13. fejezet

Hermione nyugtalanul aludt az éjszaka folyamán, így a kelő Nap már a hűvös kertben találta a lányt. Miután elkönyvelte, hogy aludni már úgysem fog tudni, inkább felkelt, felöltözött, majd a földszintre ment, hogy készítsen magának egy nagy adag kávét.
A ház még csendes volt, és ő igyekezett minél kevesebb zajt csapni, hogy többiek még nyugodtan pihenhessenek. A bögrével a kezében kilépett a kertbe, és letelepedett a fa alatti asztal mellé. Némán kortyolgatta a feketét, miközben Csámpást figyelte, ahogy a harmatos fűben felé igyekszik. Legnagyobb örömére kedvence teljesen kiheverte az őt ért megrázkódtatásokat, és egyre otthonosabban mozgott a házban.
Hermione ölébe vette a macskát, amikor az panaszos nyávogást hallatva leült elé a fűbe, és várakozó pillantást vetett rá. Szórakozottan simogatta, amit a cicus hangos dorombolással és lelkes hízelkedéssel hálált meg.
- Te legalább jól érzed magad – motyogta Csámpásnak, mire a macska nyávogott egyet, talán egyet értése jeléül. – Jaj, Csámpás… El se hiszed, milyen ideges vagyok – motyogott tovább a macskának. – Te is úgy gondolod, hogy nagyon kínos lesz ez az egész?
Csámpás a lányra nézett, és mintha értené gazdája szavait, és érezné a benne dúló feszültséget, hátsó lábaira emelkedett, míg a mellsőket a lány mellkasának támasztotta, és orrát Hermione orrához nyomta, jelezve ezzel, hogy bármi történjék is, ő szereti gazdáját.
- Köszönöm, kiscicám! Ehhez nagyon értesz – mosolygott neki a lány, és magához szorította az egyre hangosabban doromboló jószágot. – De ideje reggelizni valamit, ha nem akarok üres hassal a Minisztériumba menni.
A rőt macska lelkesen nyávogott, és leugrott gazdája öléből, majd a ház felé iramodott, hiszen Hermione a reggelit emlegette. A lány követte, és egy perc múlva már az asztalnál ült, pirítóst vajazva, és teát kortyolgatva.

Hamarosan megjelent a ház többi lakója is, bátorító pillantásokat vetve az ideges Hermionéra, aki megpróbált határozottnak és nyugodtnak mutatkozni – kevés sikerrel. Piton teljesen nyugodtnak tűnt, Draco pedig egyenesen vidámnak, amit Hermione nem tudott hová tenni. Mi ütött a mardekárosba, hogy ilyen vidám ezen a nyomott reggelen, ráadásul még csak nem is erőlteti meg magát, hogy ezt valamennyire leplezze? Hermione gondolatban legyintett egyet, hiszen neki ma nem ez lesz a legnagyobb problémája, különben is, lehet, hogy a fiú csak szépet álmodott, és annak örül ennyire.
A nehezen magához vett fél szelet pirítós, és néhány korty tea elfogyasztása után a szobájába sietett, és átöltözött. Fekete nadrágot és egy kék blúzt vett fel, mivel szerinte ez az öltözet jobban illett a hivatalos helyhez, mint egy lenge nyári ruha, és visszament a két férfihoz.
- Indulhatunk? – kérdezte tőle Draco, mire a lány bizonytalanul bólintott.
- Minden rendben lesz, Miss. Granger – próbálta Piton is nyugtatni.
Hermione hiába volt belül elszánt, ahogy közeledett a kihallgatás pillanata, egyre idegesebb lett. Nem akarta visszavonni az elhatározását, csak hát ez a dolog mégis valami olyasmi lesz, amilyenben még soha nem vett részt, és tartott tőle egy kicsit.
- Mehetünk – nyögte ki halkan, és elindult az ajtó felé, nyomában a két férfival.
A kertbe érve Draco a lány karjára tette a kezét, és mosolyogva nézett Hermionéra.
- Bátorság! – mondta – Griffendéles vagy, aki soha nem félt semmitől. Ne most szakíts ezzel a hagyománnyal!
Hermione nem szólt semmit, csak hálásan nézett a fiúra, és a következő percben mindhárman eltűntek a gyepről.

Hamarosan már a Minisztérium forgalmas előcsarnokában álltak, ahol Tonks várta őket. Ő is mintha nyomottabbnak tűnt volna ezen a reggelen, talán azért, mert eléggé kényes ügyben kell eljárnia, aminek szereplői felé baráti érzelmekkel viseltetett mindig is, így neki is kellemetlen volt a helyzet. Egy perc múlva megérkezett Harry is, így teljes volt a létszám a kihallgatás megkezdéséhez.
Érdeklődő tekintetektől kísérve indultak el Tonks után. Furcsa társaság voltak ők így négyen, és a hivatalnokok illetve a hivatalos ügyeiket intéző mágusok nem nagyon értették, hogy mit keresnek ott ebben az összeállításban: két Hős, egy kiugrott halálfaló, és egy fiú, aki szembeszállt a családi hagyományokkal, és a Rend mellé állt a döntő pillanatban. De hol van a harmadik Hős? – látta a kérdést a szemükben Hermione, és belül megadta nekik a választ – Hamarosan mindent tudni fogtok…

Pár perc múlva felértek az Aurorparancsnokság szintjére, ahol már várta őket Kingsley és rögtön egy egyszerű fekete ajtó felé terelte a kis csapatot. Egy váróteremhez hasonlító helyiségbe léptek, ahonnan még két másik ajtó nyílt jobbra és balra. A szemközti fal mellett székek voltak felsorakoztatva, de más berendezési tárgy elhelyezését nem érezték szükségesnek a hivatalnokok.
- Mi ketten fogjuk felvenni a hivatalos vallomásokat – kezdett magyarázni a férfi. – Mindenkit külön-külön hallgatunk meg, csak a jegyző lesz még a helyiségben, senki más. Hermione, te menj Tonksszal, Draco, te pedig gyere velem. Perselus – fordult a professzorhoz –, te és Harry addig itt tudtok várakozni.
Piton bólintott, és helyet foglalt az egyik széken, míg Harry barátnőjéhez lépett, és megölelte.
- Ne aggódj – mondta halkan –, nem lesz gond! Simán lemegy az egész.
- Tudom – bólintott a lány, majd Tonks után indult, és eltűntek a jobb oldali ajtó mögött.

A kis helyiség nagyon egyszerűen volt berendezve, mindössze két asztal állt bent, néhány szék társaságában. Az egyik asztalnál már ott ült egy fiatal, Hermione számára ismeretlen férfi, aki nyilván a jegyző szerepét töltötte be. A megbűvölt ablakokon beszűrődő illúzió-napfény kellemesen világossá tette a szobát. Hermione leült a kényelmetlennek látszó székre, és figyelmét Tonksra irányította.
A kihallgatás kezdeti feszültsége csak lassan oldódott Hermionéban. Miután Tonks elmondta az ilyenkor kötelező, hivatalos felvezetést, hozzá is kezdtek. A jegyzőként kirendelt fiatal férfi szorgalmasan vezette a pennát a pergamen felett, és nem nézett fel a munkájából még akkor sem, amikor éppen nem volt mit írnia.
Hermione megkönnyebbülésére ugyanazok a kérdések hangzottak el, amikre már válaszolt egyszer, annyi különbséggel, hogy más megfogalmazásban tette fel őket a fiatal auror. Elhangzott néhány más kérdés is, amelyek az eddig ismeretlen részletek feltárására irányultak, és Hermione készségesen válaszolt is mindre.
Végig feszélyezve érezte magát, és amikor eljutottak odáig, hogy Ron is konkrétan szóba került, csak még kellemetlenebb lett a dolog. Gyomra egyre kisebb lett, és lassan kezdte úgy érezni, hogy a reggelire elfogyasztott pár falat is feszíti belülről. Már bánta, hogy egyáltalán evett valamit. Kezeit az ölében tartotta, és csak nagy odafigyelés árán tudta magakadályozni, hogy ne remegjenek, bár az asztal alatt nem látszott semmi.
Végül megszületett a vallomás, melyben határozottan kijelentette, hogy az őt ért mindennemű atrocitás egyedüli felelőse Ronald Bilius Weasley, és igen örülne, ha a fent nevezett személyt mielőbb elfognák, és megbüntetnék. A kétórányi elbeszélgetés után sápadtan, de valamivel nyugodtabban állt fel az asztaltól, és Tonks bátorító mosolyának kíséretében elhagyta a helyiséget, hogy beküldje Harryt.

Míg Hermione és Draco megtették vallomásukat, a váróteremben Harry és Piton némán ültek egymás mellett. Mindketten úgy érezték, hogy már mindent megbeszéltek, amit kellett, tudták, hogy felesleges lenne ismét átrágni magukat mindenen. Egy külső szemlélő számára teljesen nyugodtnak tűntek, mintha nem is egy bírósági eljárás résztvevői lettek volna, de belül mindketten aggódtak Hermione miatt.
A lány szemmel látható idegessége és nyugtalansága miatt attól tartottak, hogy még a vártnál is jobban meg fogja viselni őt az ügy. Harry elgondolkodva figyelte az egykor oly türelmetlennek megismert professzort, hogy milyen békésen, szinte közönyösen várja, hogy sorra kerüljön. Tudta régóta, hogy a férfi egykori türelmetlensége valójában csak a diákoknak szólt, és a tanításon kívüli teendőivel szemben nem volt rá jellemző a kapkodás, és a dolgok indokolatlan siettetése, de mégis meglepte ez a látszólagos nyugalom.
További merengésre nem jutott ideje, mert nyílt az ajtó, és Hermione sápadt arcát látta meg. A lány intett neki, hogy ő következik, majd az egyik székhez ballagott és leült. Harry egy pillanatig figyelte barátnőjét, majd Pitonra nézett, és csak a tekintetével kérte a férfit, vigyázzon a lányra, majd belépett a kihallgatás helyszínéül választott kis szobába.

Piton fürkésző tekintettel figyelte Hermionét, ahogy kezébe temetett arccal ül a széken.
- Jól van, Miss. Granger? – kérdezte érezhető aggodalommal a hangjában, miközben felállt, és közelebb lépett a lányhoz.
- Igen – bólintott Hermione, és tekintetét a férfira emelte.
- Nagyon sápadt, biztosan minden rendben? – faggatózott tovább a férfi.
- Hát… kicsit remeg a gyomrom – vallotta be a kérdezett –, de azt hiszem, ez normális. Elég nyomasztó ez az egész.
- Érthető, ha ideges kissé – felelte a professzor –, de most már elindult a folyamat, és hamarosan vége is lesz.
- Ez attól is függ, hogy milyen gyorsan fogják el az aurorok Ront – mondta nem túl bizakodva Hermione.
Piton válaszolni akart, de ekkor nyílt a másik ajtó, és Draco lépett ki rajta.
- Te következel, Perselus – szólt a keresztapjának, és leült Hermione mellé.
A professzor határozott léptekkel ment be a helyiségbe, és zárta be maga mögött az ajtót.

- Minden rendben? – kérdezte Draco a lány felé fordulva. – Hogy ment?
- Jól, azt hiszem – felelte Hermione. – Bár kicsit ideges vagyok még most is.
- Igen, azt látom – bólintott a fiú. – Gondolj arra, hogy az első lépést már megtetted, és mind tudjuk, hogy mindig az a legnehezebb.
- Igen, de eszembe jutott, hogy vajon mit fogok mondani, ha találkozom Ron szüleivel – magyarázott a lány. – Tudom, hogy Molly egyet értett velem, amikor elhagytam Ront, de azért van különbség aközött, hogy kidobom a pasim, vagy hogy feljelentem, és vagy Azkabanba juttatom vagy az elmeosztályra.
- Természetesen van különbség – ismerte el Draco –, de az sem mindegy, hogy mit miért teszel. Ha csak kidobod, az egy dolog, lehet ellenkezni, de ha valaki az életedre tör, ott már nincs helye megbocsátásnak.
- Talán tényleg igazad van, és nem kellene ezen rágódnom – sóhajtott Hermione. – Nagyon sajnálták a szülei, amikor megtudták, hogy szakítottunk, de eszükbe sem jutott engem okolni a történtekért.
- Na látod! – mondta Draco. – Kár idegeskedni. Mindenhol van fekete bárány, és hiába szereted az egész famíliát, mégis kifogtad a sok fiú közül azt, akit nem kellett volna.
- Hát ez az, hogy nem volt a homlokára írva neki sem, hogy nem beszámítható – felelte a lány. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnánk a másikról, érdemes-e vele kezdeni…
- Ne reménykedj, ilyen bűbájt úgysem dolgozna ki senki, vagy ha mégis, akkor biztosan illegális lenne a használta – törte le Draco hamar Hermione szárba szökkenő ötletének rügyeit.
- Tudom, hogy igazad van – sóhajtott ismét a lány. – Csak néha felötlik bennem, hogy miért pont velem történik ilyesmi.
- Megnyugtatlak, nem csak veled történik ilyesmi – mondta neki a fiú elboruló tekintettel, ahogy eszébe jutott zátonyra futott frigye Claire-rel. – Mit gondolsz, miért csaptam azt az ivászatot? A saját magam sajnálatára. De nem számít, már túl vagyok rajta. Legalábbis azt hiszem…
- Nem tudom, hogy én mikor leszek túl ezen az egészen teljesen – felelte Hermione. – Harry és Ginny sokat segítettek akkor, de ez a mostani… nem is tudom…
- Most majd mi fogunk segíteni – jelentette ki eltökélten Draco. – Én, és Perselus. Persze csak akkor, ha elfogadod.
- Már így is sokat tettetek értem, amiért nagyon hálás vagyok – nézett rá a lány. – De köszönöm…

Hermione szavait a nyíló ajtó hangja szakította félbe. Harry végzett a vallomással, és Tonksszal a nyomában kilépett a szobából, majd néhány perc múlva már Perselus és Kingsley is csatlakozott hozzájuk. Megbeszélték, hogy minden rendben ment, és még aznap kiadják az elfogatási parancsot Ron ellen.
Miután elbúcsúztak egymástól a két auror a dolga után sietett, ők pedig elindultak a fogadócsarnok felé, hogy hazamenjenek. Már majdnem elérték a hoppanálási területet a csarnokban, amikor ismerős alakot láttak közeledni. Hermione elsápadt egy pillanatra, amikor felismerte Arthur Weasleyt, de igyekezett összeszedni magát, és felkészült az elkerülhetetlennek látszó beszélgetésre.

- Szervusztok – köszönt Arthur a kis csapatnak. – Hermione, hallottam, mi történt a házaddal, és nagyon sajnálom. Ha tudunk valamiben segíteni, akkor…
- Köszönöm, Arthur – felelte Hermione egy gyenge mosollyal –, ez nagyon kedves tőletek!
- Tudtok már valamit, hogy ki volt az elkövető? – érdeklődött a férfi. – Vagy éppen emiatt voltatok itt?
Hermione társaira nézett, és egy nehéz sóhajjal ismét Arthurra emelte a pillantását.
- Az igazat megvallva, igen, ezért vagyunk itt – kezdte halkan. – Tudjuk, hogy ki volt az, és most vették fel a vallomásunkat. Hivatalos eljárást indítottam.
- Ki ellen? – kérdezte érdeklődve a férfi, de Hermione arckifejezése, és a többiek feszült tekintete láttán kezdett rosszat sejteni. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy… – nem volt képes befejezni a kérdést.
- Sajnálom, Arthur – suttogta Hermione szomorúan, látva a férfi sápadó arcát. – Ron volt az, és meg akart ölni. Nem csak engem, de a professzort és Dracót is. Nem tehettem mást. Tényleg sajnálom…
- Nem kell sajnálnod, Hermione – fogta meg a kezét a férfi, miután összeszedte magát. – Én sajnálom, amiért ilyen ember lett belőle. Megértem, hogy feljelentetted, bár nekünk is nyomorult érzés Mollyval, hogy Ron ilyen mélyre süllyedt. Nem tudtunk rá hatni, és most már mi sem tudunk tenni érte semmit. Azt sem tudjuk, hogy merre van, nem keres minket.
- Remélem, nem fog nagy port kavarni a dolog – mondta Hermione –, mert az kellemetlenül érintene titeket is, és nem szeretném, hogy ti is belekeveredjetek.
- Emiatt ne aggódj – rázta meg a fejét Arthur. – Nem lehet elkerülni, túl fontos tagjai vagytok a varázsvilágnak, akikre mindig nagyobb figyelem összpontosul. Ha belekeveredünk is, előbb-utóbb ennek is vége lesz, és senki nem fog velünk foglalkozni.
Hermione hálás volt az együtt érző szavakért, és főleg azért, hogy Arthur nem kérte tőle számon tettét. Szeretett volna még mondani valamit, de aztán meggondolta magát. Nincs értelme túlmagyarázni.
- Azt hiszem, mennünk kell – szólt Hermione. – Viszlát, Arthur! Üdvözlöm a családot!
- Viszlát, Hermione – köszönt el tőle a férfi, majd sorban a többiektől is, akik némán figyelték a beszélgetést.

Hermione tétován indult el a hoppanálási terület felé, de megállt, és visszanézett a válla felett Arthurra. Látta a férfi megtört arcát, melyre végtelen szomorúság ült ki, majd ő is megfordult, és a dolga után sietett. Csak bámult utána, és már csak arra eszmélt fel, hogy Harry gyengéden húzni kezdte tovább.
- Gyere, Hermione! – mondta a fiú. – Menjünk haza!
- Rendben – motyogta a lány.
- Képes vagy hoppanálni, Hermione? – kérdezte Draco halkan, mert a körülöttük állók árgus szemekkel lesték minden mozdulatukat, és nagyon füleltek, hogy legalább egy-két szót elcsípjenek a beszélgetésükből.
- Igen – bólintott a lány, bár nem volt túl meggyőző.
- Azért segítek, ha nem bánod – ajánlotta fel Draco, majd Hermione bólintására karon fogta, és pár perc múlva már ismét a Piton kúria kertjében álltak.

Az ebéd már tálalásra készen állt, és Lizzy csak a háziak hazatértére várt. Amint beléptek a házba, a manólány gazdái elé sietett.
- Uram – kezdte meghajolva Piton előtt –, Lizzy tálalhatja az ebédet?
- Igen, Lizzy – bólintott a férfi –, köszönjük. Harry, velünk tartasz? – fordult a fiúhoz.
- Köszönöm, igen – bólintott a kérdezett, majd elindulta az étkező felé, ahol már gazdagon terített asztal várta őket.
Helyet foglaltak, és enni kezdtek, de Hermione csak kavargatta a levest a kanalával. Nem volt étvágya, pedig reggelire sem evett túl sokat. A három férfi szó nélkül figyelte az elmélyült lányt, és értő pillantásokat váltottak, amiből Hermione nem vett észre semmit. Igazából nem a kihallgatás viselte meg, hanem a találkozás Arthurral.
Annak ellenére, hogy a férfi nem tett neki szemrehányást, és egyetlen rossz szót sem mondott, Hermione rosszul érezte magát. Mégiscsak a fiáról volt szó, akire nem túl fényes jövő vár, bármilyen ítélet is szülessen. Egyetlen húszas éveiben járó férfinak se lehet perspektíva sem az Azkaban, sem az elmeosztály. Nehéz sóhajt hallatott, majd erőt véve magán, enni kezdett ő is.

Draco, Harry és Piton megkönnyebbülten néztek össze, amikor látták, hogy Hermione is elkezdi az ebédet. Igaz, hogy nem evett sokat, sőt, még eleget se, de legalább nem vonta meg magától az ételt teljesen.
Ebéd után megbeszélték Harryvel a hétvégi kiruccanást, amit a fiú örömmel elfogadott, majd levélírás ürügyén hazament, amit Ginnynek kellett küldenie.

A nap többi része csendesen telt, Hermione kiült a kertbe Csámpással, míg Draco és Piton a laborban dolgoztak. Egy ideig össze-vissza cikáztak a gondolatai, de miután már zsongani kezdett a feje a rendezetlenségtől, erőt vett magán, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzon, és azt gondolja végig, azután majd jöhet a következő kérdés.
A kihallgatás tulajdonképpen elég simán ment, nem volt benne semmi különös, amitől tartania kellett volna, és csak azért volt ideges, mert akit érintett a dolog, valaha a legjobb barátainak egyike volt. Hát ennyi lenne egy bonthatatlannak gondolt barátság? Szétpattanhat egy olyan szoros kapocs, mint ami őket összetartotta? Igen, gondolta, hiszen minden jel egyértelműen erre utalt, és ennek a kapocsnak a szilánkjait már semmi sem tudja összeforrasztani.
Ami kellemetlenné tette a minisztériumi látogatást, az az Arthurral való találkozás volt. Hermione sajnálta, hogy ilyen helyzetbe kerültek, de – ahogy neki is mondta – nem volt más választása. Hiába mondta, hogy megérti őt, és igaza van, akkor is rossz érzés volt, hogy olyan emberek gyerekét juttatja a bíróság elé, akik mindig kedvesek voltak vele, szülei helyett is szülei voltak, akik törődtek vele. Mindezek után ő így hálálja meg a törődésüket, hogy a fiukat lecsukatja.
Amitől viszont valóban tartott, az a sajtó és a közvélemény reakciója. Valószínűnek tartotta, hogy az aznapi Esti Próféta már írni fog az esetről, ha kiadják az elfogatóparancsot Ron ellen, és ezek a cikkek minden bizonnyal csak egyre terjedelmesebbek lesznek, ahogy haladnak az ítélet felé. Nem is reménykedett abban, hogy csendesen zajlik le minden, és csak remélte, hogy nem fognak még többen megsérülni ebben a mocskos ügyben.

Hermionét annyira lefoglalták gondolatai, hogy csak akkor tért vissza a valósághoz, amikor Draco és Piton leültek hozzá egy teára. A professzor mindannyiuknak töltött a forró italból, majd kényelmesen hátradőlve kortyolgatni kezdte sajátját.
- Minden rendben, Hermione? – kérdezte Draco a lánytól.
- Azt hiszem, igen – mosolyodott el a kérdezett, és kezébe vette a csészéjét.
- Akkor ne beszéljünk a mai napról – javasolta a fiú. – Beszéljünk inkább a hétvégéről. Milyen programot terveznek Longbottomék?
- Semmi különleges – vont vállat Hermione. – Beszélgetés, evés-ivás, játék és szórakozás a program, a sorrend szabadon választott.
- Az jó – bólintott Draco. – Remélem, jól fogjuk érezni magunkat!
- Hát, ez csak rajtunk múlik – felelte a lány. – Részemről szeretném jól érezni magam.
- Biztosan jól fogtok szórakozni – szólt bele Piton is a beszélgetésbe Dracóra pillantva.
- És te is szabad leszel, mivel egész nap távol leszünk – mutatott rá Draco a tényre. – Mit fogsz csinálni?
- Jó kérdés – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Gondolom, a laborban leszek, mint mindig.
- Nem kellene állandóan dolgoznod, Perselus – mondta Draco. – Néha neked is kellene pihenned, és valami olyan dologgal foglalkozni, aminek nincs köze a bájitalokhoz.
- Erre tökéletesen megfelelnek a rózsáim – felelte a professzor, mire Hermione alig észrevehetően elpirult.
Remélte, hogy nem fogja egyik férfi sem észrevenni zavarát, és a csésze mögé rejtőzött, amíg el nem tudta tüntetni a pírt az arcáról.
- Na, igen – bólintott Draco, akinek persze nem kerülte el a figyelmét a lány reakciója, de nem tette szóvá. – De az sem kapcsol ki szerintem annyira.
- Emiatt nem kell aggódnod – legyintett keresztapja, de tovább nem folytatta, mivel egy bagoly érkezett közéjük hangos huhogással, mintha valami rendkívül fontos küldeményt hozott volna. Piton a madár után nyúlt, majd leoldotta róla az Esti Próféta legújabb számát.
Ahogy kihajtotta az újságot, tekintete jegessé és kifürkészhetetlenné vált, miközben gyorsan átolvasta a címoldalt. Pár perc múlva felnézett, majd továbbadta a fiataloknak, akik maguk közé tették, és közösen kezdték olvasni a vezércikket.