Szerző megjegyzése: Nos, miután megint sikerült összekevernem mindenkit msnen, íme a legújabb üdvöském! Azt hiszem, méltán kapja a megtisztelő ’kilencedik fejezet’ titulust, figyelembe véve, hogy még rövidebb, mint az eddigiek, de mégis avadák és egyéb el nem hanyagolható tényezők repkednek benne a levegőben, helyet követelve maguknak a tér-idő kontinuumből… No, ennyit mára kedves naplóm! *oh, denem!*

9. Hol vagy?

„Csitt szív, csitt szív, remegő,
az ősi bölcsességre figyelj :
akit megijeszt az özön meg a láng
meg a szél, mely a csillagos útra seper,
sürü-csillagu szél s az özön meg a láng :
meneküljön, néki sivár idegen
a magányos, fenséges sokaság.”
(Yeats)

Harry futott, ahogy csak a lába bírta. Rohant, de nem volt esélye… Egy gyönyörű, karcsú nő szaladt előtte az erdő sűrűjén át, vörös haja meg-meglebbent a maga keltette szélben.
„Most elérem! Mindjárt…” - biztatta magát egyre, miközben gyorsított az iramon. A tünemény azonban nem került közelebb: nesztelen szökellései észrevétlenül diktáltak sebesebb tempót.
„Állj meg! Nem bántalak! Csak mondd meg, hol vagy most!” – üvöltötte a nő után. Az futtában visszanézett rá, és Ginevra Weasley szép arca sajnálkozó, gúnyos mosolyba torzult.
Harry megtorpant, csak hogy egy pillanattal később még gyorsabb iramra váltson. Zihált. Tudta, már nem bírhatja sokáig, meg kell majd állnia. És akkor elveszíti. Eltűnik, és nem kerül elő!
A nő azonban a következő pillanatban mintha lassított volna… Talán ő is elfáradt már? Vagy végre úgy döntött, beszél vele? Harry felszabadultan szaladt célja felé, boldogan nézte a most már megálló nő hátát.
Még pár méter… igen, odaért!
Egy kedvesnek szánt, a sietségtől mégis kissé durvává váló mozdulattal megfordította.
Előtte azonban nem Ginny állt, a kedves, tizenéves lány. De még csak nem is a fiatal nő. A megforduló alak nem más volt, mint Perselus Piton.
Az erdő egy intésre eltűnt, helyére a Roxfort csillagvizsgáló tornya került. A földön két ember feküdt: Draco Malfoy és Albus Dumbledore. Malfoy szemei üvegesen meredtek egyenesen gyilkosára, arcán szemrehányó kifejezés. „Megöltél, Potter! Ezt még megbánod, várok rád… időm, az végtelen. Ellentétben veled!” Piton felemelte a pálcáját, és kacagva kiáltotta egykori professzora és mentora arcába a vallomást, a döntést: „Avada Kedavra!” Harry az átok elé akarta vetni magát, de nem tehette. Testét gúzsba kötötte, megdermesztette a rá szórt Petrificus. Szeretett igazgatója az égre nézett, teste viszont már zuhant a föld felé… Harry ordítani szeretett volna, de még erre sem képes…
Piton ekkor arcán a rá oly jellemző mosollyal Harry felé fordult, s lerántotta róla láthatatlanná tévő köpenyét. „Nocsak, nocsak. A Mi Új Üdvöskénk… Mindig csak egy idegesítő kis semmirekellő voltál, Potter. Ugyanolyan arrogáns, mint az apád. Dumbledore bábja!”
Harryre emelte fekete pálcáját, és suttogva monda ki: „Crucio.”
A fiú üvöltött a fájdalomtól. „Ne! Hagyja abba!”
A fájdalom megszűnt.
„Nos, itt a vége, Potter. Avada Kedavra!”
Az átok elhangzásának pillanatában azonban megjelent Lily Potter, és egy nagy vízburkot varázsolt fia köré. Az átok lepattant róla, és a hirtelen megjelenő Sirius mellkasának csapódott.
Piton arca pedig átformálódott. Voldemort.
„Állj félre, ostoba!”
„Nem, csak Harryt ne, kérlek csak őt ne!”
„Avada Kedavra.”
Harry eddigre már fuldoklott. A vízburok megfojtotta, nem hagyta, hogy tüdeje hozzájusson az éltető, friss éjszakai levegőhöz. Halk pukkanással megjelent Dobby, és kis zöld kezét bedugva a burokba, a fiú szájába gyömöszölt valamit. Undorító kis golyót.
Harry a következő pillanatban már kopoltyújába szívhatta az éltető vizet!
Kitört a fojtogató burokból, és Voldemort felé fordult. Ott azonban már újra Piton állt, aki dühösen fújtatott. „Ne merd ellenem használni a saját varázsigéimet! Igen, én herceg vagyok!” – azzal eszelős nevetéssel elrohant.
Harry pedig könnyein keresztül lenézett a toronyból, és ugrott. Hátranézve még látta, ahogy az imént elhagyott épület pillanatok alatt leomlik, helyére egy kőhalom kerül.
Rácsok!
Rácsok!!!
Hogy került vissza a cellájába? Még van vissza idő a sétájából! Ez biztos, mindig számolta, mindig számolta. Mindig.
Dementorok…



- Harry, Harry ébredj! Mi történt? Jaj…
A férfi kinyitotta fájó szemeit. Arcán könnyek nyomával, körmeit az asztal lapjába vájva határozottan ijesztő látványt nyújtott. Agyához lassan eljutottak a tények.
Hogy Weasleyék délelőtti napfényben fürdő konyhájában ül, hogy Rose néz rá aggódva. Hogy leteltek a börtönévek.
És hogy az álmában („Igen, csak egy ostoba álom volt!” – szögezte le magában) szereplő összes ember immár évek óta halott.
Illetve mégsem! Közülük kettőről nem tudott semmit. Ginny és Piton.
És remélte, hogy Ginny él. Szüksége van rá a lányának, és nem szolgált rá semmivel kegyetlen sorsára.
És igen, azt is remélte, hogy Piton él még. Ennyi év után is, nem múló gyűlölet töltötte el, ha eszébe jutott a feketemágus.
Igen, ezt mindenképp meg kell majd kérdeznie Rontól, ha hazajön. Tudnia kell, hol van Piton!
- Figyelj, Harry…
Meglepetten nézett le az aggódó Rose-ra. Már el is felejtkezett a kislányról.
- Igen, Rose?
- El kell mondanom, hogy… Perselus Piton él.
- Legilimencia! – Harry fáradt hangján úgy ejtette ki a szót, mintha káromkodna.
- Igen. – a lány nem jött zavarba – Szóvak figyelj… el szeretném mondani, hogy Piton… nos, ő…
- Nos, ő mi? – a férfinak fogytán volt a türelme. Az a rohadék tehát még él! De mit akarhat kinyögni Rose?!
- Szóval ő most… oh, jött valaki! – pattant fel a kislány megkönnyebbülten. Azok után, amiket Harry elméjében látott, nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit mondani akart. Pedig meg kell neki mondania!
Harry értetlenül és dühösen nézett a kiszaladó lány után.
Egy: ő nem hallott semmit.
Kettő: kíváncsi volt végre a befejezésre.

„Ajjaj… csak egy óra múlva számítottam rá… most mit csináljak? Ha nem engedem be… Ah, hülyeség. Úgyis bejön, és még dühös is lesz. Francba.” – gondolta Rose, miközben tisztelettudó arccal köszöntötte az ajtón belépő Perselus Pitont.
- Mit rejtegetne előlem, Ms Weasley? – vonta fel a szemöldökét a belépő férfi, közben pedig egyre beljebb lépkedett, a konyha felé.
- Öhh, tanár úr… Kérem, ne legyen ideges…
- Látott már engem khm… idegesnek, Ms Weasley?
Rose jobbnak látta nem figyelmeztetni tanárát, hogy mennyire utálja, mikor Ms Weasley-nek hívja. Van neve, ezt Piton is pontosan tudja!
- Szóval ha nem a megbeszélt időben jövök, máris tiltott vendégeket találok… POTTER?
- Piton! – Harry a konyha másik végében állt.
A kezében lévő, nagy konyhakés pedig ebben a pillanatban már száguldott is – egyenest a másik férfi szíve felé.