és alsónemű társaságában.
Lassan, komótosan öltözködött, elvégre nem kellett sietnie, majd egy pálcaintéssel a haja is szárazzá vált. Amikor teljesen elkészült, még mindig volt húsz perce az indulásig, így az ablakhoz sétált, és a kertet kezdte szemlélni.
Elégedett volt a házát körülvevő kis zöld paradicsommal, mely tele volt fákkal, virágokkal, és munkájából kifolyólag rengeteg gyógynövénnyel, amiket a bájitalokhoz használt fel. Szívesen töltötte a növények között kevés szabadidejét, bár a gondozásukkal olykor hadilábon állt. Kertjének legékesebb dísze az a néhány, nemesített rózsabokor volt, melyek egy ügyes bűbájnak köszönhetően egy kellemes kis lugast formáltak, nem messze a kert közepén álló hatalmas gesztenyefától, ami alatt ebéd előtt sikeresen összeveszett Dracóval.
Indulnia kellett. Elszakította magát az ablaktól és a kert látványától, majd sietve elhagyta a szobát. Sehol nem látta Dracót, a fiú nyilván még mindig a szobájában volt, és feltehetően a délutáni tea előtt nem is fog onnan előbújni. Kilépett a házból, és kicsit eltávolodott a bejárattól, mielőtt hoppanált volna a megadott címre. Már nem láthatta a baglyot, ami pár perccel később érkezett vissza küldetéséből, és azt sem, hogy a madár egyenesen keresztfia ablakában landol.
Pár perc múlva már a megadott cím előtt állt a sétányon, és a bejárat feletti cégtáblát nézte. Innen messziről, az utca túloldaláról is belátott a hatalmas, nyitott ablakon, és egy nőt látott bent. Csinos – gondolta magában –, kár, hogy innen nem látni az arcát. Nem baj, hamarosan beszélek vele, és kiderül, milyen ostoba liba is valójában az a nő. Hiába néz ki jól, ha a feje üres, mint egy üst…
***
Hermione egyre idegesebben nézett az órára, hiszen hamarosan megérkezik a nap első meglepetés-levelének írója. Luna az egyik új ügyféllel tárgyalt, a hirdetés részleteit beszélték meg éppen.
Zaklatott idegállapotának köszönhetően ismét ellenőrizte öltözetét, végigsimított haján, és megpróbálta elhitetni a külvilággal, hogy ő bizony rendkívül nyugodt. Nem volt az. Úgy izgult, mintha ellenőrzést várt volna, pedig csak egy ügyfelet kellett fogadnia.
Ismét az órára pillantott, majd amikor a nagymutató a tizenkettes számra billent, kinyílt az ajtó. Hermione nagyot sóhajtott. Hát megérkezett.
- Jó napot, Piton professzor! – üdvözölte a belépő férfit meglepetten, elcsodálkozva megjelenésén, öltözékén.
- Jó napot, Miss. Granger – köszönt Piton döbbenten. Mit keres itt a lány? – futott végig rajta a gondolat – Talán ő is társat keres? Aztán hirtelen rájött, hogy honnan volt ismerős a kézírás. Az övé az iroda! Tehát ő az a csinos, „üresfejű” nő, akit az ablakon keresztül láttam.
- Üdvözlöm, professzor – hallotta Luna hangját, és még mindig csodálkozó arccal köszönt vissza.
- Jó napot, Miss. Lovegood!
- Professzor, kérem, fáradjon velem, hogy beszélgetni tudjunk – invitálta Hermione a külön tárgyaló-szoba felé. – Kérem, foglaljon helyet!
- Köszönöm, Miss. Granger – ült le Piton az egyik kényelmes fotelbe. Az előtte álló asztalon teáskészlet jelent meg, és egy tányér aprósütemény.
- Miben segíthetek, uram? – kérdezte Hermione rögtön, mivel igencsak szeretett volna már túl lenni ezen a beszélgetésen. Ő is leült, szemben a professzorral, és lábait keresztbe téve hátradőlt a fotelben.
- Nos, hamarosan arra is rátérek, Miss. Granger, de kérem, engedje meg nekem, hogy mielőtt megbeszélnénk jövetelem okát, feldolgozhassam a meglepetést, ami az imént ért.
- Meglepetést, professzor? – nézett rá a lány volt tanárára. – Mi lepte meg ennyire?
- Természetesen az Ön személye. Miss. Lovegood jelenléte szintén nem kevésbé meglepő.
- Értem. Tehát nem tudta, hogy én vezetem az irodát Lunával – bólintott Hermione.
- Valóban nem. A levelet ön írta, erre már rájöttem. Rendkívül ismerős volt a kézírás, de nem tudtam hová kapcsolni.
- Pedig olvashatta bőven, amennyi házi dolgozatot készítettem az óráira – mosolygott a lány.
- És azok mindig jóval hosszabbak voltak, mint amit kértem – jegyezte meg a professzor. – Nos, akkor térjünk rá arra, ami miatt most itt vagyok. Mielőtt téves következtetéseket vonna le, megjegyezném, nem saját részre kívánom igénybe venni az iroda szolgáltatásait.
- Tehát nem magának keres társat? – kérdezte azonnal Hermione.
- Nem. Akiről szó van, az a keresztfiam, Draco Malfoy.
***
Draco vigyorogva vette le a bagoly lábáról a levelet, és törte fel a pecsétet, melyen a VTI jelzés volt látható. Mosolya tovább szélesedett, amikor elolvasta az üzenetet.
Tisztelt Leendő Ügyfelünk!
Kérésének minden további nélkül eleget tudunk tenni. Az Ön által kért személyes konzultációra leghamarabb ma délután 6 órakor tudunk sort keríteni itt, az irodában. Címünk: Fort William, Claribel sétány 6. Amennyiben levelünket magánál tartja, az a rajta lévő bűbájnak köszönhetően segíti Önt a hoppanálásban.
Tisztelettel: VTI
Tehát ezen a lépésen is sikeresen túl van, megvan az időpont. Majd ő megoldja keresztapja gondjait, amit a nők okoztak. Vagy éppen a nők hiánya okozta a gondokat? Mit számít, amikor úton van a siker felé. Ma délután meglátogatja az irodát, megbeszéli, hogy keressenek nőt Pitonnak, ők összejönnek, és minden tökéletes lesz.
Na, persze, gondolta Draco, miközben arcáról lehervadt az iménti mosoly. Piton arról híres, hogy csak úgy szervezkedni lehet a háta mögött. Már akkor tudja, mit akarsz csinálni, amikor benned még a szándék sem fogalmazódott meg. De hát, még nem jött rá erre a levélre se! Talán öregszik… Ezen az ötleten Draco ismét mosolygott egy kicsit, ahogy elképzelte az ősz hajú, kissé görnyedt hátú professzort, amint betotyog a pinceterembe, és megpróbálja bevágni maga mögött az ajtót, amihez már nincs elég ereje, hogy olyan hatásos legyen, mint régen.
Draco megdorgálta magát a tiszteletlen gondolatokért, hiszen nem ez a megfelelő időpont a csintalan képzelgésekre. Most arra kell figyelnie, hogy minden rendben, zökkenőmentesen, és ami a lényeg, titokban menjen. Piton még csak nem is sejtheti, hogy ő szervezkedik a háttérben. Talán ezt lesz a legnehezebb megoldani, de nem véletlenül került annak idején a Mardekár házba, ugyebár.
Azon gondolkodott, mit is mondjon majd, ha bejelenti teázás közben, hogy el kell mennie otthonról, elvégre, ahogy a professzor kitűnő érzékkel rámutatott, az utóbbi időben nem nagyon vett részt társasági eseményekben. Lázas sietséggel kergették egymást az ötletek, és sorra vetette el mindegyiket, mint túl átlátszó kifogást. Talán ha azt mondaná, hogy valamelyik volt osztálytársa írt neki, hogy szeretne vele találkozni, elég jó indok lenne. Vagy egyszerűen nem mondja meg, hogy hová megy. Lesz, ahogy lesz, ő bizony elmegy arra a megbeszélésre, hiszen felnőtt varázsló, nem tartozik elszámolással senkinek.
Szekrényéhez lépett, és elkezdte kiválogatni a megfelelőnek vélt ruhadarabokat a találkozóra. Ki tudja, talán valami csinos kis ügyintéző boszorkány lesz ott, és még ő is jól járhat. Már ideje lenne, hogy ő is találjon magának valakit, mert hiába mondta mindig, hogy ő bármikor talál magának valakit, sajnos, a valóság mást mutatott. Pedig lehetett volna másképp is, de az élet már csak ilyen…
Draco észre sem vette, és máris ismét emlékei között találta magát. Ezzel csupán egyetlen baj volt: Draco Malfoy nem szeretett emlékezni…
***
Hermione döbbenten nézett a professzor szemeibe, de ott a feketeségen és az eltökéltségen kívül mást nem látott. Mi folyik itt? Ám még mielőtt kibukott volna belőle ez a rendkívül oda nem illő kérdés, Piton folytatta.
- Draco nem tud erről a… magánakcióról, hogy úgy mondjam. Ezért kérném a legszigorúbb diszkréciójukat.
- Értem, uram – nyögte ki a lány nagy nehezen. – Ha megkérdezhetem, miért ön intézi ezt a… személyes vonatkozású dolgot?
- Nos, gondolom, emlékszik még az iskolás éveikre, és tudja, hogy Draco igen népszerű volt a lányok körében – kezdte Piton, majd amikor Hermione bólintott, tovább folytatta –, és hogy sohasem szalasztotta el a kínálkozó lehetőségeket. Az azóta eltelt időben történtek hatására azonban rengeteg olyan változáson ment keresztül, melyeknek következtében… úgymond, már nem keresi a lányok társaságát.
- Bocsásson meg, professzor – kezdte zavartan Hermione –, de a mi irodánk nem foglalkozik az azonos nemű párkereséssel. Tudok ajánlani másik, erre szakosodott irodát, és garantálhatom a diszkréciójukat.
Piton egy pillanatra nagyot nézett, majd mire rájött, hogy a lány félreértette őt, elmosolyodott, ami még jobban meglepte Hermionet, mivel ilyet nem látott, mióta ismeri a professzort.
- Elnézését kérem, Miss. Granger, hogy nem fogalmaztam elég egyértelműen. Nem férfipartnert szeretnék a keresztfiamnak keresni.
- Nos, ezzel igazán megnyugtatott, uram – engedte ki a visszatartott levegőt. Már attól félt, hogy a beszélgetés egy rendkívül ingoványos terepre téved.
- Tehát visszatérve – folytatta Piton nyugodtan –, úgy vélem, semmiképpen nem egészséges, hogy egy fiatalember ebben a korban kerülje a társasági életet, és ami ezzel együtt jár. Szeretném, ha hirdetést jelentetnének meg, amelynek segítségével találhatunk egy megfelelő ifjú hölgyet Draco részére.
Hermione elgondolkodott egy pillanatra. Megfelelő ifjú hölgyet… csengtek vissza a férfi szavai a fülében. De mit jelent a megfelelő Draco Malfoy számára? Gazdag, aranyvérű, keveset nyafogó kirakati babát? Vagy egy kedves és szép lányt, akivel lehet beszélgetni, jó a humora, okos és megértő társa lehetne egy férfinak? A lány felnézett csészéjéből, amit az elmúlt pár perc alatt fixírozott.
- Ön milyen lányra gondolt, uram? – kérdezte meg a férfi szemébe nézve.
- Hogy érti ezt, Miss. Granger? – kérdezett vissza Piton.
- Nos, egyrészről ismerve Draco párkapcsolatit az iskolából, a következő leírás alapján keresnék neki társat: legyen gazdag, nem beszéljen sokat, lehessen mutogatni, és ami a legfontosabb, aranyvérű legyen. Másrészről nem találkoztam vele a háború óta. Nem tudom, milyen ember lett, mivel foglalkozik, mivel tölti a szabadidejét, és legfőképpen, nem tudom, élnek-e még benne az előítéletei.
- Úgy vélem, Miss. Granger, hogy a háborús eseményekben tanúsított magatartása elég magyarázattal szolgál a legfontosabb kérdést illetően.
- Én viszont úgy vélem – húzta ki magát a fotelben a lány –, hogy hiába harcolt a mi oldalunkon, egy párkapcsolatról legbelül nem mindig úgy gondolkodik az ember, mint ahogy azt mások gondolják. Lehet, hogy Draco nem helyeselte az apja, és Voldemort elgondolásait, de a családja körében eltöltött tizenhat év nem múlhatott el nyomtalanul. Még ha nem is tudatosan, de könnyen előfordulhat, hogy azért utasítja vissza egy kapcsolat lehetőségét, mert valahol még megvannak benne neveltetésének erre vonatkozó nyomai, még akkor is, ha az addigi kapcsolata az adott lánnyal tökéletes.
- Belátom, ebben igaza van – bólogatott a professzor. – Mivel ön jártasabb a társkeresés szövevényes útvesztőjében, kérem, mondja el, mit javasol? – nézett a lányra várakozón.
- Szerintem mielőtt belevágunk ebbe a… titkos hadműveletbe, mindenképpen hasznos lenne, ha szerezne valamilyen információt Draco jelenlegi ízlését, és elvárásait illetően. Aztán néhány nap múlva újratárgyalhatjuk a dolgot, már amennyiben elfogadja a javaslatomat.
- Rendben, Miss. Granger – egyezett bele Piton határozottan, majd letette az üres csészét az asztalra. – Akkor néhány nap múlva ismét felkeresem. Szükséges bejelentkeznem ismét?
- Nem, professzor. Elég, ha küld egy baglyot, hogy mikorra várjam. A többi az én dolgom.
- Köszönöm a segítségét, Miss. Granger – mondta Piton, és felállt a fotelből, majd az ajtó felé indult. – Viszontlátásra.
- Viszontlátásra, uram – köszönt el Hermione is.
Piton áthaladt az irodán, elköszönt az immár egyedül lévő, és pergameneket rendezgető Lunától, majd elhagyta a helyiséget. Mikor megbizonyosodtak, hogy a férfi elment, Luna felpattant a székéből, és Hermione elé lépett.
- Na, hogy ment? – kérdezte izgatottan.
- Az az érzésem, hogy ez lesz eddigi pályafutásunk legérdekesebb ügye – felelte Hermione sokatmondó pillantással, melyből Luna már tudta, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, mint azt eddig gondolták. – És a napnak még nincs vége, mivel hamarosan megérkezik a másik prominens ügyfél…
- Milyen volt Piton? Gúnyos, vagy udvarias? Hogy viselkedett? – Luna-ból csak úgy ömlöttek a kérdések.
- Udvarias volt, semmi negatív nem volt benne. Még mosolygott is…
- Hogy mit csinált? – hökkent meg a szőke lány. – Mosolygott? Hermione, ugye tudod, hogy ezzel bevonulhatsz a varázslótörténelembe? Szerintem te vagy az első ember az elmúlt húsz évben, akire Piton rámosolygott.
- Ugyan, Luna – legyintett Hermione –, ne bolondozz! Ennek nincs semmi jelentősége.
- Lehet, de azt beláthatod, hogy remekül festett ebben a szerelésben. Legalább tíz évet fiatalodott ettől az öltözettől. Abban a fekete talárban borzalmasan néz ki. Mindig tudtam, hogy több van benne, mint amit sejteni enged…
- Luna… – nézett rá döbbenten Hermione. – Azt hittem, már leszoktál az ilyen megjegyzésekről. Csak nem tetszik neked? – csipkelődött a lány.
- Nekem nem az esetem, sajnos, és nem a kora miatt. De mindegy, inkább hagylak, hogy felkészülj a következő ügyfélre – vigyorgott Luna, majd visszaült az asztalához.
- Ez igazán kedves tőled… – húzta el a száját a lány, de mégis leült az asztalához felkészülés céljából. Nem igazán tudta, mivel is készülhetne, de ha más nem is, lelkiekben igyekezett erősíteni magát.
***
Draco vidáman indult le a szalonba a délutáni közös teázásra keresztapjával, de jókedvét igyekezett a közömbösség álarca mögé rejteni. Piton már a szalonban volt, és teáját ízesítette. Hallotta a fiú közeledő lépteit, de csak akkor nézett fel, amikor a fiú helyet foglalt vele szemben.
- Örömmel látom, hogy sikerült megnyugodnod – mondta a fiúnak, majd annak öltözete láttán kérdőn húzta fel szemöldökét. – Készülsz valahová?
- Igen – felelte Draco nyugodt hangon. – Hamarosan el kell mennem egy rövid időre.
- Értem – szólt a professzor, és belekortyolt a teába.
- Hogy sikerült a találkozód? – kérdezte Draco, miközben ő is teát töltött magának az egyik csészébe.
- Remekül – morogta Piton a csésze takarásában.
- Milyen szűkszavú vagy ma délután, Perselus – jegyezte meg Draco kissé gúnyosan.
- Talán azért, mert nem kívánok ismét olyan vitába keveredni veled, mint a délutáni – felelte keresztapja.
- Megnyugtatlak, hogy tanultam a mai napból, és nem fogok előhozakodni a témával többet.
- Ezt igazán nagyra fogom értékelni – húzta el a száját a férfi, miközben újratöltötte időközben kiürült csészéjét.
- Természetesen, én is szeretném, ha nem firtatnád túlzottan a téma engem érintő részét – tette hozzá Draco jelentőségteljesen.
- Nos, ezt nem ígérhetem, mivel kettőnk helyzete ez esetben jelentősen különbözik. Míg én már eléggé kiöregedtem abból a korból, hogy a lányok után futkározzak, addig a te esetedben ez merőben egészségtelen.
- Tudod, hogy megvan rá az okom, hogy miért nem hajtom a lányokat úgy, mint régen – mondta kissé borús hangon a fiú.
- Tudom, Draco. De nem élhetsz örökké a múlt fogságában. Túl kell lépned az emlékeiden, és a jövővel foglalkozni – mondta nyugodt hangon a professzor. – Nem azt mondom, hogy térj vissza az iskolai stílusodhoz, hiszen már nem nagyon illene hozzád, de legalább ismerkedhetnél. Ha eljárnál néha szórakozni, vagy találkoznál korban hozzád illő fiatalokkal, mindez sokkal könnyebb lenne.
- Úgy gondolod, hogy a korban hozzám illő fiatalok, ahogy te mondtad, hajlandóak lennének velem egy társaságban szórakozni? – kérdezte most már keserű hangon a férfit.
- Addig nem tudhatod, amíg meg sem próbálod. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akikben nem az előítéleteik dolgoznak.
- Na, ennyi erővel megkereshetném akár Grangert is – nevetett fel a fiú gúnyosan. – De hagyjuk ezt, kérlek. Azt hiszem, indulnom kell. Vacsorára itthon vagyok.
Draco felállt a székről, és kisietett a házból, hogy pár lépéssel távolabbról hoppanálni tudjon.
Néhány perccel később már a Claribel sétányon állt, egészen pontosan a hatos szám előtt. Ismét előtörtek benne délutáni tervei, és magában mosolyogva lépett be az ajtón, hogy aztán döbbenten torpanjon meg.
Ha már idáig eljutottál, megtisztelnél a véleményeddel?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
