|
14. fejezet
Szerző megjegyzése: Hermione álmatlanul tölti az éjszakát, és Pitonon gondolkodik. Nézeteltérése támad Dracóval, majd eltölt egy kellemes estét kettesben a professzorral, melynek során újabb lépéssel fogy köztük a távolság. Másnap az idilli reggelbe csöppen bele a Próféta.
14. fejezet
Nem is tudta, hol kezdje az egészet, mert hirtelen milliónyi kép villant fel az agyában. Piton az iskolában, Piton a harcok közben, Piton az irodájában, a bálon, a kertben, a házában, Piton mindenütt. Hermione megrázta a fejét, amitől talán azt remélte, hogy helyükre billennek a képek, megfelelő sorrendet tartva, de ez nem történt meg.
Erőnek erejével kezdte hát rendszerezni emlékeit, gondolatait és érzéseit a férfit illetően. Piton a tanára volt, talán az egyik legjobb, ez tény. Szerette az óráit még akkor is, amikor kivételezett a mardekárosokkal az ő terhükre. Tudta, hogy sokat tanulhat tőle, ha nem azzal foglalkozik, milyen embernek gondolják a többiek, akik nem láttak túl a több éves ellenszenven, ami a férfit övezte.
Aztán a háború folyamán kiderült és bizonyossá vált tanára hovatartozása, ami újabb igazolásként szolgált a lánynak, miszerint nem hiába tartotta sokra a professzort. Mindent megtett, hogy elősegítse Voldemort bukását, nem egyszer a saját életét kockáztatta az ügy érdekében. Védte, akit kellett, mentette, akit kellett, és ápolta, gyógyította, akinek arra volt szüksége. Egyszerűen csak tette a dolgát, minden felesleges szó nélkül, és Hermione azóta is töretlen tiszteletet érzett a férfi iránt.
Nagyot ugrott emlékei között, és a következő képek már a nyár eleji találkozásukról szóltak. El kellett ismernie, hogy mióta újra kapcsolatban áll a férfival, nem tehet egyetlen negatív megjegyzést sem rá. Talán nem volt éppen megnyerő, ahogyan Draco magánéletébe próbált belepiszkálni, de Hermione belátta, hogy mindezt nem durva és bántó módon tette. Láthatóan jó kapcsolata volt a keresztfiával, ami ellensúlyozta valamennyire ezt az erősen mardekáros hozzáállást.
Ami pedig a hozzá, Hermionéhoz való viszonyát jellemezte… Hát igen, itt elakadt egy pillanatra. Milyen viszony is van közöttük? A tanár-diák kapcsolat már nem igazán helytálló. Baráti? Hermione meg merte kockáztatni a kijelentést, hogy baráti viszony van közöttük. Na de mi van a férfi-nő kapcsolattal? Létezik ilyen köztük egyáltalán? Nehéz kérdés, bár számos tény állt a rendelkezésére, hogy kielemezze ezt a felvetést.
Ott volt mindjárt az a bizonyos magazin, és benne a véletlenül elolvasott teszteredmény. Hermione már biztos volt benne, hogy a professzor is kitöltötte a kérdőívet, amit Draco hírei is igazoltak a görbe este után. Elismerte, hogy bizonyos pontokon van egyezés közte és a Piton által elképzelt ideális nő között, mégsem gondolt arra, hogy ez jelenthetne valami mást is. Esetleg többet…
Aztán ott volt a bál, és Hermione elismerte, hogy valóban kellemes érzés volt vele táncolni. Olyan… magától értetődő, vagy nem is, talán olyan, mintha… megnyugodott volna, hogy a legmegfelelőbb emberrel van, akivel csak lehet. Mintha megtalálta volna a helyét.
Mosolygott a gondolaton, hiszen az utóbbi időben nem igazán szentelt figyelmet ezeknek a dolgoknak, és rájött, milyen igaza volt Dracónak azzal a javaslattal, hogy gondolkodjon. Ahogy haladt előre gondolatai között, egyre több – addig figyelmen kívül hagyott – emléke, érzése kapott új értelmet és magyarázatot.
Most felismerte az árulkodó jeleket, amiket adott pillanatban nem vett észre, vagy nem vett tudomásul. A férfi aggódott érte, segítette és féltette őt egészen a betörés óta, de mindezidáig ezek nem tudatosultak Hermionéban. És talán másképp is nézett rá olykor… a vacsorák alatt, amikor a kertben teáztak, vagy akkor éjjel, amikor a rózsát kapta. Piton bókolt neki, már-már rá lehetett fogni, hogy udvarolt. Kedves volt, udvarias és előzékeny, és ezek mind olyan jelzők voltak, amikről Hermione nem hitte volna, hogy valaha is pont erre a férfira fogja mondani őket.
Be kellett látni, hogy talán igaza volt mind Dracónak, mind Susannek, amikor azt mondták, hogy a férfi talán érdeklődik iránta, mint nő iránt, hiszen minden jel ezt támasztotta alá. Talán ők ennyire tisztán látták volna azt, ami neki nem tűnt fel? Nem mondhatta, hogy összebeszéltek, hiszen nem voltak még olyan közeli viszonyban, hogy ezt feltételezhetné, és mindketten egymástól függetlenül voltak ugyanazon a véleményen.
Tetszik Pitonnak… Hermione erre a felismerésre ismét elmosolyodott. Különös érzés volt, hogy pont ő az a nő, aki kiváltotta a férfiból ezeket az érzéseket. Abból az emberből, akire nem is gondolt eddig úgy, mint férfira, és akiről soha nem hitte volna, hogy pont őt fogja nőként észrevenni. Igaz, hogy a Susannel való éjjeli beszélgetés után eljátszott a gondolattal, de nem gondolta igazából komolyan.
Ez az érzés egyrészről büszkeséget töltötte le, hiszen nem sok nő mondhatta el magáról, hogy felkeltette a mindig morgó, megközelíthetetlennek hitt professzor érdeklődését, és ez mindenképp egyfajta büszkeséget okozott neki. Másrészről kihívást is jelentett, mivel hirtelen nem tudta, miként is álljon a helyzethez, hogyan reagáljon, de azt tudta, hogy mostantól kezdve már rajta is múlik, hogy milyen irányba fordul a köztük lévő viszony. Végül pedig – meglepő módon – kellemes érzés is volt, bár erre nem nagyon talált magyarázatot, hogy miért érzi megnyugtatónak a tudatot, hogy többet jelent a férfinak, mint más nők.
De vajon neki tetszik-e Piton? Hiszen valójában még soha nem gondolkodott el ezen… Beismerte, hogy sokat jelentett neki a professzor viselkedése, de eddig nem nagyon mérte fel a férfi külső adottságait női szemmel. Igaz, hogy ő soha nem a külsőségek alapján ítélkezett, de mivel a belső tulajdonságaival úgy-ahogy tisztában volt, már csak ez maradt, mint elemzésre váró tényező, de ezt nem akarta csak az emlékeire bízni.
Már diákként is megtapasztalta, hogy nehéz természete van, és nem nagyon szerette, ha vitába szállnak vele, bár ez talán annak tudható be, hogy vitapartnerei nem mindig voltak vele egy szinten ahhoz, hogy érdemben tudjanak ellene érvelni. De vajon túl tudna-e látni ezeken a jellemvonásokon, és tudna-e a többivel mit kezdeni? El tudná-e fogadni a férfit annak tudatában, hogy esetleges kapcsolatuk nem rózsaszín lányregény lenne, hanem valami sokkal intenzívebb? Abban ugyanis biztos volt, hogy a kapcsolatuk minden lenne, csak nem giccses, egymásra-mosolygós szappanhab.
De milyen kapcsolatra is vágyik ő maga tulajdonképpen? Rózsaszín lányregényre vagy egy komoly, impulzusokkal teli, egymást építő kapcsolatra, ahol nem kell mássá válni, hanem mindketten megőrizhetik önmagukat a másik mellett, egymásért? Természetesen az értékesebbnek, és az egyedül elfogadható változatnak a második lehetőséget tartotta, ami nem is lepte meg túlzottan.
Mire Hermione rendezte gondolatait, már világosodni kezdett, és ő azzal az elhatározással fordult mosolyogva a másik oldalára, hogy holnaptól jobban megnézi magának Pitont, a férfit.
***
A professzor már kezdett aggódni, mire a két fiatal – nem sokkal ebéd előtt – megérkezett. Draco vidámnak tűnt, míg Hermione fáradtnak, mint aki nem aludt egész éjjel – ami igaz is volt. Köszönés után azonnal a szobájukba mentek lepakolni és átöltözni, majd visszatértek az étkezőbe, ahol már várta őket a terített asztal.
- Hogy sikerült a parti? – kérdezte a professzor, miközben szedett a tányérjára.
- Remekül – felelte vidáman Draco. – Nem igaz, Hermione?
- De – bólogatott álmosan a lány.
- Azért lehetnél kicsit bőbeszédűbb is – vigyorgott rá a fiú. – Olyan vagy, mint akinek a világ összes terhe nyomja a vállát.
- Azért annyi nem, de van bőven, amin rágódhatok – villantotta rá figyelmeztetően szemét Hermione. – És nem tudtam aludni sem…
- Olyan sokáig tartott a mulatozás, hogy le sem feküdtek? – érdeklődött Piton.
- Nem, dehogy – legyintett Draco. – Nem sokkal éjfél után már mindenki lefeküdt.
- Akkor mi történt? – faggatózott tovább a férfi. – Nem volt kényelmes a szállás? Esetleg a szobatársa nem hagyta aludni?
Hermione felkapta a fejét a kétértelmű megjegyzésre, de aztán megrázta a fejét.
- Egyik sem – felelte. – Susannel voltam egy szobában, és ő hamar elaludt. Nem tudom, egyszerűen csak nehezen és későn aludtam el. Majd délután pihenek.
- És mivel töltötted el az ébrenlét értékes perceit? – kérdezte Draco, egyértelműen az esti beszélgetésükre célozva.
- Gondolkodtam – nézett rá Hermione, és tökéletesen tisztában volt vele, mire gondol a fiú.
- Az jó – vigyorodott el a másik. – És mire jutottál?
- Ne is reméld, hogy elmondom – morogta neki Hermione, és ismét a tányérjának szentelte minden figyelmét.
- Miért van olyan érzésem, hogy valamilyen titkos dologról folyik ez a virágnyelvű eszmecsere? – tette fel a költőinek szánt kérdést Piton.
- Titok? – háborodott fel látványosan keresztfia. – Milyen titok?
- Draco – nézett rá a férfi –, nem kell ez a műsor. Nem vagyok se hülye, se vak, szóval nyugodj meg. Nem kértem, hogy mondjatok el bármit is.
- De nincs is mit mondanunk – vonta meg a vállát Draco. – Hermione, van nekünk titkunk?
- Nincs, és remélem, nem is lesz – felelte mérgesen a lány, majd felkelt az asztaltól. – Elnézést, de szeretnék lepihenni.
Piton bólintott, és elgondolkodva nézett a lány után, ahogy elhagyta az étkezőt, és a szobája felé igyekezett. Érezte, hogy van valami, amiről nem tud, de kivételesen még csak ötlete sem volt, miről beszélt a két fiatal. Visszafordult az asztalhoz, hogy folytassa az ebédet, és félretette a rejtélyhez kapcsolódó gondolatokat.
Draco is hamarosan magára hagyta, és ő is visszavonult a szobájába, nyilván pihenési tervekkel.
Perselus a laborba indult, és most sokkal jobban tudott koncentrálni munkájára, hiszen megnyugtatta a tudat, hogy a gyerekek ismét itthon vannak. Előkészítette a főzethez szükséges alapanyagokat, és hamarosan már készülő bájitalát kavargatta, miközben még mindig a két fiatal burkolt beszélgetésén töprengett.
Arra gondolt, hogy nem lehet túl komoly a téma, ha Draco viccelődött a dologgal, amivel szemmel láthatóan az volt a célja, hogy valamennyire felbosszantsa Hermionét. Perselusnak eszébe jutott a lány dühös arca, amikor otthagyta az ebédet, és ebből arra tudott következtetni, hogy Draco akciója legalább egy kicsit sikeres volt. Őszintén remélte, hogy nem fog komolyabbra fordulni közöttük ez a gyerekes marakodás, mert az esetleges viszály nem tenne jót nekik most, hogy az eljárás elindult. Lesz elég bajuk, nem fog hiányozni még egy házon belüli nézeteltérés is.
***
Hermione a ruháit rendezgette és pakolgatott, miközben egyre erősödött benne az érzés, hogy megfeledkezett valamiről. Valamiről, ami fontos. Megállt a szoba közepén, kezében ruháival, és körbenézett a helyiségben. Tüzetesen átvizsgálta az összes bútort, végignézett az asztalon, a polcokon, és még a fürdőszobájába is bement, hogy esetleg ott van az a fontos dolog, amivel neki mindenképen foglalkoznia kellene.
Bárhogy is vizsgálta a rendelkezésére bocsátott helyiségeket, nem tudott rájönni, mit felejtett el. Nehéz sóhajjal tette be a szekrénybe a kezében lévő ruhákat, amiket már legalább tíz perce hurcolt magával körbe a szobában, és elkönyvelte, hogy talán neki is kellene egy nefeleddgömb. Úgy döntött, jobban jár, ha nem töri a fejét a probléma megoldásán, akkor talán hamarabb eszébe jut.
Miután végzett a rendrakással, lefeküdt, hátha tud legalább egy keveset pihenni, ha már az éjszakáját nem arra használta, amire kitalálták. Elhelyezkedett a kényelmes ágyon, és egy vékony takarót húzott magára, majd pár perc múlva zavaros álomba merült.
Álmában az irodában volt, ahol négy-öt nő ordítozott neki valamit, de ő csak kapkodta a fejét, és nem tudott kinyögni egyetlen szót sem. Az álmában szereplő hölgyek mindegyike feltűnően csinos volt, és többük is pergameneket lobogtatott, és szikrázó szemmel kiabáltak rá, de nem tudta, mit akarnak tőle valójában, és miért lobogtatják azokat a pergameneket. Értetlenül meredt az előtte álló amazon-csapatra, és amikor az egyikük pálcát rántott, ő is riadtan a sajátja után kezdett tapogatózni, de elkésett. A pálca megvillant a szemben álló fekete hajú hölgyemény kezében, és már nem volt ideje sem kitérni a vörös fénycsóva elől, sem pedig hárítani nem tudta azt.
Hangosan felnyögött, és megpróbálta kinyitni a szemét, majd amikor a művelet sikeresnek bizonyult, meglepetten látta, hogy nem az irodában van, hanem egy kényelmes szobában, ahol teljesen egyedül van, és az előbbi társaság sincs sehol. Nem a földön feküdt elterülve, hanem egy kellemes ágyban, rajta könnyű takaró.
Hermione felült az ágyban, és még mindig nehezen vette a levegőt. Rájött, hogy álmodott, minden csak álom volt, de még mindig nem tudta teljesen összerakni a képet, hogy mit is akarhattak tőle azok a megvadult boszorkányok. Újra lepergette magában az álom képeit, majd kezét a szája elé kapta döbbenetében, és elsápadt a felfedezésre, amikor rájött, hogy mit is jelent ez az álom.
- Merlinre…
Azonnal megszületett az elhatározás, mint egyedüli lehetséges megoldás kétségeire: beszélnie kell Dracóval!
***
Eközben Draco is a szobájában volt, és vidáman ült le az asztalához, hogy megírjon egy levelet Susannek a megbeszélt találkozóval kapcsolatban. Elgondolkodott, hogy ebéd- vagy vacsorameghívás legyen-e, aztán úgy döntött, hogy megkockáztatja a vacsorás verziót. Abból még lehet további programot is indítani, úgy, mint séta vagy egy ital valahol.
Érzett némi kétkedést magában, hogy okos dolog lenne-e tőle már most elküldeni a levelet, vagy jobb lenne, ha várna még egy-két napot. Nem akart túlzottan tolakodónak látszani, így inkább félretette a levelet legalább másnapig. Biztos, ami biztos, gondolta.
Mosolyogva gondolt a hétvégi eseményekre, a nevetésekre, ahogy szórakoztak, és a két lánnyal folytatott beszélgetésére. Látta Hermionén a belső vívódás jeleit, ezért is javasolta neki, hogy gondolja végig az összes Pitonnal kapcsolatos dolgot, akkor talán közelebb jut a megoldáshoz.
Arra gondolt, hogy a lány biztosan olyan következtetésre jutott, ami közelít ahhoz, amit ő is állított, és emiatt viselkedett elutasítóan az ebédnél. Na meg persze azért is, mert a beszélgetés tárgya ott ült tőlük másfél méterre. Élvezte, ahogy Hermione megpróbálja lezárni a beszélgetést, és valami másról, kevésbé veszélyes témáról beszélni, ami nem keveri gyanús helyzetbe a professzor előtt. Sejtette ugyan, hogy kapni fog még ezért Hermionétól, de bízott benne, hogy a lány nem lesz nagyon mérges a megjegyzései és a kérdései miatt.
Magában somolyogva indult el a kertbe egy kicsit levegőzni, mivel ő rendesen kipihente magát az éjjel, és így nem érezte szükségét a délután szunyókálásnak.
Mire visszatért a házba, már a vacsorához készülődtek, és hamarosan megjelent keresztapja is, illetve pár perces késéssel maga Hermione is, és feltűnően zaklatottnak tűnt. Draco el nem tudta képzelni, mi történhetett a délután folyamán, ami így kiborította a lányt, de remélte, hogy vacsora után lesz alkalma beszélni vele.
A professzor nem tett semmiféle megjegyzést sem az ebédnél lezajlott kis szócsatával, sem pedig Hermione jelenlegi idegállapotával kapcsolatban, és magában szomorúan könyvelte el a tényt, hogy vendége nem éppen nyugodt hangulatban van. Sejtette, hogy a mostani dolognak köze lehet az ebédnél történtekhez, de nem akart kérdezősködni, így csak némán fogyasztotta el vacsoráját, majd ahogy végzett, kimentette magát, és azonnal visszavonult. Úgy gondolta, így legalább megbeszélhetik a kis titkukat nyugodtan.
Zavarta ugyan a tény, hogy a két fiatal ennyire titkolózik előtte, és nem is igazán értette, mi lehet a titok tárgya. Ha nem tudta volna, hogy Draco teljesen odáig van Miss. Bonesért, azt mondta volna, hogy van köztük valami, csak nem merik neki bevallani, hogy közelebb kerültek egymáshoz. De mivel ez a lehetőség nem állt fenn, igazán nem volt ötlete. Hacsak… hacsak nem próbált valaki közeledni a partin a lányhoz, ami összezavarta kissé. Ez logikus magyarázata lenne a reakcióknak: valaki megkörnyékezte Hermionét, Draco ezzel cukkolja, és Hermione ezért mérges és ideges. Teljesen logikus, gondolta a professzor, de valahogy mégsem érezte helyesnek a gondolatmenetet.
Egy idő múlva úgy érezte, hogy elegendő időt hagyott a két gyereknek, hogy tisztázzák egymással, amit akarnak, és elhagyta a szobáját két tervvel viaskodva magában: a kertbe menjen-e vagy a könyvtárba?
***
Hermione alig akart hinni a szemének, hogy a professzor máris magukra hagyta őket, kedvezve ezzel terveinek. Amint a férfi eltűnt a lépcsőn, még várt egy kicsit, hogy biztosan hallótávolságon kívül legyen, majd Dracóhoz fordult.
- Draco – szólította meg a fiút fojtott hangon –, beszélnünk kell!
- Valami baj van? – kérdezte a mardekáros érdeklődve.
- Könnyen lehet – bólintott a lány. – Vacsora után menjünk ki a kertbe. A professzor a szobájába ment, szerintem nem fog hallani minket.
- Rendben – bólintott most Draco, és igyekezett befejezni az evést minél előbb.
Negyed óra múlva már a kertben trappolt a rohanó Hermione után.
- Várj már! – szólt után, de a lánynak esze ágában sem volt megállni. – Hová akarsz ennyire elbújni?
- Nem tudom, valami nyugis helyre – szólt hátra a válla felett Hermione.
- Akkor már itt is jó helyen vagyunk – kapott a karja után Draco, megállásra kényszerítve ezzel az ámokfutónak látszó lányt. – Na, üljünk le ide, és mondd el, miről van szó!
Hermione lezöttyent a fűbe a fiú mellé, hátát a fának vetette, és felsóhajtott.
- Olyan ostoba vagyok! – fakadt ki. – Valamiről teljesen megfeledkeztem, és azt hiszem, te is.
- Miről? – jött ez értetlen kérdés.
- A hirdetésről… arról, amiben a keresztapádnak keresünk társat – adta a felvilágosítást Hermione, és újból eszébe jutott az álom.
- Tényleg – ismerte el Draco, de a következő pillanatban már mosolygott. – Miért baj ez? Már nem aktuális, hiszen itt vagy te.
- Jaj, Draco – nyögött fel a lány elkeseredetten –, ne kezdd már megint!
- Miért? Az ebédnél azt mondtad, gondolkodtál… nem értem, mi a baj.
- Nem érted? – kérdezte háborogva Hermione. – Nem, te tényleg nem érted. Akkor elmagyarázom: az egy dolog, hogy gondolkodtam, és ezzel jutottam valamire, de az egy másik dolog, hogy Luna elküldte a válaszleveleket, amik a hirdetésre érkeztek, és…
- Nekem nem is szóltál, hogy jöttek válaszlevelek – szakította félbe a fiú.
- Nem, mert akkor voltak itt az aurorok, és másnap mentünk a Minisztériumba – ismerte el Hermione. – Ne haragudj, de akkor nem igazán a keresztapád társasági élete volt az első számú problémám.
- Persze, hogy nem – visszakozott Draco rögtön. – De mi van a válaszlevelekkel?
- Igen, a válaszlevelek – vette fel Hermione újra az előző téma elejtett fonalát. – Szóval érkezett néhány válaszlevél, amelyben a jelentkezők… hogy úgy mondjam, igen nagy érdeklődést mutatnak a keresztapád iránt.
- Francba – morogta Draco. – Megírjuk, hogy tárgytalan, mert a hirdető elkelt.
- Draco, ne légy ostoba! – szólt rá Hermione. – Természetesen találkoznia kell a professzornak a jelentkezőkkel. Két apró probléma van csak. Hol és hogyan? Ja, és mikor?
- Miért kellene találkoznia akár egyel is? – kérdezte Draco türelmetlenül. – Te vagy az, aki tetszik neki!
- Az nem jelent semmit! – hessentette volna el Hermione a témát. – A lényeg az, hogy Pitonnak találkoznia kell néhány jelentkezővel, mert ha továbbra is visszatartom, az etikátlan, és inkább bele se akarok gondolni, mi lenne a következménye…
Draco csak figyelte Hermione ideges magyarázatait, és közben lázasan járt az agya, ahogy megpróbálta megérteni a sorok között rejlő információkat. Hermione azt mondta, gondolkodott, és úgy tűnik, ő is rájött, hogy tetszik a keresztapjának. Mindezek ellenére azonban most mégis azt akarja, hogy hozzák össze a férfit a hirdetésre válaszoló nőkkel. Ennek így semmi értelme… Miért akarja kiadni a kezéből a professzort? Egyetlen logikus magyarázata van a dolognak: Hermione nem akar semmit Perselustól, nem tetszik neki, és nem akarja azt sem, hogy a férfi közeledjen hozzá.
- … abból óriási botrány lenne. – mondta még mindig a lány. – Draco, figyelsz te rám egyáltalán?
- Mi? Bocs, csak elgondolkodtam – felelte lemondóan a fiú.
- És jutottál legalább valami hasznos eredményre, amíg én a számat jártattam? – kérdezte Hermione.
- Hogy hasznos-e, azt nem tudom, de azt hiszem, rájöttem valamire – nézett rá Draco.
- Igen? És mire jöttél rá? – kérdezett tovább a lány, és teljesen felvillanyozta a megoldás lehetősége.
- Neked nem tetszik Perselus, és nem is akarsz tőle semmit – mondta ki Draco következtetésének eredményét.
Hermione elakadt lélegzettel nézett rá, és látszott rajta, hogy nem érti, hogy jön ez most ide, és egyáltalán, miből gondolja ezt a fiú.
- Nem igazán értelek – mondta ki gondolatait bizonytalanul.
- Akkor kifejtem – sóhajtott Draco. – Azt mondtad, gondolkodtál, és én azt hittem, rájöttél, hogy tényleg érdeklődik irántad a keresztapám. Most meg ki akarod adni azoknak a nőknek, amire csak egyetlen magyarázat lehetséges. Az, hogy neked nem tetszik, és nem akarsz tőle semmit.
Hermione egy percig csak némán meredt a fiúra – akiből egyre kevesebbet látott a leszálló éjszaka miatt –, és magában vívódott, hogy erre most mit mondjon. Ha rábólint az érvelésre, akkor hazudik, de ha elmondja, mire jutott előző éjjel, akkor azzal beismeri, hogy a professzor megmozdította a fantáziáját, és ő is érdeklődik iránta. Csapdában érezte magát, hiszen mindenképp mondani kell valamit, ha lehet, az igazat, amit pedig nagyon nem akart.
- Nos… – kezdte óvatosan, megválogatva szavait. – Ez így, ebben a formában nem teljesen felel meg a valóságnak.
- Nem? – kérdezte Draco meglepetten, és mosolyogni kezdett, mire Hermione elpirult. – Akkor beavatnál, hogy mi is a helyzet most pontosan?
- Először is, igen, gondolkodtam – kezdte a lány –, ez igaz. Másodszor pedig… nem zártam ki a lehetőséget, hogy…
- … hogy viszonozd Perselus közeledését? – vigyorgott Draco teljesen fellelkesülve.
- … hogy más szemszögből is megnézzem a helyzetet – helyesbített Hermione.
- Hú, de megfogalmaztad! – nézett rá elismerően a fiú. – Nem lett volna egyszerűbb, ha azt mondod, hogy még nem vagy benne biztos, hogy ő is tetszik-e neked, és hogy még várni akarsz?
- Nem – válaszolta tömören a lány. – De térjünk vissza az eredeti kérdésre. Hogyan hozzuk össze a találkát úgy, hogy ne fogjon gyanút?
- Hermione! – fogta meg Draco a karját. – Mi a fenének akarod összehozni más nővel, ha te is akarsz tőle valamit? Versengeni akarsz, és arra vagy kíváncsi, tényleg te vagy-e a befutó, vagy mi?
- Nem erről van szó, Draco! – felelte türelmetlenül Hermione. – Etika! Meg kell adni a lehetőséget, hogy ő maga döntse el, hogy adott esetben tényleg én vagyok-e a megfelelő, vagy más. Ezen kívül ott vannak a jelentkezők, akiknek szintén jár a lehetőség, hogy találkozzanak vele.
- Neked elment az eszed, én mondom – csóválta a fejét a fiú. – Kit érdekelnek ilyen apróságok, mint az etika, ha egyszer ő téged akar, te meg őt? Minek bevonni másokat is? Miért kell ezt ennyire túlbonyolítani?
- Mert így helyes, te tökfej! – kiáltott rá a lány. – És ha a jelentkezők között talál valakit, aki jobb, mint én, és jobban összeillenek, nem akadályozhatom meg, hogy a kapcsolat létrejöjjön.
- Te hallod, amiket mondasz? – kérdezte Draco kissé gúnyosan. – Gondolj már bele, hogy melyik csaj csinálná ezt?! Senki nem engedné ki a kezéből azt a pasit, aki kell neki azért, hogy az hátha mégis valaki mást akar.
- Lehet – felelte Hermione nyugalmat erőltetve a hangjára. – De én nem bármelyik csaj vagyok. Úgy gondolom, hogy így a helyes, tehát így is fogom csinálni. Nem akarom tönkretenni az üzleti hírnevemet egy olyan lépéssel, ami minden tekintetben ellenkezik az elveimmel.
- És ha nem lenne a hirdetés, hanem csak valaki jönne, és megkörnyékezné, akkor is engednéd, hogy Perselus válasszon? – kérdezte a fiú.
- Ha valaki arra a pasira hajtana, akit én akarok magamnak, természetesen nem hagynám szó nélkül a dolgot – válaszolta a lány nyugodtan, szándékosan általánosítva a választ. – De ha az illető férfi menni akarna, nem tartóztatnám, mert az nem lenne jó neki sem, és nekem sem. De mindegy. Szóval, akkor segítesz vagy nem?
- Segítek, persze – sóhajtott Draco lemondóan. – Majd gondolkodom, hogy mit lehetne kitalálni a találkákra. Jó lesz így?
- Igen, köszönöm – bólintott Hermione.
- Nem jössz be? – kérdezte Draco, miközben felkelt a fűből.
- Még maradok egy kicsit – felelte a lány. – De te menj csak nyugodtan.
- Ahogy gondolod – vont vállat a fiú. – Akkor jó éjt!
- Jó éjt! – köszönt el Hermione is, és figyelte a távolodó fiút, amíg el nem nyelte a sötétség.
Hermione nem sokkal később Draco után indult, de még nem akart lefeküdni, hiszen a délutáni alvással pihent annyit, hogy most ne legyen álmos. Végiggondolta az iménti beszélgetést, és rájött, hogy milyen bután viselkedett. Azzal, amiket mondott, szinte bevallotta, hogy akar valamit a professzortól, holott ez még közel sem volt biztos. Még nem volt lehetősége, hogy terveinek megfelelően szemügyre vegye Pitont, a férfit, így még nem volt kész válasza a magának feltett kérdésekre.
Az, hogy a férfi egyszer bókolt neki, még nem jelenti egyértelműen azt, hogy tényleg akar is tőle valamit. Talán ha lennének még egyéb, de mégis egyértelmű jelek, akkor esetleg ő is tisztábban látná a dolgokat. Mi ez a bizonytalanság, Hermione? – kérdezte egy hang a fejében, ami nagyon hasonlított egy szőke mardekáros kaján vigyorokkal megtűzdelt hangjára. – Az előbb már szinte bevallottad! – csacsogott tovább a hang. Elég! – csattant fel józanabbik énje. – Nem vallottam be senkinek semmi! Van egy tervem, és azt véghez viszem. Aztán majd meglátjuk, mi lesz…
Gondolataiba mélyedve ballagott felfelé a lépcsőn, és annyira a belül kialakult vitára figyelt, hogy túlment a szobája ajtaján, és csak sétált tovább a folyosón. Már elhagyott három újabb ajtót, és a negyediknél lenyomta a kilincset – szerinte a saját szobájáét –, és belépett a helyiségbe.
- Jó estét, Miss. Granger – hallotta a helyiség túlsó végéből a meglepett hangot.
- Professzor! Maga mit ke… Merlinre, ez nem is az én szobám! – sápadt el a lány, ahogy körbenézett.
- Valóban nem az, de bejöhet nyugodtan – invitálta a férfi. – Foglaljon helyet.
Hermione csak állt az ajtóban, és tágra nyílt szemekkel nézett körbe a helyiségben. Nézte a falak mellett sorakozó rengeteg polcot, rajtuk a könyveket, amelyek között nyilván felbecsülhetetlen értékű ritkaságok is voltak, és tétova léptekkel indult el a professzor felé. Nem nézett előre, csak a polcokat fixírozta, és azt kívánta, bár elolvashatná az összes könyvet. Megkerülte a kényelmesnek látszó kanapét és a mellette álló fotelokat, majd a hatalmas asztal felé irányította lépteit, amelyen szintén könyvek tucatjai hevertek.
- Valami baj van, Miss. Granger? – kérdezte Perselus, és kutató tekintettel figyelte a közeledő lányt.
- Nem… semmi – felelte ösztönösen Hermione.
- Ha jól értettem az előbbi meglepettségét, nem számított arra, hogy ide fog benyitni – állapította meg a férfi.
- Valóban nem ide tartottam, de nem bánom, hogy itt kötöttem ki – válaszolt még mindig a polcokat vizslatva.
- Meg tudom érteni – mosolyodott el Perselus, és ő is felállt a fotelból és közelebb lépett Hermionéhoz. – Kér egy teát, Miss. Granger?
- Köszönöm, igen – válaszolta a férfira pillantva Hermione, és egy röpke mosollyal is jutalmazta a gesztust. – Szabad körbenéznem kicsit jobban?
- Természetesen – tárta szét a karját a férfi, majd töltött egy csésze teát a lánynak is. – Érezze otthon magát!
Hermione elindult a legközelebbi polc felé, és alaposan megnézte minden egyes könyv gerincét, hogy megtudja, melyik mit rejthet magában.
Perselus visszaült a fotelba, és Hermionét figyelte. Az előtte lejátszódó képsorok régi emlékeket idéztek fel benne, amikor ez a barna hajú lány még az iskola padjait koptatta, és nem maradt könyv a Roxfort könyvtárában, ami legalább egyszer meg ne fordult volna a kezei között. Gyanította, hogyha lenne rá elég ideje, az ő saját könyvtára is erre a sorsra jutna.
Örült, hogy a lány háttal áll, így legalább kedvére elnézelődhetett csinos alakján, szemügyre véve tetőtől-talpig. Már áldotta magát, hogy idejött, és nem sétálni, mert így kihagyta volna ezt a remek lehetőséget. Újfent elismerte magában, hogy vendége rendkívül csinos, és nem tudott semmibe belekötni, amit látott. Formás lábak, kerek fenék, gömbölyű csípő, karcsú derék…
Gondolatai közül Hermione hangja rántotta vissza.
- Már meg akartam kérdezni – mondta a lány –, hogy bejöhetek-e ide néha, ha olvasnék valamit, csak még nem volt rá lehetőségem. Draco mutatta meg a könyvtárat, és azóta szeretném megkérdezni.
- Persze, hogy bejöhet – felelte Perselus, és igyekezett a lány szemébe nézni. – A könyvtáram a rendelkezésére áll, mint minden egyéb a házban.
- Igazán nagylelkű velem, professzor – mosolyodott el Hermione, és leült a férfival szembe az asztalhoz, majd kezébe vette a teáscsészét.
- Nem tesz semmit – jött a könnyed válasz. – Örömmel látom, hogy jobb hangulatban van, mint korábban.
- Igen, már sokkal jobb kedvem van – bólintott a lány, és remélte, hogy nem kell részleteznie a korábbi idegességének okait. – Talán amiatt, hogy idekeveredtem a szobám helyett…
- Igen, ismerős érzés – mosolyodott el Perselus. – A könyvek mindig jobb kedvre tudják deríteni az embert. Sejtettem, hogy előbb-utóbb rá fog találni.
- Ennyire kiismerhető lennék? – nézett rá Hermione, mire a professzor halkan felnevetett.
- Azt nem tudom – mondta –, de azt igen, hogy diák nem olvasott még annyit a pályafutásom alatt a Roxfortban, mint ön. És azt hiszem, több olyan kötet is van az iskola könyvtárában, ami nem csak egyszer fordult meg a kezei között.
- Igen, igaza van – ismerte el Hermione. – De nem bánom, hogy annyit olvastam. Mindenből tanultam valamit, ami hasznos volt a tanulmányaimhoz. Már itt is láttam olyan könyvet, amit szeretnék majd elolvasni.
- Csak nyugodtan – válaszolta Perselus. – Megkérdezhetem, milyen témába tartozik a választott kötet?
- Az egyik, amit kinéztem, az átváltoztatástanhoz köthető – felelte a lány –, míg a másik… nos, a másik a bájitalokkal kapcsolatos.
- Nahát, csak nem? – lepődött meg Perselus, majd fokozódó érdeklődéssel kérdezgette tovább Hermionét. – Melyik kötetről van szó pontosan?
- Thomas Bakertől a Megbájolt bájitalok harmadik kötetéről – mondta ki Hermione kicsit pirulva a komoly mű címét.
- A harmadik? – kérdezte még jobban meglepődve a férfi. – De hát az már azoknak szól, akik nemcsak a Roxfortot, vagy más hasonló iskolát végeztek el, hanem egy felsőfokú, speciális bájitaltani képzésen is túl vannak!
- Így van – bólintott még mindig piruló arccal Hermione, amiről Perselusnak az jutott eszébe, hogy remekül áll ez a kis plusz szín a lánynak. – Az aurorképzőben is tanultam bájitaltant, és természetesen, ott is többet olvastam, mint amennyit kellett volna. Az első két kötetet még ott olvastam, és készítettem is belőlük bájitalokat, de a harmadikig már nem jutottam el, mert befejeztük az iskolát, és azóta valahogy kimaradt.
- Hihetetlen – ámult el a férfi. – Akkor elmondaná a véleményét az időzítőbűbájok használatáról a bájitalokkal kapcsolatban?
Hermione egy pillanatra meghökkent, azt hitte, a férfi csak viccel, de amikor látta az őszinte érdeklődést a tekintetében, és az örömöt, hogy valakivel vitát folytathat a bájitalokról, összeszedte magát, és megpróbált minden részletet felidézni, ami az adott kérdéskörhöz tartozott.
Hermione és Perselus éjszakába nyúlóan vitatták meg a bájitalok egyes területeihez kapcsolódó véleményüket. Volt, amikor egyet értettek, és volt, amikor más állásponton voltak. Ha Hermione nem volt teljesen tisztában valamivel, vagy téves következtetésekre jutott, Perselus mindig javította, és elmagyarázta, miért nem úgy van, ahogy a lány gondolja.
Mindketten élvezték a beszélgetést, és nem vették észre, mennyire előrehaladt az idő, hiszen még jóval éjfél után is a könyvtárban ültek, és sorra jöttek az újabb és újabb főzetek, kutatási eredmények, feltételezések és állítások, amiket meg akartak vitatni egymással.
Perselust lenyűgözte a lány tájékozottsága, hiszen kevés olyan ember volt a közvetlen környezetében, akikkel ezekről a kérdésekről tudott volna beszélgetni. A lány határozottan állt ki a véleménye mellett, nem látott rajta bizonytalanságot, vagy félelmet, amiért egy bájitalmester szava ellen érvel. A professzor remekül érezte magát, hiszen érdemi és tartalmas beszélgetést folytatott egy olyan személlyel, akinek a társasága is kellemes volt.
Hermionénak mindeközben alkalma nyílt jobban szemügyre venni vitapartnerét. Amíg a férfi magyarázott, ő figyelte az arcát, a kezét, a gesztusait és mozdulatait. Perselus nem volt jóképű a szó klasszikus értelmében, de a markáns, karakteres arc mindenképpen vonzotta a tekintetét. Éjfekete szeme most lelkesedéstől csillogott, és Hermione még soha nem találkozott ezzel a szempárral korábban. Látta már dühtől vagy épp türelmetlenségtől szikrákat szórni, látta feszülten koncentrálni, és látta már egyszer a féltést és aggódást is megcsillanni bennük, de ez a tekintet új volt. Észrevette, hogy a férfi szemét már körülöleli néhány finom szarkaláb, ami tetszett neki, bár maga sem értette, mi fogja meg ezekben az apró ráncokban.
Pillantása tovább vándorolt a vékony ajkakra, amik még mindig a magyarázat szavait formálták, de ezek egyre kevésbé jutottak el tudatáig, annyira elmerült az előtte lévő arc tanulmányozásában. Igyekezett arra koncentrálni, amiről éppen beszéltek, néha közbeszúrta saját gondolatait, amik dekoncentráltságából fakadóan többnyire tévesek voltak, és amik további magyarázatra sarkallták a professzort.
Amint a férfi belekezdett az újabb magyarázatba, Hermione figyelme ismét elkalandozott, és az asztalon nyugvó kezeket tanulmányozta. Valami miatt mindig fontosnak tartotta megnézni, kinek milyen keze van, milyenek az ujjai, és ki hogyan gesztikulál velük. Számtalanszor figyelte már ezeket a kezeket, amint valamilyen főzetet készítenek, vagy épp sebeket látnak el, és most nyugodtan pihentek az asztalon, de olykor felemelkedtek, hogy a férfi mozdulataival is nyomatékot adjon szavainak.
- …illetve a sisakvirág kivonatával, amit… – Perselus félbehagyta magyarázatát, mert észrevette, hogy a lány már percek óta csak meredt tekintettel figyel, még csak nem is pislogott. – Miss. Granger…
Hermione szeme meg sem rebbent neve elhangzására, továbbra is csak a professzort figyelte. Perselus próbálkozott még egyszer, hogy visszahozza a lány figyelmét, de próbálkozásai sikertelenek voltak.
- Hermione… – szólt végül a lány keresztnevét használva, mire végre megrebbent a tekintete, és ismét a jelenben volt.
- Igen, professzor? – kérdezett vissza zavartan.
- Azt hiszem, túl sokáig tartottam fel ma este – mosolyodott el Perselus. – Úgy látom, elfáradt, Miss. Granger.
- Talán igaza van – válaszolta még nagyobb zavarban, miután rájött, hogy teljesen elvesztette a fonalat, és fogalma sem volt, miről beszélt neki a férfi.
- Pihenjen le – javasolta a professzor. – Majd holnap befejezzük a beszélgetést. Vagyis inkább ma, mivel már elmúlt éjfél – nézett az órára.
- Rendben – bólintott a lány, és felállt a székről, hogy visszatérjen a saját szobájába. – Jó éjszakát, professzor!
- Jó éjszakát, Miss. Granger – köszönt el Perselus is.
Hermione megállt egy pillanatra az ajtónál, és visszafordult a férfi felé, majd rövid gondolkodás után felpillantott.
- Azt hiszem, maradhatna a Hermionénál – mondta mosolyogva, és kilépett a könyvtárból, maga mögött hagyva egykori tanárát.
- Ahogy óhajtja, Hermione – mosolygott Perselus, de szavait a lány már nem hallhatta.
Hamarosan már mindketten saját szobájukban voltak, és alváshoz készülődtek, sejtelmesen mosolyogva az iménti jeleneten.
A Piton kúria lakói lassan álomba szenderültek, ki-ki az elmúlt órák eseményein töprengve, vagy éppen a jövőről szövögetve lehetetlennek vélt álmokat és terveket.
***
Kellemes reggel köszöntötte az ébredőket, akik nem sejtették, milyen híreket fognak kapni már rögtön a reggeli mellé. Pár perces elcsúszással érkeztek az étkezőbe, és láttak hozzá a nap első étkezéséhez.
Halk szárnycsapásokkal érkezett a bagoly közéjük, magával hozva a reggeli Próféta legújabb számát, benne pedig a legfrissebb híreket. A madár azonnal szárnyra kelt, és elhagyta az étkezőt, amint Perselus elvette tőle az újságot. Kinyitotta az összetekert Prófétát, és homloka közepéig felszaladó szemöldökkel kezdte olvasni a címlapon szereplő hírt.
Draco és Hermione összenéztek, és amikor a férfi szó nélkül eléjük tolta a cikket, összehajolva kezdték olvasni.
ELFOGTÁK RON WEASLEYT!
Rita Vitrol cikke
Az éjszaka folyamán a Mágiaügyi Minisztérium Aurorparancsnokságának egyik csoportja egy rajtaütés során elfogta Ron Weasleyt, aki ellen az elmúlt héten elfogatóparancsot adtak ki. Az aurorok egy másik ügy kapcsán szervezték akciójukat egy rossz hírű kocsma ellen, ahol a véletlennek köszönhetően felismerték a vendégek között a körözött személyt, és azonnal letartóztatták.
Miután elvették a pálcáját, és a minisztériumi fogdába szállították, néhány bűbájjal kijózanították az erősen illuminált állapotban lévő férfit. A kihallgatása azonnal megkezdődött, melynek során kiderült, hogy az ifjú Weasleynek valóban köze van ahhoz a tűzesethez, amelyben szinte porig égett Miss. Hermione Granger háza. Azt is megtudtuk, hogy tisztában volt azzal, hogy a ház tulajdonosa az épületben volt, illetve azt is tudta, hogy akkor már ott tartózkodott Perselus Piton professzor és Draco Malfoy is. A kihallgatás során bevallotta, hogy megtámadta Miss. Grangert, és fizikailag bántalmazta a védtelenné vált lányt, aki csak az érkező segítségnek köszönhette életét.
A vallomás alapján az Aurorparancsnokság vád alá helyezte, és a Wizengamot elé terjesztette az ügyet, és az alábbi vádpontokban kell majd felelnie tetteiért:
1. zaklatás
2. tettlegesség
3. szándékos gyújtogatás
4. előre megfontolt szándékkal elkövetett, többszörös gyilkossági kísérlet
Mindezek ismeretében több kérdés is felmerül, amelyekre még nem tudjuk a választ:
Mi történt a fiatal Hőssel, hogy ilyen tettekre szánt el magát?
Veszélyes bűnözővel állunk szemben vagy egy őrülttel, aki bár tudatában van annak, amit tesz, mégsem tudja felmérni tetteinek súlyát?
Mennyiben befolyásolta viselkedését a Miss. Grangerrel való szakítás, melynek a lány nagy nyilvánosság előtt adott nyomatékot?
Felelőssé tehető-e Miss. Granger a történtekért és Mr Weasley bomlott elmeállapotáért, már ha a fiatalember valóban megőrült?
A válaszokat valószínűleg a bírósági eljárás folyamán meg fogjuk kapni, és a Próféta folyamatosan tudósítani fogja Önöket az ügy alakulásáról.
Hermione hirtelen nem tudta, mit gondoljon, vagy érezzen, de az utolsó kérdés egyértelműen dühöt váltott ki belőle. Milyen alapon teszik őt felelőssé Ron tetteiért? Még a végén ő lesz a bűnös, a fiú pedig az áldozat?
- Talán mégis az üvegben kellett volna hagynom… – mondta, mire két meglepett szempár nézett vissza rá értetlenül.
Na? Mit gondoltok? :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
