|
4. fejezet
Szerző megjegyzése: Akadt egy kis felhasználható időm, amit pötyögéssel töltöttem, így hát az ígért dátum előtt olvashatjátok a folytatást. A következő fejezetről semmi biztosat nem tudok mondani.
Piton szóvá teszi gyanakvását, Hermione pedig elszánt harcot folytat bájital tanár egészséges életmódra való szoktatásáért, és bevezet néhány konyha reformot, amiért kedves gazdája nem kifejezetten rajong...
4. rész
Hermione riadtan ébredt fel a koszos és sötét helyiségben. Először azt sem tudta, hogy hol van, aztán hamarosan visszatértek emlékei manó-életéből, néhány percen belül pedig arra is rájött, hogy mi ébreszthette fel. Valaki orbitális módon dörömbölt az ajtón: vajon ki, ha nem Piton?
- Nem ártana felkelni – szólt be a zárt ajtón. Hermione azonnal felpattant, megigazította magán a kis rongyot, és kiment a helyiségből. Piton épp akkor tűnt el a laborban.
A manólány úgy gondolta, célszerű lenne a konyhában kezdenie a teendőit; a professzor bizonyára szokott reggelizni. Arról nem is beszélve, hogy az ő gyomra is már a fekélyesedés szélén állt, és halaszthatatlannak tűnt némi tápanyag felvétele.
Hamar nekilátott a reggelinek, néhány pirítóst készített a tanárnak és magának is. Letette a konyhában álló kis asztalra a megvajazott kenyereket, de mivel semmi zöldséget nem talált hozzá, csak pár felvágottat, elég szegényesre sikerült a lakoma. El is határozta, hogy amint lehet, közli új gazdájával, hogy szeretne beszerezni néhány létszükséges élelmiszert.
Piton hamarosan belépett a konyhába. A lány meglepetésére egyszerű fekete farmerban és egy szürke pólóban ült le az asztalhoz. Pillanatok alatt elfogyasztotta az elkészített ételt, mintha felesleges cselekvésnek tartaná a táplálkozást, és minél előbb folytatni akarná a bájitalfőzést.
- Iparkodj az evéssel, el kell készítenünk egy nagy adag fájdalomcsillapító bájitalt.
Ezzel a mondattal felállt, öntött magának egy csésze kávét, és minden ízesítés nélkül leöntötte a torkán. Hermione csaknem rosszul lett a gondolattól, hogy milyen íze lehetett így a folyadéknak. Gyorsan bekapta a pirítósát – nem akarta húzni az időt –, és sietve követte Pitont a laborba, nem törődve azzal, hogy még egyáltalán nem lakott jól.
A bájitalok palotájának is nevezhetnénk Piton magánlaborját: Hermione azonnal felfedezte, hogy alig van olyan hozzávaló, ami itt nem található meg, és teljesen ámulatba ejtette Piton ilyen irányú mániája – még ha a professzor a lehető legjobban titkolni is akarta eme szenvedélyét, a lány észrevette, milyen odaadással képes megfogni egy-egy lombikot, és főleg a benne rejlő anyagokat.
A férfi egy újabb üst alá varázsolt tüzet, és intett a manónak, hogy lásson hozzá a szükséges anyagok szeleteléséhez, reszeléséhez, morzsolásához. Hermione szó nélkül varázsolt magának egy széket az egyik asztal elé, és arra felállva dolgozni kezdett, ahogy előző nap is tette.
- Montagner professzorral dolgoztál? – tette fel hirtelen a kérdést Piton. Hermione először fel sem fogta, hogy a tanár valójában hozzá beszél, nem is értette, mi volt az első szó, milyen professzorról beszél a férfi.
- Elnézést, mit kérdezett? – próbált meg udvariasan visszakérdezni, így is igyekezett időt nyerni.
- A Beauxbatons-ban – felelte a bájitalmester, miközben beleszórt az üstbe egy marék mandragóra gyökeret. – Tudtommal Montagner tanítja ott a bájitalkeverést.
Hermione valószínűleg fülig vörösödött volna, ha pigmentjei képesek lettek volna effajta változásokra. Azonban így csak lesütötte a szemét, és töprengett, vajon mit is válaszolhatna. Piton azonban mintha nem is számított volna válaszra. Abbahagyta a főzetre való koncentrálást, és fürkésző pillantással a manólányt méregette. Majd – Hermione őszinte ijedségére – mindentudó mosolyra húzódtak az ajkai.
- Bár már tegnap sem találtam az összefüggést a között a két dolog között, amit te mondtál, és amit az eladó – folytatta a férfi. – Ugyanis szerinte költözés miatt kellett megválnod a gazdádtól… ezzel szemben te, Darby, azt mondtad, a francia mágusiskolában dolgoztál. Lehetséges, hogy egy iskola elköltözik?
Hermione első reakciója természetesen egy meglepetés hullám volt. Aztán nekiállt értelmesen végiggondolni a helyzetet: ha Piton rájött, hogy valami nem stimmel vele, az nem feltétlenül rossz! Talán még azt is kideríti – elvégre éveken át kémként dolgozott… -, hogy ki ő valójában, és segít megtörni a varázst. Hermione arcán lelkes mosoly jelent meg a reményteli gondolatra. Valószínűleg ezt nem kellett volna megtennie, Piton ugyanis nem volt érte valami hálás.
- Magyarázatra várok, nem bájvigyorra – felelte, és azonnal eltűnt arcáról az a felsőbbrendű mosoly, ami nemrég még annyira magabiztosan virított rajta, és szigorú kifejezésnek adta át a helyét.
- Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni – kezdte bizonytalanul a manólány. Fogalma sem volt, hogy magyarázhatná ki magát, elvégre semmi értékelhető információt nem tudott volna megosztani tanárával, mert az átok nem hagyta. Lehet, hogy ezt kellene elmondania? – Nem tudom, elmagyarázni – folytatta, miközben le sem vette a szemét a professzorról. Tekintetével igyekezett jelezni neki, hátha megérti. Mit meg nem tett volna érte, ha most az egyszer legilimenciát használ rajta! Bár abban sem volt biztos, hogy ez működne. – Talán mindketten hazudtunk. – A férfi elgondolkozni látszott, néhány percig csak a főzet alatti tűz sercegését lehetett hallani.
- Értem – bólintott lassan Piton. Arca nem tükrözött semmilyen érzelmet vagy gondolatot, de Hermione esküdni mert volna rá, hogy valamit tényleg megértett. – Vágd fel a juharleveleket.
Azzal ennyiben hagyták az egészet. Hermione semmit sem értett, de bizonyára ezzel Piton sem volt másként. A lány azt hitte, ha már gyanakszik valamire, akkor legalább tovább fogja faggatni, de ez nem így történt. Gondolataiba merülve aprítgatta a növényeket és a kis gusztustalan piócákat, amelyek a bájitalhoz kellettek. Fogalma sem volt, hogyan lábaljon ki kilátástalan helyzetéből, elvégre senkinek nem tudott értékelhető információt adni valódi kilétével kapcsolatban. Eszébe jutott, hogy talán megpróbálja leírni, amit közölnie kellene a professzorral, és ebben is maradt magával: amint van egy szabad perce, kerít egy pennát és egy pergament, hogy megpróbálja kis akcióját. Valójában egyáltalán nem hitt terve sikerében, és továbbra is lázasan forgott az agya, hogyan segíthetne magán. Körbenézett a helyiségben, mintha ott keresné a választ. Ahogy végigsiklott a szeme a polcokon, megrázta a fejét: hogy lehet ilyen buta, egy bájitalokkal teli laborban nemigen találhat megoldást egy ilyennemű problémához. Aztán megállt a tekintete egy átlátszó folyadékkal teli üvegcsén. Nem volt ráírva, mi az, de Hermione tökéletesen tisztában volt vele: Veritaserum.
A lány fejében azonnal körvonalazódni kezdett egy terv: talán ez a rendkívül erős bájital segíthet neki – legalább annyiban, hogy Pitont tájékoztassa a fennálló helyzetről. Egy próbát mindenesetre megért.
Míg ő a rejtély elárulásának módjával volt elfoglalva, Piton gondolatai is hasonló irányokba kalandoztak el. A kezdetektől fogva furcsának tartotta a manót; elvégre a külsején kívül aligha volt manós tulajdonsága. Az évek során hihetetlenül fejlődött az érzéke a titkok megfejtéséhez, de most csak nagyon abszurd válaszokat talált volna a helyzetre. Talán csak túlreagálja, és már mindenben valami hamisságot lát – hangzott a dorgáló gondolat, közben a professzor szárított kamillavirágot szórt a fortyogó lébe. Darbynak egyáltalán nem hangzott manósan a beszéde; egyszer sem alázkodott meg előtte az eltelt rövid időben, ráadásul a manónak önálló gondolatai voltak, javaslatokat tett – volt hozzá mersze. Ezek a dolgok egyáltalán nem jellemzőek egy házimanóra. Végül a tanár arra jutott, a manólánynak valószínűleg egészen humánus gazdája lehetett eddig – akárhol is töltötte az eddigi éveit -, aki miatt az ő viselkedése is felettébb emberi volt. Pitont pedig ez egyáltalán nem zavarta: végül is nem volt szüksége arra, hogy egy mazochista manó percenként leforrázza magát a főzettel, vagy a falba verje a fejét, mert valamit elrontott. Pillantása a Veritaserumot vizslató lényre esett, és megengedett magának egy kismértékű szemöldökfelvonást furcsállásának kifejezéseképp.
A fájdalomcsillapító főzet nemsokára el is készült, azonban egy percre sem álltak meg, Piton máris új üst alatt gyújtott lángot, míg a kész bájital hűlt, és nekiláttak egy másiknak. Ezt krémként használták súlyos égési sérüléseknél. Hermione eltöprengett, vajon miért készítenek ennyi gyógyászatban használatos főzetet, de csak tippelni tudott arra, hogy a kórházak számára lesznek az adagok. A Szent Mungón kívül még két nagyobb hasonló intézmény volt Angliában – meg persze kisebb szakrendelők, a különleges betegek részére, akik szívesen fizettek a kezelésekért -, feltételezhető volt, hogy ezek nem csak a maguk által elkészített bájitalokat alkalmazzák.
*
Az elkövetkező hét mindennapja hasonlóan telt. A rengeteg főzőcskézés miatt azonban néhány létszükséges tevékenységre nem maradt megfelelő ideje se a manólánynak, se Pitonnak. Hogy konkretizáljuk, az étkezések már-már felesleges számba mentek.
Viszont ezáltal fény derült arra is, hogy Piton rendkívül soványra szokott fogyni nyaranként. A Roxfortban még csak evett, hiszen valamilyen szinten kötelező volt, azonban otthon, ahol senki nem szabhatta meg, hogy mikor és mit tegyen, gyakorlatilag el is felejtette, hogy néha le kell gyömöszölni pár falatot a torkán.
Hermione a reggeleket gyors szendvicskészítéssel vagy rántotta sütéssel töltötte – a tojás már speciális fogásnak számított. Az ebédet rendszerint kihagyták, csak a lány próbált meg még az első napokban jelzést küldeni, hogy majd’ kilyukad a gyomra, de nem telt bele sok időbe, míg kiismerte az új helyzetet, és rájött, hogy amíg itt van, addig bizony nem ebédel. A vacsora a reggelihez hasonlóan szegényes volt mind minőségben, mind mennyiségben. Hermione kezdett félni, hogy ha ez sokáig így marad, valamilyen hiánybetegségben kezd majd szenvedni. Ezt pedig nem akarta megvárni.
El is jött a cselekvés ideje: Piton a hét folyamán néhányszor elhagyta a lakást. Az egyik ilyen napon déltájban ment el, néhány lekicsinyített főzettel a talárjában. Egy elejtett megjegyzésből Hermione rájöhetett, hogy a Szent Mungó számára készítik a gyógybájitalokat; ahogy azt sejtette is. Szinte biztos volt benne, hogy a férfi aznap is az ispotályt látogatta meg. Amikor visszatért, folytatták a főzést a formalin szagú kis laborban, mintha mi sem történt volna. Hermione lassan kezdte unni, hogy nap mint nap az asztal fölé hajolva vagdossa a hozzávalókat, amelyeknek jellegzetes illatát már kezdte átvenni a keze is.
A férfi legközelebb egy éjszaka tűnt el. A lány feltételezte, hogy ekkor nem a Szent Mungót látta el néhány hasznos anyaggal – főleg mivel nem is csináltak a legutóbbi kiruccanás óta semmit -, így maradt a kételkedés és bizonytalanság. Hajnali fél öt tájt hallotta, hogy becsukódik a lakás ajtaja, majd néhány lépés hangzott fel, újabb ajtócsukódás, és utána néma csend.
Nem kérdezett rá, merre járt előző éjszaka tanára, de másnap reggel a laborban új hozzávalók sorakoztak az asztalon: csupa olyan növény, amelyeket teliholdkor kell beszerezni, ha használni akarták. Természetesen azonnal összeállt a kép.
Szóval a mai is egy ilyen nap volt. Hermione egy hete élvezhette a manólét minden cseprő-apró örömét és szomorúságát, amikor is Piton a nemrég elkészült bonyolult, súlyos agyrázkódást enyhítő főzetet lezsugorította, és annak társaságában távozott otthonából.
Hermione kihasználta az alkalmat, és a nappaliban álló írósasztalhoz sietett. Kihúzta a fiókját, és rövid kutatás után néhány galleonra akadt. Pont erre volt szüksége. Azonnal magához vette a pénzt, és maga után bezárva a bejárati ajtót észrevétlenül hoppanált az Abszol útra.
Sétálgatott a varázslók tömegével teli úton, amely Voldemort bukása óta egészen visszanyerte régi fényét. Jókedv uralkodott mindenfelé, izgatott nyüzsgés támadt néhány kirakat előtt, boszorkányok csacsogását vitte magával a szél. Hermione vágyakozva nézett néhány korabelit, akik lelkesen vitatkoztak valamiről; azt kívánta, bár ő is ezt tehetné Harryvel és Ronnal. Azonban ez a jelen helyzetben lehetetlennek tűnt.
Hamarosan megtalálta a boltot, amit keresett. Tudta, sietnie kell, elvégre Piton bizonyára gyorsan megjárja a Szent Mungót, és nem lenne szerencsés, ha nem találná őt otthon. Belépett a helyiségbe, csilingelő hang fogadta. Az eladó boszorkány kissé bizalmatlanul fordult felé.
- Miben segíthetek? – kérdezte gyanakvóan, miközben végighordozta tekintetét a rongyos manón. Hermione egy pillanatra átgondolta, mire is van szüksége, majd válaszolt.
- A gazdámnak kell bevásárolnom. Itt van a lista – azzal egy pergament nyújtott a boszorkány felé, aki azonnal kikapta a kezéből. Átfutotta a szemével, majd intéssorozatot adott elő pálcájával.
Minden egyes legyintésre újabb és újabb fajta zöldség, gyümölcs és egyéb élelmiszer jelent meg a kassza mellett. Amikor minden megvolt, fele akkorára zsugorította őket, és egy papírzacskóba pakolta az árut. Hermione kifizette az összeget, majd a zacskóval a karján távozott a boltból. Mosolyogva bolyongott a varázslók bevásárló körútján, majd nemsokára dehoppanált Piton lakása elé.
Időben érkezett. A professzornak még nyoma sem volt, így nyugodtan nekiláthatott haditervének. A zacskó tartalmát kipakolta a hűtőbe és a polcokra, majd előkészítette a szükséges hozzávalókat. Néhány percen belül már úgy sündörgött a konyhában, mint az elmúlt napok során a laborban: megkevergette a tűzhelyen rotyogó mártást, tésztát főzött, szeletelte a zöldségeket…
Másfél órányi alkotás után végül elkészült a szakácsművel. Piton megérezhette, mikor kell betoppannia, ugyanis épp abban a pillanatban tűnt fel, amikor a manólány tálalta a vacsorát. A férfi felvont szemöldökkel, érdeklődve figyelte, ahogy Hermione az asztalra varázsolja az ínycsiklandozó olasz ételt, és egy másik intésére evőeszközök kerülnek a tányérok mellé.
- Jó estét, uram – köszönt vidáman a lány. Egy pillanatra megijedt, hogy talán túlzásba esett azzal, hogy kérdezés nélkül nekiállt szervezkedni. Piton arca nem sok jót ígért, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy ordibáljon vagy üljön le enni. Végül az utóbbi mellett határozott.
- Azért érdekelne, mégis honnan szereztél ehhez bármit is – szólalt meg halkan, kicsi fenyegető tónussal, miközben intett, hogy ha már kénytelen így tenni, akkor megkóstolja a lány művét. Hermione azonnal szedett is a tésztából, majd a szószt is kellőképp ráöntötte.
- Igazából a maga közbenjárásával történt a dolog – felelte szemét lesütve, mikor befejezte a műveletet. Hirtelen úgy érezte, nagyon érdekes, ahogy egy hangya igyekszik megközelíteni a vacsorát az asztal lábán keresztül, és eszébe sem jutott, hogy esetleg tanára szemébe pillantson.
- Az én közbenjárásommal? – vonta fel a szemöldökét a férfi, egy pillanatra sem tévesztve szem elől szakácsa arcát. Figyelte a reakcióit, és közben arra gondolt, ha egy átlagos manója lenne, akkor valószínűleg aznap is csak maximum tojásrántottát evett volna. Vagy ha mégsem, akkor is a manó minimum rácsapta volna néhányszor a fülére az ajtót, amiért az engedélye nélkül bármit is tenni mert. Azonban semmi sem utalt arra, hogy ez Darby esetében is így történt volna.
- Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy kicsit normálisabban táplálkozzon – találta meg végül a hangját Hermione. Úgy határozott, hogy jobb, ha őszintén beszél, és bátran elmondja, amit gondol. – Az a dolgom, hogy a lehető legjobban lássam el a gazdámat… így hát bátorkodtam bevásárolni, míg maga elvitte a főzetet. – Piton meglepve hallgatta a szavakat, persze ezt egy cseppet sem mutatta. Arca kifejezéstelen maradt, Hermione semmit nem tudott volna leolvasni róla. A férfi érdeklődve előrekönyökölt az asztalon, a tányér fölé, és várta, hogy a manó folytassa. – Mától kezdve csak végszükség esetben eszünk pirítóst meg ehhez hasonló tápanyagmentes ételeket. Itt az ideje, hogy egészséges életet éljen… már ami a táplálkozást illeti – tette hozzá még a lány, és tudta, ha most ember lenne, valószínűleg vörösen lehajtotta volna a fejét. Azonban mivel nem volt az, nem vörösödött el, és a fejét sem hajtotta le: már csak azért sem. Bátran várta Piton reakcióját, ám az váratott magára.
A férfi semmitmondó tekintettel nézte a manólányt. Nem mutatta, de kifejezetten szórakoztatta ez a fajta forrófejűség és makacsság. Tele volt ambícióval, úgy érezte, bármit elérhet – milyen naiv egy lény!
- És akkor mit fogunk enni? – kérdezett végül rá. Még egy picit húzta a véső leszámolás idejét, hacsak néhány pillanatig is.
- Természetesen csupa egészséges dolgot! Zöldségeket, gyümölcsöt, teljes kiörlé… - Hermione nem tudta befejezni. Piton nem szólt rá, hogy hallgasson, nem intette le… annál sokkal szokatlanabb módon fojtotta belé a szót: felnevetett.
A lány döbbenten állt az asztal mellett, és figyelte, ahogy a tanára leplezetlen jókedvvel kineveti őt. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is a szokatlan hang, és Piton merev arccal újra rá irányította a tekintetét. Szemei furcsán csillogtak, ami még a nevetésénél is szokatlanabb volt Hermione számára.
- Szó sem lehet róla – válaszolta lassan a professzor. – Egyrészt nem fogok ilyen ocsmány dolgokat a szervezetembe juttatni. Másrészt neked sem lesz időd ilyesmikkel foglalkozni, mert a laborban fogsz dolgozni. Elsősorban ezért vagy itt, nem azért, hogy konyhatündéreset játssz.
- A laborban is konyhatündéreset játszom, csak ott magával. – Hermione oda se figyelt, mit mond, csak úgy kicsúsztak a száján a szavak. Szemei elkerekedtek, mikor rájött, mit is mondott, és nagyon halkan, szinte csak tátogva kibukott belőle egy hoppá is.
- Mindenesetre, ez volt az első, egyetlen és egyben utolsó alkalom, hogy valami giccses és teljesen felesleges moslékot készítettél a konyhámban.
Hermione sértődötten bólintott, és egy árva szó nélkül otthagyta a férfit. Nem szeretett különösebben abban a kis lyukban lenni, amit a szobájának utaltak ki, de most mindennél jobban vágyott az egyedüllétre. Hát ennyit ért a fáradozása… Még az étvágya is elment, pedig már néhány napja rendesen ki volt éhezve valami ehetőre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
