5. „A MÉLYBE ZUHAN, S NEVE IS UTÁNA…” 

„Senki sem halt meg, senki sem született.

Nincs halandó, ki érintené merné

Kérosz szent talaját éles kapával,

Hogy ott nedvdús növényt teremjen a föld,

Vagy nemes ércet hozzon napvilágra.

Kit kíváncsiság vagy kapzsiság emészt,

Fehér sziklák közt súlyos vadként mordul

Sértve Labirintus Úrnője csendjét,

A mélybe zuhan, s neve is utána.”

/Ptolemaiosz-kori papirusz/¹ 

– Hát  …, ez nem hangzik túl biztatóan. – szólt Piton, letéve kezéből a tekercset és a boszorkányra nézett.

– Nem sokkal elutazásom előtt találtam a szentély elrejtett tekercsei között.

– És Te ide akarsz meghívni engem? Ez a hölgy nem tűnik túl barátságosnak…

– Ej, Severus, hiszen tudod, hogy ez a túl kíváncsi muglik elriasztására szolgált.

– Egen, el tudom képzelni, hogy milyen módszerekkel…

– Komolyan úgy teszel, mintha csak a te családodban lettek volna fekete mágusok…

A fekete mágia – sejlett fel benne, és lopva a férfi komor arcára pillantott. Ó, igen Stella nagyon is jól emlékezett, még a gyermekkorából, nem csak a férfinak és családjának voltak ilyen emlékei.

Boszorkányok és mágusok a felmenői között, halkan, félelemmel vegyes megvetéssel kiejtett nevek. Eleinte pusztán csak védekeztek. A muglik növekvő értetlensége, ostoba gyűlölete iránt, ahogy azok egyre inkább elfordultak a mágikus világtól, megvetették, majd létét is tagadták. Sértett gőgjükben a mágusok egyre inkább bezárkóztak, elszigetelődtek. Ó igen, édes volt a bosszú, olyan könnyű volt visszaütni. Még esélyük sem volt a védekezésre. Hiszen nagyságrendekkel nagyobb erővel álltak szembe.

És ők annyira eltávolodtak a varázstalan világtól, hogy lassan a létük is feledésbe merült.

–Voltak nálunk is bőven, – tette hozzá keserű nevetéssel – talán csak szüleim és nagyanyám, aki felnevelt, voltak normálisak.

És felhő futott át finom vonású arcán, mint mindig, ha halott szülei jutottak eszébe.

– Nálunk meg az anyám és a Maya – néni, akit ismersz – morogta összevont szemöldökkel a férfi.

A lány ijedten gondolt a fiókba zárt képre, és lopva körülnézett a szobában, hogy a férfinak vajon feltűnt a hiánya. De a bájitaltan-tanár a gondolataiba merült.

– Valójában azt szeretném megtudni, – folytatta Stella, hogy mikor következett be az a pillanat, amikor már a szentély léte is titokká vált. Ugyanis eredetileg köztudomású volt a kígyós istennő szentélyeinek léte. Gyakran muglik is felkeresték problémáikkal tanácsokat, gyógyulást remélve. A beavatott mágus közvetítette számukra az istennő tanácsait. Akkor még nem volt számukra titok a mágikus világ léte. A görög hódítás után a mágikus világ egyre inkább bezárkózott, attól tartva, hogy a tudás nem odaillő személyek kezébe kerül.

A kígyós istennő szentélyei közül a legtitkosabb a labirintus szentélye volt, ide muglik sohasem, csakis mágusok léphettek be. S közülük sem mindenki.

Szóval az igazi adeptusok lassan visszavonultak és annak, hogy a görögök hallottak ugyan róla, de már nem értették a kígyós istennőről szóló tanításokat, az a bizonyítéka, hogy megteremtették a maguk Athéné–istennőjüket, akinek a neve Athana nevének torzult változata, és a neki megfelelő mítoszokat.

Az azóta eltelt idők bebizonyították, hogy sajnos azoknak volt igazuk, akik elrejtették a tanokat, mert az egyetlen szentély, amely fennmaradt, a labirintus szentélye.

Ma már léte annyira a feledésbe merült, hogy már csak néhány igazi, nagy mágus tud a létéről, s arról, hogy még vagyunk néhányan, akik ismerjük a titkát, már szinte senki. Ennek a rejtőzködésnek is megvoltak a maga hátrányai, az iniciáltak körében megteremtett egyfajta paranoiát és exkluzívizmust.

– Ez aztán ismerős, főként azoknak, akik aranyvérű családokban nőttek fel.

– Ezért már csak nagyon ritkán és indokolt esetben teremtik meg a kapcsolatot az istennővel, és az a kommunikáció igen bonyolulttá vált.

Stella ekkor elhallgatott, úgy érezte túl sokat beszélt, de amíg mesélt, emlékek keltek életre benne. Fájó, elhallgatott tények. A fekete mágia, ami elválasztotta, és mégis valahol össze is kötötte őket.

Bár nem úgy, ahogy a varázsló, a lány is megtapasztalta a sötét varázslatok különös, titokzatos vonzerejét. A tiltott, vonzó ösvény magába szippantó erejét. Az istennő veszélyes, sötét Hekaté-szerű arcát. A pusztító Kali-Yuga…

Boszorkányok, fiatal lányok, akik a papnőből istennővé válás csábító útjára léptek. Néhány lépés volt csak…, de ezt az átalakulást igen drágán kellett megfizetni.

A labirintus-szentély egyik rejtett folyosóján, egy verőfényes délutánon megpillantotta ő is az ajtót, ott, a szobor közelében. Ha kétszer fordult balra, és nem ment tovább a jól ismert fő folyosón, akkor rábukkant. Csak beavatása után szerzett róla ő is tudomást. El is ment az ajtóig néhányszor, és nagy volt a kísértés, hogy lenyomja a kilincset. De nem tette…

Az ajtó csak az év bizonyos napszakaiban vált láthatóvá, mágikus ünnepek előestéjén, amikor egy ráeső fénysugár megvilágította. Akkor beléphetett volna, ha az ajtóra tekerődő aranykígyót elfordítja s közben krétai nyelven, a megfelelő varázsigét mormolja. Odabenn az istennő legtitkosabb, sötét fátyol mögé rejtett arcával találta volna magát szemközt.

E titkok segítségével hatalmas mágikus erők birtokába juthatott volna. De akik megtették, mind nagy árat fizettek érte. Borzadt hallgatás övezte ezt. Fiatalon vagy rejtélyes módon vesztették életüket. Az egyik papnő, aki állítólag híres szépség volt, viharkor a tengerbe zuhant. Soha nem lelték meg a tetemét. A másikat holtan találták a szentély felé vezető sziklás úton, külsérelmi nyomok nem voltak rajta.

– Magával vitte Athana – suttogták.

Ő azonban ellenállt annak a csábító vonzásnak, melyet a szinte istennői hatalom birtoklása jelenthetett volna, túl sok minden történt nemcsak az elmúlt századok során, hanem a közvetlen környezetében is, nemcsak szülei halála, hanem a sötét erők feléledése.

Sokszor látni vélte őket, mikor egyedül volt a szentélyben, sok-sok éve élt, bukott elődeit. Szép, de sötét arcukat fátylak rejtették, csak hideg, démoni nevetésük hallatszott, ha sokat tartózkodott egyedül a Labirintus szentélyében.

– Ne félj, gyere utánunk – suttogták krétai nyelven. –Szépséget és hatalmat nyersz. Mindent elérhetsz, amit csak akarsz. Képessé lehetsz bármire, bármit megszerezhetsz, amit csak kívánsz…

De ő nem hallgatott rájuk, megkeményítette a szívét, így aztán elhallgattak, s egy idő után már nem is jelentek meg többet.

–Tudod, hogy kíváncsivá tettél, – mondta kis hallgatás után csendesen a férfi, félbeszakítva ezzel a boszorkány csapongó gondolatsorát –  egyet–mást tudtam én is a kígyós istennőről, de amiket itt elmondtál, az sok mindent sejtett…

– Mondj valamit, mikkel foglalkozol? Ne csak én meséljek, milyen a Roxfortban?

– A Roxfortot most már hamarosan látni fogod a saját szemeddel, mert ha jól tudom, te is hivatalos vagy a Főnix Rend következő gyűlésére, ami most ott lesz. Megtudhatnám mit is keresel te ott? Ugyanis Dumbledore engem bízott meg, hogy odakísérjelek. – nézett kutatóan a lány arcába.

Stella elborult tekintettel mondta: –Tulajdonképpen fogalmam sincs, csak meghívtak és ennyi. És én nem is tudtam, hogy te is, szóval hogy…

– Hogy én foglak elkísérni? Miért, nem jó?

–Miről is beszéltünk? – kérdezte zavartan Stella, miután szerencsésen belegabalyodott a mondanivalójába.

– Hát a Roxfortról, – mondta gúnyos hangon a férfi. –És semmi érdekeset nem tudok mesélni neked róla, csak egy csomó tehetségtelen kölyökről, akik utálják a bájitaltant. És van egy olyan gyanúm, – tette hozzá csúfondárosan, – hogy nem én vagyok a kedvenc tanáruk. Különben, ha jól emlékszem, te is majdnem roxfortos diák lettél.

– Igen, én is megkaptam a levelet, de aztán azon a nyáron történt a tragédia… Emlékszel, igaz ?

Igen, Piton nagyon is jól emlékezett arra a nyári délutánra, vendégeket vártak, és ő remélte, hogy Stella is eljön. Mikor egyszerre csak egy középkorú varázsló hoppanált a kertjükben és feldúlt arccal a szüleit szólította.

Majd a házból izgatott suttogások zaja szűrődött ki, és kisvártatva az apja érces hangját hallotta:

– Nem, ilyen véletlen nincs, ez nem lehetséges! Baleset, hát ez nem egy mugli hajó volt, amelyik hajótörést szenved! Én biztos vagyok benne, hogy elátkozták!!!

– Stt, Severus, halkabban …’’

– S nagyanyám rögtön hazahívatott Krétára. – rezzentette fel megint Pitont gondolataiból Stella hangja.

Tudod, hogy sokáig nem is jártam rendes iskolába, nagyanyám maga foglalkozott velem, és aztán később kezdtem el járni Daidalosz ciprusi iskolájába. De hát erre még kell emlékezned?

Piton bólintott. – Hogyne, de mesélj csak erről a Daidaloszról.

Stella arcán az emlékek hatására derűs arckifejezés jelent meg.

– Ó, hát szerintem egyáltalán nem hasonlít a Roxfortra. Ez egy egész kicsi magániskola, és Daidalosz maga dönti el a személyes találkozás alapján, hogy elfogad–e növendékének. Húsz diákja, ha van összesen, különböző korúak és időszakosan más tantárgyakat tanultunk. Pl. másfél hónapig bűbájtant, másfél hónapig átváltoztatástant, aztán SVk–t és így tovább. Valószínűleg nagyjából ugyanazokat a tantárgyakat, mint a Roxfortban, de persze nem várható el egy személytől, hogy annyi tantárgyat tanítson és értsen. Na meg korosztályonként is váltakoznak a tantárgyak, a nagyobb diákok esetében a mágiára kerül a hangsúly.

De én nagyon sokat tanultam nagyanyámtól, az is igaz, hogy ennek nagyrésze titkos tan.

Cipruson nagyon jó volt, a legtöbb órát a kertben, a szabad ég alatt tartottuk, és mi mindannyian nagyon jó barátok lettünk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot – nézett fel ragyogó szemekkel a varázslóra.

Az figyelmesen és komolyan nézte.

A ciprusi iskola nem volt igazi benntlakásos iskola, hétvégén hazamentünk, volt úgy, hogy hosszabb időszakokra is.  Nagyanyám miután elvesztette a szüleimet, nem akart elengedni maga mellől, főleg ilyen messzire, mint a Roxfort. De mivel muszáj volt iskolába járnom, így kerültem Daidaloszhoz.^*

A boszorkány Pitonra pillantott és kezdett zavarba jönni: –Persze, biztosan nem tudunk annyit, mint egy roxforti végzős diák, de én nagyon szerettem az iskolámat és Daidaloszt mai napig is atyaként tisztelem és szeretem.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent tudsz. Nem mindenkiből lesz nagy mágus, aki elvégzi a Roxfortot.

– Valószínűleg sok tantárgyból át sem mennék… – nevetett Stella. Egyet máris tudok mondani: bájitaltan, szerintem még az alapokkal sem vagyok tisztába.

– Hát, ha gondolod, beülhetsz az elsősök órájára, én megengedem neked.

– Na, hogy döntesz, hányadikba jössz?

– Hát azt már neked kell eldöntened – felelte kacagva a boszorkány. –Bár az igazat megvallva, – folytatta hamiskás arckifejezéssel, én jobb szeretnék különórákra járni. Tudod, már kissé túl idős vagyok az iskolapadhoz.

– Igen…? Hát ezt a professzor még jól meg kell gondolja. Tudod, nem szokott különórákat adni. Úgyhogy nem hinném, hogy vállalja.

– Hacsak – húzta össze a szemöldökét, nem próbálod meggyőzni!

– Igen? – és mivel lehetne meggyőzni?

– Tudom is én, próbálkozzál!

De ekkor már közel álltak egymáshoz.

– Esetleg, így… –és átkarolta a nyakát a varázslónak, aki magához húzta, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek.

Erős széllökés rázta meg az ablaktáblákat. Piton hirtelen úgy érezte, hogy elszállt az a megnevezhetetlen érzés, ami az előző pillanatokat oly könnyűvé tette, és helyét fojtogató, rossz hangulat vette át.

Váratlanul elengedte a lányt. Stella riadtan nézte, hogyan változik meg és sötétül el a férfi arca.

Ha mondana valamit… Alig egy pár perce még minden olyan csodálatosnak tűnt.

Torokszorító érzés volt megszólítania, de muszáj volt megtennie, mert azt látta, hogy ő nem fog megszólalni, és ez a bizonytalanság mindennél szörnyűbb volt.

–Valami baj van, Severus? – kérdezte nyugodtnak szánt hangon, miközben érezte, hogy a szíve kiugrik a helyéből.

– Nem, dehogyis – felelte a férfi, és elfordult, mert ő maga sem értette, mi is történik vele. – Csak mennem kell, már nagyon későre jár.

– Akkor majd eljövök érted, Stella – szólt és egy futó csókot lehelt az arcára, majd pillanatok alatt eltűnt.

Alig várta már, hogy a friss levegőre jusson, azt sem bánta, hogy a szél vadul cibálta a talárját.

– Mi a fene van veled? – átkozódott magában. – Miért viselkedsz így ezzel a nővel? Hiszen fontos neked.

Nem értette, mi ez az iszonyat a lelkében, mely nem engedi, mely fogva tartja, fojtogatja.

– Igen, hiányoztál. – vívódott tovább – és végighúzta hosszú vékony ujját az ajkán. – De megtanultam a hiányoddal élni, mint annyi más lemondással… Most itt vagy és felkavartál bennem mindent, amit el akartam felejteni.

Az ég olyan volt, mint egy elborult tekintet, a felhők eltakarták a holdat.