II. A KÍGYÓS ISTENNŐ 

Maya néni valamikor észrevétlenül eltűnt a helységből.

És a küszöbön igen, mint egy látomás, ott állt csillogó zöld szemekkel, a karcsú,  sötét hajú teremtés. Még mielőtt felocsúdhatott volna, a lány odarohant hozzá és a nyakába vetette magát.

- Severus! De régen nem láttuk egymást!

Ahogy a lány a nyakába borult és érezte érintését és hajának különös illatát, rég elfeledettnek hitt érzések keltek életre benne. Majd a lány hirtelen elengedte, és néhány percig zavartan meredtek egymásra.

Végül Piton törte meg a csendet:

- Stella… nahát… igazán Te vagy, nem tudom elhinni! Annyi ideje…

- Nem jelentkeztél, semmit nem tudtam rólad.

- Én azt hittem… azok után… hogy nem akarsz tudni rólam… mi értelme is lett volna fenntartani a kapcsolatot egy ilyen… alakkal, mint én…

- Sev… én minden tudok rólad, azt is tudom… hogy szakítottál velük.

A mágus ideges mozdulatot tett, mintha mondani akart volna valamit, de aztán mégse szólt. Stella látva Piton reakcióját hirtelen egy csomagot vett elő, hogy másra terelje a szót.

- Nézd csak, - nyújtotta át - hoztam Neked valamit karácsonyra - szólt kissé erőltetett vidámsággal.

- Ööö, nekem? - kérdezte a férfi őszinte meglepetéssel a hangjában, és zavartan nyúlt a kis csomagért. - Köszönöm Stella, de én… nem hoztam semmit neked. Nem tudtam, hogy…

- Az nem baj - mondta vidáman a lány, - na, bontsd ki.

Piton hosszú, vékony ujjaival pillanatok alatt kibontotta a kis csomagot.

- Ó… a kígyós istennő!

És felemelte a kis szobrot. Az álló nőalak földig érő lepelben volt, de fedetlen keblekkel, fejét aranyozott hármas tiara ékesítette, azon csukott szárnyú galamb ült, szélesre tárt kezeiben pedig egy-egy tekerődő kígyót tartott, ezeknek szeme zöld kőből volt.

A varázsló kibetűzte a talapzaton levő apró betűs írást: Athana, Szelek, Galambok, Labirintus.

- Látom, még emlékszel a régi görög írásra.

- Szóval ő az. Csodás, Stella - emelte fekete szemeit a lányra, - köszönöm. Igen, pontosan ilyennek képzeltem, abból, ahogy leírtad és a rajzokból. A kígyós istennő, vagy ahogy Te szereted nevezni: a Labirintus Úrnője.

Néhány percig még csodálta a szobrot.

- Nagyanyád? - kérdezte aztán.

- Még él, de már nagyon le van gyengülve. Ő az utolsó boszorkány, aki még ismeri a labirintus és az Úrnő hatalmas mágikus erejét, vagy ahogy valamikor a muglik nevezték valaha papnő, és utána már csak én vagyok, a család utolsó sarja, aki őrzőm és ismerem a titkot. A labirintus titkát… El kell jönnöd Severus - mondta aztán átforrósodott hangon, - meg kell nézned a labirintust, én mindent tudok róla.

- Egész másképpen hat eredeti nagyságban - vetett aztán egy pillantást a kis szoborra, amit a varázsló a kezében forgatott. Mesélj magadról. – törte a meg a közéjük ereszkedett csendet. - Tudom, hogy már hosszú évek sora óta a Roxfortban vagy.

- Olyan biztos vagy benne, hogy mindent tudsz rólam? - és a fekete szempár fürkészően meredt a zöld szempárra.

Stella zavartan elfordította a tekintetét:

- Miért? Van valakid, nyugodtan elmondhatod, hiszen nem ígértünk egymásnak semmit.

Piton azzal a félmosollyal nézett rá, amivel mindig zavarba hozta:

- És neked? - kérdezett vissza, aztán váratlanul megfogta a kezét, - mutasd még magad, hisz még nem is láttalak, csak az istennődet csodáltam.

Stella játékosan eléje perdült:

- Íme, itt vagyok!

A professzor előtt nyúlánk, karcsú nő állt, vakító fehér bőrű, és ez érdekes kontrasztot alkotott hosszú, sötétfekete hajával, de a legfeltűnőbb: az a kissé ferde vágású, zöld szempár. Füléből olyan nagy karikák lógtak, amilyeneket Piton ismeretségi körében egyetlen boszorkány sem mert volna viselni, karjára kígyó alakú karkötő tekeredett, talárja pedig a zöldnek egy különleges, a tengerszínt idéző árnyalata volt.

- Nagyon csinos boszorkány lett belőled! Képzelem - tette hozzá félig-meddig tréfásan, - hány férfiszívet törtél össze.

Bár a férfi tréfával próbálta feloldani a hangulatot, sötét szemének intenzív pillantása ezúttal olyan zavarba hozta Stellát, hogy amíg az végighordozta rajta a tekintetét, érezte, hogy elpirul. Az az érzése támadt, hogy a férfi lemezteleníti a tekintetével. Ha olvasott volna a gondolataiban, nem is tévedett volna olyan nagyot, mert Piton éppen a kígyós istennő meglehetősen hiányos öltözetében próbálta elképzelni Stellát.

- Severus! - kiáltott fel tettetett felháborodással Stella, és hogy zavarát leplezze gyorsan leült. de elkésett mert a varázsló már észrevette

De már túl későn, mert a varázsló észrevette, hogy arca bíborvörös színt öltött. Azonban zavarában túl közel ült Pitonhoz, és már későn vette észre, hogy milyen hibát követett el. A férfi közelsége - még ennyi év után is - mágnesként hatott rá.

- Nos, mivel töltötted ezeket az éveket? Mesélj!

- Utaztam, sokat utaztam. - felelte Stella, próbálva leküzdeni azt a torokszorító érzést, ami a mágus közelsége keltett benne, és nyugodt hangon beszélni. - De ezt most nagyon hosszú volna elmesélni. Megtudtuk, mi történik itt, és ideutaztam, hogy lássam mi a helyzet. Tényleg olyan súlyos? A Sötét Nagyúr valóban visszatért? - kérdezte aggódó pillantást vetve a férfira.

Piton komoran bólintott.

- És Te? Azon kívül, hogy tanítasz és Harry Pottert védelmezed?

- Ha kérhettem, hagyjuk azt a kölyköt, legalább ma este - hördült fel Piton. - Teljesen az agyamra megy…

- Olyan biztos vagy benne, hogy mindent tudsz rólam? - vetett rá fürkésző pillantást a férfi. - Még lehetnek más titkok…

- Van valaki… aki… - kérdezte Stella, és elfordította a fejét, mert nem bírta állni a tekintetét.

- Nem, nincs más senki - hajolt közelebb hozzá a férfi, olyan közel, hogy fekete haja a nő arcát súrolta. Vékony, hosszú ujjú kezével megfogta a lány állát, és maga felé fordította az arcát.

- Nincs senki az életemben, ha erre vagy kíváncsi - és kutató tekintetét a nő nagy, zöld szemébe fúrta, aki érezte, hogy elvesz ezekben a sötét, mély tüzű szemekben.

- De vannak más, olyan súlyos titkok, amelyekről jobb, ha nem, vagy minél később szerzel tudomást. - mondta egész halkan a varázsló. - Érted ezt, Stella? Nem mintha nem bíznék benned… - tette hozzá, és ez igaz is volt, mert úgy olvasott a nő szeméből, mintha tükörbe nézett volna, - de azzal, ha ezekről tudomást szerzel, téged is veszélybe sodornálak, és azt nem szeretném… fejezte be suttogva.

Néhány szempillantásig így maradtak egymás szemébe merülve, de Piton egyszerre csak azon kapta magát, hogy ajka forró ajkakba fúl, és néhány percig megszűnt körülöttük a világ. Egyikük sem hitte, hogy ez megtörténhet.

Valami neszre lett figyelmes, hirtelen elengedte a lányt, Maya néni lépett be suhogó talárjában. A férfi arcáról nem lehetett semmit leolvasni abból, ami épp történt, Stella annál nagyobb zavarban volt. Nem mert sem a varázslóra, sem a nénjére nézni.

- Elláttam a növényeimet, a tigrisliliomok roppant nyugtalanok ma este. Azt hiszem itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk - nézett huncut mosollyal vendégeire.