|
16. fejezet
Szerző megjegyzése: Végre! Már alig vártam, hogy kész legyen! Nem is mondok semmit, inkább olvassátok el ti, mi tartott ennyi ideig... :) Azért majd írjátok meg, hogy érdemes volt-e ennyi ideig szöszmötölnöm vele...
16. fejezet
Draco lassan kezdte úgy érezni magát, mint akit a Sors valamilyen furcsa véletlen folytán, vagy pusztán úri jókedvéből, mindig olyan helyzetekbe kever, ahol nem tudja igazán, hogy hihet-e a saját szemének, vagy sem. Jelen esetben is kétségek mardosták, hiszen a korábban látott jelent annyira egyértelműnek látszott, de valahogy mégsem volt az.
Keresztapja és Hermione egymásba karolva mentek fel az emeletre, amiből számára egyenesen következett, hogy valami történt kettejük között. Ugyanakkor ott volt egy apróság, amit nem hagyhatott figyelmen kívül, mégpedig az, hogy keresztapja szinte támogatta barátnőjét, ami nem éppen a túlfűtött romantika ismertetőjegye.
Igen, Draco már egy ideje meg merte kockáztatni a kijelentést, hogy ő és a lány barátok lettek az elmúlt időszakban. Ezt egyelőre másnak még nem kötötte az orrára, de valahogy jobban érezte magát, mióta rájött erre a jelentéktelennek tűnő, ám mégis fontos dologra. Alapos önvizsgálat után ugyanis felismerte, hogy közös, nem éppen felhőtlen múltjuk ellenére a lány elfogadta őt, sőt talán most fogadta el igazán, mióta ő elfordult a családjától.
Eleinte kicsit félve ízlelgette a gondolatot, majd úgy döntött, tetszik neki az új fejlemény, mely szerint Hermione a barátja. Emiatt vette a bátorságot, hogy pimaszabb legyen vele, hogy cukkolja a lányt, mert tudta, hogy nem a rossz szándékot fogja látni benne, hanem a baráti viccelődést.
Draco kicsit megrázta párnán nyugvó fejét, amiért elkalandozott az eredeti gondolattól, és ismét azon töprengett, mi is történhetett. Volt egy olyan furcsa érzése, hogy teljesen más irányból kell közelítenie a látottakhoz, mint azt normál esetben tenné. Tudta, hogy nem lenne helyénvaló másnap széles vigyorral félrehúzni a lányt, és kifaggatni, hogy mit is csináltak a professzorral, amíg ő házon kívül volt. Ehelyett úgy döntött, hogy inkább előveszi az összes komolyságát, és majd Perselustól kérdezi meg, hogy mi történt.
A minisztériumi események és a hazatértekor látottak árnyékot vetettek ugyan jókedvére, amivel a Susannel való találkát zárta, de miután eldöntötte, kihez és hogyan fogja kérdéseit intézni, gondolatai ismét visszatértek a lányhoz, és a randevú képeivel merült álomba.
***
Perselus a nappaliban üldögélt, és bár szeme az ablakot ostromló esőt figyelte, gondolatai máshol jártak. Ha egészen pontos akart lenni, akkor az egyik emeleti szobában most nyilván békésen alvó lány körül, és az előző esti állapotán. Maga előtt látta a sírástól vörös szemeket, amik ijesztően hatottak sápadt arcával erős kontrasztot alkotva, de meg tudta érteni a lány kétségbeesését.
Elismeréssel gondolt rá, amiért ilyen erővel volt képes elviselni az eddig rámért csapásokat. Már-már azt gondolta, hogy amilyen tartással állja a körülötte tomboló események viharát, soha nem fog összeroppanni, és félt attól, hogy ha ez a törés bekövetkezik, akkor az súlyos következményeket von majd maga után. Hermione érdekében nem bánta, hogy ez most következett be, mert így még van esélye, hogy nem fordul teljesen magába.
Halk léptek nesze vonta magára figyelmét, azt hitte, hogy Hermione ébredt fel, de megnyugodva vette tudomásul, hogy keresztfia közeledik az étkező felől.
- Jó reggelt! – köszönt a fiú kissé álmatag hangon.
- Jó reggelt? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a férfi. – Nemsokára ebédelhetünk…
- Jól van, nekem még reggel van – felelte Draco, és leült a kanapéra. – Hermione hol van?
- Alszik – válaszolta tömören Perselus.
- Ilyenkor? – kérdezte meglepetten keresztfia. – Hogy én most keltem fel, az rendben van, de ő nem szokott ilyen sokáig aludni. Történt valami?
- Ahogy vesszük – mondta lassan a férfi. – Adtam neki egy enyhe altatófőzetet reggel, mert már hajnalban a folyosón kószált, és láttam rajta, hogy nem aludt egy percet se az éjjel.
- Mi történt? – hangsúlyozta ki a kérdést Draco.
- Tegnap este sírt, amikor a nappaliban rátaláltam – válaszolt a professzor.
- Érthető, hogy kiborult – bólintott szomorúan Draco. – De erre elég lett volna valami nyugtatófőzet, nem?
- Hermione nem csak egyszerűen kiborult, Draco – nézett a fiúra, majd egy sóhaj után bevallotta sejtését. – Az a gyanúm, hogy tegnap egy enyhe idegösszeroppanást kapott. Nem akartam neki nyugtatót adni.
- Merlinre, szegény lány – felelte a fiú, és látszott rajta, hogy őszintén sajnálja Hermionét. – Mit mondott? Miért omlott össze?
- Azt hiszem, a tegnapi incidens volt az utolsó csepp a pohárban, és azt már nem tudta úgy feldolgozni, ahogy az eddigieket – mondta Perselus. – Láttam rajta, hogy nagyon rossz állapotban van, és inkább beszéltetni kezdtem, minthogy bájitalt itassak vele. Aztán nagy nehezen elmondta, hogy főleg Weasley miatt érzi úgy, hogy romokban van az élete, és mindezt azért, mert kidobta.
- Jól is tette – morrant fel Draco. – Már nem találok jelzőt, amivel kifejezhetném, mennyire gyűlölöm. Azt hiszem, ő volt az egyetlen, akit jól ítéltem meg hármójuk közül. Mindig is tudtam, hogy nem normális, csak a többiek előtt sikeresen leplezte. Eddig…
- Hermione pedig arra gondol, hogy ha nem utasítja vissza, hanem hozzámegy, akkor mindez nem történt volna meg – mondta tovább a férfi, és bólogatva nyugtázta Draco szavait. – Mondtam neki, hogy ezek a tulajdonságok mindenképpen előjöttek volna belőle, akkor is, ha feleségül megy hozzá. Végül aztán kitört belőle a sírás, és azt hittem, nem is tudja abbahagyni.
- De azért megnyugodott, nem? – kérdezte a fiú aggódó hangon.
- Meg, de elég sokáig tartott – bólintott ismét a férfi. – Ráadásul nem is evett, teljesen kivette az erejét a Weasleyvel való találkozás, az idegi megpróbáltatások és az éhség. Úgy kísértem vissza a szobájába, mert talán már a lépcső előtt összeesett volna.
Draco elgondolkodott a hallottakon, és Perselus is elnémult. Azt, hogy belőle milyen érzéseket váltott ki az előző esti esemény, valamiért nem kívánta megemlíteni. Az, hogy Hermione szó szerint az ő vállán sírta ki magát, csak rá és a lányra tartozott, bár Dracót kétségkívül értékelte volna az információt.
Hermione álmosan ballagott le a lépcsőn, és a nappali felől érkező hangfoszlányok irányába haladt. A helyiségbe lépve látta, ahogy Draco és Piton halkan, komoly arccal beszélgetnek. Nyilván arról, ami előző nap és este történt, bár remélte, hogy a professzor nem teregeti ki Dracónak, hogy az összes bánatát az ő nyakába zúdította.
- Hello – köszönt halkan, amikor közelebb ért, és leült az egyik fotelbe.
- Jobban érzed magad? – kérdezte Draco aggódó hangon, amiből Hermione levonta a következtetést, hogy a fiú valószínűleg mindent tud.
- Valamivel – bólintott bizonytalanul. – Jót tett, hogy tudtam aludni egy kicsit. Köszönöm a bájitalt – fordult Perselus felé.
- Eredetileg nem terveztem, hogy bármilyen főzetet adjak – válaszolta a férfi, és egy biccentéssel tudomásul vette a köszönetet. – Nem mindig ez a megoldás, és ezért nem is adtam tegnap sem nyugtatófőzetet. Sajnos az éjjel nem aludt egy percet sem, így kénytelen voltam mégis ehhez az eszközhöz nyúlni.
- Rémesen éreztem magam reggel – vallotta be Hermione halkan. – De hagyjuk ezt, és inkább meséld el, Draco, hogy milyen volt a tegnapi randid Susannel!
- Azt hiszem, remekül sikerült – válaszolta mosolyogva a fiú. – Vacsoráztunk, beszélgettünk, és sétáltunk is volna, ha nem szakad az eső. A bűbájokhoz, sajnos, túl sok volt az illetéktelen személy körülöttünk.
- Remélem, azért jól éreztétek magatokat! – mondta keresztapja.
- Igen – bólintott Draco. – Azt hiszem, sikerült olyan jól, hogy legyen egy következő alkalom is.
- Susan mondott valamit, ami erre utal? – kérdezte Hermione kíváncsian.
- Sokat beszélgettünk, és sok téma szóba került – felelte Draco. – Mindebből és a viselkedéséből arra következtetek, hogy nem utasítana vissza egy újabb meghívást.
- Ez igazán remek – mosolyodott el keresztapja. – Na, és mennyire szeretnéd siettetni az eseményeket?
- Nem tudom – válaszolta a fiú, és mintha bizonytalanság csendült volna a hangjában.
- Draco… – nézett rá kérdőn Hermione.
Draco csak hallgatott, és hol keresztapjára, hol Hermionéra, hol pedig maga elé nézett beharapva ajkát, ami egyértelműen zaklatottságának jele volt. Néhány hosszú pillanatig még nem szólt, de egyre jobban feszélyezte a két kérdő tekintet, míg végül egy nehéz sóhajjal megadta magát.
- Jól van – nyögte ki a fiú. – Tudjátok… ezt most tényleg nem akarom elszúrni. Susan tényleg nagyon tetszik nekem, és szeretném, ha valami komolyabb is lenne ebből a dologból.
- Ez csak tőled függ, Draco – felelte Piton, alkalmazkodva a helyzet komolyságához. – Egyedül te tudsz tenni azért, hogy ez a kapcsolat még szorosabbá váljon. Na, és persze Miss. Bones… nélküle, ugyebár, nehezen menne a dolog.
- Igen, tudom – bólintott Draco egyet érteve. – Csak remélni tudom, hogy ő is így gondolja, vagy hogy előbb-utóbb ő is eljut eddig.
- Susan remek lány – mondta Hermione –, és biztos vagyok benne, hogy ha nem akar tőled semmit, nem fog veled szórakozni, hanem megmondja, ha úgy érzi, nem tud arra a szintre lépni, ahová te szeretnéd.
- Igen, azt hiszem, igazad van, Hermione – nézett rá Draco, majd hirtelen témát váltott. – Szerintem menjünk ebédelni! Lizzy már biztosan elkészült.
Elhatározását tettekre váltva felállt a fotelból, és az étkező felé indult. Hermione és Perselus mindent értő pillantást váltott, majd követték a fiút.
Hermione ebéd után visszavonult a szobájába, amit a két férfi csak helyeselni tudott, lévén a lány még mindig elég megviseltnek látszott. Ágyára heveredve olvasgatott, amikor ismerős bagoly érkezett, csőrében egy levéllel. Hermione átvette a küldeményt, és ellátta a madarat némi vízzel és csipegetnivalóval, majd feltépte a borítékot, és olvasni kezdte a levelet.
Hermione!
Remélem, jól vagy! Nem nagyon jutnak el hozzám a hírek, hogy hogyan alakul a bírósági ügy, csak annyit tudok, amit a Prófétában írnak, illetve, amiről Neville tud mesélni.
Itt rendben mennek a dolgok, bár az utóbbi napokban akadt némi problémám. Bevallom, azt reméltem, hogy el tudom simítani az ügyet, de most már nagyon úgy fest, hogy túlbecsültem magam. Pár napja érkezett egy nő, aki számon kérte, hogy még mindig nem kapott visszajelzést a válaszlevelére, amiben az egyik hirdetésre jelentkezett. Aztán még aznap, meglepő módon, érkezett még két másik boszorkány, akik szintén ugyanarra a hirdetésre adták le a válaszukat. De milyen furcsa játékot űz a Sors: a következő napon ismét meglátogatott néhány igen dühös nőszemély, és ők is mind-mind arra a hirdetésre kérdeztek rá. Kicsit konkrétabban, a Fehér rózsa jeligével leadott hirdetésről van szó.
Ha jól tudom, elküldtem neked az ehhez tartozó válaszokat is a többivel, és azt hittem, intéztél valamit, de rá kellett jönnöm, hogy nem, ami persze érthető is. Mondtam nekik, hogy ez a hirdetés hozzád tartozik, de sajnos jelenleg nem vagy abban a helyzetben, hogy intézkedj, ami őket a legkevésbé sem érdekelte. Nem értették meg, hogy erről az ügyről még annyit se tudok, mint a többi, hozzád tartozó hirdetésről, de ennyi erővel egy trollnak is magyarázhattam volna, hogy hogyan kell sakkozni…
Na, mindegy, a lényeg az, hogy ha van rá lehetőséged, tegyél valamit, mert már nem tudom őket visszaverni. Ezek a megvadult némberek azóta minden nap a nyakamra járnak, szinte egymásnak adják a kilincset, és kezdek kicsit sokkos lenni tőlük. Nem akarok velük nagyon durva lenni, mivel úgy gondolom, fontos ügyfélről lehet szó, de már tényleg elegem van belőlük.
Ha nem tudsz kapcsolatba lépni az illető férfival, akkor írd meg, hogy mit tegyek, mit mondjak nekik, hogy végre lehűtsem a lelkesedésüket!
Nagyon hiányzol, remélem, hamarosan találkozunk, illetve, hogy mielőbb vissza tudsz térni az irodába!
Ölel, Luna
Hermione először elsápadt, majd a következő percben már azt érezte, hogy a vér elfutja az arcát. Kezdődik, gondolta, valóra válik az álma, amiben a hirdetésre jelentkező boszorkányok megvadult amazonként hozzák tudomására nemtetszésüket. Még jó, hogy nem látja senki reflexszerű reakcióit, mert ezt nem tudná kimagyarázni egykönnyen…
Első gondolata az volt, hogy megírja Lunának, hogy elintézi a jelentkezőket, leszervezi a találkákat, és ami ehhez kapcsolódik, sőt, kicsit még el is szégyellte magát, amiért így magára hagyta barátnőjét, veszélyeztetve azt, hogy elmerül a munka tengerében. Azonban hiába kezdett gondolkodni a feladat kivitelezésén, valahogy mindig oda lyukadt ki, hogy a találka létrehozása akadályba ütközik. Kifogásként a legkülönfélébb indokokat találta, mint például hogy a jelentkező, sajnos, nem megfelelő a hirdető ügyfél számára, vagy hogy már nincs a közeljövőben szabad időpont, mivel a sok jelentkező miatt nagyon betáblázták az ügyfelet. Akadt még olyan ötlete is, mely szerint az illető úriember visszalépett, vagy éppen már elkelt, és ezek csak töredékei voltak annak az ötletbörzének, amit a kérdés kapcsán tartott.
Miközben szinte önkéntelenül sorra gyártotta a kifogásokat, elméjének egyik kis szobájában fel-felvillant egy homályos kép, melyen saját magát látta az illető úriember ölelésében. Igyekezett nem tudomást venni erről a jelentről, de egy idő után a kép már nem csak felvillant, hanem állandósult, sőt egyre csak élesebb lett, míg végül már elfeledkezett a jelentkezőkről és a kifogásokról is, és belemerült a képzelet világába.
Álmodozásából egy türelmetlen huhogás szakította ki, és értetlenül meredt a hang forrására. Rájött, hogy a bagoly nyilván választ kíván vinni Lunának, azért nem repült még el, így fogott egy pennát, és lefirkantott pár sort barátnőjének, amiben megígérte, hogy kitalálja, mi legyen, majd útjára engedte a madarat.
Ez a kis közjáték azonban elég volt ahhoz, hogy újra józanul tudjon gondolkodni, és Hermione végre rádöbbent, hogy min is gondolkodott az imént: Pitonról ábrándozott. Az elsőt követte a következő felismerés, ami kissé meglepte a lányt: mardekáros módon próbálta eltávolítani az érdeklődő, ezáltal konkurenssé vált boszorkányokat a férfi közeléből, mindezt azért, hogy ő maga cserkészhesse be a professzort. A mit sem sejtő professzort…
Újabb harc kezdett kibontakozni benne az esze és a szíve között: legyen korrekt, és adjon lehetőséget a férfinak a szabad választásra, vagy ne gondoljon senki másra, és csak magával törődjön? Tisztában volt vele, hogy bármilyen döntést is hozzon, erről a szerencsétlen társkeresési akcióról nem szerezhet tudomást.
Na, Hermione, most nagy bajban vagy! – mondta magának, és minden belső hangja, ami valaha is véleményt nyilvánított, vadul bólogatott egyetértése jeléül. Őrült tempóban törte a fejét, hogy mit is csináljon ebben a rendkívül kellemetlen és kínos helyzetben, de nem volt egyetlen épkézláb ötlete sem. Az nem volt kérdés, hogy egyedül kell megbirkóznia a feladattal, hiszen a helyzetet csak magának köszönhette, de némi külső segítség azért jól jött volna. Ha legalább Ginny ott lett volna…
Hosszú órákon keresztül agyalt a problémán, számba véve a lehetőségeket, és végül úgy döntött, hogy egyelőre hagyja a dolgot, és majd ha lezárul Ron ügye, akkor újra előveszi a kérdést. Megírja Lunának, hogy a jelentkezőknek bizony meg kell várniuk, amíg vissza tud térni a munkájához, és csak akkor fog foglalkozni a kérdéssel. Erről persze beszélnie kell Dracóval is, elvégre ő is érintett a témában, de ez ráér vacsora után is, vagy még később…
A vacsora mellett ülve Draco észrevette, hogy Hermione kissé furcsán viselkedik, de nem akarta szóvá tenni. Úgy gondolta, ez még ez előző esti kiborulás hatása, és nem akarta, hogy kérdései miatt a lány újból belemerüljön az önsajnálatba. Hagyta hát Hermionét, és tovább beszélgetett keresztapjával egy készülő új bájitalról, aminek kikísérletezésében ő maga is szerepet kapott.
Örömmel vették mindketten, amikor Hermione is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és ahogy egyre többet megtudott a készülő főzetről, annál jobb ötletei támadtak, segítve ezzel a kutatást.
Hamarosan átköltöztek a nappaliba, és ott folytatták a szakmai eszmecserét, és nem sokkal később már számos könyv és pergamen vette őket körül, amiken szemléltető ábrák, számítások és más irka-firkák szerepeltek.
Mindannyian izgatottan vetették fel ötleteiket, feszegetve ezzel a bájitalkészítés eddig ismert határait, és fel sem tűnt nekik, hogy teljesen besötétedett. Lizzy észrevétlenül gyújtott gyertyákat körülöttük, hogy lássák a jegyzeteket a sötétedő nappaliban. Órák múlva kezdtek csak feleszmélni, amikor Hermione már egy ideje nem szólt bele a vitába, mivel elszenderedett a kanapé karfájára dőlve.
Perselus ránézett keresztfiára, akinek a szemében először ugyanolyan értetlenséget látott, mint amilyet ő maga is érzett, de aztán a fiú tekintetében megcsillant valami más is.
- Szerintem vidd fel a szobájába, Perselus – javasolta Draco ártatlan arccal, miközben összeszedte a pergameneket az asztalkáról.
A professzor egy hosszú pillanatig fürkésző tekintettel nézett a serényen pakolászó fiúra, majd Hermione felé fordult, és karjaiba emelte a kanapéról. A lány feje a vállára dőlt, de nem ébredt fel, csak halkan szuszogott tovább, most már a férfi nyakába.
- Jó éjszakát, Draco! – köszönt el Perselus halkan a fiútól, és elindult az emeletre.
- Jó éjszakát… – szólt Draco. Vigyorogva figyelte, ahogy keresztapja eltűnik a lépcsőn, karjában Hermionéval, majd halkan motyogva hozzátette – haladunk, haladunk…
Perselus a szeme sarkából figyelte az alvó lányt, aki semmi jelét nem adta ébredési szándékának, sőt, még mocorgott is egy kicsit, mint aki kényelmesebben akar feküdni. A professzor csak kérdőn felvonta a szemöldökét, figyelte Hermione helyezkedését, majd amikor a lány megnyugodott, mosolyogva csóválta meg a fejét.
Óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját, és beoldalazott a sötét helyiségbe. Lassan az ágyig araszolt, majd finoman a takaróra engedte a karcsú testet. Egy percre elfordult a lánytól, hogy néhány pálcaintéssel behúzza a függönyöket, és meggyújtson pár gyertyát, aztán ismét vendégének szentelte figyelmét.
Lassan kihúzta a takarót Hermione alól, és már épp be akarta takarni, amikor eszébe jutott, hogy talán nem a pamut pólóban és nadrágban kellene aludnia. Csak egy röpke pillanatig vacillált, majd egy újabb bűbáj után a lány máris a hálóingét viselte. Perselus persze nem tagadhatta meg féfiúi mivoltát, és egy pár pillantással végigmérte az előtte fekvő Hermionét. Tudta, hogy nem éppen úriemberhez méltó, amit tesz, de hát a mardekárosság már csak ilyen, belefér némi helyzetkihasználás…
Fogta a takarót, és óvatosan betakarta a lányt, eligazította rajta, majd engedve a kísértésnek, ami már jó ideje próbálta átvenni felette a hatalmat, megsimogatta Hermione arcát, kisimítva ezzel néhány kósza hajtincset. Meglepetésére Hermione megmozdult, és arcán halvány mosollyal kezébe hajtotta a fejét, és motyogott valamit álmában, amit Perselus nem nagyon értett. Megpróbálta kivenni a kezét a lány feje alól, de Hermione megfogta a csuklóját, és gyengéden húzni kezdte maga felé, miközben folyamatosan motyogott.
- Nem menj még! – kért halkan valakit, de a férfinak ennyit is elég volt értenie Hermione szófoszlányaiból.
Perselus kezdte úgy érezni, hogy ideje lenni magára hagyni Hermionét az álmával, és benne azzal a valakivel, akit közel akar tudni magához, mert ha felébredne, igencsak kínosan éreznék magukat mindketten. Igyekezett úgy kiszabadítani magát a fogságból, hogy ne ébressze fel Hermionét, de ahogy kihúzta csuklóját a lány ujjai közül, egy szomorkás arckifejezést látott maga előtt, majd vendége kissé durcásan a másik oldalára fordult.
A professzor elindult, hogy magára hagyja Hermionét, de az ajtóból még visszafordult, és eloltotta a gyertyákat, majd halkan behúzta maga után az ajtót. Megállt egy pillanatra a folyosó közepén, de aztán egy halk sóhaj után elindult a szobája felé.
- Még most jössz Hermionétól? – hallott egy csodálkozó hangot a háta mögül.
- Igen – felelte tömören, ahogy visszafordult Draco felé.
- Történt vele valami? – kérdezte komolyan, de a férfi sejtette, mire is gondol valójában.
- Nem, semmi – válaszolt Perselus. – Csak álmodott.
- Álmodott? És ezért maradtál bent? Rémálma volt? – ontotta magából Draco a kérdéseket.
- Nem hinném, hogy rémálom volt – mosolyodott el a férfi. – Megfogta a kezem, gondolom, álmában is ezt tette éppen valakivel…
- Értem – bólintott a fiú is mosolyogva. – Akkor minden rendben. Jó éjszakát, Perselus! – köszönt el, és belépett a saját szobájába.
Perselus szintén nyugovóra tért, bár még elaludni nem tudott. Ismét Hermione körül jártak a gondolatai, és azon töprengett, kivel is álmodhatott a lány, akit ennyire magához akart húzni. Bizonyára valamilyen fiatalember szerepelt az álomban, és Perselus arra gondolt, bárki is lehet ez a varázsló, mindenképpen nagyon szerencsés fickó lehet. De talán tehetne azért valamit, hogy letaszítsa trónjáról az álombeli betolakodót…
***
Hermione a könyvtárban ült, és egy nagyon érdekes könyvet olvasott, ami az átváltoztatástanhoz kapcsolódott. Halk kattanást hallott, és ahogy felnézett az olvasmányból, Perselust látta közeledni. Rámosolygott a férfira, aki leült mellé, és megfogta a kezét.
- Mit olvasol? – kérdezte érdeklődve a lánytól, aki erre csak behajtotta a könyvet, így láthatóvá vált a borítója. – Hm… nem mondanám, hogy könnyű olvasmány.
- Harryék is így néztek rám elsőben – nevetett fel Hermione.
- Csak elköszönni jöttem – mondta Perselus, miközben felállt. – Vissza kell mennem a Roxfortba.
- Máris? – kérdezte a lány, és ő is felállt. – De hiszen még csak egy hét múlva kezdődik a tanév!
Perselus megsimogatta az arcát, és ő mosolyogva hajtotta bele arcát az érintésbe, és érezte a bőrből áradó lágy fahéjillatot.
- Igen, muszáj mennem – felelte a férfi, és leengedte a kezét. – Megkezdődnek az értekezletek, órarendet kell készíteni és a többi, és a többi.
- Ne menj még! – kérte Hermione megfogva a férfi kezét, és húzni kezdte maga felé.
Perselus közelebb lépett, átkarolta és magához húzta a lányt, aki fejét felemelve nézett a szemébe. Melegbarna tekintetében megannyi érzelem tükröződött, és Hermione érezte, most is, mint már annyiszor, a férfi beleveszik a sokat ígérő pillantásba. Perselus közelebb hajolt, és lágyan megcsókolta, ő pedig egyik kezével átölelte a nyakát, míg a másikkal továbbra is kedvese kezét fogta.
Szerette volna figyelmen kívül hagyni Perselus minden kötelezettségét, és ott maradni az édes ölelésben talán az idők végezetéig is, de tudta, hogy nem lehet, így vonakodva bár, de elhúzódott a férfitól.
- Haza tudsz még jönni az évnyitó előtt? – kérdezte elszomorodva a lány.
- Még nem tudom – válaszolta a Perselus. – Megpróbálok elszabadulni, de nem ígérek semmit.
- Te sose ígérsz semmit – sértődött meg Hermione, és hátat fordított a férfinak.
- Hermione – fordította maga felé a lányt –, ne legyél ilyen! Tudod, hogy amikor csak lehet, itt vagyok veled.
- Persze, hogy tudom – mosolyodott el hirtelen, és ismét átölelte a férfit. – Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan! Csak gondoltam, kipróbálom, hogyan reagálsz, ha hisztizek.
- Nocsak, mardekáros gondolatokat dédelgetsz? – nevetett fel a férfi, miközben a lány hátát simogatta.
- Nem dédelgetek semmit, csak téged – felelte Hermione. – Itt csak egy mardekáros van, és az nem én vagyok.
- Azért te se panaszkodhatsz! – jegyezte meg Perselus.
- Minden alkalmat megragadsz, hogy a szememre vesd, ugye? – kérdezte tőle Hermione. – De legalább már nevetsz az egészen…
- Na igen, akkoriban nem örültem túlzottan – húzta el a száját a férfi –, de azt elismertem, hogy a maga nemében szép kis akció volt. Én se csinálhattam volna jobban!
- Mardekáros – csúfolódott nevetve Hermione, és megcsókolta kedvesét.
Pár perccel később már a kertben voltak, és Perselus ismét magához vonta a lányt egy utolsó utáni búcsúcsókra.
– Menj, mert az igazgatónő baglyot küld érted! – szólt a férfira, és Perselus a következő percben már el is tűnt egy halk pukkanás következtében.
Hermione riadtan ült fel, és eltartott neki pár percig, mire a sötétben beazonosította tartózkodási helyét. De ha ő az előbb a kertben volt, hogy kerül a szobájába? Lassan kezdett lenyugodni, és ahogy zihálása is egyenletes légvétellé csendesedett, rájött, hogy nem volt a kertben, csak álmodta az egészet.
Te jó ég, miket álmodok én? – kérdezte magától hajába túrva, és visszahanyatlott a párnára. Azért ez már mégiscsak túlzás… De hogyan került akkor az ágyába, ha a kanapén aludt el a bájitalról való vitázás közben? Valaki nyilván felhozta a szobájába, és… és át is öltöztette – állapította meg a takaró alatt megérintve hálóingét.
Vajon Piton hozta fel vagy Draco? Hermione próbált felidézni valamit, egy apró jelet, amiből rájöhetett jótevője kilétére. Rémlett, hogy álmában fahéjillatot érzett Pitonon, ami akkor, az álomban, nem tűnt új információnak, de most, hogy felébredt, az emlék halvány mosolyt csalt az arcára. Szerette a fahéjat, az egyik legkedvesebb bájital-alapanyaga és fűszernövénye volt. Egy újabb jó pont Pitonnak a fahéj miatt, de még mindig nem tudott biztosat arról, hogy ki vitte vissza.
Hermione tovább gondolkodott a sötét szobában, és egyre inkább hajlott arra, hogy egykori professzora vette ismét szárnyai alá. Töprengés közben újra elnyomta az álom, de éjszakájának további része már minden álomtól mentesen telt.
***
Draco alig várta, hogy keresztapja eltűnjön a laborban, és ő végre kérdőre vonja Hermionét, amiért kissé holdkórosan viselkedett egész délelőtt. Amikor a férfi magukra hagyta őket, Draco a kert felé kezdte húzni az értetlen arcot vágó lányt, és meg sem állt a kerti asztalig.
- Mi van veled? – kérdezte a lánytól, amint leültek. – Olyan vagy, mint aki… nem is tudom, jelenést látott!
- Mondhatnánk akár úgy is – válaszolt Hermione kissé kétértelműen.
- Ne húzd az idegeimet! Valami baj van? – kérdezte Draco ismét.
- Ahogy vesszük – vont vállat Hermione, pedig tudta, hogy a fiút egyre jobban bosszantja viselkedése.
- Mi történt? – faggatta Draco.
- Semmi…
- Hermione! – szólt rá a fiú dühösen. – Én igazán próbálok türelmes és megértő lenni, de ha nem mondod el, mi a baj, nem tudok segíteni sem.
- Jól van, na! Nem kell leharapni az ember fejét! – méltatlankodott Hermione, majd lassan mesélni kezdett. – Nos, van néhány dolog, ami aggaszt. Először is, ott van Ron, aztán ott van az iroda, és a hirdetés, aztán meg ott van a ke… mindegy, ez nem érdekes.
- Dehogy nem az – bólogatott Draco. – Ha tudom, mi bánt, segíthetek! Ronról nem beszélünk, de a hirdetésről beszámolhatsz, hogy mik a fejlemények.
- Rendben – adta meg magát a lány. – Tegnap kaptam Lunától egy levelet, mely szerint néhány jelentkező türelmetlenkedni kezdett. Megmondta nekik, hogy most nem vagyok abban a helyzetben, hogy intézni tudjam a találkozók megszervezését, de ez nem nagyon hatotta meg őket. Követelik a Fehér rózsa mögött rejtőzködő férfit.
- Ez kellemetlen – szólt Draco. – Mit válaszoltál Lunának?
- Azt, hogy majd foglalkozom a kérdéssel, és kitalálok valamit – felelte Hermione lemondóan.
- És megtetted? – érdeklődött tovább Draco, és a hangján lehetett hallani, hogy nem bánná, ha Hermione kicsit közlékenyebb lenne.
- Meg – jött a tömör felelet.
- Muszáj szavanként megtudnom mindent? – csattant fel a fiú türelmetlenül.
- Nem… – válaszolta ugyanolyan tömören Hermione, majd látva Draco elboruló tekintetét hozzátette – jól van, nem idegesítelek tovább. Mit mondhatnék?
- Például azt, hogy hogyan akarod megoldani a jelentkezők ügyét! – segítette visszatérni a kérdéshez a fiú. – Kiengeded a kezedből a lehetőséget, vagy élsz vele magad?
- Még magam sem tudom, mit kéne tennem – felelte csüggedten a lány.
- Értem – bólogatott Draco, és Hermione kétkedő tekintettel pillantott rá.
- Érted? Mit értesz? – kérdezte a fiútól.
- Már neked is kétségeid vannak arról, hogy engedd Perselust találkozni azokkal a boszorkányokkal – mutatott rá Draco. – Most már magadnak akarod őt. Tetszik neked, bár talán szerelmes még nem vagy belé teljesen. Igazam van?
Hermione csak elkerekedett szemekkel nézett a szőke fiúra, és fogalma sem volt, honnan jött rá ennyi mindenre, olyanokra is, amikről még neki sem volt fogalma. Szerelem? Az lenne? Tényleg kezdene beleszeretni egykori professzorába? Szerelemről eddig nem volt szó, de ott az álom is, amit megint csak nem hagyhat figyelmen kívül. Abban nagyon is úgy nézett ki a dolog, hogy ők bizony szerelmesek. Nem is kicsit…
- Hermione? – szólt neki újból Draco. – Itt vagy? Esetleg éppen az esküvői meghívótok szövegét fogalmazod?
- Jaj, ne legyél hülye! – legyintett Hermione. – Csak azon gondolkodtam, amit mondtál.
- Igazam volt? – kérdezett rá ismét a fiú.
- Meglehet – felelte lassan a lány.
- Kicsit közelebbi meghatározást is tudsz adni? – faggatta tovább Draco. – Kezdünk visszatérni ahhoz, hogy szavanként kell mindent kihúzni belőled.
- Nos, bevallom – adta meg magát Hermione aznap már nem először –, hogy amikor Luna írt, elkezdtem gondolkodni, hogy mit is írhatnék a jelentkezőknek, és azt vettem észre, hogy valahogy mindnek az a vége, hogy nem tudnak találkozni Pitonnal. Kész agyrém az egész. Azért is dőltem ki az este olyan hamar…
- Tehát legalább már odáig eljutottál, hogy akarsz tőle valamit – mosolyodott el Draco. – Tudod, nagyon örülök, hogy elmondtad. Kérdezhetek valamit? – kérdezte hirtelen.
- Persze, kérdezz csak – bólintott a lány.
- Mit álmodtál az éjjel? – tette fel Draco a kérdést.
- Honnan tudod? – kérdezett vissza Hermione döbbenten.
- Perselus mondta, hogy álmodtál – vont vállat a mardekáros. – Megfogtad a kezét…
- Merlin az égben… – sápadt el hirtelen a lány. – Mondott még mást is? Egyáltalán honnan tudja? Ő vitt a szobámba?
- Naná, majd én! – vigyorodott el Draco. – Bocs, nem úgy értettem… adott esetben természetesen én is visszavittelek volna, de nem akartam elvenni tőle a lehetőséget. Nem mondott mást, csak mosolygott.
- Mosolygott? – hűlt el a griffendéles. – Mit csináltam vajon álmomban? – tette fel a kérdést, majd hirtelen riadtan nézett Dracóra. – Ajjaj… lehet, hogy bajban vagyok…
- Miért lennél? – értetlenkedett a fiú. – Volt valami más is az álomban?
- A… akadt – nyelt nagyot a lány. – Azt hiszem, most már mindegy. Szóval álmomban megcsókolt, és én is őt, és…
- És most attól tartasz, hogy álmodban megcsókoltad a keresztapámat? – kérdezte vigyorogva Draco. – Mármint igaziból. Miért lenne az baj? Szerintem nem bánná, sőt!
- Hát nem is tudom, de félek, hogy valami butaságot csináltam – mondta Hermione elgondolkodva. – Ha tényleg megcsókoltam igaziból is, nemcsak az álomban, akkor nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Bár ma nem vettem észre semmi furcsát rajta… Lehet, hogy ő ezt nem is akarná, és csak mi értünk félre valamit, és nem is akar tőlem semmit. Tiszta hülyét csinálok magamból folyamatosan… és ha nevetség tárgya leszek, az is a te hibád lesz! – bökött a fiú felé.
- Az enyém? – nézett rá értetlenül Draco. – Miért lenne az enyém?
- Mert te beszélted tele a fejem azzal, hogy ő meg én… – háborgott tovább Hermione. – Ha a végén kinevet, én kitekerem a nyakad!
- Nyugi, nem fog rá sor kerülni – legyintett Draco magabiztosan. – Tuti, hogy minden rendben lesz!
- Úgy legyen – bólintott rá Hermione. – De még mindig nem tudom, mi legyen a jelentkezőkkel… bár velük ráérek addig, amíg le nem zárul Ron ügye. Valójában azt se nagyon értem, hogy most miért pakoltam ki neked mindent, de mindegy. Remélem, nem fogod ellenem felhasználni…
- Nincs mit felhasználnom, hiszen nem történt még semmi – mondta a fiú –, és egyébként se élnék vele vissza. Sajnálom, hogy mégsem bízol bennem annyira, mint hittem…
- Bízom benned, te is tudod – sóhajtott a lány. – Ha nem tenném, még ennyit se mondtam volna el, csak egy kicsit be vagyok tojva, ennyi az egész. A barátom vagy…
- Én… te tényleg… – zavarodott meg Draco Hermione utolsó szavaitól – te tényleg a barátodnak tartasz?
- Persze – bólintott a kérdezett. – Miért, te nem így gondolod?
- De, persze, hogyne! – felelte hevesen a mardekáros. – Csak nem hittem volna, hogy te is így gondolod. Örülök, hogy mégis!
- Azok után, ami történt az elmúlt hetekben – mondta Hermione –, nem is gondolhatnám másképp.
Draco erre már nem mondott semmit, csak szélesen rámosolygott a lányra, felállt a székéből, odalépett hozzá, és átölelte.
- Kösz – mondta halkan, majd elengedte barátnőjét. – Azt hiszem, visszamegyek a házba vacsorázni. Te nem jössz?
- Nem, nem vagyok éhes – rázta a fejét mosolyogva Hermione. – Még üldögélek itt egy kicsit, vagy sétálok.
Draco bólintott, és sarkon fordulva a ház felé indult, magára hagyva a lányt a gondolataival.
Teljes sötétség szállt Fort Williamre, és a felbukkanó Hold a rózsalugas mellett találta Hermionét, amint a virágokban gyönyörködik. Észre sem vette, hogy lassan az orráig sem lát, csak nézte a rózsákat, élvezte bódító illatukat, és közben elmerült a képzelete által vetített képek nézegetésében.
Dracónak igaza volt, amikor megfogalmazta azt, amit ő még nem látott. Valami tényleg kezd kibontakozni benne a professzor iránt, és az volt a legfurcsább, hogy nem bánta. Perselus Piton talán tényleg a megfelelő férfi lenne számára? Minden eddigi ismerete a professzorral kapcsolatban – akár pro, akár kontra – abba az irányba billent, hogy igen.
Ismerte negatív tulajdonságainak zömét, és azokat úgy-ahogy, de tudta kezelni is. Ezeknél súlyosabb dolog nem valószínű, hogy kiderülhet róla, ha meg mégis, hát… valahogy biztosan megbirkózna vele. Amivel igazán meglepetést tudna okozni, azok az eddig rejtegetett pozitív tulajdonságai lennének. Igaz ugyan, hogy ezek közül már tapasztalt néhányat, de érezte, hogy vannak még rejtett tartalékai egykori tanárának, és ő fel akarta fedezni ezeket a rejtett tartalékokat. Meg akarta tapasztalni, hogy mit tudna kihozni belőle, mit kaphatna, és mit adhatna érte cserébe.
Hermione lassan visszatért a valóságba, és egy halvány mosollyal az ajkai körül végigsimított az egyik rózsa szirmain. Szerette volna magával vinni, de nem akarta megbántani a professzort azzal, hogy szó nélkül letépi a virágot, így inkább elindult a ház felé a friss, éjszakai szellőtől kísérve. Alig tett meg azonban néhány métert, egy halk és mély, ám mégis kedvesen csengő hang állította meg.
- Hermione…
***
Perselus csalódottan vette tudomásul, hogy Hermione nem tart velük az étkezőbe vacsorázni. Szerette volna látni a lányt, de így be kellett érnie Draco társaságával, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból alig tudta magában tartani vigyorgását. Arra a következtetésre jutott, hogy a fiú bizonyára szerelmes, és ennek örül ilyen látványosan.
Csendben vacsoráztak, és Perselus egy idő után kissé unni kezdte keresztfia erőlködését, és inkább rákérdezett a vidámság okára.
- Semmi különös – vont vállat Draco –, csak beszélgettem Hermionéval.
- Máskor is szoktál vele beszélgetni, és mégsem vigyorogsz ennyire – felelte Perselus.
- Lehet – hagyta rá a fiú. – Viszont nem minden nap mondja azt nekem, hogy a barátjának tart…
- Akkor már értem – bólintott a férfi. – Nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor te ennek ennyire fogsz örülni.
- Szerintem egyikünk se hitte volna, hogy valaha ilyen dolgok fognak velünk történni – jegyezte meg Draco, és nem csak a lányhoz fűződő barátságára gondolt.
- Azt hiszem, igazad van… – ismerte el a professzor. – Ha végeztünk a vacsorával, még meg kellene néznünk a főzetet. Ha minden jól alakul, akkor még ma bele tudjuk tenni az éjjeli harmatos borókaleveleket.
- Jól van – bólintott Draco. – Az úgyis van a gyógynövényes kertedben, és frissen akartuk beletenni, hogy erősebb-e a hatása, mint a szárított leveleknek.
Félórával később már mindketten a laborban voltak, és a bájitalt ellenőrizték.
- Remek – mondta Perselus tömören, miután alaposan megvizsgálta a főzetet minden szempontból. – Megfelelő a sűrűsége is, jó a kipárolgás, a szín és az illat is. Megyek a levelekért, azt hiszem, már szállt le annyi harmat, amennyi nekünk kell.
Elhagyta a labort, hogy begyűjtse a szükséges leveleket, amíg Draco a továbbiakban felhasználásra kerülő alapanyagok előkészítésével foglalatoskodott. Sietősen halad át a sötét kerten, és ahogy megérintett néhány útjába eső növényt, érezte az ujjain, hogy a levelek már kellően harmatosak.
Elérte a boróka bokrot, és gyorsan leszedett néhány levelet, majd visszafordult, hogy visszatérjen a laborba. Ahogy a ház felé haladt, észrevette, hogy a rózsalugasnál álldogál Hermione. Megtorpant, és figyelni kezdte a lányt, aki nyilvánvalóan máshol járt gondolatban. Talán az álombéli fiatalember körül jártak a gondolatai…
Perselus nem mozdult, csak figyelt továbbra is csendben. Nézte, ahogy a kecses alakot körbeveszi a holdfény, ahogy a finom kezek óvatosan megérintik az egyik virág szirmait, majd egy tétova mozdulat után a kezek lehanyatlottak, és Hermione a ház felé indult.
A professzor tudta, hogy mennie kellene a levelekkel, hiszen fontos, hogy mielőbb a főzetbe kerüljenek, de mégsem sietett. Helyette inkább intett pálcájával a lugas felé, majd megvárta, amíg nyitott kezében landol az a rózsa, amit pár perce még Hermione ujjai érintettek. Amint megvolt a virág, a lány után indult.
- Hermione… – szólt halkan a lány után, aki megtorpant, és visszafordult a hang irányába.
- Igen? – kérdezte ő is halkan, de Perselus nem válaszolt.
Néhány lépés után odaért a lányhoz, és csendben megállt előtte. Látta Hermione kérdő tekintetét, ahogy várja a magyarázatot arra, miért is állította meg, de ő nem szólt egyetlen szót sem. Szemét mélyen a szemébe fúrta, és szinte érezte, ahogy a barna tekintet melege körbeöleli és megsimogatja.
Hermione felé nyújtotta a rózsát, és a lány tekintete elszakadt az övétől egy pillanatra, ahogy a virágra nézett, majd újra felemelte a fejét. Ő is kinyújtotta a kezét, és elvette a rózsát a férfitól, majd mindkét kezét a virág feje alá illesztette.
Perselus egy pillanatra se vette le a szemét Hermionéról, és egy lassú, bizonytalan mozdulattal kisimította néhány hajtincset, amiket a gyenge szellő az arcába lebbentett. Szinte nem is érintette az arcát, olyan óvatos volt, de a lány így is megérezhette rajta az enyhe fahéjillatot. Ahogy elsimította azt a néhány hajszálat, keze lassan továbbsiklott Hermione válla, majd karja felé, míg végül megállapodott a rózsát tartó kéznél.
Érezte és látta, hogy a lány nem tudja mire vélni az egészet, de nem szólt ő sem, csak lélegzetét visszatartva várt, hogy mi lesz a vége a dolognak. Perselus kezei közé fogta Hermione ujjait, megsimogatta a puha kezet, majd – továbbra sem elszakadva tekintetétől –, lassan egyre feljebb emelte, és egy egészen finom, szinte érzékelhetetlen csókot lehelt a kézfejére.
Látta, hogy Hermione ajkai kissé elnyílnak a meglepetéstől, de továbbra sem törte meg a csendet. Leengedte a kezét, elengedte a lány ujjait, majd enyhén fejet hajtott.
- Szép álmokat! – mondta halkan, elszakadt a tágra nyílt tekintettől, és a ház felé indult.
Hermione csak állt a sötét kertben, és figyelte a távolodó alakot, ahogy elnyeli az éjszaka.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
