|
14. fejezet
Chapter 14: Manó-lélektan Szerző megjegyzése: Szégyenszemre bejelentem, hogy ez az utolsó fejezet tőlem kerek 2, azaz kettő hónapig. Érettségizek ugyanis ez idő alatt. Igaz, nem érdemlem meg a szünetet emiatt - tekintetbe véve várható teljesítményemet -, de a lelkiismeretek megnyugtatása céljából kitűnően funkcionál. Egyszerűbben: mea culpa, és csak reménykedni tudok, h nem pártoltok el tőlem teljesen, és még június végén is kíváncsiak lesztek a folytatásra.
„Oly mondhatatlanul bús
Ez a hold, hogy láttára
Eszembe jut éltemnek
Legkínosabb órája.”
/Petőfi/
- Jó estét. Vacsorázni szeretnék – Harry a kocsma pultjára támaszkodott, és mosolyogva nézte a nyüzsgő vendégsereget. Eddig senki nem ismerte fel, és reális esélye volt rá, hogy nem is fogják. Ugyan ki keresgélné egy félreeső londoni kocsmában a kiválasztottat? Az emberek nagy része csak a mesékből ismeri…
- Természetesen, uram – fordult felé a vendéglős –, a mai menü megfelel?
- Jó lesz. Küldje fel a szobámba! – Jobb lesz mégis egyedül maradni, biztos ami biztos.
- Parancsoljon, uram, a vacsorája. – Harry meglepve konstatálta, hogy az ételt egy meglehetősen öreg házimanó szolgálja fel. Szobája kellemes félhomályában nem tudta kivenni az apró lény arcát, pár szál ősz haja és állandóan görnyedt tartása azonban elárulta korát. Ha az utcán látja meg, valószínűleg azt nézné, melyik percben esik össze holtan – végelgyengülésben. Harry elérkezettnek látta az alkalmat, hogy végre használható információkhoz jusson a varázsvilág helyzetéről.
- Köszönöm… Mondd csak… - A lény ráemelte teniszlabda méretű, ragyogó szemeit, és Harry hirtelen nem tudta, mit kérdezzen. A nagy, fáradt szemekbe nézett, és hirtelen bevillant neki egy hasonló szempár… - Nem ismersz véletlenül egy Dobby nevű házimanót? Régen a Roxfortban szolgált, talán most is az Iskolában van, ha még él egyáltalán – a férfi bízott benne, hogy így van, mivel már egyedül Dobbyban reménykedett. Ő talán még nem fordult el tőle.
- Miért kérdezi az úr? Ha arra gondol, Fluffy nem barátkozik ruhát kapott, elzüllött manókkal! Megbízható szolgálója a gazdájának – a zöld szemekben rettenet csillant.
Fél, hogy rosszat mondok róla a fogadósnak - jött rá Harry.
- Dobby a barátom. Ha ismered, kérlek mondd meg, hol van!
- Fluffy nem ismer semmiféle Dobbyt! Fluffy jó manó! – A manó fülét csavargatva, vágyakozva lesett az ajtó irányába. Harry látta, hogy már majdnem sír.
Mint ahogy azt is, hogy valamit tud Dobbyról: különben nem tiltakozna ilyen eszeveszetten. Egyébként is, ha nem ismeri, nem tudhatna Dobby történetéről, hacsak nem tartja fejben az összes manópletykát. A férfi úgy döntött, taktikát vált, és kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban.
- Igazán kár, hogy nem ismered. Meg akartam találni, hírt hoztam neki egy régi ismerősétől… tudod, én emlékszem arra az időre, amikor Roxfort még állt. Mikor Dobby még Malfoy-manó volt, úgy bizony… - ezt már egészen bizalmaskodva súgta a szoba hirtelen beállt csendjébe.
- Malfoy-manó? – csuklott egyet ijedtében az apró szolga.
- Biztosan hallottál már róla… - Harry rájött, hogy hangja kezd behízelgővé válni, így visszafogta kíváncsiságát, még mielőtt gyanakvó beszélgetőtársa elmenekült volna. – Nem? Én szívesen elmesélem neked! Régi történet, van vagy húsz éves, ha nem több. Szerepel benne Lucius Malfoy, Harry Potter, no meg persze a Sötét Nagyúr is. Kíváncsi vagy rá?
Alig tudta megállni, hogy ne nevessen fel a manó tiltakozását látva, aki hátrált egy lépést, miközben úgy rázta a fejét, hogy nagy fülei ide-oda csapódtak a fején. Harry látványosan érdeklődését vesztve fordult vacsorája felé.
- Kár. Várd meg, amíg eszem, hogy elvihesd a tányért!
A kis szolga fülei lekonyultak. Már alig várta, hogy távozhasson, a vendégek szava viszont majdnem olyan megszeghetetlen volt, mint gazdájáé.
Harry nyugodtan, minden sietség nélkül fújogatta a forró borsólevest, és közben fél szemmel a fal mellett várakozó manót figyelte. Az már semmi jelét nem adta idegességének, megnyugodva, unottan álldogált.
Mikor fél óra múlva elhagyta a férfi szobáját, úgy tűnt, meg is feledkezett a korábbi incidensről.
Harry morcosan kuporgott a kocsma konyhájának félreeső sarkában. Karóráján a másodpercmutató kínkeservesen mászott tovább. Takk-takk-takk… Pár perc híján éjfél.
A kis lény miatt jött le a pincében lévő helyiségbe még órákkal ezelőtt: rögtön vacsora után a nyomába szegődött, és azóta nem is tágított mellőle egy pillanatra sem. A kiábrándító bűbáj, amit magára szórt, szinte tökéletesen védte a felé kalandozó pillantásoktól, mégis kezdte úgy érezni, felesleges volt az egész nyomozósdi. Végül is, mi értelme órákon keresztül követni egy munkáját végző rabszolgát szobáról szobára? Ráadásul már vagy este tíz óta el sem mozdult a konyhából! Harry mégis maradt: megérzéseiben mindig megbízott. Miért pont most hagynák cserben?
- Akkor megyek is, rendben, Bonky? – Harry felkapta a fejét. Csak nem?
- Persze… még körülnézek odafent és lefekszem én is aludni.
Miközben a két búcsúzkodó házimanót nézte, a férfi eltöprengett a szóhasználaton, ami eddig fel sem tűnt neki. ”Körülnézek”? „Megyek”? Végül mégis napirendre tért a dolog fölött: a manók nyilván csak ember jelenlétében nem mernek magukra önálló személyként utalni, így most, mikor azt hitték, egyedül vannak, nyugodtan megtehették ezt.
Ahogy a Bonkynak nevezett csattogó talpakkal eltűnt a lépcsőfordulóban, Harry is megmoccant. Elérkezett a pillanat, amire egész este várt: ha most elszalasztja az alkalmat, hiábavaló volt az egész.
Fluffy leporolta törlőrongy-viseletét, és lehunyta a szemét felkészülve arra, hogy halk pukkanással eltűnjön.
- Alligo.
A manó túl későn vette észre a potyautast, aki az utolsó pillanatban kötötte hozzá magát – így ketten száguldottak a semmiben, eltávolodva a fogadótól.
Harrynek megérkezésük után szüksége volt pár pillanatra, hogy magához térjen a furcsa élmény után. A házimanók fel- és eltűnését össze sem lehetett hasonlítani a varázslók hoppanálásával: míg utóbbi olyan érzés volt, mintha az ember minden porcikáját egy szűk csövön préselnék keresztül, addig az előbbi során mintha az ellenkezője történt volna. Harry úgy érezte, minden sejtjét külön-külön hozta át a manó mágiája a fogadóból ebbe a…
…hova is? A férfi homlokát ráncolva nézett körül a hideg és sötét lyukban, ahová került. Valamiféle ház lehetett egykor, falai azonban omladoztak, és a réges-régi vidám, virágos tapéta nyomait gyenge szél lebegtette meg. Ablakai üresen ásítottak, az üvegtáblák darabjai alattuk csillogtak a hold fényében. Harry megborzongott.
Ahogy lassan körbefordult, hogy szemügyre vegye a szoba többi részét is, szembe találta magát a félelmében remegő, és furcsán csillogó szemű Fluffyval.
- Uram miért csinálta ezt? Uram mit akar Fluffytól? – A pici lény hangja megremegett, Harrynek mégis olyan érzése támadt, hogy tartania kellene tőle. Aztán elhessegette a gondolatot. Egy házimanótól? Sosem merne megtámadni egy embert, hacsak a gazdája nem utasítja erre! Ugyanakkor eszébe jutott az a nap is, amikor Dobbyt felszabadította a véres és koszos zoknival, amit a Denem-naplóval együtt adott az idősebb Malfoy kezébe. Akkor látta, milyen ereje van egy manónak, mikor az megvédte a felbőszült mágustól. És azóta tudja, hogy az az incidens csupán apró bemutató volt.
Mikor idáig jutott gondolatban, kezében tartott pálcáját alig észrevehetően feljebb emelte. A manó, mintha csak erre várt volna, sárga fénynyalábot küldött a férfi felé. Harrynek meglepődni sem volt ideje, máris erőtlenül csuklottak össze alatta lábai. Valójában nem számított támadásra. Az érzést leginkább a kábító átokhoz tudta volna hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy tudata tiszta maradt, így mindent hallott és látott továbbra is ahelyett, hogy elájult volna.
Az apró lény láthatóan megrémült saját merészségétől, és úgy tűnt, kezd pánikba esni. Tekintete idegesen cikázott ide-oda, tétován elindult, de egy lépés után újra megtorpant. Végül szipogott egyet, és elbújt az egyik sötét sarokban.
Harry nem tudta mire vélni a hirtelen fordulatot. Szabadulása óta most először fogta fel teljes súlyában a problémát, amit a kihagyott tizenöt évnyi tapasztalat hiánya okozott. Vajon ha gyakorlott auror lenne, akkor is a koszos padlón feküdne, arra várva, hogy támadója végre döntésre jusson sorsát illetően? Ha nem ment volna el, ha elvégezte volna barátjával együtt az iskolákat, nem lenne-e sokkal felkészültebb?
Gondolatait halk pukkanás szakította félbe. Meghökkenve a hang irányába nézett, egyre kevésbé értve a helyzetet. Mibe keveredett? Valamiféle gyűlésre készülnek itt, vagy talán egy ostoba, romantikus találkát zavart meg felbukkanásával? Azt azonnal látta, hogy az újonnan érkező is meglehetősen alacsony, és nagy, elálló fülekkel, valamint teniszlabda méretű, világoszöld szemekkel rendelkezik. Házimanó, semmi kétség.
A hatalmas szemek először a sarokban gubbasztó társára, majd a fogolyra pillantottak, végül pár pislogás után a manó közelebb lépett Harryhez. Lassan, óvatosan járt, és egészen a férfi arcába hajolva vizsgálta meg a vonásait.
Végül felegyenesedett, és a feszült csendben olyan hangon szólalt meg, amit meghallva Harry valószínűleg akkor is leült volna, ha nem lett volna már egyébként is félig elkábítva.
- Harry Potter uram hogy kerül ide?
**************
Elnézést kérek, de most júliusig egy sorral sem fog folytatódni a történet. Bocsi. Ha még akkor is kíváncsi leszel szereplőim sorsának alakulására, örömmel várom a véleményedet a további fejezetekhez is! :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
