|
3. fejezet
Szerző megjegyzése: Íme az a kis AU, amit említettem. Folytatásra ne számítsatok május 12-e előtt, sajnos rengeteg dolgom lesz a közeljövőben.
3. rész
- Készíts teát, te kis mitugrász! – utasította fennhéjazó hangon a nő Hermionét. A lány lába meglepetésében földbegyökerezett. Kérdőn Pitonra nézett, aki alig láthatóan bólintott.
A konyhába slisszolt, majd némi kutakodás után ráakadt egy alkalmasnak tűnő teáskannára, öntött bele vizet, majd varázslattal elhelyezte a tűzhelyen, és lángot gyújtott alatta, hogy felforrjon, közben pedig valahonnan tealeveleket próbált keríteni. Miközben könyékig turkált a szekrényekben és fiókokban, megállapította, hogy meglehetősen szegényes a férfi élelmiszerkészlete. Nagy nehezen talált egy zacskót, amiben – a felirat szerint legalábbis – tealevelek voltak, néhány csészét, cukrot és tejet. Hat teáskanálnyi levelet áztatott a felforrt vízben, majd néhány perccel később levette a tűzről a kannát, és a benne lévő teát átöntötte a csészékhez illő kancsóba. A gőzölgő italt a csészékkel együtt tálcára tette, kiskanalakat vett elő, a cukor és a tej társaságában pedig kivitte a nappaliban várakozóknak.
Piton abban a fotelben ült, amiben Hermione előtte elaludt, míg a nő a kanapén helyezte magát kényelembe. Úriasszony módjára foglalt helyet, lábait kecsesen tartotta, állát magasabbra nemigen tudta volna már emelni, és kritikus szemmel méregette a nappali minden zegzugát.
- Továbbra sem fér a fejembe, hogy mit keresel ebben a putriban – szólalt meg kényeskedő hangon a nő, és undorodva tekintett körbe. Fekete szemével végigmustrálta a kopott szőnyeget és függönyöket, amelyek erős kontrasztot alkottak a bőrgarnitúrával. Meglehetősen ellentétes volt a szoba berendezése: csupa fényűző holmi, ám néhány apró részlet mintha szándékosan le akarta volna rontani ezt a luxust, mintha az, aki berendezte a helyiséget, nem lenne büszke vagyonára.
- Ezt már rengetegszer megbeszéltük – felelte Piton, tőle szokatlanul gúny-mentesen. Inkább unottnak és elővigyázatosnak tűnt.
Hermione letette a nappali asztalára a tálcát, és töltött a teából. Ekkor tudatosult csak benne, hogy milyen éhes lett a nap folyamán – hiszen semmit sem evett már ki tudja mióta. Vajon egy házimanó mit eszik? Ugyanazt, amit az emberek?
- Igen, és mindannyiszor kértelek, hogy költözz hozzám. Neked is jobb lenne, ha nem egy ilyen lebujban kellene élned, és én sem lennék egyedül abban a hatalmas kastélyban.
Piton figyelmen kívül hagyta a nő szavait, Hermionénak az az érzése támadt, hogy nem először tárgyalja meg ezt a két felnőtt. A nő megédesítette a teáját, és egy kis tejet is öntött hozzá, majd óvatosan belekortyolt a nyilván még mindig forró italba.
- Na és honnan szerezted ezt a manót? – kérdezte, miközben letette a csészéjét.
- Vettem – jött a tömör replika. Piton arcán zárkózott kifejezés jelent meg.
- Mindjárt gondoltam, hogy nem itt találtad – húzta fel gúnyosan a száját a nő. Hermione látta, hogy kissé elkenődött a szemén a festék, de nem szólt semmit, bár elég nevetségesnek találta így a vendég arcát. – Mit tud? Mert teát főzni nem nagyon…
Hermione sértődötten összevonta a szemöldökét – vagyis ezt tette volna, ha lett volna neki olyan. Mit képzel magáról ez a hárpia?
- Nem is azért volt rá szükségem, hogy teát főzzön – vont vállat a férfi. – A bájitalok elkészítésében segít.
- Talán egy asszisztensnek sokkal több hasznát vennéd, nem gondolod? Egy ember azért mégis csak jártasabb az ilyen mágiákban…
Piton nem felelt. Hermione nem is értette, miért nem, hiszen a férfi mindig mindenre vissza tudott vágni, mindenre volt logikus magyarázata.
- … mondjuk egy csinos nőt is kereshettél volna – folytatta töretlenül az asszony - Bár jobban belegondolva… az, hogy valaki ért a bájitalokhoz és még jó megjelenésű is, valljuk be, kizárja egymást.
Hermione nehezen tudta megállni nevetés nélkül ezt a megjegyzést. A nő nyilvánvalóan szándékosan sértegette Pitont, aki ezt minden visszavágás nélkül tűrte. Igaz, láthatóan nem tetszett neki ez a hozzáfűznivaló, de nem válaszolt.
- Apropó, mikor számíthatok végre egy kis trónörökösre? – Úgy tűnt, a nő kifejezetten elemében van, és megállás nélkül dőlnek belőle a zavarbaejtő megjegyzések és kérdések. Hermione kíváncsian várta a választ, de közben próbálta összerakni a képet: milyen kapcsolatban áll ez a nő Pitonnal.
- Soha – felelte tömören, tartózkodóan a férfi.
- Jaj, ne légy már ilyen mogorva! A te korodban…
- Ezt igazán abbahagyhatnánk – vágott közbe a professzor, láthatóan unva a témát. – Ahányszor találkozunk, végigveszekedjük ezeket a kérdéseket. Most ugorjunk át a kellemesebb részére… már ha van olyan.
A nő meglepetten nézett Pitonra, aki – Hermione nem akart hinni a szemének… - szinte bűnbánó tekintettel fordult a Stonehenge-es festmény felé.
- Az az érzésem, hogy nem szívesen látod anyádat – gyanúsította Pitont az anyja. Hermione kezdett biztos lenni abban, hogy több meglepetés nem érheti az életben. Ez a nő Piton anyja?
A férfi nem válaszolt, mereven bámulta a festményt. A lánynak nem fért a fejébe… ez az a Piton, aki szemrebbenés nélkül képes volt akármikor Voldemort szemébe hazudni? Ez a férfi, aki tart a saját anyjától? Ez nem lehet igaz… Hermione majdnem felkacagott a gondolatra. Ez képtelenség!
- Tudod, hogy ez nem így van. Csak rettentően unom, hogy minden egyes alkalommal végeláthatatlanul ilyen hülyeségekről vitatkozunk.
A nőn látszott, hogy igazán vérig sértve érzi magát. Valószínűleg egyáltalán nem volt ínyére, hogy fia ennyire semmibe veszi a családalapítás fontosságát.
- Rendben – válaszolta beletörődötten édesanyja, majd egy hosszú monológot intézett fiához a kertjében élő énekesmadarak lágy dallamáról, és arról, hogy Seperc, a házimanó, milyen kitartással próbálta elkapni őket – eredménytelenül. Pedig a nő nagyon boldog lett volna, ha legalább az egyik madarat kalitkába zárhatja, és magáénak tudhatja. Pitont látszólag módfelett nem érdekelte a csacsogása, de türelmesen végighallgatta.
Hermione tehetetlenül álldogált a nappali szélén, és próbálta elnyomni gyomrának korgó hangjait. A Piton-anya még sokáig fecsegett mindenféle számára fontos és érdekes dologról, és Hermione Pitonnal együtt felsóhajtott, amikor végre este tíz után becsukódott mögötte az ajtó. Egy pillanatra találkozott a pillantásuk, ám amikor a férfi az ajtónak dőlve felvonta szemöldökét, Hermione zavartan elfordult.
Piton ellépett az ajtótól, és a konyhába ment. A hűtőben pakolászott valamit, majd elővett belőle egy üveg gint. Öntött belőle magának egy pohárral, majd visszatette az üveget a hűtőbe, és az itallal a kezében leült a kanapéra. Hermione újra csak ácsorgott a közelben, fogalma sem volt, mit kellene csinálnia.
- Mehetsz aludni – szólalt meg kissé fáradt hangon a professzor. – De előtte takarítsd ezt el innen.
Hermione szó nélkül felvette a tálcát, és kivitte a konyhába, ahol mindent gondosan elrámolt. Visszatért a nappaliba, és tanácstalanul álldogált a tanár mellett. Végül összeszedte griffendéles bátorságát, és megszólalt:
- Elnézést, de… hol aludjak? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartana, a férfi leharapja a fejét. Piton kelletlenül a labor felé mutatott, amit a lány egyáltalán nem értett, miért tesz. Amikor észrevette, hogy Hermione nem veszi az adást, előrehajolt, letette a poharat az asztalra, és felállt.
- Gyere.
Hermione követte a férfit a labor felé, bementek a fekete vasajtón, és tettek néhány lépést a sötét folyosón. Nem mentek el addig, ahonnan a labor nyílt, a bájitalmester megállt néhány méterrel korábban, és egy ajtót nyitott fel. Hermione eddig nem vette észre, hogy innen más is nyílik a laborként használt helyiségen kívül.
- Reggel folytatjuk a bájitalfőzést.
- Rendben – bólintott a lány, és tétovázva belépett a sötét kis lyukba. – Jó éjszakát – kívánta bizonytalanul. Piton mintha meg se hallotta volna, bezárta a manó után az ajtót, és feltehetően visszament a nappaliban türelmetlenül várakozó alkoholjáért.
Hermione egy csettintésére kivilágosodott a helyiség. Tényleg a kis lyuk volt rá a megfelelő szó: alig volt két négyzetméter az egész, és látszott rajta, hogy már nagyon rég használták. Az elmúlt évek során valószínűleg Piton a bájital hozzávalóit őrizte itt, legalábbis a szagokból ítélve - meg a sok üres lombikból. A földön egy egész kényelmesnek tűnő aprócska, manókra tervezett matrac kapott helyet, amin valamilyen megfontolásból egy takaró is hevert; a falakat pedig polcok – és pókhálók – borították. Hermione néhány varázslattal kicsit otthonosabbá és tisztábbá varázsolta a helyet, majd kényelembe helyezte magát a matracon. Betakarózott a kissé dohos pokróccal, és nyugtalan álomra hajtotta fejét.
Bármennyire is kimerült volt, agya a cseppnyi egyedüllétet kihasználva azonnal forogni kezdett, és akármennyire is ki akarta verni a fejéből, hogy az élete megmásíthatatlanul felfordult, és ezentúl manóbőrbe bújva, Pitont szolgálva kell élnie, annál kevésbé sikerült ez neki. Nem akart manóként élni, ember akart lenni, beszélni Ronnal és Harryvel… Ron és Harry! Merlinre, teljesen kiment a fejéből két barátja! Már biztosan mindenütt őt keresik, és ő még csak jelezni sem tud nekik, hogy jól van, és semmi baja, azon kívül, hogy ezentúl inkább hasonlít Dobbyra, mint egy emberre. A gondolatra lehunyta a szemét, és szemhéjain át egy-egy könnycsepp indult útra az arcán…
*
Harry és Ron azonnal visszatértek a csata helyszínére, és megvizsgálták azt a területet, ahol utoljára látták Hermionét. Remus, Tonks, Kingsley és Ginny is velük tartott. Mindenféle bűbájjal átfésülték a terepet, de semmi nyomravezető jelet nem találtak. Harry igazából nem is reménykedett ilyesmiben, de Ron ragaszkodott hozzá, hogy ellenőrizzék a csata színhelyét, hátha mégis akadnak valamire. Veszíteni nem veszíthettek semmit.
- Nincs itt semmi – mondta elkeseredetten Harry, és mérgesen belerúgott a porba.
- Még ne adjuk fel – erősködött Ron, bár valószínűleg már ő is kezdte belátni, hogy hiábavalóan teszi ezt. Harry csak megcsóválta a fejét, és üveges tekintettel nézett ki a fejéből, így gondolkozva el valamilyen megoldáson.
Remus és Tonks Kingsleyvel együtt speciális nyomkereső bűbájokat szórtak arra a helyre, ahol a fiúk elmondása szerint Hermione a csata estéjén eltűnt.
- Talán magát a férfit is kereshetnénk – javasolta Tonks, miközben pálcájával beletúrt most éppen citromsárga színben pompázó frizurájába. – Kezdetnek például utánanézhetnénk az arab varázslóknak, akik Angliában tartózkodnak.
Harryék csak bólogattak, elvégre egyiküknek sem jutott jobb ötlet az eszébe. Hamarosan dehoppanáltak: Harry, Ron és Remus a Rend főhadiszállására, Tonks és Kingsley pedig a Minisztériumba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
